A kontra-palatinus

A romok körül, amelyek fáradt gesztussal támaszkodnak a néhai palatinus zöldzsalugáteres, kis kastélyához, rakoncátlanul hárfázik a húsvéthétfői szél. Öreg nyírfák szárazon, nyikorogva sóhajtanak s a nyári rózsalugasok helyén felbontott sírok fekete szája ásít, – rég elcsendesedett Johannita-lovagok temetőágya – titokzatos néma beszédükkel nehéz gondokba ejtve a nagyszakállú tudósokat, akik mostanában sűrűn járogatnak ide, mióta a kertészek ásója alatt dobbanva, szakadt be az első kőüreg. Délutáni köd párázik a hideg Dunán s itt benn, a vastag falú, ódon szobák mélyén is emlékek ködlenek a cigarettafüst kavargásában. Kr. Gy. úr, akinek csudálatos kalamusából szivárványos mesék hétszínű tentája, kacskaringózik a fehér papírra, álmodozva ül az asztal főn, ezüstös-fekete fejét oldalt hajtva, mintha régi legendák rózsalevéllel tömött párnáján nyugtatná. A város, a ma, milyen messze van innen, minden gondjával, rohanó izgalmával. Önkéntelenül arra kell gondolnom, hogy nemcsak Jusula Leporumnak, de Urak szigeté-nek is nevezteték valamikor az a csendes hely, hol a szűz királyleány emlékezete mosolyog tavasszal a fehér virágokból.

Régi dolgokról beszél Kr. Gy. úr, a kontra-palatinusról, aki valaha itt lakott a sziget csúcsán az esztergomi érsek várának omladékai között. A kontra-palatinus cigányvajda volt, valahonnan Szatmárból telepítette ide a nagy nádor, aki éppúgy szerette a cigányokat, mint később a fia. Nagy tisztességben élt itt a vén vajda a napóleoni háborúk idején. Nem volt más dolga, mint ködös éjszakákon máglyát gyújtani a sziget felső ormán, hogy a lefelé ereszkedő hajók el ne vétsék az utat. A kontra-palatinus nagy buzgalommal látta el ezt a hivatalt, annyira, hogy pár hónap multán már nemcsak a Brazsovicsok becsületes búzáshajóinak, de a csempészek és hadból szökött katonák csónakjainak is szorgalmasan világított. Rövidesen be is népesítette a szigetet mindenféle gyanús, kósza néppel, akiktől már az igazi palatinus sem volt biztonságban. Ekkor következik el a kontra-palatinus napjának alkonyata. Egy ezred Wasa-katona fogta körül felsőbb parancsra a szigetet, rövid ostrom után elfoglalta s megtisztította a tekergőktől. A kontra-palatinust pedig kicsapták az úri hivatalból...

Kígyózva száll a százesztendős história szalagja a dohányfüst gomolygásában, összeölelkezve más krónikás történetekkel, a kincseket lelő kertész s a kegyet len szerelmű grófnő öregebb-ifjabb legendáival. Kr. Gy. úr öreg barátja bólogatva hallgatja a mesék muzsikáját, azután benne is kiszínesednek az emlékek felhői: Deák Ferenc, Kemény Zsigmond, Inczédi László, Salamon Ödön ködképe leng át a vén szobán, a barna bútorok között, ahol egy másfél esztendős kislány – Krudy Zsuzsika – tipeg, ámuló, gyerekes szemét a jövendőbe meresztve.

Künn hárfázik a szél s messze, ó milyen messze innen pezseg, forr, zúg a város, amelynek örök nyugtalanságában, ki tudja, mi készül holnapra? Itt nincs telefon, ide nem ér el csak tegnapivá fakulva a hír, emlékké szépülve a mának zavaros hulláma.

Kárpáti Aurél.

(Pesti Napló, 1921/67. /március 30./ 5. p.)