Ál-Petőfi

Krúdy Gyula új regény

 

A csodálatos csillag lebukott a magyar éjszakába. De kialudt fényének tüzes káprázata még sokáig ott maradt a bámuló szemekben. Az ötvenes esztendők magyarjainak felhorgadó reménysége újra meg újra az elmúlt nagyszerű látomást kereste s a fekete égre odalátta egy-egy víziós pillanatban e tündöklő meteort akkor is, amikor ott már nem volt semmi. Káprázat játszott a búsan hánytorgó lelkekkel, amelyeknek hitetlen és hívő, csüggedten és bizakodó vágyából, titkon epedő óhajtásából született meg a legenda – a halottaiból visszatért költőről. A lehullt csillag vissza-visszavillanó fénye ezüstös sugarakkal tűzdelte át a komor magyar éjszakákat s a virrasztók hol itt, hol ott látták ködlő fényességben az elsuhanó árnyékot, a Bujdosót, akinek nyomát bécsi zsandár csizmája tapossa, egyszer a pesti halpiacon, egyszer a keleti végeken, egyszer a Bakony alján, a várpalotai mohos borházak táján.

És nőtt, színesedett, olykor testesedett is a különös legenda. Könnyes mosolygáson megtörő furcsa figurája az Ál-Petőfiknek bebarangolta a csendes országot. Hetekre, hónapokra hitelt talált szívekben és zsebekben, muskotály-dohány illatától fülledt, öreg, magányos kúriákon, hol a falra akasztott rámákban kalligrafikus írással másolt „valódi” Petőfi-versekről verte le a port az ábrándos kisasszony, vagy a titokzatos, álmatagszerű úrnő, ki keblében emésztő szenvedély viharát csitította – a Bujdosó iránt táplált rajongással. A Bach-korszak nehéz gyászában ez volt a mesék rózsaszín virága, míg el nem hervadt s a leleplezés seprője ki nem seperte száraz szirmait a kiábrándító feledésbe.

Mert a legendás ál-Petőfik, ha esztendőkig tartották is magukat, egyenként és külön-külön rövid életűek voltak. Talán legtovább ép ama bizonyos Sarlai nevezetű téthi takácslegény talált hitelre közöttük, a szép Amanda és Isztrios bárónő amazonszívében, akit dalidós Lisznyay ugrasztott vissza a névtelen ismeretlenségbe, pajkos Lauka Gusztávval s akinek legendás történetéből Krúdy Gyula legújabb regénye beszél.

Tehát történelmi regény? Talán, de hősök nélkül. S bár, a kor minden jellemző adatát magába olvasztja, mégis álomvilágban játszik, mint minden Krúdy-írás. Mert – s ez talán a legkarakterisztikusabb vonása – Krúdy élet- és emberszemlélete mindig irreális, álomszerű. Pontosabban: az alakjai mindig valami álomszerű életet élnek. De élnek. Olyan igazán és lélekbeható erővel, ahogy csak az írás legnagyobb mestereinél. Ez a kis könyve is, amely pedig itt-ott elsietett, – tragikus gond ma magyar író sorsában a holnapi kendér gondja – minden lapjával élő életet rebbent, nyitogat. Ám mégse a valóság ez. Minden realitását átfesti az a csillogó kolorit; amelynek csak egyetlen magyar párját tudom: a Jókaiét. Jókai óta nem volt ilyen színes, ragyogó fantáziájú írónk. Romantikus hajlandósága s álomszövő képzelete édes egytestvérévé teszi Krúdy Gyulát Jókainak, akitől azonban mégis elválasztja egy markáns határvonal. Jókai romanticizmusa naiv, Krúdyé ironikus. És ez természetes. Jókai benne élt hősei korában, míg Krúdy a mából néz vissza oda. Nemcsak fölény, hanem valami halk, mosolyba enyhülő melankólia is van ebben a visszanézésben, talán az a mélységesen igaz, örök emberi borongás, amely az őszi kert avarja alatt mindig megkeresi a tavaszi ibolyák emlékét...

Érett méz kicsit fullánkos édességétől ízes, aranyló fényt verő könyv ez az új regény, amely az Athenaeum Krúdy-sorozatában jelent meg.

Kárpáti Aurél

 

(Pesti Napló, 1922/297. /december 31./ 5. p.)