Krúdy Gyula

1899 végén jelent meg az első írása. Most, írói pályájának huszonötödik évfordulóján, gratuláló levél helyett, ezt a pár sort küldöm Neki, igaz barátsággal.

Negyvenhat és hetven. Az első az évei száma. A második a könyveié. Fordítva is becsületes dolog lenne, de így még szebb. Szinte valószínűtlenül szép, akár az ifjú Szindbád kalandjainak valamelyik megvesztegető fejezete. Nincs már messze a száz kötettől. S ez illik is hozzá, ki méltó örököséül jött az »ibolyaszemű embernek«. Hiszen mindenki tudja, az irodalomtörténet is, hogy Jókai romantikájának ő a legméltóbb folytatója: a neoromantika első magyar mestere.

Elmúlt korok hangulatát, régi tájak varázsát, halott gavallérok hőstetteit, elsuhant őszök melankolikus színeit, porladozó dámák pajkos szerelmeit senki sem idézte nála meggyőzőbben, hárfazengésű mondatok édes muzsikáján keresztül. Fantáziája és halott betűkbe életet sugároztató kedve minden pont után újraszületik. Mióta Pestre érkezett a vörös postakocsival, mindig frissen faragott kalamusából percre se fogyott ki az álmok és emlékek szivárványos tintája. Mintha csak a másik két Krúdy, – a negyvennyolcas vitéz honvédszázados s a csillagok világát kutató tudós, – csendes merengései, mosolygó, megbékélt bölcsességei is ott lennének apai jussának kincsei között, mikor Podolinról, régi zsoldosokról, De Ronch kapitányról, öreg Kemény Zsigmondról, a Hét Bagolyról, N. N.-ről vagy az Ál-Petőfiről indítja meséjét.

A Nyírség sokáig hallgatott. Tán Kölcsey óta. Krúdy minden titkát tudja ennek a bánatos, magyar csendnek s huszonöt év során úgy mondta el, méla iróniával, költő megilletődésével, művész biztos fölényével, hogy aki egyszer hallotta, soha el nem felejti.

Kijátssza a nagyvárost. Ott lakik a Nyulak-szigetén, egy vén kúria öles falai között, amelyeknek padlója valamikor főhercegek léptei alatt csikorgott: Nyilván ördöge van, – rejtélyes Hartwig – aki téli éjszakákon, a kürtőn keresztül sugdos fülébe furcsa történeteket, rég elment emberekről, – míg tolla a hunyorgó lámpa világa mellett, szaporán fut a fehér papíron, rákéklő hajnalig. Szomszédjában lakva, hányszor szelte át magányos utamat, késő éjjeleken, az ablakából kihulló, rózsaszín fénysáv. A megfagyott fák összekocódó ágai pengtek, mint a triangulum s benn, a világos szoba öblén, ördög motollája szőtte a csudálatos szőttest, csillogó aranyfonalakból. Ilyenkor sokasodtak nagyszerű írásai. Vagy ködös, végeérhetetlen novemberi délutánokon, mikor hajók vontatott tülökszava zengette a Duna némaságát.

Emlékezem első találkozásunkra, valami irodalmi zsúron. Egész este egy szót se váltottunk. Csak mikor eljöttünk, lenn, az utcasarkon rázta meg barátságos búcsúzóval a kezem: Mi még sokat beszélgetünk majd... Jó tizenöt esztendeje ennek. S azóta csakugyan elmondtunk egymásnak egyet s mást. Ő írt egy sor csudálatos könyvet; én meg időnkint megpróbáltam beszámolni arról: mi, miért szép, elragadó ezekben a könyvekben? Most, utólag, bevallhatom: fölösleges okvetetlenkedés volt részemről. Minek azt magyarázni, ami úgyis magáért beszél?!

Krúdy Gyula nem naiv romantikus. Fölötte áll a múltnak s a mának magasából tekinti át. Szemlélete retrospektív. Halk humora pedig mindig megérezteti a közte és hősei közt feszülő távolságot. Írásai mindezt közvetlenebbül és tudatosabban kifejezik, mint a kritikus elvont megállapításai. Hallgatni kell hát őt, gyönyörűséggel vigyázni szavára, mint ahogy fél éjszakán keresztül hallgattam egyszer, a Mélypince zugától egy belvárosi kávéház sarokasztaláig még meg nem írott kalandjait, bakonyi bujdosásáról. Mennyi szín, mennyi elevenség s mennyi játék bujkált akkor is szavaiban. Több: költészet, amelynek a valóságtól elválasztó vonalát lehetetlen kitapintani. Dickens tudott csak így mesét mondani, sör mellett, a fogadóban.

Emlékeznek Thury Zoltán mély értelmű novellájára, az apáról, aki belefeledkezik a kisfia szappanbuborékot fúvó játékába?! Valahogy ehhez hasonló a Krúdy Gyula művészi játéka is. A felnőtt belefelejtkezése a gyermekded múltba, fölényesen, olykor enyhe gúnnyal, mégis igaz hittel s főkép a költő kísérteties elevenségű, megjelenítő erejével. Ezt ő előtte senki nem próbálta magyarul. Utána se igen tudja csinálni senki.

Ha sokrétű, gazdag, komplikált írói egyéniségét egy mondattal lehetne karakterizálni, azt mondanám róla: az Idő költője. Az idő múlását szinte fizikai intenzitással érzi és érezteti. Az óra ingája leng minden sora mögött. S az örök sétáló sima érclapja, míg átvillan sírba hullt évek fölött, megmutatja mindkét oldalát. Az egyiken az irónia fénye szikrázik, a másikra a melankólia vet borongó árnyékot. S talán éppen ez az ő legsajátságosabb paradoxona, minden igazi író örök dualizmusa, kibékíthetetlen és mégis azon egy benső ellentmondása.

És most talán illenék bocsánatot kérni a lírikus hangért, amelybe ez az írás akaratlanul hangolódott. De ezért nem egészen engem terhel a felelősség, hanem elsősorban azt a nagy, férfiasan őszinte, meleg lírikust, akit Krúdy Gyula elbeszélő munkái nem tudnak s nem is akarnak rejtegetni. Róla nem lehet hideg objektivitással írni. Szuggesztivitása a Tartini ördögéé: dala akkor is visszazeng bennünk, mikor már rég letette a vonót.

Hát még ha játszik.

Kárpáti Aurél.

(Pesti Napló, 1924/279. /december 31./ 7. p.)