Krudy Gyula
ötvenéves
Sugaras őszben, mikor rőten csillog az erdőszél, mint »hosszan elnyúló, vörös női hajszál«, csendesen gördül
a híres postakocsi a Nyulak szigetének ódon kastélya felé. Bakján a kocsis
megfújja koszorúba hajtott kürtjét s az ismerős hangra ismerős utasok szállnak ki az öblös hintóból, amelynek keréknyoma a
magyar félmúlton vezet keresztül. Ismerős, kedves, drága vendégek, – dörmögő De
Ronch kapitány, örökmókás Alvinczy,
a hervadó Gál-kisasszonyok, Rezeda úr (szürke cilinderében),a
szép podolini takácsné, búskomoly
arcú N. N. és nyughatatlan Szindbád, – akik mind
születésnapra jöttek. Krúdy Gyula
ötvenedik születésnapjára. Egyenesen a Hét
Bagolyból kanyarodtak ide, ahol talán poharazó Gili
Balázstól hallották a nevezetes újságot. És most köszöntésére mennek a
költőnek, aki életre hívta őket s fönn, az emeleti szobában, íróasztala fölé
hajolva, szivárványos tintával írja kifogyhatatlan meséit...
Álomvilágának álomalakjai keresik fel az idei őszön
ötvenesztendős Krudy Gyulát. Parádés, ünneplő
köntösben, köszöntő szóval, ahogy ilyen ünnep látogatóihoz illik.
*
A hajdani palatínusok ölesfalú, szigeti udvarházában, ahol szú percegése méri az
időt vén bútorok mélyén s éjfélkor Hartvig
kísértőlelke sóhajt a kéményben, él a költő, Jókai mesehangulatainak gazdag
örököse. Kijátssza a nagyvárost. Ott lakik a magányos kúrián, amelynek padlója,
valamikor főhercegek léptei alatt csikorgott. Nyilván, mert az élőknél jobban
szereti a halottakat; akiket varázsereje könyveiben új életre támaszt. Itt
írta, írja muzsikás mondatokban kótázott, különös
történeteit, alkonyattal gyújtott lámpavilág mellett, rákéklő hajnalig.
Szomszédjában lakva évekig, hányszor szelte át éjszakai utamat az ablakából
kihulló, rózsaszín fénysáv. A megfagyott fák összekocódó ágai pengték, akár a
triangulum, míg benn, a cigarettafüstös szobában ördög motollája szőtte a csodálatos
szőttest, csillogó aranyfonalakból. Ilyenkor sokasodtak novellává, regénnyé Krudy szapora sorai. Vagy ködös, végeérhetetlen őszi
délutánokon, amikor hajók vontatott tülökszava zengeti a Duna csendjét, álmodó
némaságát. Csend, csend, »nyíri csend«, – ez babonázta
meg őt egy egész életre.
A Nyírség sokáig hallgatott. Tán Kölcsey óta. Krudy minden titkát tudja ennek a bánatos, magyar csendnek
s beleírta könyveibe a legősibb titkokat. Költő
megilletődésével, mű vész fölényes biztonságával. Aki
egyszer olvasta, soha el nem felejti.
*
Nem véletlen, hogy Jókait említettem az imént. Krudy Gyula, talán egyetlen igazi tovább-költője az »ibolyaszemű ember« drágahagyatékának: a romantikának. A »kék
virágot« ő nemcsak gomblyukába, hanem szívébe tűzve viseli. De nála ez a virág
mégis mást jelentett, mint a nagy mesemondónál. Jókai, hogy úgy mondjam naiv romantikus volt. Krudy pedig ironikus.
Jókai benne élt a romantikában, –
térben és időben, – Krudy kívüle áll, fölülről
szemléli, mint félmúltat, amelyhez teljesülhetetlen szerelem örök nosztalgiája
köti. Szeretni a voltat: ez a
legreménytelenebb dolog a világon. Melankóliára született lelkek áldott vagy
átkozott adománya. Erős és gazdag, ám önmaga indáinak kuszaságába bogozódó,
fegyelmezetlen fantáziasajátsága, amelyben valósággá lesz az álom és álommá a valóság. (Krudy Gyula munkái között nem
utolsó helyen áll egy – Álmoskönyv.) A mesemondó örököse ezért nem »mesél« igazába. Legalább úgy
nem, hogy a pergő rokka egyetlen
szálát vezesse, sodorja, kösse, hurkolja, bonyolítsa. Ő egyszerre ragadja meg
és bontja ki az egész pászmát, szabadon lengetve szét az egyformán fontos,
jelentős és kurta fonalakat. Sohase történetet akar szőni, inkább hangulatot
visszavarázsolni, belső zenéjű, hullámzó ritmusú mondatokkal, festő színfoltjait
helyettesítő szavakkal. De ezt aztán teliben, mindenestül, hiánytalanul...
Nem naiv romantikus. A mának magasából tekinti át az
elsüllyedt múltat. Halk humora mindig megérezteti a közte és hősei közt feszülő
távolságot. Írásai mindezt közvetlenebbül és tudatosabban kifejezik, mint a
magyarázgatások. Hallgatni kell hát őt, mélázó elandalodással, édes
gyönyörűséggel vigyázva minden szavára. Mint ahogy én is hallgattam egyszer fél
éjszakán, a Mélypince zugától egy belvárosi kávéház sarokasztaláig, még meg nem
írt kalandjait regényes bakonyi bujdosásáról. Mennyi szín, mennyi elevenség,
mennyi játékos líra bujkált akkor is szavai alján. Költészet, amelynek
valóság-választóvonalát lehetetlen kitapintani.
Dickens tudott csak így »mesélni«,
sör mellett, postakocsira várván a fogadó lugasában...
*
Nincs írónk, akiben igazabban és termékenyítőbb
közvetlenséggel élne a múlt emléke,
mint benne. Az Idő múlása, – ez az ő költészetének alap-témája, alapmotívuma. Tegnapok és tegnapelőttök között pontosan tudja éreztetni az
atmoszféra különbségét, az esztendők
nyomán leülepedő porréteg lassú növekedését, az idő örökös, csendes,
kísérteties múlását. S amíg a mesét mondja: éjfelek és delek kongó óraütését
halljuk a pauzákban. Szinte látjuk a végtelen inga megállíthatatlan lengését,
amint hajnalból estébe száll. Az örök időfélelmes, szomorúságba ringató varázsa
úgy nyűgöz le bennünket is, akár az írót, aki egy szüreti éjszakán,
mélyhegedűvel a kezében, halottakat ébresztgetve jár a holdvilágos,
ezüstpárákat lehelő dombokon. A múlt megnöveszt és megszépít mindent. S Krudynál legtöbbször mellékessé is válik az ürügyül szolgáló »történet«: maga a múlt, a múltba felejtkezés melankolikus
gyönyörűsége lesz a fontos...
Régi udvarházak, öreg, felvidéki városok, omladozó
megyeházak híres gavallérjai így szólalnak meg írásaiban. Olyan halkan és
bizalmasan, mint őszi fuvallat a sziget hársainak, vagy a budai sikátorok
fehérderekú ecetfáinak levelei közt.
*
Álomvilágának álomalakjai most köszönteni mennek
ötvenéves Krudy Gyulát. Bekopognak a szigeti kis
kastély ajtaján és elviszik hozzá minden magyar olvasó háláját, meleg
üdvözletét és szeretetét. A kritikuséval együtt.
Kárpáti Aurél
(Pesti Napló, 1928/240. /október 21./ 11. p.)