Krudy Gyula ötvenéves

 

Sugaras őszben, mikor rőten csillog az erdőszél, mint »hosszan elnyúló, vörös női hajszál«, csendesen gördül a híres postakocsi a Nyulak szigetének ódon kastélya felé. Bakján a kocsis megfújja koszorúba hajtott kürtjét s az ismerős hangra ismerős utasok szállnak ki az öblös hintóból, amelynek keréknyoma a magyar félmúlton vezet keresztül. Ismerős, kedves, drága vendégek, – dörmögő De Ronch kapitány, örökmókás Alvinczy, a hervadó Gál-kisasszonyok, Rezeda úr (szürke cilinderében),a szép podolini takácsné, búskomoly arcú N. N. és nyughatatlan Szindbád, – akik mind születésnapra jöttek. Krúdy Gyula ötvenedik születésnapjára. Egyenesen a Hét Bagolyból kanyarodtak ide, ahol talán poharazó Gili Balázstól hallották a nevezetes újságot. És most köszöntésére mennek a költőnek, aki életre hívta őket s fönn, az emeleti szobában, íróasztala fölé hajolva, szivárványos tintával írja kifogyhatatlan meséit...

Álomvilágának álomalakjai keresik fel az idei őszön ötvenesztendős Krudy Gyulát. Parádés, ünneplő köntösben, köszöntő szóval, ahogy ilyen ünnep látogatóihoz illik.

*

A hajdani palatínusok ölesfalú, szigeti udvarházában, ahol szú percegése méri az időt vén bútorok mélyén s éjfélkor Hartvig kísértőlelke sóhajt a kéményben, él a költő, Jókai mesehangulatainak gazdag örököse. Kijátssza a nagyvárost. Ott lakik a magányos kúrián, amelynek padlója, valamikor főhercegek léptei alatt csikorgott. Nyilván, mert az élőknél jobban szereti a halottakat; akiket varázsereje könyveiben új életre támaszt. Itt írta, írja muzsikás mondatokban kótázott, különös történeteit, alkonyattal gyújtott lámpavilág mellett, rákéklő hajnalig. Szomszédjában lakva évekig, hányszor szelte át éjszakai utamat az ablakából kihulló, rózsaszín fénysáv. A megfagyott fák összekocódó ágai pengték, akár a triangulum, míg benn, a cigarettafüstös szobában ördög motollája szőtte a csodálatos szőttest, csillogó aranyfonalakból. Ilyenkor sokasodtak novellává, regénnyé Krudy szapora sorai. Vagy ködös, végeérhetetlen őszi délutánokon, amikor hajók vontatott tülökszava zengeti a Duna csendjét, álmodó némaságát. Csend, csend, »nyíri csend«, – ez babonázta meg őt egy egész életre.

A Nyírség sokáig hallgatott. Tán Kölcsey óta. Krudy minden titkát tudja ennek a bánatos, magyar csendnek s beleírta könyveibe a legősibb titkokat. Költő megilletődésével, mű vész fölényes biztonságával. Aki egyszer olvasta, soha el nem felejti.

*

Nem véletlen, hogy Jókait említettem az imént. Krudy Gyula, talán egyetlen igazi tovább-költője az »ibolyaszemű ember« drágahagyatékának: a romantikának. A »kék virágot« ő nemcsak gomblyukába, hanem szívébe tűzve viseli. De nála ez a virág mégis mást jelentett, mint a nagy mesemondónál. Jókai, hogy úgy mondjam naiv romantikus volt. Krudy pedig ironikus. Jókai benne élt a romantikában, – térben és időben, – Krudy kívüle áll, fölülről szemléli, mint félmúltat, amelyhez teljesülhetetlen szerelem örök nosztalgiája köti. Szeretni a voltat: ez a legreménytelenebb dolog a világon. Melankóliára született lelkek áldott vagy átkozott adománya. Erős és gazdag, ám önmaga indáinak kuszaságába bogozódó, fegyelmezetlen fantáziasajátsága, amelyben valósággá lesz az álom és álommá a valóság. (Krudy Gyula munkái között nem utolsó helyen áll egy – Álmoskönyv.) A mesemondó örököse ezért nem »mesél« igazába. Legalább úgy nem, hogy a pergő rokka egyetlen szálát vezesse, sodorja, kösse, hurkolja, bonyolítsa. Ő egyszerre ragadja meg és bontja ki az egész pászmát, szabadon lengetve szét az egyformán fontos, jelentős és kurta fonalakat. Sohase történetet akar szőni, inkább hangulatot visszavarázsolni, belső zenéjű, hullámzó ritmusú mondatokkal, festő színfoltjait helyettesítő szavakkal. De ezt aztán teliben, mindenestül, hiánytalanul...

Nem naiv romantikus. A mának magasából tekinti át az elsüllyedt múltat. Halk humora mindig megérezteti a közte és hősei közt feszülő távolságot. Írásai mindezt közvetlenebbül és tudatosabban kifejezik, mint a magyarázgatások. Hallgatni kell hát őt, mélázó elandalodással, édes gyönyörűséggel vigyázva minden szavára. Mint ahogy én is hallgattam egyszer fél éjszakán, a Mélypince zugától egy belvárosi kávéház sarokasztaláig, még meg nem írt kalandjait regényes bakonyi bujdosásáról. Mennyi szín, mennyi elevenség, mennyi játékos líra bujkált akkor is szavai alján. Költészet, amelynek valóság-választóvonalát lehetetlen kitapintani.

Dickens tudott csak így »mesélni«, sör mellett, postakocsira várván a fogadó lugasában...

*

Nincs írónk, akiben igazabban és termékenyítőbb közvetlenséggel élne a múlt emléke, mint benne. Az Idő múlása, – ez az ő költészetének alap-témája, alapmotívuma. Tegnapok és tegnapelőttök között pontosan tudja éreztetni az atmoszféra különbségét, az esztendők nyomán leülepedő porréteg lassú növekedését, az idő örökös, csendes, kísérteties múlását. S amíg a mesét mondja: éjfelek és delek kongó óraütését halljuk a pauzákban. Szinte látjuk a végtelen inga megállíthatatlan lengését, amint hajnalból estébe száll. Az örök időfélelmes, szomorúságba ringató varázsa úgy nyűgöz le bennünket is, akár az írót, aki egy szüreti éjszakán, mélyhegedűvel a kezében, halottakat ébresztgetve jár a holdvilágos, ezüstpárákat lehelő dombokon. A múlt megnöveszt és megszépít mindent. S Krudynál legtöbbször mellékessé is válik az ürügyül szolgáló »történet«: maga a múlt, a múltba felejtkezés melankolikus gyönyörűsége lesz a fontos...

Régi udvarházak, öreg, felvidéki városok, omladozó megyeházak híres gavallérjai így szólalnak meg írásaiban. Olyan halkan és bizalmasan, mint őszi fuvallat a sziget hársainak, vagy a budai sikátorok fehérderekú ecetfáinak levelei közt.

*

Álomvilágának álomalakjai most köszönteni mennek ötvenéves Krudy Gyulát. Bekopognak a szigeti kis kastély ajtaján és elviszik hozzá minden magyar olvasó háláját, meleg üdvözletét és szeretetét. A kritikuséval együtt.

Kárpáti Aurél

 

(Pesti Napló, 1928/240. /október 21./ 11. p.)