DÉLIBÁBOK HŐSEI

 

ÍRTA: KÁRPÁTI AURÉL

 

Ennek a címnek édeskevés köze van Arany László verses regényéhez. Hacsak annyi nem, hogy az a három század eleji magyar elbeszélő, akikről itt a továbbiakban szó lesz, ugyanúgy álmaiért vesztegette el életét, mint Hübele Balázs. Dehát nem délibábot kerget-e minden író? Nem délibábok hőse-e minden tollforgató, aki a papiros síkján indul el csodálatos és veszedelmes kalandokra, saját képzeletében hajszolva a valóság megfoghatatlan változásait? Nem válik-e egyszer mindnyájunk kezében Don Quijote lándzsájává az írótoll és nem leszünk-e ilyenkor valamennyien önnön-lelkünk elszabadult démonaival harcoló, eszelős lovagok? Ó, bizonyára! Aki nem kívülről szemléli a világot, hanem önmagában tükrözi: mind vizionárius. Káprázatok és jelenések kergetője. Azokra azonban, akiknek emberi és írói »árnyát« most idézem, a szokottnál is jobban, egész különösképpen illik ez a romantikus megjelölés: délibábok hősei. Valóban azok voltak ők mind a hárman. Mámoros és csodalátó virrasztók, a nappal józan realizmusát éjszakai álomképekkel felcserélő, majdnem valószínűtlen emberek. Viszont nagyon is valóságos írók. Egyszóval: álomlovagok. Élhetetlen polgárok, legfőképp pedig menekülők – a körülöttük zajló életből.

Egyikük – Cholnoky Viktor – a keleti mesék szivárványos messzeségébe menekült, egzakt tudományok eredményeivel terhelt képzeletének repülőgépén. Másikuk – Krúdy Gyula – a magyar múlt visszajáró emlékeinek bűvöletében keresett kárpótlást a szegényes jelenért. A harmadik – Szini Gyula – gőzölgő feketéjének kávéházi ködfátyolképein keresztül hol a biedermeierbe, hol Párizsba álmodta át magát, finomabb írók és műveltebb olvasók közé. Koruk, 1910 táján, a »béke aranykora« volt. Nyugtalanabb lelkek számára túlságosan is nyugodt kor, amelyben az élet regénye még nem ért nyomába a regény életének. Kis drámákra, apró vígjátékokra vágytak benne az emberek. Arra a sűrített, izgalmas kalandra, amelyet a novella jelent. S Cholnoky, Krúdy, Szini elhivatott beteljesítői lettek ennek a vágynak, amely bennük is elevenen élt, a mesterségen túl mélyebben, igazabban, benső adottságuk szerint. Újságoknak dolgoztak. De – minden hajszoltságuk ellenére – egy cseppet a halhatatlanságnak is. És én tudom, hogy ezt ők is tudták. Ismertem mind a hármukat. Kezem még emlékszik kézszorításukra, ha el is mentek innen. Egyik a keleti napisten aranyküllős szekerén, másik a »vörös postakocsin«, harmadik a »sárga batáron«, kissé kijjebb a városból, a temető kőfalán túl, a föld alá. Könyveiket lapozgatva, már csak az emlékezés hozhatja vissza elködlött alakjukat...

Huszonöt esztendeje múlt a nyáron, hogy Cholnoky Viktor sírja mellé odaszúrták a Kerepesi temető homokjába az egyszerű fakeresztet. A század-újító magyar irodalom egyik legegyénibb hangú költője szállott vele sírba. Mert elsősorban költő volt ez a különcségig eredeti tehetség. Lírikus, akit a külső világ csak azon a ponton érdekelt, ahol vonatkozásba került énjével. S ő maga az író egyetlen feladatául ennek a viszonylatnak kitapintását vallotta. »Írónak, művésznek gondolod azt, – kérdezte egyszer valahol, – aki nem a saját lelke borzongásából, sötét mélységeiből hoz fel új alakokat, hanem a világ sablonjait írja valamelyes stíluskészséggel? Ördög kell mibelénk! Hát van igazi író és igazi művész, aki nem a saját lelke kísérteteit rögzíti meg?« Ezért érezzük még most is minden sorában a hangja színét, ezért válik első novellája után szinte személyes ismerősünkké. Amahchich Trivulsióban éppúgy ráismerünk mint a régi keresztes lovag unokájában, akinek fátyolos lett a szeme egy régen megsebzett alerion-madár három csepp vérétől. S langyos tavaszi estéken járván a Ferencváros utcáit, még most is várom: mikor bukkan fel valamelyik utcasarkon százrétű fekete köpenyének himbálódzó foltja, amelynek redőiben misztikus mesék rejtőztek. Télen-nyáron ott lebegett ez a sötét köpenyeg Cholnoky Viktor szikár alakján. Zseb nem volt rajta, pénzt nem gyűjthetett bele és mégis arannyal volt bélelve: a fantázia aranyával. Néha leakasztotta magáról s odakölcsönözte hőseinek. A ferencvárosi dárdáspolgárok apró házai között, a »Senkik szigetén«, vagy a »Veszett ember« grogpárás söntésének félhomályán, hiába keresném már ezt a kincses köpenyeget. Gazdája válláról rég lesegítette valaki. A Nagy Talán, (ahogy Rabelais szerette hívni a halált), aki minden novellát a legkerekebben fejez be már az első Amenhotep óta.

Keményen boltozott homlokát egy tudós is megirigyelhette volna. Finom, ideges profilján a szatirikus bölcs maró gúnyja vont barázdát ajkai köré s kék szemének révedező tükrében egy örök nagy gyermek álmodott. A közelgő este ezüstös holdfénye már fennakadt hajában, a halántéka körül és mert egyre gyakrabban lett szüksége Tartini végzetes filozófiájára: reszkető ujjai már csak a ceruzát bírták el. Utolsó novellájának kéziratát itt őrzöm az íróasztalomon. Egész kötetre való papírcsomó, teleszántva a puha Koh-I-Noor kusza nyomaival Alig egy-két törlés, vagy egy-két szó toldás a ritka sorok között. Görbe, öreg betűk, ideges, elrántott; türelmetlen jegyei mindig lázas alkotókedvének. Cholnoky zsenialitása és tragikuma egyformán kiolvasható belőlük.

Lírikus volt, mondtam az imént. Lírizmusának szinte mámoros megnyilatkozását azonban hatalmas ellenfél fojtotta vissza és tette még lázasabbá, feszültebbé. Az a káprázatos, sokrétű tudáshalmaz, amelyet hajnalba nyúló éjszakákon, egzotikus, keleti írók és modern tudósok könyvei fölé hajolva, valami ősi kultúréhséggel szívott magába. Irodalom, művészet, történelem, régészet, geológia; csillagászat; filozófia, nyelvészet; kémia, fizika, a technika csodái, – különösen a repülőgép problémája, – orvostudomány és geográfia sorra vonultak el a vastag nagyítóüveg alatt, amelyet rövidlátó szeme elé tartott. Enciklopédiák voltak a kedvenc olvasmányai. És az emberiség legragyogóbb enciklopédiájának költője: Shakespeare, a lándzsarázó. Erudíció és intuíció szerves egyesülése a legjellemzőbb vonása írásainak. Csodálatosan tiszta öntudattal ő maga is beszélt olykor erről egy-egy csendes kávéházi sarokban: Az írónak hinnie kell abban, amit tud. Ezért nincsenek végleg eldöntött csatái. Neki örökké verekednie kell, mert kettős a lelke. Képzeletébe minduntalan belevigyorog a tudás, a »holtbizonyosság« józan, gonosz törpéje, amely ott leselkedik az ódához faragott, toll hegyén és még a borospohár széléről sem sikerül mindig elkergetni...

Így beszélt Cholnoky. S ennek nyomán értjük csak meg: miért billen át majd minden írásában a valóság hirtelen a lehetetlenségbe, miért váltódik tragikus emberi értékre az a könny, amelyet csúfolódó nevetéssel kergetett a szemünkbe. És így értjük már a lírikust is, aki egy percre szétcsapja szárnyait, ujjongva löki el magától a földet s hogy egyszerre eszébe villan a nehézkedés törvénye: zuhanás közben diabolikus nyugalommal kezdi összegezni kronométerén a lefelé hulló test sebességének arányszámait. Nevetések és könnyek között itt nincsenek többé ellentétek. Molière néha úgy beszél, mint Assisi Szent Ferenc és Don Quijoté-nak édestestvére lesz Hamlet. Most már ez a természetes, a magától értetődő, nem a szembeállítás, mert minden sugarat egyformán hétszínűre bont a prizma és végeredményében egyformán érthető, vagy érthetetlen minden, Laád Bulcsú filozofálása csakúgy, mint Sancho Pansa elborulása az üres kocsonyástál felett. Azért nem is lehet Cholnoky írásait elskatulyázni. Amikor már-már kimondanánk: novella, – fordul egyet a hang, a történet, az író és egyszerre úgy látjuk, hogy aki előbb még az alerion-madár tarka tolláról beszélt balzaci hűséggel és darwini pontonsággal, most meghegyezi ezt a tollat és a szívébe mártja. Mert erről a furcsa szerszámról lepereg a tinta. Csak vérrel fog.

A hangszernek, amelyen játszott – a magyar nyelvnek – virtuóza volt. Minden hajlékonyságát, szövevényét, rugalmas erejét érezte és szerette. Keresetlenül állott készen tolla hegyén az egyetlen, szükséges kifejező szó, amelynek lokális értéke mindig frissen, újszerűen hatott sokszor bonyodalmas, szinte furfangos mondataiban. De nemcsak nyelvének őserején érzett magyarsága. Gondolkodásmódja, képzelete, – amely olykor a fantasztikumba csapott át, – észjárása, humora, egész lelki beállítottsága tipikusan magyar volt. A dzsentri, ez a századokon át fáradt és elfáradt fajta; végső fellobbanásával minden ragyogó értékét kiadta benne, mint Jókaiban, vagy Justh Zsigmondban.

Teste korán megrokkant, szelleme azonban töretlen maradt. Talán ezért is szerette annyira hőseiben a betegeket. Összes írásaiban egyetlenegy egészséges emberről van szó. Ennek a völgyben felejtett filozófiáját megeszi egy medve és – megdöglik tőle. Az Ophelia-szanatórium megálmodója a ragadós egészségtől akarja megóvni a jövő-század embereit, akik fejcsóváló komolysággal fogják majd megállapítani az utolsó beteg diagnózisát: »Tabes dorsalis. Ment hetetlen. Már verseket ír...« Mert a betegség: az irodalom, a költészet, a művészet. Mintha csak önmagát akarta volna igazolni, akár Poe Edgár, aki vizespohárral itta a pálinkát. És ki tudja Kemény Zsigmond feketetávéval fűtötte írásait, mint Balzac és Munkácsy is azzal a pohárral koccintott, amely Musset-t megölte. Talán a pozitivistáknál igazabb igazságra jutnak azok, akik lehunyt szemmel nyúlnak az élet zűrzavarába, akik nem okoskodnak, hanem álmodnak az Agorán, ahonnan úgyis elég kíméletlenül szólítja el, őket a durva kiáltás: »Daimonion, gyerünk fát aprítani! ...«

Krúdy Gyula, az új-romantika kék virágát hordta gomblyukában és szívében. Nagy, álmodó barna szeme a múltba révedt és daliás alakja – amelyet másfél század előtt nemesi testőr-atilla tett volna még délcegebbé – egyforma, örökölt úri-könnyedséggel hajlott meg, ha gúnyos bók szikrázott az ajkán, vagy dömöckölt penge a kezében. Így járt Krúdy Gyula, három évtizeden át a »magyar irodalom berkeiben«, amelyeken egy-két pesti utca, kávéházi sarok, sörcsarnok, klubszoba és szerkesztőség értetődik.

Ötvenöt éves volt, amikor meghalt és vagy nyolcvan kötet, egész kis könyvtár maradt utána, dokumentálva Jókais bőséggel pazarló munka kedvét. Nem véletlen; hogy Jókait emlegetem vele kapcsolatban. Krúdy Gyula törvényes örököse, talán egyetlen igazi folytatója volt Jókai múltat-idéző varázserejének és kifogyhatatlan mesélő kedvének, anélkül, hogy valójában fabulátor, mesekitaláló lett volna. Az ő életre kelt álomemberei maguk szőtték maguk köré a mesehangulat csillámló fonalait. Krúdy nem is írt igazi regényt: beérte a novellával és a rajzzal. De novellái – mintha egyetlen nagy munka fejezetei lennének – folytatják és kiegészítik egymást. Gyöngyszemek, amelyeket csak zsinórra kellene fűzni. Ő azonban egy melankolikus gesztussal mindig elhárította magától ezt a feladatot, holott nyilván éppúgy sóvárgott utána, mint szegény Cholnoky Viktor. Ám nálunk elsősorban sokat kell termelnie az írónak. Sokat és könnyen, a mindennap gondjával iramot tartva. Krúdy ahhoz a ritka-erős fajtához tartozott, amely győzte ezt az iramot. Kedvvel éppúgy, mint tehetséggel.

Költészete a zenéhez állt legközelebb, ehhez a legkorlátlanabb és legkifejezőbb művészethez, amely egy szeptimen-akkord megnyugvásra váró zengésével pillanat alatt fel tud idézni bennünk egy kedves arcot, egy régi szerelmet, egy várost, egy kort, egy egész elmúlt életet, minden emlékével egyetemben. Mondatait szinte kottázni lehetne, annyira zeneileg éreztetik meg a hangulat emelkedő, vagy halkan elhaló skáláját. S míg írásait olvassuk: az örök idő félelmes szomorúsága úgy nyűgöz le bennünket is, mint magát az írót, aki a múltat ébresztgeti egy szüreti éjszakán, kezében mélyhegedűvel, járván a holdvilágos párákat lehelő dombokon. Ez már nem álom a múltról, de maga az újra életre keltett idő, a, költő új-életet teremtő képzeletéből testet öltött valóság. Elmúlt korok hangulatát, régi tájak varázsát, halott gavallérok hőstetteit, elsuhant őszök melankolikus színeit, porladó dámák pajkos szerelmeit senki sem idézte nála meggyőzőbben, hárfazengésű mondatok édes muzsikáján keresztül. Mióta Pestre érkezett a »vörös postakocsival«, mindig frissen faragott kalamusából percre sem fogyott ki az álmok és emlékek aranytintája. Mennyi mesét tudott Podolinról, régi zsoldosokról, De Ronch kapitányról, öreg Kemény Zsigmondról, a Hét bagolyról, vagy N. N.-ről és az ál-Petőfiről. A Nyírség sokáig hallgatott ő előtte. Tán Kölcsey óta. Krúdy minden titkát tudta ennek a bánatos magyar csendnek s úgy mondta el, méla iróniával, költői megilletődéssel, művészi biztonsággal, hogy aki egyszer hallotta: soha el nem felejti. De nem volt naiv romantikus. Felette állott a múltnak, amelyet a mának magasából tekintett át. Halk humora mindig megéreztette a közte és hősei közt feszülő távolságot. Öntudatos elfordulás volt ez. A felnőtt egy tavaszi délelőtt talán megirigyli a gyerekek sárkányeregetését és maga is belefelejtkezik játékukba, valami restelkedő szemérmességgel rejtegetve igazi, belső örömét. Ám Krúdy sohasem állott be a játékba, alakjai közé. Játszott velük a maga mulatságára, szerette őket, lelkesedett értük. Egy alig leheletnyi gúnyos árnyalattal, egy odavetett jelzővel azonban minduntalan elárulta, hogy az ártatlan örömökben itt olyan valaki gyönyörködik, aki már rég felette áll az élet apró mulatságainak és tragédiáinak. Ahogy az ember a gyerekkorát szereti és éli át újra egy cigarettából felszálló, kék füst karikán elmélázva, átértve a gyönyörűségek mögött bujkáló rezignációt is és egyszerre látva az élet mindkét arcát: úgy nézte, érezte és szerette Krúdy a múltat, sajnálva, hogy már elszállott s a műértő szemével simogatva meg annak minden drága szépségét, amelyet az elmúlás csókolt rá.

Az óbudai vén házak – amelyekben szú percegése méri az időt s amelyeknek kéményében Hartwig kísértő lelke sóhajt szeles éjfeleken nem látják többé a borongókedvű sétálót, régmúlt esztendők színeinek romantikus visszaálmodóját. Krúdy Gyula árva íróasztalán elsárgult a papír, tolla halottan rozsdásodik s fehér cserépkalamárisából kiszáradt a tinta. Sírja fölött a téli estében finom, fehér por száll. Hópihe, vagy elfogyott mesék, megszakadt legendák ezüstköde...

Szini Gyulát úgy ismertem, mint a betű legmérgezettebb szerelmesét. Kultusz és szertartás volt számára az írás. Fájdalom és gyönyörűség, egyszerre. Egy-egy novelláját olyan áhitatos gonddal faragta ki, akár a japáni kisplasztikus művészi istenszobrait. S ezek a tökéletes, bevégzett, apró remekek meg is érték a rájuk fordított fáradságot. Viszont az élőszóra nem sok időt pazarolt. Halksága és csendessége olykor szinte hallgatásba veszett. Csak a papiros fölé hajolva jött meg a hangja, a termékeny egyedüllétben. Ez a magányosság különben akkor is körüllebegte lényét, amikor társaságban volt. Ő mindig »külön« maradt, sohase illeszkedett bele semmiféle »együttesbe«. Legfeljebb négyszemközt való beszélgetésig vitte a közlékenységet. Ilyenkor azonban annál mélyebbről tört elő lírája, körülgomolyogva a sűrű cigarettafüsttől. Fátyolos csillámlású szeme úgy nyílt el, mint a mesékbe révedt kisfiúké. Lágyan ég mégis határozottan beszélt, az állandó fanyarságnak és az enyhe gúnynak kesernyés keverékével. Külsőre -a legszelídebb embernek tetszett. Apró termete, verhenyeges-szőke dús haja, vastag szemüvege és félénk– félszeg mozgása derűsen megelégedett, kedves kis gnómokra emlékeztetett. Pedig valójában tele volt kínzó elégedetlenséggel. Nemcsak az élettel, hanem önmagával szemben is.

Jól emlékszem egy szilveszteri éjszakára, amelyet együtt virrasztottunk át. Újév hajnalán, az egyik körúti kávéházban, reggeli után idegesen hajította el a körmére égett cigarettát és riadt kétségbeeséssel buggyant ki belőle a vallomás: »Barátom, az idén leszek harminc éves. Szörnyű, milyen fáradt és öreg vagyok. Elkészültem« ... Nem volt igaza. Hiszen azután írta még meg a Rózsaszínű hó novelláit s finom tanulmánykötetét. De azért most mégis kissé döbbenve gondolok rá vissza: milyen tisztán látta önmagát. Hiszen a Sárga batár akkor már csakugyan elporzott, a Sétapálcaerdő már elvirágzott, a Fekete pásztoron és a Bábsütőn – a legszebb Szini-novellákon – már csakugyan túl volt. Ezeket többé soha utol nem érte, a garasos robotba törött évek legszerencsésebb óráiban sem. Álmodozásából lassanként álmosság lett, fanyar iróniájából tüskés kedvetlenség. Rezignáltan sajnálta magát és egész derékba szakadt életét. Pedig a siker, a hírnév nem kerülte el. Jó ideig a legdivatosabb, legnépszerűbb vasárnapi tárcaírók közé tartozott. De ő ennél többet akart, nagyobbra készült, igényesebb volt. Ezért marasztalta el önmagát a legkeményebb ítélettel, mint minden igazi művész, akinek erős az önkritikája. Szerénységének és finomságának gőgje mögé zárkózott, egyre szótlanabb félrevonultsággal. Meg nem alkuvó szent, hallgató bölcs lett belőle, elhagyott kávéházak sarkában, míg egy nap végleg le nem számolt mindennel. Csendben, de annál kegyetlenebbül. Ma már csupán ezüstfelhő ragyogású novelláiban él.

Kortársai közül elsősorban alapos és mély kulturáltságával tűnt ki. Rengeteget olvasott, főkép külföldi írókat. Könyvtára és feje tele volt a legfrissebb francia könyvekkel. Olvasószenvedélye, – amely tökéletesre csiszolt kritikai ízléssel párosult – nem hagyta el élte végéig. Fásultságából is csak a betű, az írás, az irodalom tudta kiragadni. Ilyenkor kigyúltak alkonyszürke szemei, szordínós hangján izzó hév perzselt át s még vitatkozó kedve is felébredt. Az irodalomban és az irodalomnak élt, mint egy France-regényből életrekelt, szenvedélyes bibliofil és ínyenc esztéta. Milyen kár, hogy ez az élet, amely iskolapéldája volt annak: miképp őrli meg fokról-fokra a tehetség rugalmasságát a napi kenyérgond és a reménytelen szegénység, nem tudta minden rejtett értékét felszínre hozni és időálló műveké formálni. De így is, java írásaiból egész bizonyosan össze lehetne válogatni egy olyan művészi és költői szépségekben gazdag kötetet, amely méltó módon őrizné meg nemes emlékét az utókor számára.

Cholnoky, Krúdy, Szini... Délibábok hősei. Most már, hogy testetlen árnyak lettek, még inkább azoknak érzem őket. Életükben mind a hárman lemondtak a valóság csengő aranyáról; – az álmok aranyos káprázatáért. Délibábokat kergettek. De nemcsak kergették, hanem – mint igazi hősök – el is érték, meg is hódították és írásaikba zárták költői látomásaik délibábjait. Aki könyveiket felnyitja, meggyőződhetik róla, hogy ma is ott vannak.

 

(Pesti Napló, 1938/12. /január 16./ 29-30. p.)