Krúdy Gyula
(1878-1933)
Idestova tíz esztendeje lesz, hogy Szindbádért eljött az
utolsó postakocsi. Gyorsan, sietve járt. Betegítő ősszel indult s tavasz végére
már oda is ért az ablaka alá. Nem az élet színével festett „vörös postakocsi”
volt ez, amelyen a hajós annyi kalandos utat tett meg a „tegnapok
ködlovagjainak” társaságában, hanem az a másik fekete batár, amelynek kereke az
örök éjszaka csendjében gördül nyirkos sírkertek felé. Egy májusi hajnalon az
óbudai regényes kisház előtt megfújta koszorúba-hajtott kürtjét a bakon ülő
postakocsis és Szindbád beszállott a kopott bőrülésre, mindnyájunk kegyetlen
gondossággal fenntartott helyére. Bánatos-vad, szép cigányfeje, a mindig
álmodó, álomtalan-fehéren hanyatlott hátra. Így vágott neki az utolsó
kalandnak, a „nem ismert tartomány felé, honnan nem tér meg utazó”. Macskafejű
kövekkel kirakott, görbe budai utcákon, hajdan híres szőlőtermő dombok hajlatán
vágtatott el vele a halál titokzatos kocsija, mind halkabb, egyre távolodó
ostorpattogás közepette; mígnem végleg eltűnt a magyar halhatatlanság
hamarfelejtő, feledtető ködében. Az óbudai vén házak – melyeknek szobáiban szú
percegése méri az időt s kéményeiben szeles éjjeleken Hartvig kísértő lelke
sóhajt – azóta nem látták a bolyongó-kedvű, magányos sétálót. Árva íróasztalán
rég elsárgult a papír, a toll halottan rozsdásodik, fehér cserép-kalamárisából
kiszáradt a tinta. Fölötte finom por szállong a napfényben: elfogyott mesék,
megszakadt legendák aranypora.
A nyírségből szakadt vándor az ezüst Duna mellett pihent
meg és ért célhoz. Itt, a nagy víz mellett hullott ki szájából az utolsó,
csonkig szítt cigaretta, amelynek kesernyés füstjében az édes magyar félmúlt
felejthetetlen emlékképei kavarogtak. Palotai álmok, podolini
hangulatok, „nyíri csenden” áthúzó pajkos melódiák, szüreti rakéták sistergő
tűzcsíkjai, téli szánkók andalgó csengő-muzsikái s az elsüllyedt Pest-Buda
színes-szerelmes káprázatai. Krúdy Gyula nem ősszel ment el, mikor „rőten
csillog az erdő”, mint „hosszan elnyúló vörös női hajszál”, vagy „csendes,
halott gyermekek lépéseinek koppanására emlékeztető” éjszakai eső veri a
házfedelet s „az álom sűrű, hangtalan, a hold hideg, mint a másvilág” és a
csodálatos éjben „Krisztus leszáll az útszéli keresztről, hogy körülnézzen a
közeli falvakban, míg köntöse elvegyül a holdfénnyel, maga pedig csak mint
árnyék, test nélkül lebeg végig a fehérlő országúton”. Tavasszal hagyta itt az
életet. Sugaras májusban, amikor virágozni kezd a szőlő és mély pincék mohos
ászokfáin szunnyadó hordókban fölérez, megborzong az óbor. Tavasszal ment el,
de már kissé ősziesre csípett, rozsdás, kedvetlen kedvvel. Hajának hajdani
bársonyfeketéjén már sűrűn megakadt akkor az októberi lombokkal csókolózó hold
ezüstje. Az az ábrándos férfidísz, amely úgy illett hozzá, mint az elporzott
vörös postakocsi fullajtárjának dolmányához a sápadt sujtás ragyogása. Nagy,
álmodó, sötét szeme-tükrén egy-egy átfutó felhő olykor ugyan tán komorabbra
borult a szokottnál, de azért ő maga – a halhatatlan romantika egyedül járó,
kései lovasa – még egyenes derékkal ült nyergében. Csojtárján
kifogyhatatlan mesék arany-hímje csillogott s az ereszkedő magyar alkonyok
szellője játékosan pengette húros hangszerét. Olyan jó volt látni sudár-délceg
alakját, annyi alázatosan meghajlott derék közül nyírfamód kimagasodva –
bíztatónak s egy kicsit elégtételnek is. Jól esett tudni róla, hogy van. Hogy köztünk és velünk van, ő,
kinek tarsolyában hetven-nyolcvan kötetről írott pergamenje igazabb nemeslevél,
mint az a másik, amelyet apái szereztek s amellyel sohase büszkélkedett akkor,
amikor pedig hasznos volt az ilyesmi.
A kortárs ilyennek látta őt. Szinte vadregényes lovagnak,
aki az új-romantika kék virágját hordta gomblyukában és szívében. Öles alakja –
amelyet másfélszázaddal ezelőtt nemesi testőr-atilla tett volna még daliásabbá
– egyforma, örökölt úri-könnyedséggel mozgott, ha gúnyos bók szikrázott az
ajkán, vagy dömöckölt acélpenge a kezében. Így járt Krúdy Gyula negyedfél
évtizeden át a „magyar irodalom berkeiben”, amelyeken tudvalevőleg mindmáig
egy-két pesti utca, budai bor-forrás, kávéházi sarok, írói klubszoba és
szerkesztőség értetődik. A Nyírségről indult el egyszer, egészen fiatalon,
csaknem gyerekfővel, a múlt század utolsó évtizedében. A magyar Gascogne-ból jött a fővárosba, omladozó udvarházak tájáról,
ahol bolond párbajok és halálos szerelmek emlékét őrzik a családi
kapcsos-könyvek szarkalábú betűi, ahol átlőtt szívű gavallérok vére piroslik
havas kertek fölött az alkonyati ég peremén, ahol a nyitott kürtőkön régi
kalandokat fütyül a szél a hallgatózó fülébe s ahol az öblös, diólevél-illatú
szobák csendjén nagyapák beszéde visszhangzik, mikor az unokák megszólalnak.
Kinn, a Nyulak-szigetén, a néhai palatinus
zöld-zsalugáteres „kastélyában”, mintha megint otthon lett volna: őszök és
tavaszok tarka ruhába öltözötten táncoltak el az ablaka alatt, hosszú novemberi
estéken a Duna fátyolos messzeségéből gabonás-hajók ríkatták panaszos
ködkürtjeiket s az első hó szűzi fehérségét reggelre akárhányszor nyúlcsapa
szegte át. Benn, a csipkefüggönyös, nyikorgó-padlójú, tágas szobában pedig
szaporán futott a papírárkusokat szántó toll. S ezek a sokasodó papírlapok
aztán színesebbek lettek, mint az akvarellel festett biedermeier-városképek,
muzsikálóbbak, mint a régi kioszkból nyárestén fölzengő hegedűk, – ha feléledt
rajtuk az elmúlt idő megidézett szelleme, aki tán a kályhában pattogó fahasábok
beszédes lángnyelvei közül ugrott elő. Az író ösztönös mesélőkedvét még inkább
növelte ez a csendes magányosság. Krúdy úgy nézett ki belőle a zajgó és zajló
világba, mint ablakán kitekintő vidéki remete. Ha nem tetszik a kintvaló élet: össze lehet vonni a függönyt. Az álmok,
mesék, ódon történetek ködárnyai úgyis jobban szeretik a meghitt félhomályt s a
költő szíve is melegebben dobban a magány mélabújában. Szomszédjában lakva
évekig, hányszor szelte át éjszakai utamat az ablakából kihulló, rózsaszín
fénysáv. Körülöttem a megfagyott fák összekocódó ágai pengtek, mint a
triangulum s odabenn a lámpavilágnál mesélő ördögök motollája szőtte
fáradhatatlanul a csodálatos álomszőnyeg selymes-puha szálait földerengő
hajnalig, a savanyúvizes– és borosüveg papírra vetődő árnyékában. Itt és így
születtek meg Krúdy Gyula legszebb írásai, Szindbád kései utazásaitól az N. N.
páratlan remekművéig.
Ötvenöt éves volt, amikor meghalt s vagy nyolcvan kötet,
egész kis könyvtár maradt utána, meggyőzőn dokumentálva Jókai pazarló bőségével
rokon munkakedvét. Nem véletlen, hogy ép Jókait említem vele kapcsolatban.
Krúdy egyenes ági örököse, talán egyetlen hivatott folytatója volt Jókai
múltat-idéző varázserejének és mesélő készségének, anélkül, hogy valójában
mese-kitaláló, igazi fabulátor lett volna. Az ő
életre kelt álomemberei valahogy maguk szőtték maguk köré a mesefonalak
elbűvölően csillámló hálóját. Ám elmúlt korok hangulatát, lelkét, régi tájak
varázsát, elsuhant őszök vérpiros színeit, halott gavallérok hőstetteit,
porladozó dámák szerelmeit senki sem idézte nála közvetlenebbül és
meggyőzőbben, nyirettyű andalgású mondatokon keresztül.
Mióta Pestre érkezett, mindig frissen-faragott
kalamárisából percre sem fogyott ki az álmok és emlékek szivárványos ragyogású
tintája. Mintha csak a másik két Krúdy – az öreg negyvennyolcas honvédek
százados-parancsnoka s a csillagok világát teleszkóppal kutató tudós – csendes
merengései, megbékélten mosolygó bölcsességei is ott lettek volna apai jussának
kincsesládájában, mikor Podolinról,
kocsmázó zsoldosokról, De Ronch kapitányról, zordon
Kemény Zsigóról, a Hét bagolyról, Sóvágó tücskéről,
az Aranykéz-utcai szép napokról, vagy Ál-Petőfiről mondott álmokba ringató
meséket. Igazi regényt talán sohasem írt, – beérte a novellával és rajzzal. De
ezek a novellák mintha egyetlen nagy munka fejezetei lennének: folytatják és
kiegészítik egymást. Gyöngyszemek, amelyeket csak zsinórra kellene fűzni. Ő
azonban egy melankolikus mozdulattal mindig elhárította magától ezt a
feladatot, holott nyilván éppúgy sóvárgott utána, mint szegény Cholnoky Viktor, akinek íróasztal-fiókjában halála után egy
regény-töredéket találtam harminc év előtt. (Gondolom, Az óceán császárja volt a címe.) Ám nálunk elsősorban sokat kell
termelnie az írónak. Sokat és könnyen, iramot tartva a mindennap gondjával.
Krúdy ahhoz a ritka-erős fajtához tartozott, amelyik győzte ezt az iramot.
Kedvvel úgy, mint tehetséggel.
Prózája a zenéhez
áll legközelebb. A legkorlátlanabb és legkifejezőbb művészethez, amely egy
szűkített szeptim-akkord megnyugvást váró zengésével pillanatok alatt fel tud
ébreszteni bennünk egy szunnyadó arcot, egy elmúlt szerelmet, egy kedves várost
vagy kort, egy egész tetszhalott életet, minden apró, hétköznapi emlékével
egyetemben. Hosszan elnyúló, melodikus mondatait szinte kottázni lehetne,
annyira zeneileg éreztetik meg a hangulat emelkedő vagy lejtő, kromatikus
hangsorát. Magányos cigány tud csak így muzsikálni – magának. Mélázó futamaira
figyelve: éjfelek és delek kongó óraütését halljuk a rövid szünetekben s a végte len inga megállíthatatlan lengését látjuk hajnalból
alkonyatba szállani. Az örök időmúlás szomorúságba ringató, félelmes varázsa
úgy nyűgöz le bennünket is, akár az írót, aki az eltemetett tegnapokat
ébresztgeti egy szüreti éjszakán, kezében mélyhegedűvel járva a holdvilágos,
ezüstpárákat lehelő, őszi dombokat. A múlt megszépít és megnöveszt itt mindent,
a történet olykor szinte mellékessé válik, maga a múlt s a múltba felejtkezés
gyönyörűsége fontos csak. A hangulat szelíden egymásfölé hullámzó gyűrűje egyre
szélesebb körökben fut szét és halk csobbanással ütődik a jelen partjához a
novella végén. Ezt a hangulatot Krudynál mindenkor a lírikus vágyódása szólította életre. A
lírikusé, aki elmúlt embereken keresztül jut el önmagához s ellágyulását
leplezve, könnyedén legyint: nincsenek túlságos nagy dolgok az életben és az
emberi szívben, egy kicsit játék minden és ha a hős komolyan meg akar halni,
hát annál rosszabb – ránézve. A föld tovább forog, ha élesre volt is töltve a
pisztoly, a halál pedig minden hitelét elveszti azzal, hogy mindnyájunk életébe
egyformán beleavatkozik. Egy cseppet bohém, egy cseppet kesernyés, de
becsületes, drágán szerzett magyar filozófia ez, amelyet valami enyhe irónia
mellékzöngéje csak még inkább elmélyít.
S ez az ironikus magatartás nála döntően jellemző. Krúdy
nem volt naiv-romantikus, mint Jókai, aki alakjai szemszögéből nézte a világot.
Ő felette állott a felidézett múltnak s csendes humora mindig megéreztette a
közte és hősei közt feszülő távolságot. Öntudatos elfordulás ez: a felnőtt egy
sugaras tavaszi délelőttön megirigyli a gyermekek sárkány-eregetését, de valami
restelkedő, férfias szeméremmel rejtegeti őszinte, bensőséges örömét, amelyet a
játék láza gyújtott ki benne. Fölényesen mosolyog hát, megnyugtatva a
bámészkodókat, hogy az egész csupán szeszély, ingerlő és bujtogató kíváncsiság.
Krúdy sohasem állott be alakjai közé a játékba. Játszott csak velük – a maga
mulatságára.
Sajnálta és szerette őket, de egy alig leheletnyi gúnyos
árnyalattal, egy odavetett ironikus megjegyzéssel minduntalan elárulta, hogy az
ártatlan örömökben itt olyan valaki gyönyörködik, aki rég túl van az élet apró
mulatságain. Egy kiábrándult romantikus, aki fanyarbús, megértő és megbocsátó
mosollyal hajlik játékfigurái fölé. Ahogy az ember a gyerekkorát szereti és éli
át újra egy cigarettából felszálló, kék füstkarikán elmélázva, titkon érezve a
nevetés mögött bujkáló könnyeket s egyszerre látva az élet mindkét arcát: úgy
nézte és élvezte Krudy a múltat. Úgy tett, mintha nem
is nagyon sajnálná, hogy már szétfoszlott, de a műértő tekintetével simogatta
végig annak minden visszaidézett, drága szépségét, amelyen ott ég a mulandóság
csókja. S a paradoxon – minden művészet lényeges jegye – ezen a ponton ütközik
ki legvilágosabban írásaiból. A múlt, a fátyolon áttetsző, elmosódva
fölgomolygó és lágy, krétás színekben kivirágzó múlt nála friss fű-szagú
levegővel van tele. Forró lélegzetű, szerelemittas férfiaktól és asszonyoktól
eleven. Mert ez a csodálatos álomlátó a legnagyobb realisták közül való. Nem
hiába volt kedvence Thackeray és Puskin: írásaiban minden elevenen él, amihez
tolla hozzáért. A bártfai mogorva háztetőkön moha nő, a leeresztett zsalugáter
mögül kiszálló zongoraszó mintha a kerti szilfák levelét súrolva halna el a
messzeségben, a kerítés fölött sétáló pipafüstön érzik a muskotály-dohány
illata, Hartvig, a hírhedt késmárki kísértet a városi levéltárban aktaszámot
kap s a Csigában beszélgető kondorhajú ifjú arcát rózsás-piros vérhullám futja
el, mikor Júlia asszony vakító-fehér hóvállára
gondol. Mert Krúdy mindig a maga életkedvével, a maga lelkével és vérével,
egészséges érzékiségével kelti életre a rég elmúlt halottakat, akik most
magányosan és csendben hallgatják Pán sípját s az örvendező mély-dobok buffogó hangját fűszeres tavaszi éjszakákon, valahol a
Farkasréti-temető zöld pázsitja alatt. Ez már nem álom a múltról, de maga a
visszaidézett idő, a képzeletben feltámadó valóság. Nemes aszúborok aranyában
tündöklik így elmúlt nyarak sárgás napfénye, színével is elárulva az értéket,
amelyet áttetsző mélye rejteget.
A Nyírség sokáig hallgatott ő előtte. Tán Kölcsey óta.
Krúdy minden titkát ismerte ennek a bánatos magyar csendnek s úgy mondta el,
méla iróniával, költői megilletődéssel és művészi biztonsággal, hogy aki
egyszer hallotta: sohase felejti. Hallgatni kell hát őt. Elandalodva vigyázni
minden szavára. Mint ahogy fél éjszakán keresztül hallgattam egyszer én is – a
Mélypince zugától egy belvárosi kávéház sarokasztaláig – soha meg nem írott
bakonyi bujdosásának kalandjait. Mennyi szín, mennyi elevenség s mennyi
játékosság volt ebben az „igaz történetben”. Több: költészet, amelynek
választó-vonala kitapinthatatlan a valóság mentén. Dickens tudott csak így
mesélni valaha, sör mellett, a fogadóban.
Mit mondjak róla még? Az Idő költője volt. Az elveszett
és megtalált időé, – holott Proustnak tán a nevét se hallotta.
Kárpáti Aurél
(Palotai álmok. Bp. 1943, Singer és Wolfner. 5-15. p.)