Krúdy Gyula

Írta: Kárpáti Aurél

Idestova tíz esztendeje lesz, hogy Szindbádért eljött az utolsó postakocsi. Gyorsan, sietve járt. Betegítő ősszel indult s tavasz végére már oda is ért az ablaka alá. Nem az élet színével festett „vörös postakocsi” volt ez, amelyen a hajós annyi kalandos utat tett meg a „tegnapok ködlovagjainak” társaságában, hanem az a másik fekete batár, amelynek kereke az örök éjszaka csendjében gördül nyirkos sírkertek felé. Egy májusi hajnalon az óbudai regényes kisház előtt megfújta koszorúba-hajtott kürtjét a bakon ülő postakocsis és Szindbád beszállott a kopott bőrülésre, mindnyájunk kegyetlen gondossággal fenntartott helyére. Bánatos-vad, szép cigányfeje, a mindig álmodó, álomtalan-fehéren hanyatlott hátra. Így vágott neki az utolsó kalandnak, a „nem ismert tartomány felé, honnan nem tér meg utazó”. Macskafejű kövekkel kirakott, görbe budai utcákon, hajdan híres szőlőtermő dombok hajlatán vágtatott el vele a halál titokzatos kocsija, mind halkabb, egyre távolodó ostorpattogás közepette; mígnem végleg eltűnt a magyar halhatatlanság hamarfelejtő, feledtető ködében. Az óbudai vén házak – melyeknek szobáiban szú percegése méri az időt s kéményeiben szeles éjjeleken Hartvig kísértő lelke sóhajt – azóta nem látták a bolyongó-kedvű, magányos sétálót. Árva íróasztalán rég elsárgult a papír, a toll halottan rozsdásodik, fehér cserép-kalamárisából kiszáradt a tinta. Fölötte finom por szállong a napfényben: elfogyott mesék, megszakadt legendák aranypora.

A Nyírségből szakadt vándor az ezüst Duna mellett pihent meg és ért célhoz. Itt, a nagy víz mellett hullott ki szájából az utolsó, csonkig szítt cigaretta, amelynek kesernyés füstjében az édes magyar félmúlt felejthetetlen emlékképei kavarogtak. Palotai álmok, podolini hangulatok, „nyíri csenden” áthúzó pajkos melódiák, szüreti rakéták sistergő tűzcsíkjai, téli szánkók andalgó csengő-muzsikái s az elsüllyedt Pest-Buda színes-szerelmes káprázatai. Krúdy Gyula nem ősszel ment el, mikor „rőten csillog az erdő”, mint „hosszan elnyúló vörös női hajszál”, vagy „csendes, halott gyermekek lépéseinek koppanására emlékeztető” éjszakai eső veri a házfedelet s „az álom sűrű, hangtalan, a hold hideg, mint a másvilág” és a csodálatos éjben „Krisztus leszáll az útszéli keresztről, hogy körülnézzen a közeli falvakban, míg köntöse elvegyül a holdfénnyel, maga pedig csak mint árnyék, test nélkül lebeg végig a fehérlő országúton”. Tavasszal hagyta itt az életet. Sugaras májusban, amikor virágozni kezd a szőlő és mély pincék mohos ászokfáin szunnyadó hordókban fölérez, megborzong az óbor. Tavasszal ment el, de már kissé ősziesre csípett, rozsdás, kedvetlen kedvvel. Hajának hajdani bársonyfeketéjén már sűrűn megakadt akkor az októberi lombokkal csókolózó hold ezüstje. Az az ábrándos férfidísz, amely úgy illett hozzá, mint az elporzott vörös postakocsi fullajtárjának dolmányához a sápadt sujtás ragyogása. Nagy, álmodó, sötét szeme-tükrén egy-egy átfutó felhő olykor ugyan tán komorabbra borult a szokottnál, de azért ő maga – a halhatatlan romantika egyedül járó, kései lovasa – még egyenes derékkal ült nyergében. Csojtárján kifogyhatatlan mesék arany-hímje csillogott s az ereszkedő magyar alkonyok szellője játékosan pengette húros hangszerét. Olyan jó volt látni sudár-délceg alakját, annyi alázatosan meghajlott derék közül nyírfamód kimagasodva – bíztatónak s egy kicsit elégtételnek is. Jól esett tudni róla, hogy van. Hogy köztünk és velünk van, ő, kinek tarsolyában hetven-nyolcvan kötetről írott pergamenje igazabb nemeslevél, mint az a másik, amelyet apái szereztek s amellyel sohase büszkélkedett akkor, amikor pedig hasznos volt az ilyesmi.

A kortárs ilyennek látta őt. Szinte vadregényes lovagnak, aki az új-romantika kék virágját hordta gomblyukában és szívében. Öles alakja – amelyet másfélszázaddal ezelőtt nemesi testőr-atilla tett volna még daliásabbá – egyforma, örökölt úri-könnyedséggel mozgott, ha gúnyos bók szikrázott az ajkán, vagy dömöckölt acélpenge a kezében. Így járt Krúdy Gyula negyedfél évtizeden át a „magyar irodalom berkeiben”, amelyeken tudvalevőleg mindmáig egy-két pesti utca, budai bor-forrás, kávéházi sarok, írói klubszoba és szerkesztőség értetődik. A Nyírségről indult el egyszer, egészen fiatalon, csaknem gyerekfővel, a múlt század utolsó évtizedében. A magyar Gascogne-ból jött a fővárosba, omladozó udvarházak tájáról, ahol bolond párbajok és halálos szerelmek emlékét őrzik a családi kapcsos-könyvek szarkalábú betűi, ahol átlőtt szívű gavallérok vére piroslik havas kertek fölött az alkonyati ég peremén, ahol a nyitott kürtőkön régi kalandokat fütyül a szél a hallgatózó fülébe s ahol az öblös, diólevél-illatú szobák csendjén nagyapák beszéde visszhangzik, mikor az unokák megszólalnak. Kinn, a Nyulak-szigetén, a néhai palatinus zöld-zsalugáteres „kastélyában”, mintha megint otthon lett volna: őszök és tavaszok tarka ruhába öltözötten táncoltak el az ablaka alatt, hosszú novemberi estéken a Duna fátyolos messzeségéből gabonás-hajók ríkatták panaszos ködkürtjeiket s az első hó szűzi fehérségét reggelre akárhányszor nyúlcsapa szegte át. Benn, a csipkefüggönyös, nyikorgó-padlójú, tágas szobában pedig szaporán futott a papírárkusokat szántó toll. S ezek a sokasodó papírlapok aztán színesebbek lettek, mint az akvarellel festett biedermeier-városképek, muzsikálóbbak, mint a régi kioszkból nyárestén fölzengő hegedűk, – ha feléledt rajtuk az elmúlt idő megidézett szelleme, aki tán a kályhában pattogó fahasábok beszédes lángnyelvei közül ugrott elő. Az író ösztönös mesélőkedvét még inkább növelte ez a csendes magányosság. Krúdy úgy nézett ki belőle a zajgó és zajló világba, mint ablakán kitekintő vidéki remete. Ha nem tetszik a kintvaló élet: össze lehet vonni a függönyt. Az álmok, mesék, ódon történetek ködárnyai úgyis jobban szeretik a meghitt félhomályt s a költő szíve is melegebben dobban a magány mélabújában. Szomszédjában lakva évekig, hányszor szelte át éjszakai utamat az ablakából kihulló, rózsaszín fénysáv. Körülöttem a megfagyott fák összekocódó ágai pengtek, mint a triangulum s odabenn a lámpavilágnál mesélő ördögök motollája szőtte fáradhatatlanul a csodálatos álomszőnyeg selymes-puha szálait földerengő hajnalig, a savanyúvizes– és borosüveg papírra vetődő árnyékában. Itt és így születtek meg Krúdy Gyula legszebb írásai, Szindbád kései utazásaitól az N. N. páratlan remekművéig.

Ötvenöt éves volt, amikor meghalt s vagy nyolcvan kötet, egész kis könyvtár maradt utána, meggyőzőn dokumentálva Jókai pazarló bőségével rokon munkakedvét. Nem véletlen, hogy ép Jókait említem vele kapcsolatban. Krúdy egyenes ági örököse, talán egyetlen hivatott folytatója volt Jókai múltat-idéző varázserejének és mesélő készségének, anélkül, hogy valójában mese-kitaláló, igazi fabulátor lett volna. Az ő életre kelt álomemberei valahogy maguk szőtték maguk köré a mesefonalak elbűvölően csillámló hálóját. Ám elmúlt korok hangulatát, lelkét, régi tájak varázsát, elsuhant őszök vérpiros színeit, halott gavallérok hőstetteit, porladozó dámák szerelmeit senki sem idézte nála közvetlenebbül és meggyőzőbben, nyirettyű andalgású mondatokon keresztül.

Mióta Pestre érkezett, mindig frissen-faragott kalamárisából percre sem fogyott ki az álmok és emlékek szivárványos ragyogású tintája. Mintha csak a másik két Krúdy – az öreg negyvennyolcas honvédek százados-parancsnoka s a csillagok világát teleszkóppal kutató tudós – csendes merengései, megbékélten mosolygó bölcsességei is ott lettek volna apai jussának kincsesládájában, mikor Podolinról, kocsmázó zsoldosokról, De Ronch kapitányról, zordon Kemény Zsigóról, a Hét bagolyról, Sóvágó tücskéről, az Aranykéz-utcai szép napokról, vagy Ál-Petőfiről mondott álmokba ringató meséket. Igazi regényt talán sohasem írt, – beérte a novellával és rajzzal. De ezek a novellák mintha egyetlen nagy munka fejezetei lennének: folytatják és kiegészítik egymást. Gyöngyszemek, amelyeket csak zsinórra kellene fűzni. Ő azonban egy melankolikus mozdulattal mindig elhárította magától ezt a feladatot, holott nyilván éppúgy sóvárgott utána, mint szegény Cholnoky Viktor, akinek íróasztal-fiókjában halála után egy regény-töredéket találtam harminc év előtt. (Gondolom, Az óceán császárja volt a címe.) Ám nálunk elsősorban sokat kell termelnie az írónak. Sokat és könnyen, iramot tartva a mindennap gondjával. Krúdy ahhoz a ritka-erős fajtához tartozott, amelyik győzte ezt az iramot. Kedvvel úgy, mint tehetséggel.

Prózája a zenéhez áll legközelebb. A legkorlátlanabb és legkifejezőbb művészethez, amely egy szűkített szeptim-akkord megnyugvást váró zengésével pillanatok alatt fel tud ébreszteni bennünk egy szunnyadó arcot, egy elmúlt szerelmet, egy kedves várost vagy kort, egy egész tetszhalott életet, minden apró, hétköznapi emlékével egyetemben. Hosszan elnyúló, melodikus mondatait szinte kottázni lehetne, annyira zeneileg éreztetik meg a hangulat emelkedő vagy lejtő, kromatikus hangsorát. Magányos cigány tud csak így muzsikálni – magának. Mélázó futamaira figyelve: éjfelek és delek kongó óraütését halljuk a rövid szünetekben s a végte len inga megállíthatatlan lengését látjuk hajnalból alkonyatba szállani. Az örök időmúlás szomorúságba ringató, félelmes varázsa úgy nyűgöz le bennünket is, akár az írót, aki az eltemetett tegnapokat ébresztgeti egy szüreti éjszakán, kezében mélyhegedűvel járva a holdvilágos, ezüstpárákat lehelő, őszi dombokat. A múlt megszépít és megnöveszt itt mindent, a történet olykor szinte mellékessé válik, maga a múlt s a múltba felejtkezés gyönyörűsége fontos csak. A hangulat szelíden egymásfölé hullámzó gyűrűje egyre szélesebb körökben fut szét és halk csobbanással ütődik a jelen partjához a novella végén. Ezt a hangulatot Krudynál mindenkor a lírikus vágyódása szólította életre. A lírikusé, aki elmúlt embereken keresztül jut el önmagához s ellágyulását leplezve, könnyedén legyint: nincsenek túlságos nagy dolgok az életben és az emberi szívben, egy kicsit játék minden és ha a hős komolyan meg akar halni, hát annál rosszabb – ránézve. A föld tovább forog, ha élesre volt is töltve a pisztoly, a halál pedig minden hitelét elveszti azzal, hogy mindnyájunk életébe egyformán beleavatkozik. Egy cseppet bohém, egy cseppet kesernyés, de becsületes, drágán szerzett magyar filozófia ez, amelyet valami enyhe irónia mellékzöngéje csak még inkább elmélyít.

S ez az ironikus magatartás nála döntően jellemző. Krúdy nem volt naiv-romantikus, mint Jókai, aki alakjai szemszögéből nézte a világot. Ő felette állott a felidézett múltnak s csendes humora mindig megéreztette a közte és hősei közt feszülő távolságot. Öntudatos elfordulás ez: a felnőtt egy sugaras tavaszi délelőttön megirigyli a gyermekek sárkány-eregetését, de valami restelkedő, férfias szeméremmel rejtegeti őszinte, bensőséges örömét, amelyet a játék láza gyújtott ki benne. Fölényesen mosolyog hát, megnyugtatva a bámészkodókat, hogy az egész csupán szeszély, ingerlő és bujtogató kíváncsiság. Krúdy sohasem állott be alakjai közé a játékba. Játszott csak velük – a maga mulatságára.

Sajnálta és szerette őket, de egy alig leheletnyi gúnyos árnyalattal, egy odavetett ironikus megjegyzéssel minduntalan elárulta, hogy az ártatlan örömökben itt olyan valaki gyönyörködik, aki rég túl van az élet apró mulatságain. Egy kiábrándult romantikus, aki fanyarbús, megértő és megbocsátó mosollyal hajlik játékfigurái fölé. Ahogy az ember a gyerekkorát szereti és éli át újra egy cigarettából felszálló, kék füstkarikán elmélázva, titkon érezve a nevetés mögött bujkáló könnyeket s egyszerre látva az élet mindkét arcát: úgy nézte és élvezte Krudy a múltat. Úgy tett, mintha nem is nagyon sajnálná, hogy már szétfoszlott, de a műértő tekintetével simogatta végig annak minden visszaidézett, drága szépségét, amelyen ott ég a mulandóság csókja. S a paradoxon – minden művészet lényeges jegye – ezen a ponton ütközik ki legvilágosabban írásaiból. A múlt, a fátyolon áttetsző, elmosódva fölgomolygó és lágy, krétás színekben kivirágzó múlt nála friss fű-szagú levegővel van tele. Forró lélegzetű, szerelemittas férfiaktól és asszonyoktól eleven. Mert ez a csodálatos álomlátó a legnagyobb realisták közül való. Nem hiába volt kedvence Thackeray és Puskin: írásaiban minden elevenen él, amihez tolla hozzáért. A bártfai mogorva háztetőkön moha nő, a leeresztett zsalugáter mögül kiszálló zongoraszó mintha a kerti szilfák levelét súrolva halna el a messzeségben, a kerítés fölött sétáló pipafüstön érzik a muskotály-dohány illata, Hartvig, a hírhedt késmárki kísértet a városi levéltárban aktaszámot kap s a Csigában beszélgető kondorhajú ifjú arcát rózsás-piros vérhullám futja el, mikor Júlia asszony vakító-fehér hóvállára gondol. Mert Krúdy mindig a maga életkedvével, a maga lelkével és vérével, egészséges érzékiségével kelti életre a rég elmúlt halottakat, akik most magányosan és csendben hallgatják Pán sípját s az örvendező mély-dobok buffogó hangját fűszeres tavaszi éjszakákon, valahol a Farkasréti-temető zöld pázsitja alatt. Ez már nem álom a múltról, de maga a visszaidézett idő, a képzeletben feltámadó valóság. Nemes aszúborok aranyában tündöklik így elmúlt nyarak sárgás napfénye, színével is elárulva az értéket, amelyet áttetsző mélye rejteget.

A Nyírség sokáig hallgatott ő előtte. Tán Kölcsey óta. Krúdy minden titkát ismerte ennek a bánatos magyar csendnek s úgy mondta el, méla iróniával, költői megilletődéssel és művészi biztonsággal, hogy aki egyszer hallotta: sohase felejti. Hallgatni kell hát őt. Elandalodva vigyázni minden szavára. Mint ahogy fél éjszakán keresztül hallgattam egyszer én is – a Mélypince zugától egy belvárosi kávéház sarokasztaláig – soha meg nem írott bakonyi bujdosásának kalandjait. Mennyi szín, mennyi elevenség s mennyi játékosság volt ebben az „igaz történetben”. Több: költészet, amelynek választó-vonala kitapinthatatlan a valóság mentén. Dickens tudott csak így mesélni valaha, sör mellett, a fogadóban.

Mit mondjak róla még? Az Idő költője volt. Az elveszett és megtalált időé, – holott Proustnak tán a nevét se hallotta.

(Új Idők, 1943/15. /április 10./ 433-435. p.)