Emlékezés K. Gy. úrra

Írta Kárpáti Aurél

Fagyos-szentek első napján múlt tizenhat esztendeje, hogy Krúdy Gyula meghalt. Az évfordulón nem mehettem ki sírjához. Igy küldöm hát fejfájára a baráti emlékezésnek ezt a pár szál virágját.

*

Kerek negyedszázad előtt a mar­gitszigeti romok körül – amelyek fáradt gesztussal támaszkodtak a néhai palatinus zöld-zsalugáteres kis kastélyához – éppoly rakoncát­lanul hárfázott a Pongrácnapi szél, mint most. Öreg nyírfák szárazon, nyikorogva sóhajtoztak s a nyári rózsalugasok helyén felbontott sí­rok fekete szája ásított. A rég elcsendesedett Johannita-lovagok temetőágya titokzatos, néma be­szédével nehéz gondokba ejtette a nagyszakállú, tudós férfiakat, akik sűrűn járogattak ekkoriban oda, mióta a kertészek ásója alatt dobbanva szakadt be az első kő- üreg. Ott, abban a regényes rom­kastélyban lakott Krúdy Gyula,

Délutáni köd párázott a Dunán. S benn, a vastagfalú ódon szoba mélyén is emlékek ködlöttek a ci­garettafüst kavargásában. A házi­gazda álmodozva ült az asztalfőn, ezüstös-fekete fejét bánatosan ol­dalt hajtva, mintha régi legendák rózsalevéllel töltött vánkosán pihentetné. A korán elhúnyt Rácz Pali tudta csak így, ilyen elbúsultan félrehajtani kedves cigány-fejét a hegedűje fölött, amikor magá­nak muzsikált. Az asztalon sa­vanyúvizes üveg állt, mellette demizsonban könnyű bor, a hólyagos poharak közt pedig egy hasas »krigli« a másik vendég, Kálnay Laci bácsi számára. Mert az öreg­úr – a hetvenes évek vasárnapi tárcaírója – krigliből itta a fröcssöt, amit K. Gy. mindig valami ravaszkás mosollyal s gondolom némi irígykedéssel szemlélt.

Régi dolgokról folyt a beszéd. Többek közt a »kontra-palatinusról« is, aki valaha itt tanyázott a szi­get csúcsán, az esztergomi érsek várának omladékai között. Éppen Krúdy vitte a szót.

– A kontra-palatinus – mondta kék füstkarikát fújva a levegőbe – cigány vajda volt. Valahonnan Szatmárból telepítette ide a nagy nádor, aki épp úgy szerette a cigányokat, mint később a fia. Nagy tisztesség­ben élt itt a vén vajda a napoleoni háborúk ideién. Nem volt más dol­ga, mint ködös éjszakákon mág­lyát gyújtani a sziget felső ormán, nehogy a lefelé ereszkedő hajók elvétsék az utat. A kontra-palatinus komoly buzgalommal látta el ezt a hivatalt. Annyira, hogy pár hónap múltán már nemcsak a Brazovicsok becsületes búzás-hajóinak, hanem a csempészek és hadból szö­kött katonák csónakjainak is szor­galmasan világított. Rövidesen be­népesítette a szigetet mindenféle gyanús, kósza néppel, amelytől már az igazi palatinus sem volt biztonságban. Ekkor következék el a kontra-palatinus napjának alkonyata. Egy ezred Wasa-katona fogta körül felsőbb parancsra a szigetet. Rövid ostrom után elfog­lalta és megtisztította a tekergők­től. A kontra-palatinust pedig ki­csapták az úr hivatalból...

Kígyózva szállt a százesztendős história szalagja a dohányfüst gomolygásában, összeölelkezve más krónikás-történetekkel, a rejtett kincset lelő kertész és a kegyetlen szerelmű grófnő ifjabb-öregebb le­gendáival. K. Gy. úr öreg barátja bólogatva hallgatta a fülbehúzott mesék muzsikáját, azután benne is kiszínesedtek az emlékek alkonyi felhői. Deák Ferenc, Kemény Zsigó, Inczédi László és Salamon Fe­renc ködképe lengett át a vén szo­bán, a barna bútorok között, ahol —   akárcsak Podolinban – szú percegése mérte az időt.

Kint tovább hárfázott a májusi szél s mikor a sötétedő estében el­következtünk, Krúdy már ott ült a demizson árnyékában íróasztala mellett, hogy hajnalig írjon, csodá­latos kalamusából szivárványos mesék hétszínű tentáját kacskaringóztatva a fehér kutya-nyelvekre. Féloldalt hajtott fejjel nézte a sza­porodó sorokat. Most is így látom őt, Jókai óta a legnagyobb magyar mesélőt, akinek szomorikus, meleg férfi-hangját nem lehet elfelejteni. Dickens tudott csak így mesélni egykor, sör mellett, valami vidéki fogadó lugasában az átutazó postakocsisoknak.

Tizenhat éve az idén, hogy K. Gy. úr maga is fölült a »vörös postakocsira« s hirtelen, búcsútlanul elporzott, örökre itthagyva ba­rátait.

 

(Világ, 1949/1182. /május 13./ 2. p.)