Emlékezés
K. Gy. úrra
Fagyos-szentek
első napján múlt tizenhat esztendeje, hogy Krúdy Gyula meghalt. Az évfordulón
nem mehettem ki sírjához. Igy küldöm hát fejfájára a baráti emlékezésnek ezt a
pár szál virágját.
Kerek
negyedszázad előtt a margitszigeti romok körül – amelyek fáradt gesztussal
támaszkodtak a néhai palatinus zöld-zsalugáteres kis kastélyához – éppoly
rakoncátlanul hárfázott a Pongrácnapi szél, mint most. Öreg nyírfák szárazon,
nyikorogva sóhajtoztak s a nyári rózsalugasok helyén felbontott sírok fekete
szája ásított. A rég elcsendesedett Johannita-lovagok temetőágya titokzatos,
néma beszédével nehéz gondokba ejtette a nagyszakállú, tudós férfiakat, akik
sűrűn járogattak ekkoriban oda, mióta a kertészek ásója alatt dobbanva szakadt
be az első kő- üreg. Ott, abban a regényes romkastélyban lakott Krúdy Gyula,
Délutáni
köd párázott a Dunán. S benn, a vastagfalú ódon szoba mélyén is emlékek
ködlöttek a cigarettafüst kavargásában. A házigazda álmodozva ült az
asztalfőn, ezüstös-fekete fejét bánatosan oldalt hajtva, mintha régi legendák
rózsalevéllel töltött vánkosán pihentetné. A korán elhúnyt Rácz Pali tudta csak
így, ilyen elbúsultan félrehajtani kedves cigány-fejét a hegedűje fölött,
amikor magának muzsikált. Az asztalon savanyúvizes üveg állt, mellette
demizsonban könnyű bor, a hólyagos poharak közt pedig egy hasas »krigli« a
másik vendég, Kálnay Laci bácsi számára. Mert az öregúr – a hetvenes évek
vasárnapi tárcaírója – krigliből itta a fröcssöt, amit K. Gy. mindig valami
ravaszkás mosollyal s gondolom némi irígykedéssel szemlélt.
Régi
dolgokról folyt a beszéd. Többek közt a »kontra-palatinusról« is, aki valaha
itt tanyázott a sziget csúcsán, az esztergomi érsek várának omladékai között.
Éppen Krúdy vitte a szót.
– A kontra-palatinus – mondta kék füstkarikát fújva a
levegőbe – cigány vajda volt. Valahonnan Szatmárból telepítette ide a nagy
nádor, aki épp úgy szerette a cigányokat, mint később a fia. Nagy tisztességben
élt itt a vén vajda a napoleoni háborúk ideién. Nem volt más dolga, mint ködös
éjszakákon máglyát gyújtani a sziget felső ormán, nehogy a lefelé ereszkedő
hajók elvétsék az utat. A kontra-palatinus komoly buzgalommal látta el ezt a
hivatalt. Annyira, hogy pár hónap múltán már nemcsak a Brazovicsok becsületes
búzás-hajóinak, hanem a csempészek és hadból szökött katonák csónakjainak is
szorgalmasan világított. Rövidesen benépesítette a szigetet mindenféle
gyanús, kósza néppel, amelytől már az igazi palatinus sem volt biztonságban.
Ekkor következék el a kontra-palatinus napjának alkonyata. Egy ezred
Wasa-katona fogta körül felsőbb parancsra a szigetet. Rövid ostrom után elfoglalta
és megtisztította a tekergőktől. A kontra-palatinust pedig kicsapták az úr
hivatalból...
Kígyózva
szállt a százesztendős história szalagja a dohányfüst gomolygásában,
összeölelkezve más krónikás-történetekkel, a rejtett kincset lelő kertész és a
kegyetlen szerelmű grófnő ifjabb-öregebb legendáival. K. Gy. úr öreg barátja
bólogatva hallgatta a fülbehúzott mesék muzsikáját, azután benne is
kiszínesedtek az emlékek alkonyi felhői. Deák Ferenc, Kemény Zsigó, Inczédi
László és Salamon Ferenc ködképe lengett át a vén szobán, a barna bútorok
között, ahol — akárcsak Podolinban – szú
percegése mérte az időt.
Kint
tovább hárfázott a májusi szél s mikor a sötétedő estében elkövetkeztünk,
Krúdy már ott ült a demizson árnyékában íróasztala mellett, hogy hajnalig
írjon, csodálatos kalamusából szivárványos mesék hétszínű tentáját
kacskaringóztatva a fehér kutya-nyelvekre. Féloldalt hajtott fejjel nézte a szaporodó
sorokat. Most is így látom őt, Jókai óta a legnagyobb magyar mesélőt, akinek
szomorikus, meleg férfi-hangját nem lehet elfelejteni. Dickens tudott csak így
mesélni egykor, sör mellett, valami vidéki fogadó lugasában az átutazó
postakocsisoknak.
Tizenhat
éve az idén, hogy K. Gy. úr maga is fölült a »vörös postakocsira« s hirtelen,
búcsútlanul elporzott, örökre itthagyva barátait.
(Világ, 1949/1182. /május
13./ 2. p.)