KRÚDY GYULA
(Beszélgetés)
Körülbelül 14-ben ismerkedtem meg
vele személyesen, az Írók Otthonában, irodalmával csak később. Embernek kicsit
furcsállottam, hallgatag, különülő természet volt, alapjában véve ezt a
karaktert csak az irodalmon keresztül ismertem meg. Azon a bizonyos ködlovagromantikán, amiben ő élt... Ez meglátszott az
emberi magatartásán, később az irodalmába... belekóstoltam. Nem mondhatnám,
hogy könnyű volt vele megbarátkoznom. Bőbeszédűnek, romantikusnak éreztem, de
egy jó idő múltán megközelítettem ezt a romantikát... és a magyar irodalomnak
egy egész különálló figuráját ismertem meg benne. Nem szerettem például soha
Mikszáthot, az anekdotázásai miatt. Krúdyt megszerettem azzal a mély
férfilírával, amivel dolgozott, ez valahogy közel hozta hozzám. S érdekes, hogy
ő magyar úr volt, s én valami szláv karaktert ismertem meg benne. Nyilvánvalóan
ez tette lehetővé, hogy később az írásait megszeressem, líráját majdnem
magamévá tegyem. De az én modorom darabosabb, a mondataim kategorikusabbak. Őt
talán melodikus írónak nevezhetném. Jó órájában az ember szívesen olvassa, még
a szakember is. Azt a stílust, amit ő használt – sokan pongyolának tartották –,
én nem tartottam pongyolának, hanem folyamatos hullámzásnak, és vannak az
embernek olyan órái vagy olyan napjai, mikor az érdességben szívesen hajlik
erre a melankolikus hullámzásra... Így megszerettem az írásait is, kevésbé a
regényeit. A novelláit... a furcsaságai miatt. Keresem a rokonait...
valamennyire talán a két Cholnokyban találtam meg, a
fantasztikum felé, a kuriozitás felé, ami nem megdöbbentő, nem meglepő, és
mégis különleges íze, különleges zamata van... Ezt a három embert össze tudtam
kapcsolni magamban... Negyediknek talán még megemlíthetném Szini Gyulát. Ezek
voltak azok a magyar irodalomban, ahova majdnem azt mondhatnám, hogy pihenni
jártam.
A társtalanokhoz? Mert úgy lehet őket nevezni.
A társtalanokhoz, mivel magam is
körülbelül ezek közé a társtalanok közé tartozom, s nagyon érdekes, hogy amint
a társtalan emberek nem tudnak társ nélkül élni, valami szövetségre lépnek
egymással, anélkül hogy szót váltanának. Erre tudok egy nagyon érdekes példát
mondani, hogy társtalanul nem tudnak élni, de nem föltétlenül kell beszélgetniök. Megtörtént szemem láttára, a
Japán-kávéházban, hogy Révész Béla, aki szintén szótlan és magányos ember volt,
bent ült hajnaltájban. Bejött Krúdy Gyula, lekezeltek, leültek, váltottak
két-három szót, és három óra hosszat egy szót sem szóltak. Megjegyzi a
Révész... már egész kivilágosodott reggel, hogy hát – menjünk már haza. Azt
mondja Krúdy, azt mondja: jó, mindjárt, beszélgessünk még egy kicsit. De az
egész idő alatt abszolút nem beszélgettek, szóval... ez karaktere Krúdynak. Az
az ember, aki kevésbé él a világban, de önmagában töpreng, vizinál.
(!) Ma ugyan megpróbálják mint társadalmi írót bekapcsolni, hát ezt én
túlzásnak tartom, mert nem bűn az, ha valaki nem közvetlenül a társadalmat írja
meg, hanem megírja a társadalomban élő embert. Krúdy azt írta meg. S ez az
ember önmaga volt, de társakra talált, mert hiszen én is megtaláltam őt... anélkül
hogy különösebben jó barátságba kerültünk volna. Üdvözöltük egymást, azt
hiszem, ő becsült engem, mint én becsültem őt, de több közünk nem volt
egymáshoz. De jó volt látni ezt a kissé ferde figurát az utcán, vagy egy
kávéházban ülni, látni...
Melyik Kassák-korszakban történt ez a találkozás? Vagy egymáshoz
közeledés?
Mondom, én 14-ben ismertem meg, hát
ez lehetett... nem tudom... körülbelül a forradalom tájékán. A forradalom
tájékán minden ember kicsit fölengedett. Fölengedett ő is, a cikkeiből is látni,
fölengedtem én is, a rá való figyelésből látható ez akkortól kezdve. Aztán
alapjában véve sokat lehet köszönni a Krúdy-kultusznak, Márai Sándornak, aki
felfedezte, annyira felfedezte, hogy egyszerűen utánozni kezdte. Bizonyos, hogy
az, hogy ma Krúdyt az első vonalban tartják számon, erre a figyelmet Márai
hívta föl. És ezzel mindenesetre szolgálatot tett a Krúdy-kultusznak, és
szolgálatot tett az olvasóknak, akik hozzájuthatnak egy olyan anyaghoz, ami
magában áll a magyar irodalomban.
A Vörösmarty Akadémia alakulása körül, hiszen már olyan kevés az
élő szemtanú, talán Barta Lajos van még, ott volt Krúdy is...
Igen. Hát ő... azzal a társasággal,
Ady, Révész Béla, Osvát volt olyan baráti viszonyban, hogy nem feledkezhettek
meg róla, tehát őt is meghívták... Ott is ült, ült,
és nem szólt semmit sem, nem vitatkozott, ha szavazni kellett, akkor ő is
feltette a kezét, de... nem volt beavatkozó ember.
De azt hiszem, a Kápolnai földosztással, azzal a cikksorozatával,
azzal szavazott a maga módján.
No igen, hisz azt mondtam, a
forradalomban fölengedtek az emberek, és ő is megütött egy olyan, ma reálisnak
mondott hangot, ami tényleg társadalmi vonatkozásaiban sokat jelentett. De nem
ez volt az igazi Krúdy. Az igazi Krúdy a magába zárkózott ember volt.
Legföljebb azt mondhatnánk, hogy a magába zárkózott emberre is egy társadalmi
esemény milyen hatással tud lenni. Ugye? Ha nem pár hónapig él az első
diktatúra, hanem tovább, akkor mi történt volna vele, az kétséges, azt nem
tudom megmondani... Az bizonyos, hogy nem lett volna harcos ember. Hanem
visszavonult volna, és kezdte volna kritikával nézni a maga részéről a dolgot.
Differenciái lettek volna. Legalábbis ez az én véleményem és érzésem ebben a
dologban.
Kassák-vers nem született Krúdy hangulat-hatása alatt vagy Krúdyról?
Nem, nem,
nem. Nem. Az irodalmamra nem hatott ő. Mondom, mert
ennél sokkal érdesebb ember vagyok, és az irodalmamban megkötöttebb programom
van, semhogy fölvennék... külső beavatkozást az irodalmamba.
És a magyar irodalomban hová
helyezné el Krúdyt?
Hát nem tudom, alapjában véve a Nyugat
oldalára helyezném, ott valahol egész szélsőséges vonalban kint, de
odatartozóan.
Mint ahogyan Ambrus Zoltán, aki egy
idősebb generáció volt, de a Nyugat vonzóerejének nem tudott ellenállni,
és ő is a Nyugat-vonal szélső határán állt... ilyen szerintem... Krúdy,
Ambrus, Halász Gyula és Schöpflin. Akik nem tudtak
ellenállni a Nyugat vonzásának, föltétlenül belső alakuláson is mentek
át ebben a periódusban, és azt lehetne mondani... ahogyan ma mondják,
csatlakozók vagy útitársak voltak ezek az emberek. Hiszen Schöpflin,
mondjuk, az se volt igazi nyugatista, de a
szimpátiája szinte harcos szimpátia volt. Krúdynál nem volt harcos szimpátia,
de föltétlenül a baráti köre mint embernek és az irodalmi érdeklődése a Nyugat
volt.
1933-ban, mikor Krúdy meghalt, Kassák Lajos a tanítványai, hívei
előtt hogy méltatta, vagy hogyan helyezte el Krúdy Gyulát?
Úgy, mint a magyar irodalomnak egy
különleges értékét, a különleges szót hangsúllyal mondom, mert hiszen voltak
kortársaink között nagyon jelentékeny emberek, de a különleges szót nem tenném
mellé... Ő amellett, hogy gondolatban, érzésvilágban közel áll hozzánk, dacára
annak, hogy nem volt aktív ember, bizonyos, hogy az irodalomban a lehető
legelsők közé, az élvonalban kell elhelyezni, annak ellenére, hogy nem volt
kiegyensúlyozott író. Mert majdnem a ponyváig elhanyagolta magát, s ugyanakkor
a következő írásában pedig csodálatos fantáziával és szuggesztív, mondhatnám
szláv misztikával tudta megírni az írását. Ha Magyarországon valaki hasonlít
Csehovhoz, akkor őt abba a vonalba tenném, de közelebb áll hozzám, mint Csehov.
Csehov poentírozó író volt, ő nem. Ő volt az igazi elbeszélő, akiből az
elbeszélés folyt, lejegyezte, és odaadta a szerkesztőségnek. Csehov spekulatív
elbeszélő volt, a melankóliájával együtt.
Dialógusra emlékszik-e Krúdyval?
Beszélgetésre? Nem. Erre az egyre
emlékszem a Japánban... a Révész Bélával való nem-beszélgetés beszélgetésre.
Hát volna még mondanivalóm, de ez... kártyaviszonylatokban, arról kár beszélni.
Az nem érdekes.
Dehogynem. Az ember is érdekes.
Nem... nem, ő ott meglehetősen
fegyelmezetlen volt, és... arról nem akarok beszélni.
Sokan... azt mondják, hogy olyan varázslója volt az időnek, mint a
francia Proust, anélkül hogy ismerte volna valaha is Proustot.
Igen, erről szó lehet, de ezt azért
nem akarom használni, mert akkor bizonyos provincializmust kellene
megállapítanom, ami Proustnál nincs, és őnála akkor lenne, ha összevetném a
kettőt. Mert ha azt mondom, hogy magyar Proust, akkor már kisebbre tettem, mint
Proustot. Tehát nem akarom használni ezt a megjelölést.
Érdekesek az ő szürrealista látomásai, ember, aki mustármag volt,
aztán az átváltozások novelláiban.. .Játszott ezekkel a fogalmakkal.
Igen, igen.
Ő... megint egy rossz szót használok – tőle a misztika nem volt idegen. De
megint hangsúlyoznom kell, hogy ezt szláv vonásnak tartom benne, pedig ő
szeretett magyar úr lenni.
Nagyon is...
Ugye. Hát körülbelül ennyit tudnék
róla mondani.
Valamit még, epilógusnak?...
Nem tudom... érdemes lenne
részletesen beszélni Krúdynak a humoráról, ami nemhogy nem vicc, de még csak
nem is szellemesség, hanem vízió mindig, de olyan groteszk, hogy valahogyan, ha
Magyarországon kifejlődött volna a szürrealizmus, akkor egyik ősének lehetne
mondani Krúdyt, mert ahogyan ő nőket és férfiakat jellemezni tud, lehetetlen
helyzetben, és a lehetetlen helyzet lehetetlen figuráját velünk reálisan el
tudja fogadtatni – nagy erőre vall, és a humornak olyan nemes, ki nem élvezett
formája, amire megint magyar viszonylatban nem tudok senkit, talán a külföldiek
között lehetne találni ilyent... Azt hiszem, keveset foglalkoztak éppen ezzel
az oldalával, pedig érdemes lenne elemezni, analizálni és rámutatni, hogy
milyen elemekből tevődik ez nála össze, és miért... Most szólt közbe éppen a
feleségem, aki fölhívta a figyelmemet rá, hogy a Krúdy humora milyen érdekes és
milyen más ízű és más színű, mint a humoristáké, úgyhogy bizonyára sok
olvasóját bűvölte el ezzel a humorral.
Valami férfiban nem is létező,
biztos, hogy nem létező figura, akit ő teremtett meg, és el tudta velünk
hitetni, hogy létezhet egy ilyen figura. Az alkotás egyik kritériuma az, hogy a
lehetetlent velünk mint lehetségeset elfogadtassák...
Ő nem az életet tükrözte. Ő mindig saját magát írta meg, fantáziáló
állapotában. Ha Szindbádról ír, akkor tényleg ő Szindbád volt, ha ködlovagokról
beszél, akkor ő tényleg ködlovag volt, annak ellenére, hogy mint ember
meglehetősen reális volt. Emberi viszonylatokban, anyagi dolgokban és
egyebekben meglehetősen reális volt, de ha négy fal között leült írni, akkor
elszabadult, elhagyta társadalmi jellegzetességét és tisztára az egyéniségét
írta meg. Mindig.
(Krúdy világa. Gyűjtötte és írta: Tóbiás Áron. Bp. 1964.)
(Kassák Lajos: Csavargók, alkotók. Válogatott
irodalmi tanulmányok.
Bp. 1975, Magvető. 392-396. p.)