KRÚDY GYULA

(Beszélgetés)

Körülbelül 14-ben ismerkedtem meg vele személyesen, az Írók Otthonában, irodalmával csak később. Embernek kicsit furcsállottam, hallgatag, különülő természet volt, alapjában véve ezt a karaktert csak az irodalmon keresztül ismertem meg. Azon a bizonyos ködlovagromantikán, amiben ő élt... Ez meglátszott az emberi magatartásán, később az irodalmába... belekóstoltam. Nem mondhatnám, hogy könnyű volt vele megbarátkoznom. Bőbeszédűnek, romantikusnak éreztem, de egy jó idő múltán megközelítettem ezt a romantikát... és a magyar irodalomnak egy egész különálló figuráját ismertem meg benne. Nem szerettem például soha Mikszáthot, az anekdotázásai miatt. Krúdyt megszerettem azzal a mély férfilírával, amivel dolgozott, ez valahogy közel hozta hozzám. S érdekes, hogy ő magyar úr volt, s én valami szláv karaktert ismertem meg benne. Nyilvánvalóan ez tette lehetővé, hogy később az írásait megszeressem, líráját majdnem magamévá tegyem. De az én modorom darabosabb, a mondataim kategorikusabbak. Őt talán melodikus írónak nevezhetném. Jó órájában az ember szívesen olvassa, még a szakember is. Azt a stílust, amit ő használt – sokan pongyolának tartották –, én nem tartottam pongyolának, hanem folyamatos hullámzásnak, és vannak az embernek olyan órái vagy olyan napjai, mikor az érdességben szívesen hajlik erre a melankolikus hullámzásra... Így megszerettem az írásait is, kevésbé a regényeit. A novelláit... a furcsaságai miatt. Keresem a rokonait... valamennyire talán a két Cholnokyban találtam meg, a fantasztikum felé, a kuriozitás felé, ami nem megdöbbentő, nem meglepő, és mégis különleges íze, különleges zamata van... Ezt a három embert össze tudtam kapcsolni magamban... Negyediknek talán még megemlíthetném Szini Gyulát. Ezek voltak azok a magyar irodalomban, ahova majdnem azt mondhatnám, hogy pihenni jártam.

A társtalanokhoz? Mert úgy lehet őket nevezni.

A társtalanokhoz, mivel magam is körülbelül ezek közé a társtalanok közé tartozom, s nagyon érdekes, hogy amint a társtalan emberek nem tudnak társ nélkül élni, valami szövetségre lépnek egymással, anélkül hogy szót váltanának. Erre tudok egy nagyon érdekes példát mondani, hogy társtalanul nem tudnak élni, de nem föltétlenül kell beszélgetniök. Megtörtént szemem láttára, a Japán-kávéházban, hogy Révész Béla, aki szintén szótlan és magányos ember volt, bent ült hajnaltájban. Bejött Krúdy Gyula, lekezeltek, leültek, váltottak két-három szót, és három óra hosszat egy szót sem szóltak. Megjegyzi a Révész... már egész kivilágosodott reggel, hogy hát – menjünk már haza. Azt mondja Krúdy, azt mondja: jó, mindjárt, beszélgessünk még egy kicsit. De az egész idő alatt abszolút nem beszélgettek, szóval... ez karaktere Krúdynak. Az az ember, aki kevésbé él a világban, de önmagában töpreng, vizinál. (!) Ma ugyan megpróbálják mint társadalmi írót bekapcsolni, hát ezt én túlzásnak tartom, mert nem bűn az, ha valaki nem közvetlenül a társadalmat írja meg, hanem megírja a társadalomban élő embert. Krúdy azt írta meg. S ez az ember önmaga volt, de társakra talált, mert hiszen én is megtaláltam őt... anélkül hogy különösebben jó barátságba kerültünk volna. Üdvözöltük egymást, azt hiszem, ő becsült engem, mint én becsültem őt, de több közünk nem volt egymáshoz. De jó volt látni ezt a kissé ferde figurát az utcán, vagy egy kávéházban ülni, látni...

Melyik Kassák-korszakban történt ez a találkozás? Vagy egymáshoz közeledés?

Mondom, én 14-ben ismertem meg, hát ez lehetett... nem tudom... körülbelül a forradalom tájékán. A forradalom tájékán minden ember kicsit fölengedett. Fölengedett ő is, a cikkeiből is látni, fölengedtem én is, a rá való figyelésből látható ez akkortól kezdve. Aztán alapjában véve sokat lehet köszönni a Krúdy-kultusznak, Márai Sándornak, aki felfedezte, annyira felfedezte, hogy egyszerűen utánozni kezdte. Bizonyos, hogy az, hogy ma Krúdyt az első vonalban tartják számon, erre a figyelmet Márai hívta föl. És ezzel mindenesetre szolgálatot tett a Krúdy-kultusznak, és szolgálatot tett az olvasóknak, akik hozzájuthatnak egy olyan anyaghoz, ami magában áll a magyar irodalomban.

A Vörösmarty Akadémia alakulása körül, hiszen már olyan kevés az élő szemtanú, talán Barta Lajos van még, ott volt Krúdy is...

Igen. Hát ő... azzal a társasággal, Ady, Révész Béla, Osvát volt olyan baráti viszonyban, hogy nem feledkezhettek meg róla, tehát őt is meghívták... Ott is ült, ült, és nem szólt semmit sem, nem vitatkozott, ha szavazni kellett, akkor ő is feltette a kezét, de... nem volt beavatkozó ember.

De azt hiszem, a Kápolnai földosztással, azzal a cikksorozatával, azzal szavazott a maga módján.

No igen, hisz azt mondtam, a forradalomban fölengedtek az emberek, és ő is megütött egy olyan, ma reálisnak mondott hangot, ami tényleg társadalmi vonatkozásaiban sokat jelentett. De nem ez volt az igazi Krúdy. Az igazi Krúdy a magába zárkózott ember volt. Legföljebb azt mondhatnánk, hogy a magába zárkózott emberre is egy társadalmi esemény milyen hatással tud lenni. Ugye? Ha nem pár hónapig él az első diktatúra, hanem tovább, akkor mi történt volna vele, az kétséges, azt nem tudom megmondani... Az bizonyos, hogy nem lett volna harcos ember. Hanem visszavonult volna, és kezdte volna kritikával nézni a maga részéről a dolgot. Differenciái lettek volna. Legalábbis ez az én véleményem és érzésem ebben a dologban.

Kassák-vers nem született Krúdy hangulat-hatása alatt vagy Krúdyról?

Nem, nem, nem. Nem. Az irodalmamra nem hatott ő. Mondom, mert ennél sokkal érdesebb ember vagyok, és az irodalmamban megkötöttebb programom van, semhogy fölvennék... külső beavatkozást az irodalmamba.

És a magyar irodalomban hová helyezné el Krúdyt?

Hát nem tudom, alapjában véve a Nyugat oldalára helyezném, ott valahol egész szélsőséges vonalban kint, de odatartozóan.

Mint ahogyan Ambrus Zoltán, aki egy idősebb generáció volt, de a Nyugat vonzóerejének nem tudott ellenállni, és ő is a Nyugat-vonal szélső határán állt... ilyen szerintem... Krúdy, Ambrus, Halász Gyula és Schöpflin. Akik nem tudtak ellenállni a Nyugat vonzásának, föltétlenül belső alakuláson is mentek át ebben a periódusban, és azt lehetne mondani... ahogyan ma mondják, csatlakozók vagy útitársak voltak ezek az emberek. Hiszen Schöpflin, mondjuk, az se volt igazi nyugatista, de a szimpátiája szinte harcos szimpátia volt. Krúdynál nem volt harcos szimpátia, de föltétlenül a baráti köre mint embernek és az irodalmi érdeklődése a Nyugat volt.

1933-ban, mikor Krúdy meghalt, Kassák Lajos a tanítványai, hívei előtt hogy méltatta, vagy hogyan helyezte el Krúdy Gyulát?

Úgy, mint a magyar irodalomnak egy különleges értékét, a különleges szót hangsúllyal mondom, mert hiszen voltak kortársaink között nagyon jelentékeny emberek, de a különleges szót nem tenném mellé... Ő amellett, hogy gondolatban, érzésvilágban közel áll hozzánk, dacára annak, hogy nem volt aktív ember, bizonyos, hogy az irodalomban a lehető legelsők közé, az élvonalban kell elhelyezni, annak ellenére, hogy nem volt kiegyensúlyozott író. Mert majdnem a ponyváig elhanyagolta magát, s ugyanakkor a következő írásában pedig csodálatos fantáziával és szuggesztív, mondhatnám szláv misztikával tudta megírni az írását. Ha Magyarországon valaki hasonlít Csehovhoz, akkor őt abba a vonalba tenném, de közelebb áll hozzám, mint Csehov. Csehov poentírozó író volt, ő nem. Ő volt az igazi elbeszélő, akiből az elbeszélés folyt, lejegyezte, és odaadta a szerkesztőségnek. Csehov spekulatív elbeszélő volt, a melankóliájával együtt.

Dialógusra emlékszik-e Krúdyval?

Beszélgetésre? Nem. Erre az egyre emlékszem a Japánban... a Révész Bélával való nem-beszélgetés beszélgetésre. Hát volna még mondanivalóm, de ez... kártyaviszonylatokban, arról kár beszélni. Az nem érdekes.

Dehogynem. Az ember is érdekes.

Nem... nem, ő ott meglehetősen fegyelmezetlen volt, és... arról nem akarok beszélni.

Sokan... azt mondják, hogy olyan varázslója volt az időnek, mint a francia Proust, anélkül hogy ismerte volna valaha is Proustot.

Igen, erről szó lehet, de ezt azért nem akarom használni, mert akkor bizonyos provincializmust kellene megállapítanom, ami Proustnál nincs, és őnála akkor lenne, ha összevetném a kettőt. Mert ha azt mondom, hogy magyar Proust, akkor már kisebbre tettem, mint Proustot. Tehát nem akarom használni ezt a megjelölést.

Érdekesek az ő szürrealista látomásai, ember, aki mustármag volt, aztán az átváltozások novelláiban.. .Játszott ezekkel a fogalmakkal.

Igen, igen. Ő... megint egy rossz szót használok – tőle a misztika nem volt idegen. De megint hangsúlyoznom kell, hogy ezt szláv vonásnak tartom benne, pedig ő szeretett magyar úr lenni.

Nagyon is...

Ugye. Hát körülbelül ennyit tudnék róla mondani.

Valamit még, epilógusnak?...

Nem tudom... érdemes lenne részletesen beszélni Krúdynak a humoráról, ami nemhogy nem vicc, de még csak nem is szellemesség, hanem vízió mindig, de olyan groteszk, hogy valahogyan, ha Magyarországon kifejlődött volna a szürrealizmus, akkor egyik ősének lehetne mondani Krúdyt, mert ahogyan ő nőket és férfiakat jellemezni tud, lehetetlen helyzetben, és a lehetetlen helyzet lehetetlen figuráját velünk reálisan el tudja fogadtatni – nagy erőre vall, és a humornak olyan nemes, ki nem élvezett formája, amire megint magyar viszonylatban nem tudok senkit, talán a külföldiek között lehetne találni ilyent... Azt hiszem, keveset foglalkoztak éppen ezzel az oldalával, pedig érdemes lenne elemezni, analizálni és rámutatni, hogy milyen elemekből tevődik ez nála össze, és miért... Most szólt közbe éppen a feleségem, aki fölhívta a figyelmemet rá, hogy a Krúdy humora milyen érdekes és milyen más ízű és más színű, mint a humoristáké, úgyhogy bizonyára sok olvasóját bűvölte el ezzel a humorral.

Valami férfiban nem is létező, biztos, hogy nem létező figura, akit ő teremtett meg, és el tudta velünk hitetni, hogy létezhet egy ilyen figura. Az alkotás egyik kritériuma az, hogy a lehetetlent velünk mint lehetségeset elfogadtassák... Ő nem az életet tükrözte. Ő mindig saját magát írta meg, fantáziáló állapotában. Ha Szindbádról ír, akkor tényleg ő Szindbád volt, ha ködlovagokról beszél, akkor ő tényleg ködlovag volt, annak ellenére, hogy mint ember meglehetősen reális volt. Emberi viszonylatokban, anyagi dolgokban és egyebekben meglehetősen reális volt, de ha négy fal között leült írni, akkor elszabadult, elhagyta társadalmi jellegzetességét és tisztára az egyéniségét írta meg. Mindig.

(Krúdy világa. Gyűjtötte és írta: Tóbiás Áron. Bp. 1964.)

 

(Kassák Lajos: Csavargók, alkotók. Válogatott irodalmi tanulmányok.
Bp. 1975, Magvető. 392-396. p.)