Kászonyi Ágota - A jövőbe- és a múltbalátások rendszere Krúdy novelláiban

KÁSZONYI ÁGOTA

A JÖVŐBE- ÉS MÚLTBAUTALÁSOK RENDSZERE
A KRÚDY-NOVELLÁBAN

A megalkotott történetben a mindennapos valóságtól eltérően a személyeknek és dolgoknak nemcsak múltja ismerős, hanem jövőjük is. Mindig van múltbautalás, csak így jellemezhetők a szereplő személyek és tárgyak, másképp nincs jelentésük, de mindig van jövőbeutalás is. - Eberhardt Lämmert Die Bauformen der Erzählung1 c. könyve szerint, melyre elemzésemben támaszkodom: biztos jövőbeutalás, amelyet az író mint a már lezajlott történet ismerője ad meg, és bizonytalan jövőbeutalás, amelyet a szereplők élnek meg. A jövőbeutalások nem maradnak nyíltak, hanem a történeten belül felelet adódik rájuk. A megalkotott történetekben így szerepel egyidejűleg múlt, jelen és jövő.

Az Utolsó szivar az Arabs szürkénél indító szakasza egyetlen alárendelő mondat, amelynek főmondata megjelöli a főhős jövőtől függő, jövőre utalt jelen állapotát, mellékmondata pedig ezen állapot előzményét, múltját közli:

„Az ezredesnek aznap agyon kellett lőni egy embert, a Kaszinó megbízatásából, miután a velszi herceg látogatásáról elnevezett Angolszobában így döntöttek az urak.”

A befejező szakasz három mondatból álló, részben mellérendelő szerkezetű tematikus visszatekintés, amely a történet folyamán ismétlődő motívumokat sorol fel. E között a két pólus között boltívként feszül a jövőbeutalások és múltbautalások rendszere.

A történetben három biztos jövőbeutalás van: „utolsó szivar ” (először a címben), „megjönnek a bonctani szolgák” (először a 107. sorban)2 az ismeretlen ifjú „Gyerünk a laktanyába!” felkiáltása, amely a történet összefüggésében (4. sor: „a párbajt délután tartják meg a kaszárnyában”) azonosítja az ellenfél személyét. Mindhárom biztos jóslatnak fázisképző szerepe van. A „Gyerünk a laktanyába!” azonosítás lezárja az ellenfél jelenlétét, az „utolsó szivar” címbeli jövőbeutalás megismétlődése a 742. sorban lezárja az ezredesnek a címtől a 742. sorig való jelenlétét. A „megjönnek a klinikai szolgák” jövőbeutalás viszont különféle megfogalmazásokban kétszer ismétlődik huzamosan, először a 96.-tól a 167. sorig ötször, majd a 625.-től a 746. sorig újra négyszer, ilyenformán két hosszabb szakaszt képezve, amelyek közrefognak két, bizonytalan előreutalással alkotott szakaszt.

A „megjönnek a klinikai szolgák” előreutalás másodszori ismétlődése ott marad abba, ahol az „utolsó szivar” utalás, a cím után csak egyszer, ismétlődik. Ez a történetnek fontos pontja, mert itt következik be a színhelyen kívül, mintegy elhallgatottan lejátszódó párbaj.

Mind a három írói, biztos jövőbeutalás kijelentésében fokozatosság van. Az „utolsó szivar” jelentése második előfordulásakor, a 742. sorban szűkül csak össze pontossá, miután a történet ismeretében tudjuk, hogy az ezredes nem gyújtott rá több szivarra, csak erre az egyre. A „megjönnek a klinikai szolgák” jövőbeutalás először csak így jelentkezik: „voltaképpen csak azért él (János, a csapos), hogy a söröshordót félkézzel felemelje, ha majd megtelik a korcsma látogatókkal”. És csak másodszor szó szerint, úgy, ahogy azután már mindig ismétlődik: „Voltaképpen már hosszabb ideje várakozott a friss csapolásra, csak a klinikai szolgák megérkezését várta.” Az arra vonatkozó biztos jóslatot pedig, hogy kivel fog az ezredes megvívni, a „Gyerünk a laktanyába” felkiáltást, egy bizonytalan jóslatokkal (az idegen fiatalember öltözetével, ruházatával, mimikájával, gesztusaival) jellemezhető jelenet előzi meg, ennek csattanójaként hangzik el a biztos jövőbeutalás. A biztos jövőbeutalások tehát fokozatosan válnak élessé és pontossá, de legélesebb, legpontosabb formájukban is csak közvetve utalnak az ezredesnek a 742. és 743. sor között sejtetett, de le nem írt párbaj általi halálára. Viszont szó szerint a „halál”-ra utal a leggyakrabban ismétlődő és így legnyomatékosabb „klinikai szolgák” jövőbeutalás.

A bizonytalan jövőbeutalások között talán a legfeltűnőbbek azok, amelyek valamely más jelentésű szövegrészből, ahol megvan a maguk beilleszkedő értelme is, második jelentésükkel egyenest a katasztrófára utalnak. Ha csak egy ilyen fordulna elő, nem volna jelentése, többszöri előfordulásuk azonban erősíti ezt a második jelentést. Például: „elrúgta a hordót, mintha arra többé ebben az életben semmi szükség nem volna”. (János, a csapos, 167. sor.) „Hiszen valószínű, hogy a különös úriembert amúgysem látja többé az életben.” (A kocsmárosné 329. sor.) „Némely embernek csak akkor látszik meg az igazi arca, amikor a halál csinálja azt.” (591. sor.)

Három olyan bizonytalan előreutalás van, amelyek huzamos ismétlésükkel fázist képeznek, ezek közül kettő kapcsoltan szerepel. Ez utóbbi kettő: az ezredes győzelmének hamis jóslata és az ezredes „fertelmes éhsége”. A nevezett hamis jóslat azért sorolandó a bizonytalan előreutalások közé, mert az a hely, ahol először előfordul ("és az ítélet végrehajtását rábízták, az ország legjobb céllövőjére", 14. sor) függő beszédnek is érthető, továbbá mivel a főhős átéli ezt az előreutalást, és mivel beváltása az ő szubjektumától függ. Mindjárt a bevezetőben, a 10. sorban kapcsoltan szerepel a két előreutalás: „Jó, hát majd belelövök az újságíróba - mondta egykedvűen. De közben nagyon megéhezett.” A „belelövök az újságíróba” utalás újra a 102. sorban bukkan fel, a „klinikai szolgák” utalás első explicit megjelenése mellett, de a két bizonytalan jövőbeutalás: a hamis győzelemtudat, s a szokatlan mohóság kapcsoltan először a 195. sorban jelentkezik újra.

A JÖVŐBEUTALÁSOK ÁLTAL KÉPZETT SZAKASZOK

” - Bizonyosan az a kófic is, akit ma a másvilágra küldök, ilyent iszik, mert jobbra nem telik neki — gondolta magában az ezredes, behunyt szemmel hajtott fel a korsóból, mintha ama kófic lelkiüdvösségéért inna.”

Innét a két kapcsolt jövőbeutalás kilencszer ismétlődik, új szakaszt képezve az után, amelyet a „bonctani szolgák” jövőbeutalás ismétlődésével jellemeztünk, addig, ahol az ellenfél megjelenik:

„Így jutott az ezredes különös étvágyában a liptói túróig... Már éppen befejezni készült étkezését, amikor az Arabs szürke előtt gyors perdüléssel állott meg egy fiáker, s a kocsiból egy halvány, magastermetű fiatalember szállott ki.”

A fiatalember megjelenése, öltözete, arcjátéka, mozdulatai a másik bizonytalan jóslat, amely hosszasabban szerepel (az 535.-től a 601. sorig) és amellyel így a történet következő szakaszát jellemezhetjük, ez a távozó ellenfélnek „Gyerünk a laktanyába!” felkiáltásával zárul, amely a történet elején közölt párbajhelyszín ismeretében az ellenfél személyére vonatkozó biztos jóslat. Ez után következik az a szakasz, amelyet már a „bonctani szolgák” jövőbeutalás másodszori ismételgetésével jellemeztünk.

A történet bizonytalan jövőbeutalásai a biztos jövőbeutalásokkal ellentétben közvetlenül vonatkoznak a főhős sorsára, de a főhős nem ismeri fel, nem ismeri el őket. Például:

„Tudniillik az ezredesben még néha-néha felfortyant a gőg, amikor a maga hivatottságára gondolt. Voltaképpen ma délután egy embert kell kivégeznie, aki megsértette újságjában a Kaszinót... a mellénygombja tájékán azonban megmozdult valami idegszál, amelyről idáig vajmi keveset tudott, és ez az idegszál fertelmes éhséget jelzett gazdájának. Ha babonás ember lett volna az ezredes, még tán valami különös intésre gyanakodott volna. De nem volt babonás ember.”

A fel nem ismerés mozzanata sűrűn ismétlődik, s külső fel nem ismeréssel még fokozva van. Például: „végre egy bölcs fiákeresmester oldotta meg a kérdést... – Valószínűleg a bácsikája! — mondta hüvelykujjával az ezredes felé bökve...”

Ahhoz, hogy a megjelenített tárgyaknak és személyeknek jelentésük legyen, az írónak ismertetnie kell ezek múltját. A főszereplő helyzetének erős jövőre utaltsága azonban olyan súlyossá teszi, olyannyira jóslattá teszi a cselekmény minden részletét, hogy az író nem adhat semmilyen hosszú, összefüggő tudósítást a múltról. A múltba való utalásra a főhős lelkiállapota ad alkalmat és lehetőséget: a jövő ránehezedő súlya alatt elméje játékos, minden személyt, minden tárgyat intenzíven szemlél, és szemlélődésében a múltba fordul, de sohasem egy bizonyos esemény, hanem mindig több hasonló felé, és a szemlélődés mindig valamely játékos, felületes általánosítás formájában végződik. Töredékeket ragad ki életéből, ezeket általánosítja nyomban. Az írói múltbautalások is minden személyhez, tárgyhoz külön kapcsolódnak, és hasonlóképpen játékos elmélkedések, úgyhogy az írói közlés és a függő beszéd közti különbség elmosódik. A múltbautalásoknak nincs külön rendszere, minden felmerülő tárggyal, személlyel kapcsolatban külön elindul a múltba forduló elmélkedés. A múlt kétféleképp is egyneművé, körvonalatlanná válik: egyrészt azáltal, hogy az ezredes múltja minden hierarchikus rendszer hiányában egyenrangúvá válik a környező, vele kapcsolatban nem is lévő személyek és dolgok múltjával, másrészt azáltal is, hogy a függő beszéd és az írói közlés között nincs éles határ. A múltbautalások jellemző, ismétlődő szava a „szokott”. Az így ismétlődő motívum: általánosítás-feledés. A főhős ezért múltja által nem válik ki a környezetéből, csak a fokozatosan kibontott, élessé váló jóslatok által, melyek hierarchikus rendszerben, közvetve vagy közvetlenül, egytől-egyig az ő jövőjére vonatkoznak.

Viszont a főhős múltbafordulásainak kiindulópontja jelen környezetének a szokottól elütő volta. A múlt és a jelen összeütközéséből adódik az, hogy jelen környezete számára titokzatos. A múltbaforduló összehasonlítások visszatérő szava a „fura”, „furcsa”. Nemcsak a főszereplő múltja izolált, hanem titok, izolált minden szereplő múltja is.

Hogy megtörtént az esemény, amelyre minden jövőbeutalás irányul, az ezredes párbaj általi halála, arra legelőször a „bonctani szolgák” jóslat utolsó ismétlődése utal, mert ezúttal nem olyan kategorikus, mint összes eddigi ismétlődésekor, hanem könnyed és általánosító, mint minden múltba utalás: „Bizonyos, hogy a klinikai szolgák végtére megérkeztek, mert még a klinikán se boncolnak éjjel-nappal”. Az ezredes és ránehezedő sorsa, mint minden elmúlt dolog a történetben, más dolgokkal egyneművé, egyenrangúvá válik. Az utolsó eseményben, a hullaszállító kocsis beszámolójában még közvetlen értelmet nyer a „bonctani szolgák” jövőbeutalás, és ezzel a jövő szerepe végleg megszűnik. A beszámolóban egymás mellé rendeződik az a négy motívum, amely a jövőbe és múltba utalások során kialakult: fel nem ismerés, halál (jövőbeutalások), feledés-általánosítás, titok (múltbautalások). A történet mellérendelő szerkezetű visszatekintéssel zárul, amelyben az időnek már semmi szerepe nincs és amelyben a nevezett négy motívum van újra felsorolva:

„Éjfél felé, amikor csillapodott a vendégforgalom, János, a csaposlegény hátát a szekrény sarkának vethette, és a délutáni vendég furcsaságain (titok) gondolkozott. Nem, sehogy se jutott eszébe (felnemismerés) hogy ő volna az a bizonyos hulla (halál), amelyet elfuvaroztak. Aki után a cifra szivarszalag (feledés) maradt sarokban.”

A megfigyelést egy feltevéssel szeretném befejezni, amely esetleg még további bizonyításra szorul. Goethének Homéroszon alapuló felfogása szerint a jövőbeutalások azért fontosabbak az elbeszélésben, mint a múltbalátások, mert megszüntetik az olvasó kíváncsiságát, és figyelmét az előadás hogyanjára terelik. Úgy tűnik, hogy az elemzett elbeszélés esetében nem erről van szó. Annak ellenére, hogy szinte kezdettől fogva világos az ezredes sorsa, - a jövőbeutalások és a múltba utalások rendszere, azáltal, hogy a jövőbeutalások fokozatosan élesednek ki és mind egy pontra irányulnak, a múltbautalások viszont ironizálják a múltat, az időbeli utalások nem megszüntetik, hanem felfokozzák a jövő iránti érdeklődést, azaz: érdeklődésünket egy élő személy iránt. Igaz, kezdettől fogva biztos, hogy az ezredes meg fog halni, csak az a kérdés, hogyan. Ez a hogyan azonban végül is nincs leírva, titok marad, úgy merül feledésbe.