Krúdy Gyula:

Valakit elvisz az ördög

Bár régóta tudunk Krúdy életművé­nek szinte áttekinthetetlen gazdaságá­ról, mégis kellemes meglepetéssel fogad­juk ezt a nemrégen megjelent új művet. Mennyi könyvet ontott magából, amíg élt, s íme, halála után csaknem egy negyedszázaddal még mindig van adnivalója, mintha csak élő író lenne, aki új kötettel lép olvasótábora elé! A kötet négy, eddig könyvalakban még meg nem jelent kisregényt tartalmaz. A kis­regények Krúdy pályájának különböző korszakaiból származnak, így a kötet sem témaválasztásában, sem stílusában nem egységes, annál alkalmasabb viszont az író fejlődésének nyomonkövetésére.

Az első mű a Régi szélkakasok között 1909-ben jelent meg folytatásokban és sok tekintetben átmenetet alkot Krúdy írói pályájának két szakasza között. 1910 körül ugyanis fordulat történik Krúdy írásművészetében. Ekkor alakul ki sajátos stílusa és páratlanul kép­gazdag nyelve. Második korszakára fő­képpen az a jellemző, hogy a cselekmény elszegényedik, és erősebben jelentkezik lírai hangja. E kisregény témaválasztásá­ban és jellemábrázolásában az író fejlő­désének korábbi stádiumát tükrözi, ugyanakkor a cselekmény ösztövérsége és bizonyos stíluselemek már a későbbi Krúdyt sejtetik. Sokkal lényegesebb a cselekménynél Krúdy hangulatteremtő ereje, és a pompás környezetrajz, s éppen ez az, ami már túlmutat az író első korszakán, amely már átvezet bennün­ket Krúdy igazi világába.

A kötet címadó kisregénye, a Valakit elvisz az ördög 1928-ból való, s Krúdy két fő témakörét, a nyírségi dzsentri­világot és a vörös postakocsi utasainak világát egyesíti. A század végén és a század elején szinte divat volt irodal­munkban a dzsentri ábrázolása. (Mikszáth, Tolnay, Csiky, majd Kaffka, Móricz stb.) Pályája első szakaszában Krúdy is egész sor novellában mutatja be a nyírségi dzsentri életét, második korszakában azonban a központi helyet már a budai kiskocsmák és Pilisy Róza szalonjának világa foglalja el műveiben. E két világ különös egyesítését, kevere­dését látjuk ebben a kisregényben. Témája egy eleve reménytelen kísérlet a pusztuló dzsentri-réteg megmentésére. Alvinczy Eduárd (igazi nevén Szemere Miklós), a legendás gazdagságú, különc főúr elhatározza, hogy felkarolja, meg­menti a hanyatló magyar nemességet. Hogy terveit megvalósítsa, legendás vörös postakocsiján Nyíregyházára, s a Nyírségbe utazik. Meg is jelennek szál­lásán az elszegényedett uraságok, Alvinczy azonban egyre mélyebb undor­ral és kiábrándulással szemléli a kártyás, pörösködő, csodaváró kisnemeseket, akiket meg akar menteni, akikről azon­ban kiderül, hogy „cégéres gazemberek” valamennyien. Kijózanodik tehát donquijoteizmusából, lemond hóbortos áb­rándjáról. „Belátom, hogy rossz helyen kezdtem el a dolgot, — mondja, — az Ómagyarországot akartam felállítani, pedig annak ideje lejárt.” „...a fiatal, a eljövendő Magyarországért kell dolgoz­ni.” Ez a regény végső kicsengése, mely leszámolás minden hazug, dzsentrimentő ábránddal. De kritikája ez a regény a két háború közötti korszaknak is, amely nem kevésbé illuzionista módon igye­kezett új életre kelteni az úgynevezett történelmi osztályt, s feltámasztani a régi nemesi világot.

A főcselekmény mellett van a történet­nek egy személyesebb jellegű szála is, amelyben Krúdy saját ifjúkori élményeit dolgozza fel. Ugyanilyen hiteles, szemé­lyes jellegű élmény a cselekmény hát­terét alkotó környezet, a régi Nyíregy­háza rajza is. Az írói pályájának vége felé járó ötvenéves Krúdy szinte nosztal­gikus vággyal járja be a regény lapjain még egyszer a gyermek- és ifjúkora színterét, s építi fel képzeletében a századvégi Nyíregyházát. Éppen ez a mély líraiság emeli ezt a kisregényt Krúdy legsikerültebb alkotása közé.

A kötet harmadik kisregénye, az Etel király kincse olyan, mintha éppen folytatása lenne az előbbi műnek. Lénye­gében itt is a pusztuló nemesi világ megmentéséről van szó, azzal a különb­séggel, hogy ezúttal még Alvinczy hóbor­tos tervénél is fantasztikusabb csodában reménykednek, Attila király legendás kincsével akarják feltámasztani az el­süllyedt Atlantiszt, a nemesi Magyarországot. A történet hőse Szabolcs vezér, ki nagy titok tudója: hol van elrejtve Attila kincse. Évekig ellenállt a kísértésnek, hogy a legendás kincshez hozzá­nyúljon, míg végül aztán elhatározza, hogy az elszegényedett nyíri nemesek­ből expedíciót szervez a kincs fel­kutatására. Előbb Miskolcra, majd Pestre mennek a vidám kincskeresők, ahol Szemere Miklós számlájára folytatják végnélküli mulatozásaikat az Arany Sasban és az óbudai kiskocsmában. A hosszú mulatozás után Szabolcs vezér egy éjjel megszökik, s vele véglegesen elvész, szétfoszlik Etel király kincse is.

A mű egyik szereplője így nyilatkozik a csodaváró kincskeresőkről: „Az ilyen emberek betegséghordozók, akik jár­ványt hordanak magukkal, amellyel megfertőznek mindenkit, akiknek köze­lébe jutnak. Ezek az emberek a bolond­ság bacillusait hordják magukkal és észrevétlenül beoltják mindazokba, akik­kel szót váltanak a maguk őrültségéről.” Kíméletlen ítélethirdetés ez nemcsak a kincskeresők szétfoszló ábrándjai, hanem egy egész társadalmi osztály felett is, amely már rég túlélte önmagát, de hazug illúziók buborékjai után fut. A mű tulajdonképpen paródia, egy társadalom és egy kor paródiája, amely már egész létében anakronisztikussá vált és amely­ben mértéktelenül felnagyítva és el­torzulva jelentkeztek egy örökre letűnt világ jellemző vonásai.

A negyedik kisregény a Purgatórium, 1933-ban, az író életének végén született. Szanatóriumi kezelésének történetét mondja el benne, kimondhatatlan szen­vedésekről ad számot, zárszámadást készít. Szinte a naplóíró közvetlenségé­vel önti ki magából a végtelen testi és lelki szenvedéseket. A Purgatórium egy lelkileg teljesen összetört ember gyötrel­meinek megrázóan őszinte regénye. Az élet olyan mélységeiről ad hírt, hogy az olvasó borzongva áll meg a lapok felett, mintha más csillagzatról érkezett üzenetet tartana a kezében. Koszto­lányi Nero című regényének van egy hátborzongatóan feledhetetlen jelenete, Seneca halála. A költő és bölcs, akinek az orvos felvágta ereit, emberfeletti nyugalommal diktálja tanítványainak, mit érez a beálló halál pillanatában. Valami ilyesmire vállalkozott Krúdy is a Purgatóriumban. Olyan világról ad tudósítást, amelyről a tudományos lélek­tannak is inkább csak sejtései vannak. Valahol ott van a helye ennek a kis­regénynek József Attila életének utolsó hónapjaiban írott versei mellett.

KATONA BÉLA

 

(Alföld /Debrecen/, 1957/1. /tavaszán/ 98-99. p.)