Krúdy Gyula:
Valakit elvisz az ördög
Bár régóta tudunk Krúdy életművének szinte
áttekinthetetlen gazdaságáról, mégis kellemes meglepetéssel fogadjuk ezt a
nemrégen megjelent új művet. Mennyi könyvet ontott magából, amíg élt, s íme,
halála után csaknem egy negyedszázaddal még mindig van adnivalója, mintha csak
élő író lenne, aki új kötettel lép olvasótábora elé! A kötet
négy, eddig könyvalakban még meg nem jelent
kisregényt tartalmaz. A kisregények Krúdy pályájának különböző korszakaiból
származnak, így a kötet sem témaválasztásában, sem stílusában nem egységes,
annál alkalmasabb viszont az író fejlődésének nyomonkövetésére.
Az
első mű a Régi szélkakasok között 1909-ben
jelent meg folytatásokban és sok tekintetben átmenetet alkot Krúdy írói pályájának
két szakasza között. 1910
körül ugyanis fordulat történik Krúdy írásművészetében. Ekkor alakul ki sajátos
stílusa és páratlanul képgazdag nyelve. Második korszakára főképpen az a
jellemző, hogy a cselekmény elszegényedik, és erősebben jelentkezik lírai
hangja. E kisregény témaválasztásában és jellemábrázolásában az író fejlődésének
korábbi stádiumát tükrözi, ugyanakkor a cselekmény ösztövérsége és bizonyos
stíluselemek már a későbbi Krúdyt sejtetik. Sokkal lényegesebb a cselekménynél
Krúdy hangulatteremtő ereje, és a pompás környezetrajz, s éppen ez az, ami már
túlmutat az író első korszakán, amely már átvezet bennünket Krúdy igazi
világába.
A kötet
címadó kisregénye, a Valakit
elvisz az ördög 1928-ból
való, s Krúdy két fő témakörét, a nyírségi dzsentrivilágot és a vörös
postakocsi utasainak világát egyesíti. A század végén és a század elején szinte
divat volt irodalmunkban a dzsentri ábrázolása. (Mikszáth, Tolnay,
Csiky, majd Kaffka, Móricz stb.) Pályája első
szakaszában Krúdy is egész sor novellában mutatja be a
nyírségi dzsentri életét, második korszakában azonban a központi helyet már a
budai kiskocsmák és Pilisy Róza szalonjának világa
foglalja el műveiben. E két világ különös egyesítését, keveredését látjuk
ebben a kisregényben. Témája egy eleve reménytelen kísérlet a pusztuló
dzsentri-réteg megmentésére. Alvinczy Eduárd (igazi
nevén Szemere Miklós), a legendás gazdagságú, különc
főúr elhatározza, hogy felkarolja, megmenti a hanyatló magyar nemességet. Hogy
terveit megvalósítsa, legendás vörös postakocsiján Nyíregyházára, s a Nyírségbe
utazik. Meg is jelennek szállásán az elszegényedett uraságok, Alvinczy azonban egyre mélyebb undorral és kiábrándulással
szemléli a kártyás, pörösködő, csodaváró kisnemeseket, akiket
meg akar menteni, akikről azonban kiderül, hogy
„cégéres gazemberek” valamennyien. Kijózanodik tehát donquijoteizmusából,
lemond hóbortos ábrándjáról. „Belátom, hogy rossz helyen kezdtem el a dolgot,
— mondja, — az Ómagyarországot akartam felállítani,
pedig annak ideje lejárt.” „...a
fiatal, a eljövendő Magyarországért kell dolgozni.”
Ez a regény végső kicsengése, mely leszámolás minden hazug, dzsentrimentő
ábránddal. De kritikája ez a regény a két háború közötti korszaknak is, amely
nem kevésbé illuzionista módon igyekezett új életre kelteni az úgynevezett
történelmi osztályt, s feltámasztani a régi nemesi világot.
A
főcselekmény mellett van a történetnek egy személyesebb jellegű szála is,
amelyben Krúdy saját ifjúkori élményeit dolgozza fel. Ugyanilyen hiteles, személyes
jellegű élmény a cselekmény hátterét alkotó környezet, a régi Nyíregyháza
rajza is. Az írói pályájának vége felé járó ötvenéves Krúdy szinte nosztalgikus
vággyal járja be a regény lapjain még egyszer
a gyermek- és ifjúkora színterét, s építi fel képzeletében a századvégi
Nyíregyházát. Éppen ez a mély líraiság emeli ezt a kisregényt Krúdy
legsikerültebb alkotása közé.
A
kötet harmadik kisregénye, az Etel király kincse
olyan, mintha éppen folytatása lenne az előbbi műnek. Lényegében itt is a
pusztuló nemesi világ megmentéséről van szó, azzal a különbséggel, hogy
ezúttal még Alvinczy hóbortos tervénél is
fantasztikusabb csodában reménykednek, Attila király legendás kincsével akarják
feltámasztani az elsüllyedt Atlantiszt, a nemesi Magyarországot. A történet
hőse Szabolcs vezér, ki nagy titok tudója: hol van elrejtve Attila kincse.
Évekig ellenállt a kísértésnek, hogy a legendás kincshez hozzányúljon, míg
végül aztán elhatározza, hogy az elszegényedett nyíri nemesekből expedíciót
szervez a kincs felkutatására. Előbb Miskolcra, majd Pestre mennek a vidám
kincskeresők, ahol Szemere Miklós számlájára
folytatják végnélküli mulatozásaikat az Arany Sasban
és az óbudai kiskocsmában. A hosszú mulatozás után Szabolcs vezér egy éjjel
megszökik, s vele véglegesen elvész, szétfoszlik Etel király kincse is.
A mű egyik szereplője így nyilatkozik a csodaváró
kincskeresőkről: „Az ilyen emberek betegséghordozók, akik járványt hordanak
magukkal, amellyel megfertőznek mindenkit, akiknek közelébe jutnak. Ezek az
emberek a bolondság bacillusait hordják magukkal és észrevétlenül beoltják mindazokba, akikkel szót
váltanak a maguk őrültségéről.” Kíméletlen ítélethirdetés ez nemcsak a
kincskeresők szétfoszló ábrándjai, hanem egy egész társadalmi osztály felett
is, amely már rég túlélte önmagát, de hazug illúziók buborékjai után fut. A mű
tulajdonképpen paródia, egy társadalom és egy kor paródiája, amely már egész
létében anakronisztikussá vált és amelyben
mértéktelenül felnagyítva és eltorzulva jelentkeztek egy örökre letűnt világ
jellemző vonásai.
A
negyedik kisregény a Purgatórium, 1933-ban, az író
életének végén született. Szanatóriumi kezelésének történetét mondja el benne,
kimondhatatlan szenvedésekről ad számot, zárszámadást készít. Szinte a
naplóíró közvetlenségével önti ki magából a végtelen testi és lelki
szenvedéseket. A Purgatórium egy lelkileg teljesen összetört ember gyötrelmeinek
megrázóan őszinte regénye. Az élet olyan mélységeiről ad hírt, hogy az olvasó
borzongva áll meg a lapok felett, mintha más csillagzatról érkezett üzenetet
tartana a kezében. Kosztolányi Nero című regényének
van egy hátborzongatóan feledhetetlen jelenete, Seneca
halála. A költő és bölcs, akinek az orvos felvágta ereit, emberfeletti
nyugalommal diktálja tanítványainak, mit érez a beálló halál pillanatában.
Valami ilyesmire vállalkozott Krúdy is a Purgatóriumban. Olyan világról ad
tudósítást, amelyről a tudományos lélektannak is inkább csak sejtései vannak.
Valahol ott van a helye ennek a kisregénynek József Attila életének utolsó
hónapjaiban írott versei mellett.
KATONA BÉLA
(Alföld /Debrecen/, 1957/1. /tavaszán/ 98-99. p.)