Katona Béla

Krúdy Gyula

Halálának 30. évfordulójára

1933. május 12-én halt meg Krúdy Gyula. Harminc éve, hogy örökre elment tőlünk szimbólummá nőtt vörös postakocsiján, amelyen utazgatott mindig új csodákra, új kalandokra várva álmainak tájain, a Nyírség, a Szepesség és Óbuda különös háromszögében.

Aránylag fiatalon, 55 éves korában érte utól a halál. Kevés író hagyott maga után mennyiségileg olyan hatalmas, művészi szempontból pedig annyira teljes életművet, mint Krúdy Gyula. Művészetének gazdagsága szinte lenyűgöz, szépsége varázslatba ejt, bár a műveiben kibontakozó világ határait igazán még az irodalom történetírás sem mérte fel. Alig van írónk, akinek személye és munkái körül még ma is annyi téves adat, hamis általánosítás és megtévesztő legenda keringene, mint Krúdy és életműve körül. E hamis legendák egész szövevényének szétrombolására egy ilyen emlékező írásban aligha vállalkozhatunk, inkább csak a Krúdy-portré néhány alap vonásának fölvázolását kísérelhetjük meg.

*

A múlt század kilencvenes éveinek elején kezdte írói működését. Pályájának első szakasza nemcsak az olvasóközönség előtt ismeretlen, eddig jórészt az irodalomtörténetírás figyelmét is elkerülte. Szinte általánosan elfogadott nézet az Ady-irodalomban, hogy pályája elején az író Mikszáth nyomán indul. A valóságban azonban Mikszáth hatása csak 1900 táján jelentkezett észrevehetően Krúdynál, aki mögött akkor már legalább 7-8 éves írói múlt állt, ami közel félezer novellát és néhány kisregényt jelentett.

Ezeknek az első éveknek az írásaiban - ha csak csíra formájában is - sok minden ott van már a későbbi, a Mikszáth-hatás korszaka utáni érett, véglegesen magára talált Krúdyból.

Pályakezdése egybeesik a századvégi városi-polgári irodalom, különösen a naturalizmus térhódításával. A kapitalizmus nagyobb arányú fejlődésével, Budapest világvárossá növekedésével párhuzamosan a kilencvenes években nálunk is megerősödött a külföldi naturalisták, különösen pedig Zola hatása. Bródy Sándor után a kilencvenes években már az írók egész sora csatlakozik a naturalista iskolához. (Kóbor Tamás, Justh Zsigmond, Thúry Zoltán, majd valamivel később Révész Béla, Barta Lajos, Bíró Lajos, Szomory Dezső stb.)

Krúdyt persze nem tekinthetjük vérbeli naturalistának pályája elején sem. Már a kezdet kezdetén is sok egyéb színezi művészetét, főként a szentimentalizmus, a romantika, valami biedermeieres finomkodás, stílusára pedig már ekkor is első sorban az impresszionizmus nyomja rá bélyegét. A kibontakozó naturalista színezetű városi-polgári irodalomhoz csatlakozik. Nem annyira elvi deklarációk bizonyítják ezt - bár ilyeneket is idézhetnénk -, mint inkább novelláinak tematikája. Legtöbb írásában városi kisemberek életét ábrázolja. Novella-ciklust kezd írni a lipótvárosi kereskedővilág életéről, sőt itt-ott már a proletársors is felvillan elbeszéléseiben.

Ennek a realista-naturalista csírákat felmutató, a kilencvenes évek városi polgári irodalmának sodrában kibontakozó első korszakának betetőzését jelenti Az aranybánya című regény. E művében kísérli meg először, hogy a magyar kapitalizmus kibontakozásának korszakát átfogóan ábrázolja. Hősei szélhámosak, szerencselovagok, karrieristák, semmitől vissza nem riadó bőrzespekulánsok... S ha szerkezetének lazasága miatt Az aranybánya nem is tekinthető még hibátlan alkotásnak, így is figyelemreméltó mű, sokat ígérő indulása a fiatal írónak.

*

Az aranybánya után azonban fordulat következett be Krúdy művészetében. Tematikája megváltozott, érdeklődése a dzsentri-világ felé fordult. Körülbelül tíz évig tartott ez a kitérő, amelyet általában a Mikszáth-hatás korának szoktunk nevezni. Ez a hatás kétségtelenül kilendítette őt eredeti irányából és nagy kerülőre kényszerítette, de ebben a korszakában sem lett epigon. Sőt, a Mikszáth-hatás végeredményben nem elnyomta, inkább felszabadította egyéni mondanivalóját. Felszínre hozta gyermek- és ifjúkorának egyik legmélyebb élményforrását, a dzsentri-világot, s ezzel kapcsolatban figyelmét szülőföldje, a Nyírség felé fordította, amely aztán egész további munkásságának legállandóbb ihletője lett. Legtöbb ekkori novellájában a hétszilvafás nyírségi kurtanemes életét mutatja be. (Az álmok hőse, a Pajkos Gaálék, A szakállszárítón, a Nyíri csend, a Hét szilvafa című kötetek.)

Krúdy dzsentri-szemlélete azonban ellenségesebb, sötétebb, mint a Mikszáthé. Az irónia mögött is ott bujkáló mikszáthi derű szinte teljesen hiányzik belőle. Ő a dzsentri-réteget már végzetes dekadenciájának állapotában ábrázolja, amelyben a régi, középnemesi múltnak többé a leghalványabb visszfénye sem látható. Hősei különös, bogaras emberek, a. donkihotizmus megszállottjai, akik nem saját koruk valóságában, hanem egy rég elmúlt, vagy talán soha nem is volt világban élnek, legendás kincseket kereső hóbortos figurák, különcök, mániákusok, babonás családi legendák szövögetői és ápolói. De ábrázolja a megye nyakán élősködő, hivatalnokká kopott dzsentrit, a jó házasságban reménykedő hozományvadász szélhámosokat, az oblomovizmus tettre képtelen élhetetlenjeit, és még sok más típusát ennek a pusztuló kisnemesi világnak. Dzsentri-hősei szinte kivétel nélkül a kikerülhetetlen pusztulás hullafoltjait viselik magukon. Azok közé tartozik, akik a legjelentősebb szerepet játszották a dzsentri-illúziók szétrombolásában.

A dzsentri-élmény felszabadítása mellett valószínűleg szerepe volt Mikszáthnak abban is, hogy Krúdy figyelme ebben az időben a Felvidék felé fordult. A nyírségi dzsentri-novellákkal párhuzamosan kezdte írogatni elbeszéléseit a szepességi kisvárosok különös polgárairól, dévajkedvű zsoldoskatonáiról. Ezek a művek is ifjúkori élményét hozták felszínre. A Podolinban töltött diákévek életre szóló benyomásai színezik annyira feledhetetlenül líraivá ezeket a szepességi történeteket. Ezekben a históriákban találta meg Krúdy egyik legsajátosabb területét, s ezek a novellák mutatnak leginkább előre az írói pályájának harmadik, igazán érett korszaka felé.

*

1910 körül ismét valami új kezdődött Krúdy művészetében. Ekkor találta meg saját hangját, ekkor fejlődött ki az a sajátos, senki mással össze nem téveszthető stílusa, páratlanul képgazdag nyelve, amelyre egy-két mondat után mindenki tévedhetetlenül ráismer. Írói pályájának e harmadik szakaszában alkotta legismertebb, legnépszerűbb műveit. Az olvasóközönség ma is jóformán csak e harmadik korszak Krúdyját, a Szindbád-ciklus és A vörös postakocsi íróját ismeri:

Szindbádban az Ezeregyéjszaka hajósában saját képét alkotta újra. Alapjában véve lírikus alkatú író volt. Lírikus, aki az epikába tévedt. Minden írása burkolt önvallomás, rejtett önéletrajz. Ezért volt szüksége Szindbád alakjára. A Szindbád-ciklus novellafüzér, lazán összefüggő történetek sorozata. A külső történet is mindinkább eltűnt írásaiból, a cselekmény helyét a belső lírai ömlés, az asszociációk szabad, helyenként szinte a szürrealistákra emlékeztető áramlása foglalja el.

1913-ban jelent meg a A vörös postabocsi című regénye, a legolvasottabb, legtöbb kiadást megért könyve. Saját ifjúságának s a századforduló Budapestjének történetét írta meg benne. Két világot mutat be regényében, az arisztokrácia és a polgárság világát. A letűnő, már csak külső formákban, gesztusokban élő arisztokrácia megtestesítője Alvinczi Eduárd, akit a legendás gazdaságú különc főúrról, a híres kártyásról és turfkirályról, Szemere Miklósról mintázott az író. Krúdy - akit különben is oly sok szál kapcsolt a klasszikus orosz irodalomhoz, különösen Puskinhoz és Turgenyevhez - ezúttal Lermontov nyomán egy új »korunk hősét« akart teremteni Alvinczi alakjában. Alvinczi vörös postakocsija éppen anakronisztikus volta miatt nemcsak a múltnak, hanem a századforduló egyre anakronisztikusabbá váló magyar társadalmának is jelképe.

Később megírta A vörös postakocsi folytatásait is. S e két ciklusba tartozó műveiben teljesedett ki igazán Krúdy sajátos művészete. Nem a valóságfeltárás realista művészete ez, hanem sokkal inkább a romantika kék virágának egy késői hajtása. A múlt énekese ő, az eltűnt időt kereste és álmodta vissza minden írásában, s hozzátehetjük, hogy alig van írónk, akinek műveiben igazabban és termékenyítőbb közvetlenséggel élne a magyar múlt, aki gondosabban őrizné művészetében a régi magyar élet színeit és ízeit. Nem a nagy társadalomkritikusok, a bűnök és visszásságok kérlelhetetlen ostorozói közé tartozott, de szinte minden műve tanú rá, hogy a valósághoz is épp oly komoly köze volt, mint az álmokhoz. Már kortársai is csodálkoztak titokzatos jólértesültségén. Műveinek egyik gyakran visszatérő motívuma Le Sage Sánta ördöge, aki leemeli Madrid háztetőit, hogy a maga meztelenségében mutassa meg az emberek életét. Lényegében ezt tette ő is csaknem minden írásában. Az álmodozás látszata mögött ott él benne a nagy leleplező is. A finomkodó, sokszor szinte édeskés stílus mögül minduntalan kivillan a mindenen átlátó nagy emberismerő. Mindent vagy majdnem mindent tudott koráról, és stílusának finom iróniája mutatja legjobban, hogy mennyire nem vállalt közösséget azzal a társadalommal, amelyben él.

Mint oly sok írónknak, neki is a háború nyitotta rá a szemét kora problémáira. Az esztelen vérontás felrázta álmodozásából, állásfoglalásra késztette a szörnyűségek ellen. Ekkor bontakozott ki harcos publicisztikai tevékenysége is. Kiderült, hogy a tollat nemcsak Szindbád szomorkás utazásainak és a szép aranymívesné emlékkönyv-hangulatú szerelmi történeteinek festésére tudja használni, hanem éles fegyverként is ügyesen forgatja. Meggyőződéssel hirdeti, hogy a háborúval az uralkodó osztály nem fogja elérni a célját. Sőt ellenkezőleg, a háború a régi Magyarország végét jelenti. Ez az aktív háborúellenesség vitte Krúdyt egyre erőteljesebben azoknak a táborába, akik már nemcsak a háború ellen küzdöttek, hanem egy új társadalmi rend, egy új világ megteremtéséért is. Ezért üdvözölte lelkesen 1918 őszén a polgári forradalmat, s 1919 tavaszán a Tanácsköztársaságot. Bekapcsolódott a haladó írói mozgalmakba, tagja lett a konzervatív irodalmi társaságok ellen szervezkedő, főként a Nyugat radikális íróit magába tömörítő Vörösmarty Akadémiának. De cikkeivel, riportjaival is a kialakuló új rendet támogatta. Legjellemzőbb írása ebből a korszakból a Kápolnai földosztás című riportfüzete. A Tanácsköztársaság idején is aktív szerepet vállalt. Felelős szerkesztője a Néplap című újságnak, riportkörútra indult az országban, s beszámolóiban mindenütt a kialakuló új élet jelenségeit kereste. A cikkek mellett önálló kötete is jelent meg a Tanácsköztársaság idején, kárpátaljai utazásáról írt útirajzait adta ki Havasi kürt címmel.

A Tanácsköztársaság bukása után sem tagadta meg a proletárdiktatúrát, persze, hogy mellőzésben, sőt üldöztetésben volt része.

Műveiben azonban ismét a passzív álmodozás, a különös emberek világa felé fordult, s a jelen helyett egyre gyakrabban nyúlt témáért a múltba. A múltbafordulása nemcsak menekülés, hanem tiltakozás is az egyre embertelenebbé váló kor ellen. 1922-ben megjelent Hét bagoly című regényében a századforduló pesti irodalmi életét eleveníti meg, kísérteties pontosságú rajzát adva az irodalmi kávéházak és kiskocsmák világának.

Utolsó nagyobb szabású műve, a Boldogult úrfikoromban című regény 1928-ban látott napvilágot. A mű cselekménye egyetlen nap története. A színhely egy terézvárosi söröző, ahol felvonulnak előttünk az egész magyar polgári osztály tipikus képviselői. Utolsó nagy leszámolása ez a mű korával, s a magyar úri osztályokkal, amelyek a kikerülhetetlen pusztulás felé haladtak.

S regényei sorát ebben a korszakában is végigkísérték kitűnő novellái. Számszerűleg talán kevesebbet írt, mint fiatalságának fékezhetetlen lázában, az öregedő Krúdy tehetsége azonban elmélyült, mondanivalója emberibb és egyetemesebb lett, stílusa kristályossá tisztult, régebbi sallangjai lehulltak; egyszerűbbé, tömörebbé vált. Egyre érettebb derűvel tanított az élet élvezésére, s a keleti bölcsek nyugalmával vallott életről és halálról, a jó ételekről és a szerelemről. (A pincér álma, A hírlapíró és a halál, Utolsó szivar az Arabs Szürkénél.) Ezekben a művekben érett igazán klasszikussá Krúdy művészete.

*

Utolsó éveiben meglehetősen nagy csend volt körülötte, azóta azonban már kétszer is megértük a reneszánszát. Értékelésében még korai lenne kimondani az utolsó szót, annyit azonban már ma is világosan látunk, hogy az idő nem kisebbítette, hanem megnövelte alakját. Művei ma is elevenek, frissek egy kivételesen eredeti és sajátos írásművészet varázsa őrizte meg őket.

 

(Alföld, 1963/5. 29-32. p.)