Katona
Béla
Krúdy Gyula
Halálának 30. évfordulójára
1933. május 12-én
halt meg Krúdy Gyula. Harminc éve, hogy örökre elment tőlünk szimbólummá nőtt
vörös postakocsiján, amelyen utazgatott mindig új csodákra, új kalandokra várva
álmainak tájain, a Nyírség, a Szepesség és Óbuda különös háromszögében.
Aránylag
fiatalon, 55 éves korában érte utól a halál. Kevés
író hagyott maga után mennyiségileg olyan hatalmas, művészi szempontból pedig
annyira teljes életművet, mint Krúdy Gyula. Művészetének gazdagsága szinte
lenyűgöz, szépsége varázslatba ejt, bár a műveiben kibontakozó világ határait
igazán még az irodalom történetírás sem mérte fel. Alig van írónk, akinek
személye és munkái körül még ma is annyi téves adat, hamis általánosítás és
megtévesztő legenda keringene, mint Krúdy és életműve körül. E hamis legendák
egész szövevényének szétrombolására egy ilyen emlékező írásban aligha
vállalkozhatunk, inkább csak a Krúdy-portré néhány alap vonásának fölvázolását
kísérelhetjük meg.
*
A múlt század
kilencvenes éveinek elején kezdte írói működését. Pályájának első szakasza
nemcsak az olvasóközönség előtt ismeretlen, eddig jórészt az irodalomtörténetírás figyelmét is elkerülte. Szinte
általánosan elfogadott nézet az Ady-irodalomban, hogy pályája elején az író
Mikszáth nyomán indul. A valóságban azonban Mikszáth hatása csak 1900 táján
jelentkezett észrevehetően Krúdynál, aki mögött akkor már legalább 7-8 éves
írói múlt állt, ami közel félezer novellát és néhány kisregényt jelentett.
Ezeknek az első
éveknek az írásaiban - ha csak csíra formájában is - sok minden ott van már a
későbbi, a Mikszáth-hatás korszaka utáni érett, véglegesen magára talált
Krúdyból.
Pályakezdése
egybeesik a századvégi városi-polgári irodalom, különösen a naturalizmus térhódításával.
A kapitalizmus nagyobb arányú fejlődésével, Budapest világvárossá növekedésével
párhuzamosan a kilencvenes években nálunk is megerősödött a külföldi
naturalisták, különösen pedig Zola hatása. Bródy Sándor után a kilencvenes
években már az írók egész sora csatlakozik a naturalista iskolához. (Kóbor
Tamás, Justh Zsigmond, Thúry Zoltán, majd valamivel
később Révész Béla, Barta Lajos, Bíró Lajos, Szomory Dezső stb.)
Krúdyt persze nem
tekinthetjük vérbeli naturalistának pályája elején sem. Már a kezdet kezdetén
is sok egyéb színezi művészetét, főként a szentimentalizmus, a romantika,
valami biedermeieres finomkodás, stílusára pedig már ekkor is első sorban az
impresszionizmus nyomja rá bélyegét. A kibontakozó naturalista színezetű
városi-polgári irodalomhoz csatlakozik. Nem annyira elvi deklarációk
bizonyítják ezt - bár ilyeneket is idézhetnénk -, mint inkább novelláinak
tematikája. Legtöbb írásában városi kisemberek életét ábrázolja.
Novella-ciklust kezd írni a lipótvárosi kereskedővilág életéről, sőt itt-ott
már a proletársors is felvillan elbeszéléseiben.
Ennek a
realista-naturalista csírákat felmutató, a kilencvenes évek városi polgári
irodalmának sodrában kibontakozó első korszakának betetőzését jelenti Az
aranybánya című regény. E művében kísérli meg először, hogy a magyar
kapitalizmus kibontakozásának korszakát átfogóan ábrázolja. Hősei szélhámosak,
szerencselovagok, karrieristák, semmitől vissza nem riadó bőrzespekulánsok... S ha szerkezetének lazasága miatt Az aranybánya nem is
tekinthető még hibátlan alkotásnak, így is figyelemreméltó mű, sokat ígérő
indulása a fiatal írónak.
*
Az aranybánya után azonban fordulat
következett be Krúdy művészetében. Tematikája megváltozott, érdeklődése a
dzsentri-világ felé fordult. Körülbelül tíz évig tartott ez a kitérő, amelyet
általában a Mikszáth-hatás korának szoktunk nevezni. Ez a hatás kétségtelenül
kilendítette őt eredeti irányából és nagy kerülőre kényszerítette, de ebben a
korszakában sem lett epigon. Sőt, a Mikszáth-hatás végeredményben nem elnyomta,
inkább felszabadította egyéni mondanivalóját. Felszínre hozta gyermek- és
ifjúkorának egyik legmélyebb élményforrását, a dzsentri-világot, s ezzel
kapcsolatban figyelmét szülőföldje, a Nyírség felé fordította, amely aztán
egész további munkásságának legállandóbb ihletője lett. Legtöbb ekkori
novellájában a hétszilvafás nyírségi kurtanemes
életét mutatja be. (Az álmok hőse, a Pajkos Gaálék,
A szakállszárítón, a Nyíri csend, a Hét
szilvafa című kötetek.)
Krúdy
dzsentri-szemlélete azonban ellenségesebb, sötétebb, mint a Mikszáthé. Az
irónia mögött is ott bujkáló mikszáthi derű szinte teljesen hiányzik belőle. Ő
a dzsentri-réteget már végzetes dekadenciájának állapotában ábrázolja, amelyben
a régi, középnemesi múltnak többé a leghalványabb visszfénye sem látható. Hősei
különös, bogaras emberek, a. donkihotizmus
megszállottjai, akik nem saját koruk valóságában, hanem egy rég elmúlt, vagy
talán soha nem is volt világban élnek, legendás kincseket kereső hóbortos
figurák, különcök, mániákusok, babonás családi legendák
szövögetői és ápolói. De ábrázolja a megye nyakán élősködő, hivatalnokká kopott
dzsentrit, a jó házasságban reménykedő hozományvadász szélhámosokat, az oblomovizmus tettre képtelen élhetetlenjeit, és még sok más
típusát ennek a pusztuló kisnemesi világnak. Dzsentri-hősei szinte kivétel
nélkül a kikerülhetetlen pusztulás hullafoltjait viselik magukon. Azok közé
tartozik, akik a legjelentősebb szerepet játszották a dzsentri-illúziók
szétrombolásában.
A dzsentri-élmény
felszabadítása mellett valószínűleg szerepe volt Mikszáthnak abban is, hogy
Krúdy figyelme ebben az időben a Felvidék felé fordult. A nyírségi
dzsentri-novellákkal párhuzamosan kezdte írogatni elbeszéléseit a szepességi
kisvárosok különös polgárairól, dévajkedvű zsoldoskatonáiról.
Ezek a művek is ifjúkori élményét hozták felszínre. A Podolinban
töltött diákévek életre szóló benyomásai színezik annyira feledhetetlenül
líraivá ezeket a szepességi történeteket. Ezekben a históriákban találta meg
Krúdy egyik legsajátosabb területét, s ezek a novellák mutatnak leginkább előre
az írói pályájának harmadik, igazán érett korszaka felé.
*
1910 körül ismét
valami új kezdődött Krúdy művészetében. Ekkor találta meg saját hangját, ekkor
fejlődött ki az a sajátos, senki mással össze nem téveszthető stílusa,
páratlanul képgazdag nyelve, amelyre egy-két mondat után mindenki
tévedhetetlenül ráismer. Írói pályájának e harmadik szakaszában alkotta
legismertebb, legnépszerűbb műveit. Az olvasóközönség ma is jóformán csak e
harmadik korszak Krúdyját, a Szindbád-ciklus és A
vörös postakocsi íróját ismeri:
Szindbádban az Ezeregyéjszaka
hajósában saját képét alkotta újra. Alapjában véve lírikus alkatú író volt.
Lírikus, aki az epikába tévedt. Minden írása burkolt önvallomás, rejtett
önéletrajz. Ezért volt szüksége Szindbád alakjára. A Szindbád-ciklus
novellafüzér, lazán összefüggő történetek sorozata. A külső történet is
mindinkább eltűnt írásaiból, a cselekmény helyét a belső lírai ömlés, az
asszociációk szabad, helyenként szinte a szürrealistákra emlékeztető áramlása
foglalja el.
1913-ban jelent
meg a A vörös postabocsi
című regénye, a legolvasottabb, legtöbb kiadást megért könyve. Saját
ifjúságának s a századforduló Budapestjének történetét írta meg benne. Két
világot mutat be regényében, az arisztokrácia és a polgárság világát. A letűnő,
már csak külső formákban, gesztusokban élő arisztokrácia megtestesítője
Alvinczi Eduárd, akit a legendás gazdaságú különc főúrról, a híres kártyásról
és turfkirályról, Szemere Miklósról mintázott az író. Krúdy - akit különben is oly
sok szál kapcsolt a klasszikus orosz irodalomhoz, különösen Puskinhoz és
Turgenyevhez - ezúttal Lermontov nyomán egy új »korunk
hősét« akart teremteni Alvinczi alakjában. Alvinczi vörös postakocsija éppen
anakronisztikus volta miatt nemcsak a múltnak, hanem a századforduló egyre
anakronisztikusabbá váló magyar társadalmának is jelképe.
Később megírta A vörös postakocsi folytatásait is. S e két
ciklusba tartozó műveiben teljesedett ki igazán Krúdy sajátos művészete. Nem a
valóságfeltárás realista művészete ez, hanem sokkal inkább a romantika kék
virágának egy késői hajtása. A múlt énekese ő, az eltűnt időt kereste és
álmodta vissza minden írásában, s hozzátehetjük, hogy alig van írónk, akinek
műveiben igazabban és termékenyítőbb közvetlenséggel élne a magyar múlt, aki
gondosabban őrizné művészetében a régi magyar élet színeit és ízeit. Nem a nagy
társadalomkritikusok, a bűnök és visszásságok kérlelhetetlen ostorozói közé
tartozott, de szinte minden műve tanú rá, hogy a valósághoz is épp oly komoly
köze volt, mint az álmokhoz. Már kortársai is csodálkoztak titokzatos jólértesültségén. Műveinek egyik gyakran visszatérő
motívuma Le Sage Sánta ördöge, aki leemeli
Madrid háztetőit, hogy a maga meztelenségében mutassa meg az emberek életét.
Lényegében ezt tette ő is csaknem minden írásában. Az álmodozás látszata mögött
ott él benne a nagy leleplező is. A finomkodó, sokszor szinte édeskés stílus
mögül minduntalan kivillan a mindenen átlátó nagy emberismerő. Mindent vagy
majdnem mindent tudott koráról, és stílusának finom iróniája mutatja legjobban,
hogy mennyire nem vállalt közösséget azzal a társadalommal, amelyben él.
Mint oly sok
írónknak, neki is a háború nyitotta rá a szemét kora problémáira. Az esztelen
vérontás felrázta álmodozásából, állásfoglalásra késztette a szörnyűségek
ellen. Ekkor bontakozott ki harcos publicisztikai tevékenysége is. Kiderült,
hogy a tollat nemcsak Szindbád szomorkás utazásainak és a szép aranymívesné emlékkönyv-hangulatú szerelmi történeteinek
festésére tudja használni, hanem éles fegyverként is ügyesen forgatja.
Meggyőződéssel hirdeti, hogy a háborúval az uralkodó osztály nem fogja elérni a
célját. Sőt ellenkezőleg, a háború a régi Magyarország végét jelenti. Ez az
aktív háborúellenesség vitte Krúdyt egyre erőteljesebben azoknak a táborába,
akik már nemcsak a háború ellen küzdöttek, hanem egy új társadalmi rend, egy új
világ megteremtéséért is. Ezért üdvözölte lelkesen 1918 őszén a polgári
forradalmat, s 1919 tavaszán a Tanácsköztársaságot. Bekapcsolódott a haladó
írói mozgalmakba, tagja lett a konzervatív irodalmi társaságok ellen
szervezkedő, főként a Nyugat radikális íróit magába tömörítő Vörösmarty
Akadémiának. De cikkeivel, riportjaival is a kialakuló új rendet támogatta.
Legjellemzőbb írása ebből a korszakból a Kápolnai földosztás című
riportfüzete. A Tanácsköztársaság idején is aktív szerepet vállalt. Felelős
szerkesztője a Néplap című újságnak, riportkörútra indult az országban,
s beszámolóiban mindenütt a kialakuló új élet jelenségeit kereste. A cikkek
mellett önálló kötete is jelent meg a Tanácsköztársaság idején, kárpátaljai
utazásáról írt útirajzait adta ki Havasi kürt címmel.
A
Tanácsköztársaság bukása után sem tagadta meg a proletárdiktatúrát, persze,
hogy mellőzésben, sőt üldöztetésben volt része.
Műveiben azonban
ismét a passzív álmodozás, a különös emberek világa felé fordult, s a jelen
helyett egyre gyakrabban nyúlt témáért a múltba. A múltbafordulása
nemcsak menekülés, hanem tiltakozás is az egyre embertelenebbé váló kor ellen.
1922-ben megjelent Hét bagoly című regényében a századforduló pesti
irodalmi életét eleveníti meg, kísérteties pontosságú rajzát adva az irodalmi
kávéházak és kiskocsmák világának.
Utolsó nagyobb
szabású műve, a Boldogult úrfikoromban című regény
1928-ban látott napvilágot. A mű cselekménye egyetlen nap története. A színhely
egy terézvárosi söröző, ahol felvonulnak előttünk az egész magyar polgári
osztály tipikus képviselői. Utolsó nagy leszámolása ez a mű korával, s a magyar
úri osztályokkal, amelyek a kikerülhetetlen pusztulás felé haladtak.
S regényei sorát
ebben a korszakában is végigkísérték kitűnő novellái. Számszerűleg talán
kevesebbet írt, mint fiatalságának fékezhetetlen lázában, az öregedő Krúdy
tehetsége azonban elmélyült, mondanivalója emberibb és egyetemesebb lett,
stílusa kristályossá tisztult, régebbi sallangjai lehulltak; egyszerűbbé,
tömörebbé vált. Egyre érettebb derűvel tanított az élet élvezésére, s a keleti
bölcsek nyugalmával vallott életről és halálról, a jó ételekről és a
szerelemről. (A pincér álma, A hírlapíró és a
halál, Utolsó szivar az Arabs Szürkénél.) Ezekben a művekben érett igazán
klasszikussá Krúdy művészete.
*
Utolsó éveiben
meglehetősen nagy csend volt körülötte, azóta azonban már kétszer is megértük a
reneszánszát. Értékelésében még korai lenne kimondani az utolsó szót, annyit
azonban már ma is világosan látunk, hogy az idő nem kisebbítette, hanem
megnövelte alakját. Művei ma is elevenek, frissek egy kivételesen eredeti és
sajátos írásművészet varázsa őrizte meg őket.
(Alföld,
1963/5. 29-32. p.)