KATONA BÉLA

Az élő Krúdy

AZ ÍRÓ HALÁLÁNAK 40. ÉVFORDULÓJÁRA

Az utóbbi 10-15 évben egyre gyakrabban hallhatunk vagy olvashatunk Krúdy reneszánszának szélesedéséről. Annál figyelemre méltóbb ez, mert közben a legkülönbözőbb oldalról hangzanak el aggodalmas megállapítások a klasszikus irodalmi örökségünk iránti érdeklődés bizonyos mértékű csökkenéséről. Legutóbb például éppen Móricz Zsigmond halálának 30. évfordulóján panaszkodtak az emlékezők meglehetősen egybehangzóan a nagy író népszerűségének hanyatlásáról, olvasottságának visszaeséséről.

De nem kevésbé meglepő ez a növekvő olvasói érdeklődés azért sem, mert hosszú időn át úgy könyvelte el nemcsak a köztudat, hanem az irodalomtudomány is, hogy Krúdy a kevesek írója, a vájtfülűeké, az irodalmi ínyenceké. Sőt, nem egyszer úgy emlegették, hogy valójában csak az írók írója volt, vagyis mindig inkább csak az írásművészet különleges értői olvasták, mintsem az igazi olvasók.

Kár lenne tagadni, hogy volt is ebben valami igazság. Még fénykorában, sikerei teljében, a 10-es években sem versenyezhetett az akkori Berkesikkel és Szilvásikkal. Inkább rajongói voltak, mint szélesebb körű olvasóközönsége. Ezzel maga is tisztában volt, s okaira világosan rámutatott egy nyilatkozatában: „Mesemondó vagyok, de nincs igazi mesém. Nem történnek nálam olyanok, amik megfeszítenék az olvasó idegeit, amitől nyugtalan várakozással fordítana át a következő oldalra. Ezért van, hogy engem mindig csak százak, legfeljebb ezrek fognak olvasni és értékelni.”

Ritka tökéletes önjellemzés. Ma sem tudnánk ennél meggyőzőbb és elfogadhatóbb magyarázatát adni az író vitathatatlan művészi értékei és viszonylag korlátozott sikerei közötti ellentmondásnak. Mégis, az utóbbi másfél évtized tényei mintha megcáfolnák ezt a cáfolhatatlannak tűnő magyarázatot.

Természetesen, ma sem olvassák Krúdyt annyian, mint Jókait, Mikszáthot, Gárdonyit vagy akár Móriczot, de olvasótábora - megbízható adatok szerint - állandóan terebélyesedik, noha művei nem szerepelnek az iskolai kötelező olvasmányok listáján.

Rendkívül izgalmas irodalomszociológiai feladat lenne annak felderítése, mi áll ennek a növekvő érdeklődésnek a hátterében. Krúdy művészete nyert új értelmet változott korunkban, vagy az olvasóközönség ízlésének alakulása hozza magával törvényszerűen, hogy időnként a régi kedvencek helyére vagy azok mellé új csillagok kerülnek? S vajon tartós sikerről van-e szó vagy csak átmeneti, múló divatról?

Ezek a kérdések már csak azért is joggal merülnek fel, mert Krúdy népszerűsége életében is, halála óta is rendkívül ingadozó volt. Voltak pályájának olyan szakaszai, főként a 10-es években, amikor néhány műve csaknem bestsellernek számított, de akadtak olyan periódusai is, a 20-as években és a 30-as évek elején, amikor úgy tűnt, hogy már életében elfelejtették.

Jellemző adat, hogy 1931-ben fanyarkás hangú nyílt levélben kényszerült tiltakozni élve eltemettetése ellen, ugyanis a Magyar Asszonyok Lexikona Krúdy Ilonáról, az író színésznő lányáról írt szócikkében róla, az apáról már mint néhai Krúdy Gyuláról emlékezett meg.

Utókora is hasonlóképpen alakult. A halála óta eltelt négy évtized voltaképpen az elfeledtetések és újrafelfedezések sorozata. Halála után közel egy évtizedig olyan mély csend vette körül, hogy már-már azt lehetett hinni, véglegesen kihullik az emlékezetből. Művei nem jelentek meg, régi kötetei érintetlenül porosodtak a könyvesboltok és raktárak polcain, s évek teltek el anélkül, hogy akár csak nevét is leírta volna valaki.

Aztán a 40-es évek elején hirtelen újra felfénylett a neve. A Nyugat harmadik generációja, majd az Ezüstkor nemzedéke többek között az ő nevét írta zászlajára, benne látta egyik példaképét. Kötetei újra megjelentek, s olvasóközönsége is szélesedett. 43-ban tíz, 44-ben kilenc műve látott napvilágot. Ez a növekvő érdeklődés, Krúdy első feltámadása, a felszabadulás után is tovább tartott még néhány évig. 1945 és 1948 között 13 kötete jelent meg, köztük kötetben addig még ki nem adott művek is. Az 50-es évek első felében azonban átmenetileg újra háttérbe szorult. A személyi kultusz kultúrpolitikája - sokakkal együtt - őt sem tudta beilleszteni a szűkkeblűen értelmezett haladó hagyományok rendszerébe, így fokozatosan kiszorult az irodalmi köztudatból.

Szerencsére ez az újabb eltemettetés nem tartott sokáig. 1954-től írásai ismét megjelenhettek, 1957-ben pedig - két kiadó közös vállalkozásában - megindult műveinek minden korábbinál teljesebb gyűjteményes kiadása. Azóta csak ebben az életmű-sorozatban 32 kötete jelent meg. Ez 42 regényt, ill. kisregényt, több mint 500 elbeszélést, s több kötetre terjedő publicisztikai és ifjúsági írást, 5 színdarabot és sok önéletrajzi vallomást jelent. Ha akad is még kiadni való, elmondhatjuk, hogy e sorozattal Krúdy életművének legjava valóban hozzáférhetővé vált.

A sorozat kötetei általában tízezer példányban láttak napvilágot, de közben sok műve jelent meg sorozaton kívül vagy más sorozatokban is, így néhány népszerű műve az Olcsó Könyvtárban ötvenezer példányban. Hozzávetőleges számítás szerint tehát már több mint félmillió Krúdy-kötet került ki a nyomdából az utóbbi másfél évtizedben, s ami a legfontosabb, ezek a könyvek el is fogytak. A legtöbb kötetet már néhány héttel a megjelenés után is hiába keresi az ember a könyvesboltokban, de még a kevésbé ismert művek sem igen porosodnak hosszabb ideig a raktárak polcain. Ilyen méretű kiadás mellett mindez föltétlenül azt bizonyítja, hogy Krúdy olvasóközönsége jelentékenyen kiszélesedett. Ha nem is lett belőle a legszélesebb tömegek olvasmánya, régóta nem a kevesek írója többé. S népszerűsége még csak növekedett, mióta sajátos világa a színpadon, a televízió képernyőjén és a filmvásznon is megelevenedett (A vörös postakocsi, A hírlapíró és a halál, Szindbád).

Érdemes lenne egyszer alaposabban megvizsgálni, kikből is tevődik össze Krúdy mai, megnövekedett olvasótábora. Kik vásárolják meg könyveit, kik olvassák? Csak azok, akik valamiféle nosztalgiával a múltat, a századforduló korabeli Magyarország színeit és ízeit keresik az irodalomban? Valószínűleg azok is, de egészen bizonyos, hogy nemcsak azok, hiszen ez az idősebb generáció törvényszerűen egyre fogy, s közben Krúdy olvasói pedig szaporodnak. De sok más tény is bizonyítja, hogy a felnövekvő fiatal nemzedékek soraiban legalább annyi olvasója akad, mint az idősebbek között, akikben talán tényleg élhetnek ilyen nosztalgiák.

Mint minden igazán nagy formátumú egyéniségé, Krúdy vonzása is sokféle elemből tevődik össze, így nyilvánvalóan helytelen lenne egyetlen okra visszavezetni az iránta megnyilvánuló mai növekvő érdeklődést. Olvasási kultúránk bizonyos minőségi változásainak valószínűleg éppúgy része van ebben, mint a XX. századi világirodalom szélesebb körű megismerésének, sőt, talán még irodalomoktatásunk egyoldalúságainak és aránytalanságainak is. Az érdeklődés legfőbb forrása és ösztönzője azonban vitathatatlanul magában Krúdy művészetében keresendő. Minden újrafelfedezése azt igazolta, hogy az átmeneti elfeledtetések nem ártottak neki. Művészete nem halványult az időben, ellenkezőleg, mindig színesebb, gazdagabb, sok arcúbb lett. Új és új elemekkel telítődött, s vált egyre teljesebb értelművé. S ami talán a legmeglepőbb, kiderült, hogy mennyire modern Krúdy művészete.

Krúdy és a modernség? Az első pillanatban talán bizarrnak és képtelennek tűnik ez a párosítás. Valahogy minden előbb jut az eszébe az embernek Krúdyval kapcsolatban, mint éppen a modernség. Sokan és sokáig nevezték megkésett romantikusnak, impresszionistának, a félmúlt melankolikus hangú énekesének, a tegnapok ábrándos ködlovagjának, s aligha tagadhatnánk, hogy ezekben a megítélésekben valóban sok igazság volt. Szinte bizonyos, hogy kortársai között ő kapcsolódott a legtöbb szállal irodalmunk XIX. századi hagyományaihoz, Jókai és Mikszáth örökségéhez, s alighanem az ő művészete őrzi számunkra legtisztábban a régi Magyarország képeit és hangulatait. S különös módon művészetét mégis egyre modernebbnek érezzük, s ma már nem tűnik túlságosan merésznek az az állítás, hogy a századelő magyar irodalmában ő tette a legnagyobb lépéseket a modern próza útján, hogy az ő sajátos művészete mutatja a legtöbb párhuzamosságot a XX. századi európai próza sokat emlegetett vívmányaival.

Természetesen csak párhuzamosságokról lehet szó és nem valóságos irodalmi kapcsolatokról, illetve hatásokról. Krúdy nem volt „irodalmi író” abban az értelemben, ahogyan Ady Kosztolányit annak nevezte. A kortársi világirodalmat csak nagyon hézagosan ismerte. Irodalmi műveltségét főként diákkori mohó olvasásai idején szerezte. Akkor valóban sok mindent összeolvasott, s jórészt egész pályáján abból élt. De hozzátehetjük, hogy diákkorában sem igazán az akkori kortársi moderneket olvasta, hanem az Ezeregyéjszakát, Andersent, Dickenst, Mark Twaint, Byront, Puskint, J. K. Jerome-ot, a századvég írói közül Turgenyevet és Zolát, s a magyar irodalomból elsősorban Jókait és Mikszáthot.

De mindezeken túl, időrendi okokból is képtelenség lenne konkrét hatásokról vagy átvételekről beszélni. Az irodalomtudomány a XX. századi epika megújítását főképpen Proust, Joyce és Wirginia Woolf nevéhez szokta kapcsolni. Közismert, hogy mindegyikük később kezdte írói pályáját, mint ahogy Krúdy első jelentős művei napvilágot láttak.

Mire talált rá Krúdy már 1910 körül írt műveiben, az első Szindbád-novellákban és valamivel később A vörös postakocsi című regényében és annak folytatásaiban? Miben láthatjuk rokonságát az előbb említett nagy külföldi kortársakkal? Mindenekelőtt abban, hogy mint azok, ő is feloldotta az epika hagyományos formáit, elmosta az elbeszélés időbeliségének határait, az epikát lírával telítette, s műveiben a cselekmény helyét az emlékezés foglalta el. Nem eseményeket ábrázol, mint a hagyományos XIX. századi regényírók, hanem hangulatokat, látomásokat, emlékeket mond el utánozhatatlan gordonkahangon, de ezeket sem időrendben, hanem az emlékezés másfajta, sajátos belső kapcsolódásának, összeszövődésének, egymásba illeszkedésének és rétegződésének törvényei szerint felbukkanó kiapadhatatlan asszociáció-hullámokban. S mindezt olyan gazdag képi nyelven, amely az impresszionizmus, szimbolizmus és a szecesszió minden eredményét magába olvasztotta, sőt, helyenként már-már a szürrealizmus merészebb stiláris leleményeit is felcsillantja.

Az akkori olvasók egy része - éppen újszerűségénél fogva - némi idegenkedéssel fogadta Krúdy művészetét. Sokan nem azt látták meg és értékelték, ami benne új volt, hanem azt panaszolták fel, ami belőle hiányzott. Még kritikusai is a cselekmény vérszegénysége miatt marasztalták el gyakran, s közben nem vették észre, hogy ennek a ködlovagként félmúltban élő, látszólag visszafelé tájékozódó írónak a tollán a XX. századi modern regényforma sajátos magyar változata született meg.

A mai olvasó a legutóbbi évtizedek irodalmi élményei alapján, de a szélesebb közönség talán még inkább a film tapasztalatain nevelkedve, jobban ráhangolódott Krúdy művészetének befogadására is. Egyéb tényezők mellett valószínűleg ez magyarázza növekvő népszerűségét, kibontakozó mai reneszánszát.

(Alföld, 1973/10. 5-7. p.)