IRODALMI SZEMLE

 

KATONA BÉLA

KRÚDY ÉS A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG

A mai olvasóközönség Krúdy Gyulát már jóformán csak mint regény- és novellaírót ismeri. Kétségtelen, hogy ezekben a műfajokban alkotta leg­maradandóbbat, de egyoldalú lenne a róla alkotott képünk, ha a publicista Krúdyt nem méltatnánk figyelemre. S rögtön hozzátehetjük, hogy a publicisztika elhanya­golása Krúdy esetében nem egyszerűen csak műfaji leszűkítést jelent, hanem egész értékelése eltorzulásának veszélyét is magában rejti. Krúdy publicisztikájá­ból ugyanis egy szinte más író-egyéniség bontakozik ki, mint akit regényeiből és novelláiból ismerünk. Szinte nehéz elhinni, hogy ugyanaz a Krúdy írta a cikke­ket is, mint a regényeket. A mélyreható vizsgálat persze valószínűleg ki fogja mutatni a regényekről és novellákról is, hogy a passzív, testetlen álmodozás mögött ott él Krúdyban a nagy leleplező is. Az alapos elemzések minden bizony­nyal Hatvany Lajosnak egy régi megsejtését fogják igazolni, aki egyszer így nyi­latkozott Krúdy műveiről: „Biedermeierbe göngyölt bombák, ártatlan, sőt mi több, hívogató tokaji aszú vagy ,egri bikavér’ felírású palackban: vitriol.” Míg szépirodalmi műveiben azonban inkább csak stílusának iróniája sejteti, hogy nem érezte otthon magát korában, addig publicisztikája sokkal harcosabb, egyértel­műbb, politikusabb.

Az irodalomtörténetírás eddig alig vett tudomást Krúdy újságírói tevékeny­ségéről. Nyilván ez a legfőbb magyarázata annak, hogy még ma is szinte csak a magányos lovagot, az álomvizeken hajózó, vagy a vörös postakocsin utazgató Szinbádot, a romantika kék virágának egy késői hajtását látjuk benne. Ki tagad­hatná, hogy Krúdy ez is volt? Publicisztikai művei azonban mindenkit meggyőz­hetnek arról, hogy nem csak ez volt.

Már pályája elején meglátja a kiáltó társadalmi ellentéteket, és határozottan a szegények, az elnyomattak oldalára áll. Egyik 1894-ben, tehát még diákkorában írott cikkében már ilyen mondatokat találunk: „Adj kenyeret! Te gazdag vagy, én szegény! Ember vagyok én is! (Debreceni Ellenőr. 1894. okt. 25.)

Igaz azonban, mint oly sokaknak, neki is csak a háború és az utána következő forradalom nyitja rá szemét kora valóságára. Az esztelen vérontás felrázza álmo­dozásából, állásfoglalásra készteti a szörnyűségek ellen. Így érthető, hogy legha­ladóbb, legpozitívebb írásai éppen a háború alatt és a Tanácsköztársaság idején születtek. Mint Ady, a háborút ő is azért gyűlöli elsősorban, mert úgy látja, hogy az késlelteti, elodázza a várva-várt társadalmi átalakulást. „Mindenki a forradal­mat várta, mely felgyújtja a bedeszkázott agyvelőket — írja — s a forradalom helyett jött a háború.” Meggyőződéssel hirdeti azonban, hogy a háborúval az uralkodó osztályok nem fogják elérni a céljukat, sőt ellenkezőleg, a háború a régi Magyarország végét jelenti:

„Megbukott a régi társadalom, amely most a háború alatt végképp összeke­veredett; megbukott a szolgabírák országa, a kortesek tanyája, az agitátorok ostoba lármája; megbukott a ficsúr figurája a vármegyén vagy a pesti aszfalton; a párbajhős, a krakéler gavallér; a tiszteletreméltó uzsorás és a gazdag leány­kereskedő; a ,jó üzletember’, akit csaláson kaptak és te nagykeresetű ügynök, aki jövedelmező üzleteket szállított; megbukott az erkölcstelenség. Új világ jön a régi helyén. Milyen lesz? Mélységes titok a jövő társadalom képe, csak annyi bizo­nyos, hogy a gazságoknak körülbelül végük van.” (Pesti album. 137. l.)

Nem látja tehát, hogy milyen lesz a jövő társadalom, de rendületlenül hisz egy új világ eljövetelében. És ennek az új világnak a megteremtését azoktól várja, akik a háborúban fegyvert kaptak a kezükbe. Már szinte látja az új honfoglalást, amikor a fronton harcoló katona felocsúdik háborús kábulatából, s elindul haza­felé, hogy idegen földek helyett meghódítsa végre magának saját hazáját.

A háború tudatosítja benne igazán a költő, az író feladatát is. Elítéli a naci­onalista háborús költészetet. Legnagyobb forradalmár-költőnk, Petőfi emlékét idézi:

„E véres és csodálatos napokban néha eszembe jut, hogy milyen különös dolog volna, ha Petőfi élne. — Ki merne verset írni, ha ő is verset írna? — Ki tudna ma bevert fej nélkül hazudozni, hamisságot kalapálni rímekbe, rossz dudát nyekeregtetni háborús lelkesedésről, boldogtalan ,szőkegyerekekről’ énekelgetni, len­gyel mezőkről talmi, bazár-verset firkálni, oroszlánbőrben járni itthon és csata­dalt üvölteni? — Ki merne örvendezni elpusztult országokon, hajókon, városokon, az ellenséget becstelen, piaci szavakkal illetni, gyűlölni azt, akit eddig nem gyű­löltünk, szeretni, akit nem szerettünk, háborút éljenezni, beteg katonáktól azt kérdezni, hogy mikor megy vissza a csatába? ... Ha Petőfi most élne, nem nyílna fel sok gyáva, udvarló ajak, a háború széptevőit vers-buzogányokkal fogadta volna nem egyszer és a diadalmámorosokat bizonyára higgadtságra intené.’’ (Erdélyi krónika. Pest, 1916. 14—15. l.)

Adynak is háborúellenes magatartását becsüli legtöbbre egyik 1918 őszén írt cikkében: „A háború alatt költőhöz méltóan viselkedett Ady. Nem sok verset írt, csak néhány nagyon szomorút. Beszélgető, bánatos-kurucokról, tönkrement hazá­jukat siratókról, elveszett Magyarországról, pedig még akkor megverték az utcán, aki nem kiáltotta: éljen Hindenburg!” (A szomorú Ady. A miatyánk évéből. 50. l.)

Ez az aktív, bátor háborúellenesség viszi Krúdyt egyre erőteljesebben azok­nak a táborába, akik már nemcsak a háború ellen küzdenek, hanem egy új társa­dalmi rend, egy új világ megteremtéséért is. Ezt az új világot üdvözli ujjongva a forradalom kitörése után: „Most szabad a szó, repülhet a gondolat, itt van az új világ, amelyről annyit álmodtunk. Hogyan lehetne kurtára fogni a szót ennyi szen­vedés után! Hisz a börtönből tértünk vissza mindnyájan!” (Kápolnai földosztás. 16. l.)

Nemcsak a polgári demokratikus forradalom követeléseit tudja azonban ma­gáévá tenni, nemcsak a polgári forradalommal tud együtt menetelni, hanem a pro­letárforradalommal is. Már néhány nappal a Tanácsköztársaság kikiáltása után lelkes hangon méltatja a forradalom győzelmét. Világosan látja az események történelmi jelentőségét, és nem feledkezik meg az írók feladatáról sem: „Hol van­nak az új írók, akik a forradalmat úgy megírják, hogy mindenki megelégedését és örömét lelje benne?... Itt tíz esztendeig nem lehet egyebet írni se regénybe, se színdarabba: mint Magyarország történetét, mostani napjait. — Ha a negyvennyolcadiki eseményekről és az utána következő szomorú időszakról egy félszáza­dig írtak a könyvek, hazudtak a legendák és a vének — korunkról, az új világ születéséről könyvtárakat kell összeírni, hogy majd mindenki megértse, hogy mi történt itt: csoda vagy emberi akarás?’’ (Régi és új regényhősök. Magyarország. 1919. március 25.)

Az irodalom és forradalom viszonyát kutatva, az orosz írók példájára hivat­kozik. Világosan látja, hogy milyen fontos szerepe volt az orosz irodalomnak a for­radalom előkészítésében, s ismerni szeretné a szocialista átalakulás új íróinak tevékenységét is: „Ifjúkorom után (amikor még a nőket sem szerettem úgy, mint az orosz írókat) ismét a muszka költők vonzanak. Milyen kár, hogy a modern, a mai orosz irodalom alig ismerős nálunk!... A legújabbak közül Gorkijról tudunk legtöbbet, de milyen messzire van tőlünk ő is, holott úgy kellene ismernünk, mint a testvérünket... Száz esztendeig tartott Oroszországban a mai forradalom előké­szítése. Minden könyv, amit az elmúlt században orosz kéz írt: titkos propagan­dája egy közelgő új világnak. Minden szomorúság és mélabú, ami az írók szaván átreszket: szerencsétlen hazájuk megváltásáért volt... Vajon mit írnak most az orosz írók? Milyen kár, hogy a testvérnemzet irodalmát nem ismerjük napjaink­ban!” (Orosz hangok. Magyarország. 1919. március 30.)

Nemcsak beszél azonban az írók feladatáról, hanem maga is aktív szerepet vállal. Szerkesztője lesz a Néplap című újságnak, riportkörútra indul az országban, s beszámolóiban, úti jegyzeteiben mindenütt a kialakuló új élet jelenségeit keresi. Milyen Magyarország című cikkében jóleső érzéssel ír a dzsentri letűnéséről: „Egész Dunántúlon csak egyetlen ablaküveget láttam egy fickó balszemén. Hová lett kifeszített könyöke, vállveregető leereszkedése, trombita hangja, öklelő pil­lantása, sercentéssel nedvesített tenyere, ölremenő virtusa, pulyka-hangja, kakas­lépte, cifra elszántsága a régi világ gavallérjainak? Behúzott nyakkal sompolyog a krakéler. A párbajkódexre nincs szükség.” (Pesti Futár. 1919. május 16.)

S hogy Krúdy mennyire nem sajnálja ezt a letűnő világot, annak bizonyítá­sára szinte minden akkori írásából idézni lehetne. Már a polgári forradalom alatt így ír egyik cikkében: „Meg kell semmisíteni Magyarország történetét 1867 óta. Ez volt a legaljasabb korszaka a magyar nemzetnek. — Aljasabb a Jagellókénál. A csecsemő elvetemülten jött a világra, hangos szóval verbúvált a politikai erkölcstelenség. Mintha egyetlen tisztességes ember se lett volna Magyarországon. A hatvanhetes politika megmérgezte a kutakat, a levegőt, a vért. Egy rabszolga­ságból, árulásból élő nemzet paráználkodott itt politikai elvetemültségében... Ki kell dobni a miniszteri szobákból azokat az olajfestményeket, amelyek a szennybe merült korszaknak politikusait ábrázolják. Hírmondója se maradjon azoknak a püffedt, romlott, lelkiismeretlen magyaroknak, akik hatvanhét óta ezt az orszá­got segítettek kirabolni s eladni. Dobják oda az olajfestményeket a népnek. Az majd tudja, hogy mit csináljon a régi miniszterek arcképeivel.” (Divatlevél. Magyarország. 1918. dec. 8.)

Ezt a gondolatot folytatta tovább a Tanácsköztársaság idején írt Új történel­met kell írni című cikkében: „Az új történelem leleplezésének könyve ... Király-szobrokat kell ledöntenünk, hogy meglássuk, mennyi a fűrészpor odabent; Dózsa György szellemét kell megidéznünk; az iskolai padból tisztelt, nagy nevek vise­lőit kell mezítelenül látnunk a piacon, és talán néhányat tollban és szurokban kell meghempergetnünk, hogy némi igazságot szolgáltassunk a múltidőknek. — Írni kell végre egy könyvet a proletárügyésznek is, akit eddig tömlöcbe vetettek, ha ki merte nyitni a száját. Hadd halljuk az ő igazságát, amelyet börtönök falára volt kénytelen írni, mert másképpen nem mondhatta el... Tudtuk, hogy mindig a sze­génynek volt igaza, s nem az úrnak, — hogy itt az igaz emberek a tömlöcben rothadtak el és a leghitványabbak úsztak a felszínen... Nem kell félni az új törté­nelemtől, az új Magyarországtól. Csak pusztuljon, omoljon, vesszen el a régi világ. Már szájunkig ért a trágyagödör léje, amelybe belezuhantunk. Az új emberi szel­lemben írott nemes és szép könyveket, hazugságmentes történelmet kell még ma íratni a népnek.” (Magyarország. 1919. április 16.)

Nemcsak a népet, az országot nem félti azonban az új történelemtől, hanem a felszabadult ember büszke öntudatával határolja el magát a régi világtól, s félreérthetetlenül kimondja, hogy egyénileg sincs vesztenivalója: „Mit sajnáljak a tegnapi életemből? Sajnáljam talán az ékszereket, melyek másoké voltak?... Mit sajnáljak a kastélyokon, amelyekben szegény, mindennapi életünknek élő ide­genjei laktak, akiknek legfeljebb hideg, lesújtó arcát láttuk egy másodpercre, de könnyűket vagy mosolyukat soha? És miért búsulnék az egész elmerült világ után, amelynek fogatairól sár freccsent a kabátomra, páholyaiból elutasítóan fénylett a fülbevaló és a szem, magosan repülő paradicsommadarai legfeljebb a kalapomat szemetezték be; dologtalan gazdagsága, bankár-elbizakodottsága, seregély-ostoba­sága, tétlen parfőmje, bágyadt selyme, aluszékony közömbössége, ledér raffináltsága és agylágyult röheje: — mindig csak erre a napra, a maira s a következőkre, a megaláztatásra, a proletárpofonra látszott várakozni? ... Miért sajnáljam a teg­napi Pestet, a zsebmetsző, sajtszagú, ocsmány Pestet, minden érdemes fiához perfid, bűneiben a kivégzésre megérett régi Magyarországot —, amikor csak amolyan mostoha gyermek voltam itt?” (A gyalogúton. Magyarország. 1919. ápr. 9.)

A Tanácsköztársaság bukása derékba törte Krúdy írói pályájának ezt a szé­pen felfelé ívelő szakaszát. Az ellenforradalmi rendszer idején természetesen nem folytathatta tovább a proletárforradalom alatti aktív politikai tevékenységét, sok kortársával ellentétben azonban ő sohasem tagadta meg a Tanácsköztársaság ide­jén játszott szerepét. Pedig mellőzésben, sőt üldözésben is volt része emiatt. Móricz Zsigmonddal együtt a Petőfi Társaságból is kizárták, 1920-ban pedig a Császár Elemér és Pekár Gyula szerkesztésében megjelenő Magyar Múzsa című folyóirat indít hajszát ellene. Ilyen körülmények között érthető, hogy műveiben ismét a passzív álmodozás, a különös emberek világa felé fordul, a valóság elől a fel­szabadított asszociációk romantikus birodalmába menekül. A Tanácsköztársaság idején kifejtett tevékenysége azonban jól mutatja, hogy mire lett volna képes más körülmények között, s e korszakának teljes feltárása még sok új színnel, pozitív vonással gazdagíthatja róla alkotott képünket.

 

(Borsodi Szemle, 1959/2. 105-108. p.)