IRODALMI SZEMLE

A KLASSZIKUS KRÚDY

(Krúdy Gyula válogatott novellái a Magyar Klasszikusok sorozatban)

KATONA BÉLA

Sokan vagyunk, kik régóta vallottuk, hogy a nagy írók sorába tartozik. Vol­tak azonban olyanok is, akik csak múló jelenséget láttak benne, legfeljebb sajátosan egyéni stílusát tartották figyelemreméltónak. Most aztán „hivatalosan” is bevonult a klasszikusok közé. Az Irodalomtörténeti Társaság gondozásában kiadásra kerülő Magyar Klasszikusok sorozatban 550 lapos hatalmas kötetben jelentek meg Krúdy novellái. Csaknem egy negyedszázad telt el az író halálától e hivatalos elismerésig, végül azonban az idő mégis azokat az olvasókat igazolta, akiknek a szemében már régen klasszikus volt.

A vaskos kötet Krúdy 44 novelláját tartalmazza. Ez a látszólag nagy terje­delem azonban az író életművének csak kis töredékét jelenti. Nem volt könnyű dolga a válogatónak. Egyrészt a szinte áttekinthetetlen gazdagság, másrészt az előmunkálatok, a hasonló vállalkozások majdnem teljes hiánya nehezítette feladatát. Krúdy a legtermékenyebb magyar írók közé tartozik. Életművének terjedelmét csak a Jókaiéhoz lehet hasonlítani. Körülbelül 130 kötete jelent meg, könyvalakban eddig még ki nem adott temérdek írását pedig még az irodalom- tudomány is csak most kezdi számbavenni. Ilyen életműből kiválogatni egy kötetre valót, igen nehéz feladat. Különösen akkor, ha annyira úttörő munkát kell végezni, mint e kötet összeállítójának. Ilyen válogatás ugyanis még nem készült Krúdy műveiből. A népszerű, nagy sikert elért Krúdy-könyvek (nem­csak a regények, hanem a novellás-kötetek is) újra és újra megjelentek változ­tatás nélkül, válogatás azonban sem az író életében, sem azóta nem került az olvasók elé. (Kozocsa Sándor adott ki egy kis kötetet Krúdy háborús publi­cisztikájából Pest a világháborúban címmel, és az elmúlt években jelent meg egy kis válogatás Asszony a nagybőgőben címmel a Vidám Könyvek sorozat­ban. Ezek azonban jellegüknél fogva aligha lehettek segítségére a mostani válogatásnak.)

Szabó Ede, a kötet összeállítója, így fogalmazta meg a gyűjtemény célját: „...az adott keretek közt nem is lehetett más a válogatás szempontja, mint az. hogy a legjellemzőbbnek ítélt Krúdy-novellák itt közölt fűzére, követve az idő­rendet s a fejlődés menetét, lehetőleg minél tisztább képet adjon az író világá­ról, s ezen belül szemlélete, mondanivalója, stílusa változó szakaszairól.”

A szempont kétségbevonhatatlanul helyes, kérdés azonban, sikerült-e meg­valósítania a válogatónak a kitűzött elveket. Sajnos, nem egészen. Sok részlet- kérdésen is lehetne vitázni, egy-egy nem túlságosan jellemző írás közlésén, más művek kimaradásán. A leglényegesebb fogyatékosság azonban az, ahogyan ez a válogatás Krúdy írói pályájának első felét bemutatja. Letagadhatatlan tény, hogy Krúdy csak 1910 után, az első Szindbád-novellákkal és „A vörös posta­kocsival” találta meg igazán saját hangját. Akkor fejlődött ki senki mással össze nem téveszthető stílusa, akkor vált irodalmunk egyik legegyénibb hangú alkotójává, de úgy, hogy már hosszú és nem is jelentéktelen írói múlt állott mögötte. Az ifjúkori újságírói tevékenységet is beleszámítva, csaknem húsz év, körülbelül 30 kötet, köztük nem egy maradandó értékű alkotás is. Ezt az egész korszakot négy novella képviseli a kötetben. Hozzá kell tennünk, mégcsak nem is a legjellemzőbbek.

A fiatalkori írások Krúdy egyik legmélyebb élményforrását hozzák fel­színre, a nyírségi dzsentri-világot. Egész sor kötetében ábrázolja ezt a züllő, pusztuló kisnemesi társadalmat, (Víg ember bús meséi, Álmok hőse, A pajkos Gaálék, Nyíri csend, Hétszilvafa, stb.) Ezeken a műveken kétségtelenül felfedez­hető Mikszáth hatása, de Krúdy sohasem vált epigon íróvá. Dzsentri-szemlélete sokkal élesebb, leleplezőbb, mint Mikszáthé, talán csak a Tolnai Lajoséhoz hasonlítható. Fiatalkori írásai a magyar kritikai realizmus értékes alkotásai, s a kötetben szereplő négy novella bizony nemigem alkalmas ennek a korszaknak a reprezentálására. A Paraszkiva-malom és a Korvin lelke önmagukban sikerült alkotások, de nem a legjellemzőbbek a fiatal Krúdy művészetére. Az Ungi ber­kek és a Nyíri pajkosok már inkább jellemzőek első korszakára, de még ezek helyett is lehetett volna más novellákat találni, még tipikusabbakat. (Az aranysarkantyús vitéz legendája, A lord, Az ősök, A legnagyobb bolond, stb.) Fel­tétlenül helyet kellett volna találni a kötetben Krúdy egyik legjelentősebb ifjú­kori novellájának, a legendáshírű Krúdy Kálmán életét bemutató Álmok hősé­nek. És hogy kerülhette el a válogató figyelmét az írásművészetnek olyan feled­hetetlenül tökéletes kis remeke, mint A fehérlábú Gaálné? Ilyen terjedelem mellett is feltétlenül szerepelniük kellene ezeknek a novelláknak, ha a válogató valóban követni akarta volna „a fejlődés menetét”, s valóban tiszta képet akart volna adni Krúdy „írói világáról, s ezen belül szemlélete, mondanivalója, stílusa változó szakaszairól” — ahogyan maga elé tűzte. A mennyiségi aránytalanság az első és második korszak között véleményünk szerint is indokolt, de itt mér nem egyszerűen aránytalanságról, hanem nagyfokú egyoldalúságról van szó.

A válogatással kapcsolatban kell megemlítenünk még valamit. A kötetből sajnos, nem derül ki, hogy ez az egyetlen kötet fogja-e képviselni Krúdyt a Magyar Klasszikusok sorozatában, vagy később újabb művek csatlakoznak még hozzá. Nem lényegtelen kérdés ez a válogatás szempontjából. Ha ugyanis nem lesz folytatása a kötetnek, akkor feltétlenül helyesebb lett volna kitágítani a műfaji kereteket. Igaz ugyan, hogy Krúdy legkedveltebb műfaja a novella, de mégsem csak novellista volt. A rajz, a zsánerkép, a karcolat műfajában olyan tökéletes kis remekeket találunk nála, mint kevés más írónknál. Ilyen típusú írásaiból is be kellett volna mutatni néhányat. Sőt publicisztikájából is. Szerencsésebb lett volna tehát valami olyanféle gyűjteményt adni Krúdy mű­veiből, mint az ugyanebben a sorozatban megjelent Kaffka-válogatott.

A kötet persze a felsorolt hiányosságok ellenére is komoly előrelépést jelent Krúdy műveinek kiadásában, életművének felmérésében, a nagy nyírségi író irodalomtörténeti helyének kijelölésében. Aki csak most ismerkedik Krúdyval, annak már ez a kötet is gazdag ízelítőt ad egy nagy író egész munkásságából, de aki már ismeri Krúdy műveit, az is más szemmel nézi bizonyos fokig e kötetet elolvasása után, mert így együtt csak most láthatja először ennek az életműnek a legjavát.

Két régi irodalomtörténeti legenda eloszlatására is alkalmat ad ez a kötet. Az egyik az egyhúrúság hangoztatása volt. Sokan marasztalták el Krúdyt azon a címen, hogy mindig ugyanazt az egy dallamot játssza gordonkáján. E 44 no­vella mindenkit meggyőzhet arról, hogy mennyire megalapozatlan ez a vád. Mint minden nagy író alkotásainak, Krúdy műveinek is van valami közös sajátosságuk. Az egyéniség bélyege, amely mindenki mástól megkülönbözteti, úgy, hogy néhány sor után bárki ráismer, aki már olvasott valaha Krúdy-írást. De a közös sajátosságon túl mennyi szín, milyen varázslatos gazdagság! Az ön­életrajzi jellegű Rumfy Artúr merész líraiságától a Souvenir-Pesth ódon han­gulatán, A vadmacska és a Tótágas különös szimbolikáján át a Kleofásné kakasáig és az Őszi versenyekig — milyen gazdag és sokszínű ez a költői világ!

A másik legenda az öregedő Krúdy művészi hanyatlásáról szólt. Arról, hogy írói pályája vége felé tehetsége állítólag kimerült, már csak önmagát másolta, régi hírnevéből élt. Ez a válogatás épp az ellenkezőjéről győzi meg minden olvasóját. A kötet minden tekintetben végig egyenletes emelkedést mutat. Tanúi lehetünk annak a hatalmas fejlődésnek, amelyet a Paraszkiva-malomtól az utolsó nagy művekig, A pincér álma, A hírlapíró és a halál, az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél és az Isten veletek, ti boldog Vendelinek című novellákig megtett. Ezek a művek nem tehetsége hanyatlását mutatják, hanem éppen ellen­kezőleg. Mondanivalója mélyül és emberibb lesz, stílusa kristályossá tisztul, lehullnak régebbi sallangjai, egyszerűbbé, tömörebbé válik. Éppen ezekben a művekben érik igazán klasszikussá Krúdy művészete.

A kötethez Szabó Ede írt terjedelmes előszót. A 35 lapos tanulmány azon­ban nem éri el a Magyar Klasszikusok szokásos bevezetőinek színvonalát. Kissé a felületen mozog, nem tud szabadulni a régebbi Krúdy-irodalom közhelyeitől, általánosságaitól. Az újabb kutatások eredményeit nem ismeri, gyakran elavult forrásokra támaszkodik, adatai éppen ezért sokszor megbízhatatlanok. A jegy­zetek és névmagyarázatok viszont gondos munkáról tanúskodnak, és megkönnyítik az olvasó számára a megértést.

 

(Borsodi Szemle, 1959/3. 103-105. p.)