IRODALMI
SZEMLE
(Krúdy Gyula válogatott
novellái a Magyar Klasszikusok sorozatban)
KATONA
BÉLA
Sokan vagyunk, kik régóta vallottuk, hogy a nagy írók
sorába tartozik. Voltak azonban olyanok is, akik csak múló jelenséget láttak
benne, legfeljebb sajátosan egyéni stílusát tartották figyelemreméltónak. Most
aztán „hivatalosan” is bevonult a klasszikusok közé. Az Irodalomtörténeti
Társaság gondozásában kiadásra kerülő Magyar Klasszikusok sorozatban 550 lapos
hatalmas kötetben jelentek meg Krúdy novellái. Csaknem egy negyedszázad telt el
az író halálától e hivatalos elismerésig, végül azonban az idő mégis azokat az
olvasókat igazolta, akiknek a szemében már régen klasszikus volt.
A vaskos kötet Krúdy 44 novelláját tartalmazza. Ez a
látszólag nagy terjedelem azonban az író életművének csak kis töredékét
jelenti. Nem volt könnyű dolga a válogatónak. Egyrészt a szinte
áttekinthetetlen gazdagság, másrészt az előmunkálatok, a hasonló vállalkozások
majdnem teljes hiánya nehezítette feladatát. Krúdy a legtermékenyebb magyar
írók közé tartozik. Életművének terjedelmét csak a Jókaiéhoz lehet hasonlítani.
Körülbelül 130 kötete jelent meg, könyvalakban eddig
még ki nem adott temérdek írását pedig még az irodalom- tudomány is csak most
kezdi számbavenni. Ilyen életműből kiválogatni egy
kötetre valót, igen nehéz feladat. Különösen akkor, ha
annyira úttörő munkát kell végezni, mint e kötet összeállítójának. Ilyen
válogatás ugyanis még nem készült Krúdy műveiből. A népszerű, nagy sikert elért
Krúdy-könyvek (nemcsak a regények, hanem a novellás-kötetek is) újra és újra
megjelentek változtatás nélkül, válogatás
azonban sem az író életében, sem azóta nem került az
olvasók elé. (Kozocsa
Sándor adott ki egy kis kötetet Krúdy háborús publicisztikájából
Pest a világháborúban
címmel, és az elmúlt években jelent meg egy kis válogatás Asszony
a nagybőgőben címmel a Vidám
Könyvek sorozatban. Ezek azonban jellegüknél fogva
aligha lehettek segítségére a mostani válogatásnak.)
Szabó Ede, a kötet összeállítója, így fogalmazta meg a gyűjtemény
célját: „...az adott keretek közt
nem is lehetett más a válogatás szempontja, mint az. hogy
a legjellemzőbbnek ítélt Krúdy-novellák itt közölt fűzére, követve az időrendet
s a fejlődés menetét, lehetőleg minél tisztább képet adjon az író világáról, s
ezen belül szemlélete, mondanivalója, stílusa változó szakaszairól.”
A szempont kétségbevonhatatlanul helyes, kérdés azonban,
sikerült-e megvalósítania a válogatónak a kitűzött elveket. Sajnos, nem
egészen. Sok részlet- kérdésen is lehetne vitázni,
egy-egy nem túlságosan jellemző írás közlésén, más művek kimaradásán. A
leglényegesebb fogyatékosság azonban az, ahogyan ez a válogatás Krúdy írói
pályájának első felét bemutatja. Letagadhatatlan tény, hogy Krúdy csak 1910
után, az első Szindbád-novellákkal és „A vörös postakocsival”
találta meg igazán saját hangját. Akkor fejlődött ki senki mással össze nem
téveszthető stílusa, akkor vált irodalmunk egyik legegyénibb hangú alkotójává,
de úgy, hogy már hosszú és nem is jelentéktelen írói múlt állott mögötte. Az
ifjúkori újságírói tevékenységet is beleszámítva, csaknem húsz év, körülbelül
30 kötet, köztük nem egy maradandó értékű alkotás is. Ezt az egész korszakot
négy novella képviseli a kötetben. Hozzá kell tennünk, mégcsak
nem is a legjellemzőbbek.
A fiatalkori írások Krúdy egyik legmélyebb élményforrását
hozzák felszínre, a nyírségi dzsentri-világot. Egész sor kötetében ábrázolja
ezt a züllő, pusztuló
kisnemesi társadalmat, (Víg ember bús
meséi, Álmok hőse, A pajkos Gaálék,
Nyíri csend, Hétszilvafa, stb.) Ezeken a műveken kétségtelenül
felfedezhető Mikszáth
hatása, de Krúdy sohasem vált epigon íróvá. Dzsentri-szemlélete sokkal élesebb,
leleplezőbb, mint Mikszáthé, talán csak a Tolnai
Lajoséhoz hasonlítható. Fiatalkori írásai a magyar kritikai
realizmus értékes alkotásai, s a kötetben szereplő négy novella bizony nemigem alkalmas ennek a korszaknak a reprezentálására. A Paraszkiva-malom
és a Korvin lelke
önmagukban sikerült alkotások, de nem a legjellemzőbbek a fiatal Krúdy
művészetére. Az Ungi berkek
és a Nyíri pajkosok
már inkább jellemzőek első korszakára, de még ezek helyett is lehetett volna
más novellákat találni, még tipikusabbakat. (Az
aranysarkantyús vitéz legendája, A lord, Az ősök, A
legnagyobb bolond, stb.) Feltétlenül helyet kellett volna
találni a kötetben Krúdy egyik legjelentősebb ifjúkori novellájának, a
legendáshírű Krúdy Kálmán
életét bemutató Álmok hősének.
És hogy kerülhette el a válogató figyelmét az írásművészetnek olyan feledhetetlenül
tökéletes kis remeke, mint A fehérlábú Gaálné? Ilyen
terjedelem mellett is feltétlenül szerepelniük kellene ezeknek a novelláknak,
ha a válogató valóban követni akarta volna „a
fejlődés menetét”, s valóban tiszta képet akart volna adni Krúdy „írói világáról, s ezen belül
szemlélete, mondanivalója, stílusa változó szakaszairól” —
ahogyan maga elé tűzte. A mennyiségi aránytalanság az első és második korszak
között véleményünk szerint is indokolt, de itt mér nem egyszerűen
aránytalanságról, hanem nagyfokú egyoldalúságról van szó.
A
válogatással kapcsolatban kell megemlítenünk még valamit. A kötetből sajnos,
nem derül ki, hogy ez az egyetlen kötet fogja-e képviselni Krúdyt a Magyar Klasszikusok
sorozatában, vagy később újabb művek csatlakoznak még hozzá. Nem lényegtelen
kérdés ez a válogatás szempontjából. Ha ugyanis nem lesz folytatása a kötetnek,
akkor feltétlenül helyesebb lett volna kitágítani a műfaji kereteket. Igaz
ugyan, hogy Krúdy legkedveltebb műfaja a novella, de mégsem csak novellista
volt. A rajz, a zsánerkép, a karcolat műfajában olyan tökéletes kis remekeket
találunk nála, mint kevés más írónknál. Ilyen típusú írásaiból is be kellett
volna mutatni néhányat. Sőt publicisztikájából
is. Szerencsésebb lett volna tehát valami olyanféle gyűjteményt adni Krúdy műveiből,
mint az ugyanebben a sorozatban megjelent Kaffka-válogatott.
A
kötet persze a felsorolt hiányosságok ellenére is komoly előrelépést jelent
Krúdy műveinek kiadásában, életművének felmérésében, a nagy nyírségi író
irodalomtörténeti helyének kijelölésében. Aki csak most ismerkedik Krúdyval,
annak már ez a kötet is gazdag ízelítőt ad egy nagy író egész munkásságából, de
aki már ismeri Krúdy műveit, az is más szemmel nézi bizonyos fokig e kötetet
elolvasása után, mert így együtt csak most láthatja először ennek az életműnek
a legjavát.
Két
régi irodalomtörténeti legenda eloszlatására is alkalmat ad ez a kötet. Az
egyik az egyhúrúság
hangoztatása volt. Sokan marasztalták el Krúdyt azon a címen, hogy mindig
ugyanazt az egy dallamot játssza gordonkáján. E 44 novella mindenkit
meggyőzhet arról, hogy mennyire megalapozatlan ez a vád. Mint minden nagy író
alkotásainak, Krúdy műveinek is van valami közös sajátosságuk. Az egyéniség
bélyege, amely mindenki mástól megkülönbözteti, úgy, hogy néhány sor után bárki
ráismer, aki már olvasott valaha Krúdy-írást. De a közös sajátosságon túl
mennyi szín, milyen varázslatos gazdagság! Az önéletrajzi jellegű Rumfy Artúr merész líraiságától
a Souvenir-Pesth
ódon hangulatán, A vadmacska és a Tótágas különös
szimbolikáján át a Kleofásné
kakasáig és az Őszi
versenyekig — milyen gazdag és sokszínű ez a költői világ!
A
másik legenda az öregedő Krúdy
művészi hanyatlásáról szólt. Arról, hogy írói pályája vége felé
tehetsége állítólag kimerült, már csak önmagát másolta, régi hírnevéből élt. Ez
a válogatás épp az ellenkezőjéről győzi meg minden olvasóját. A kötet minden
tekintetben végig egyenletes emelkedést mutat. Tanúi lehetünk annak a hatalmas
fejlődésnek, amelyet a Paraszkiva-malomtól
az utolsó nagy művekig, A pincér álma, A hírlapíró és a halál,
az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél
és az Isten veletek, ti
boldog Vendelinek című novellákig megtett. Ezek a művek nem
tehetsége hanyatlását mutatják, hanem éppen ellenkezőleg. Mondanivalója mélyül és emberibb lesz,
stílusa kristályossá tisztul, lehullnak régebbi sallangjai, egyszerűbbé, tömörebbé válik.
Éppen ezekben a művekben érik igazán
klasszikussá Krúdy művészete.
A
kötethez Szabó Ede
írt terjedelmes előszót. A 35 lapos tanulmány azonban nem éri el a Magyar
Klasszikusok szokásos bevezetőinek színvonalát. Kissé a felületen mozog, nem
tud szabadulni a régebbi Krúdy-irodalom közhelyeitől, általánosságaitól. Az
újabb kutatások eredményeit nem ismeri, gyakran elavult forrásokra támaszkodik,
adatai éppen ezért sokszor megbízhatatlanok. A
jegyzetek és névmagyarázatok viszont gondos munkáról
tanúskodnak, és megkönnyítik az olvasó számára a megértést.
(Borsodi Szemle, 1959/3. 103-105. p.)