Katona Béla - Néhány megjegyzés Klár István „Legifjabb Krúdy Gyula” című írásához

NÉHÁNY MEGJEGYZÉS
KLÁR ISTVÁN „LEGIFJABB KRÚDY GYULA”
CÍMŰ ÍRÁSÁHOZ

Kevés jelentős írónk van, akinek személye és oeuvreje körül annyi téves adat, hamis általánosítás és megtévesztő legenda keringene, mint Krúdy és művei körül. E téves adatok nagyrésze az emlékezőktől származik. Legtöbbször nem tudatos ferdítésekről, hamisításokról van szó, mégsem veszélytelenek ezek a tévedések, mert éppen jellegüknél fogva újabb tévedések forrásaivá lehetnek.

E baráti visszaemlékezések számát szaporította az Irodalomtörténeti Közlemények 1957. évi 4. számában Klár István is „Legifjabb Krúdy Gyula” c. írásával. A cikkben van néhány új adat is, melyekért az irodalomtörténetírás hálás lehet az emlékezőnek, ezek azonban olyan tévedésekkel keverednek, amelyek mellett nem mehetünk el szó nélkül.

Klár István főként Krúdy pályakezdésével foglalkozik. Azt állítja, hogy Krúdy már 1893. augusztus 10-étől, a gimnázium VI. osztályának befejezésétől „belmunkatársa a Nyíregyházi Hírlap című hetilapnak”. Krúdy valóban nagyon korán kezdte írói pályáját, jóval korábban, mint Klár István hiszi, de hogy 1893 augusztusától a Nyíregyházi Hírlap belső munkatársa lett volna és néha az egész lapot ő állította volna össze — mint Klár István írja —, az egyáltalában nem valószínű. Nemcsak azért, mert erről egyetlen más visszaemlékező, köztük az író osztálytársai, barátai, Krúdy diáklapjának munkatársai semmit sem tudnak, hanem mindenekelőtt azért, mert erről tanúskodnak a Nyíregyházi Hírlap szóban forgó évfolyamai is, amelyekben hiába keresnénk Krúdy szerkesztői, munkatársi tevékenységének a nyomát. Van azonban konkrétabb bizonyíték is. A Nyíregyházi Hírlap 1894. november 8-i számában szerkesztői üzenet jelent meg Krúdy Gyula számára a következő szöveggel: „Tárca-cikkét szívesen közöljük. Csak azt óhajtanók, hogy az a gymn. tanuló, aki ilyen csinosan tud írni, egyszersmind kifogástalanul tanuljon is”.

Elképzelhető-e ilyen szerkesztői üzenet egy újságban olyan valakinek, aki az illető lapnak már több mint egy éve „belmunkatársa”?

Szorosan összefügg ezzel a kérdéssel a Nyíregyházi Hírlapban névtelenül megjelent Krúdy-írások problémája is. Három ilyen novellát említ Klár István, amelyek név nélkül jelentek ugyan meg, de amelyekről a diáktársai és mindenki más is tudták, hogy szerzőjük Krúdy, hogy a három csillag az ő neve helyett áll. A cikknek kétségtelenül ez a legértékesebb része, de még ez is kiegészítésre szorul. Klár István saját emlékezetén kívül az elbeszélések stílusának egy-két sajátosságát hozza fel annak bizonyítására, hogy ezek a névtelenül megjelent írások valóban Krúdytól származnak; A stílusvizsgálat kétségtelenül igen fontos, sokszor az egyetlen módszer névtelenül megjelent írások szerzőségének megállapítására, azonban az a sajátos Krúdy-stílus, amely igazán megkülönbözteti őt minden más írótól, csak jóval később alakult ki. Diákköri írásainak stílusa — ha itt-ott meg is csillan már benne az egyéniség bélyege —, önmagában még nem lenne elegendő bizonyíték a szerző személyének megállapítására. Szerencsére van azonban más bizonyítékunk is. Klár István csak három névtelenül megjelent novelláról tud. Kettő — úgy látszik — elkerülte a figyelmét. Az első a Nyíregyházi Hírlap 1894. július 19-i számában jelent meg Mikor a bimbó kifakadt, a második augusztus 30-án Az én nótáimból címmel. S ez utóbbi a bizonyíték, hogy ezek a három csillaggal jelölt elbeszélések valóban Krúdy-írások. Nem sokkal később, még ugyanez év október 15-én ugyanis ez a cím újra felbukkan mint sorozat-cím a Debreceni Ellenőrben, de most már Krúdy nevével. Ezzel az alcímmel jelent meg például A poéta regénye (Debreceni Ellenőr, 1894. okt. 15.), A szívek dala (okt. 22.), A hetedik szimfónia (okt. 29.) és Az esték romantikája (nov. 6.) című elbeszélése. Ma már nehéz lenne eldönteni, mi volt az író célja ezzel a gyűjtőcímmel. Talán egy tervezett novelláskötet vagy elbeszélésciklus címéül szánta. Annyi azonban bizonyos, hogy a Nyíregyházi Hírlapban ilyen címen névtelenül megjelent és a hasonló jelzéssel ellátott másik négy elbeszélés is Krúdy-írás.

Nyilván fölmerül itt a kérdés, miért jelentek meg ezek az írásai névtelenül. Fiatal író nemigen mond le nyomós ok nélkül nevének közléséről. Klár István válaszol erre a kérdésre is, válasza azonban aligha elégíti ki Krúdy diákkorának és írói pályakezdésének ismerőit. Azt írja, hogy a tanári kar egy tekintélyes része „korainak tartotta a 15 éves fiú nyilvános szereplését” s e „vaskalapos tanárok” miatt nem írhatta alá Krúdy a novelláit.

Kevés irodalomtörténeti frázis van, amellyel annyiszor éltek volna vissza, mint a vaskalapos tanárokkal. Nem mintha nem lettek volna ilyenek is szép számmal Csokonai tanáraitól kezdve Horger Antalig. Krúdy tanáraira azonban aligha illik ez a megjelölés. Szinte kivétel nélkül nagyműveltségű, literátus emberek voltak, maguk is szerkesztők, irodalmárok. Nemcsak Porubszky Pál, a Nyíregyházi Hírlap szerkesztője, Krúdy irodalomtanára, hanem Leffler Sámuel, Vietorisz József, Gróh István és felsorolhatnánk szinte az egész tanári kart. A legfőbb tanú azonban maga Krúdy, aki a szó mindennapi értelmében nem volt ugyan jó diák, de mindig büszkén, a legnagyobb elragadtatás hangján nyilatkozott iskolájáról, volt tanárairól. Gondoljunk például „A vörös postakocsi” c. regényének gyönyörű lírai vallomására, ahol ifjúkorának emlékeit felidézve, név szerint is megemlíti kedves tanárait.[1] Példákat azonban szinte minden önéletrajzi írásából idézhetnénk. És nemcsak a megszépítő messzeségből látja ilyennek tanárait. Már 1896-ban, egy évvel az érettségi után igen nagy elismeréssel ír Vietorisz József akkor megjelent verseskötetéről.[2] A vaskalapos tanárokról a diákok nem ilyen emlékeket szoktak dédelgetni magukban!

Mi volt hát az oka a névtelenségnek? Azt hiszem, közelebb járunk az igazsághoz, ha a szülői házban, elsősorban apjában keressük ezt az okot. Apjában, aki később sem tudott soha belenyugodni fia pályaválasztásába. Még halálos ágyán sem enyhült meg író-fia iránt. Végrendeletében nem többi gyermekével egyenlő arányban részesítette örökségéből, hanem 6000 korona végkielégítést rendelt számára. (Itt jegyzem meg, hogy Klár Istvánnak az a megállapítása sem felel meg a valóságnak, hogy Krúdy apja nem hagyott vagyont az utódaira.

A hagyatéki leltár 46 110,98 Korona tiszta örökséget tüntet fel, ami abban az időben elég tekintélyes vagyonnak számított.) Szülei előtt, a család előtt igyekezett tehát Krúdy rejtegetni irodalmi tevékenységét, ezért. burkolózott otthon, szülővárosában névtelenségbe, amikor debreceni és más vidéki lapok már régóta közölték írásait névaláírással. Csak amikor Debrecenbe való szökése révén szándékáról a család is tudomást szerzett, és amikor azzal a feltétellel, hogy hazamegy és legalább leérettségizik, apja kénytelen-kelletlen beleegyezett fia irodalmi terveibe, csak azután jelentek meg a Nyíregyházi Hírlapban is névvel elbeszélései.

Nemcsak a névtelenség okának megítélésében téved azonban Klár István. Nem fogadhatjuk el következő megállapítását sem: „Ezek az egészen ifjú korbani és a Nyíregyházi Hírlapban megjelent elbeszélések soha másutt, sem könyv alakban, sehol meg nem jelentek.” Kötetben összegyűjtve valóban nem láttak még napvilágot ezek az írások, újságokban azonban nagyrészük másutt is megjelent. Krúdy már egészen fiatal korában is nagyon leleményes volt írásainak elhelyezését illetően. Novelláit, tárcáit három-négy lapnak is elküldte, esetleg az ügyes szerkesztők maguk ollózták át írásait a másik lapból. Az sem téveszthet meg bennünket, hogy a cím alatt rendszerint ott áll az „eredeti tárcája” kifejezés. A Klár István által felsorolt elbeszélések közül is több megjelent másutt, sőt esetleg korábban is, mint a Nyíregyházi Hírlapban. Így, többek között „A pusztai csavargó” c. elbeszélés a nagyváradi Szabadság 1895. december 25-i, az „Aranyos felhők” a Debreceni Ellenőr 1896. október 31-i számában is olvasható.

Az emlékeztető több kisebb tévedésére nem kívánok részletesebben kitérni, csak röviden utalok rájuk. Ilyen nyilvánvaló tévedés például az az állítása, hogy érettségi után, 1896-ban Krúdy még mindig sokat tartózkodott Nyíregyházán. Valójában akkor már Nagyváradon és Pesten volt, és apja haláláig — a már említett okokból — nem is igen látogatott valami gyakran haza. Így természetesen a Kálnay Lászlóval való barátságának és éjszakai italozásának erre az időszakra való beállítása is teljesen önkényes.

Mindezek olyan apró, adatszerű tévedések, amelyek, ha bosszantóak is, legalább magyarázhatók az emlékezet rövidzárlataival. Mit szóljon azonban az ember ilyen megállapításhoz: „Mondtuk, hogy a nagyapa, id. Krúdy Gyula, a 48-as honvédtiszt érdekes és különc ember volt, mégis az unoka, aki pedig a vármegye minden érdekes emberét tollára vette, nagyapját sohasem említette egyetlen írásában sem”. E mondat olvasása után önkéntelenül is felmerül az emberben a gyanú, olvasott-e valaha valamit a cikk szerzője Krúdy Gyula munkásságából. Mert ha olvasott volna, aligha írt volna le ilyen mondatot, ha nem, akkor viszont milyen címen enged meg magának ilyen kinyilatkoztatást. Hisz Krúdy minden ismerője tud ja, hogy alig van olyan műve, amelyben valamilyen formában nagyapját meg ne említené. Oldalakat tenne ki azoknak a műveknek a puszta felsorolása, amelyekben nagyapját szerepelteti vagy róla megemlékezik. Itt most elég lesz talán csak az N. N.-re hivatkoznom, amelynek első részében feledhetetlenül plasztikus képet rajzol a Garibaldi-rajongó, negyvennyolcas honvédszázadosról, de van olyan műve is, amelynek végig nagyapja áll középpontjában: például De Ronch kapitány csodálatos kalandjai.

Tudom, hogy nem nagy horderejű, elvi tévedések azok, amelyekről itt szó esett. Alapjában véve nem változtatják meg az íróról kialakult képünket sem, úgy érzem azonban, mégsem felesleges az ilyen helyreigazítás, mert ezek a látszólag kis tévedések lesznek forrásaivá a nagyobbaknak, amelyek aztán hosszú időn át továbbrezegnek a szakirodalomban, az irodalomtörténetekben, beszivárognak a kézikönyvekbe, lexikonokba, s később alaposan megnehezítik a kutató munkáját. Különösen szükséges ez a helyreigazítás olyan írónál, akiről nemhogy teljes monográfiánk lenne, de még egy valamirevaló életrajzunk sincs. Nyilván ez a magyarázata, hogy nemcsak az ilyen kortársi, iskolatársi visszaemlékezésekben, hanem a nagyobb igényű tanulmányokban is lépten-nyomon hibás adatokra bukkanunk. Hadd említsek itt csak kettőt az újabban örvendetesen megszaporodott Krúdy-kiadványok közül.

A Magyar Klasszikusok sorozatban megjelent Válogatott novellák előszavában a szerző helytelenül közli az író születési idejét, testvéreinek számát és megszépíti érettségi eredményét. De még Kozocsa Sándor, Krúdy életművének egyik legkitűnőbb ismerője is a téves adatok egész sorát írja le az Írói arcképek c. gyűjteményhez írott utószavában. Azt írja például többek közt: „Az érettségi után megszökik és felcsap vidéki újságírónak. Gáspár Imre függetlenségi lapjának, a Debrecennek munkatársa”. Ahány megállapítás, annyi tévedés. Az a bizonyos szökés korábban, még érettségi előtt volt. Amikor érettségi után Debrecenbe ment, nem a Debrecen, hanem a Debreceni Ellenőr munkatársa lett, amely nem a függetlenségi, hanem a szabadelvű pártnak a lapja volt, és akkor már nem is Gáspár Imre volt a szerkesztője; Gáspárral korábban csakugyan kapcsolatban állt Krúdy, de mire ő valóban debreceni újságíró lett, Gáspár már nem is volt Debrecenben. A továbbiakban azt írja Kozocsa: „A következő állomás a nagyváradi Szabadsajtó c. politikai napilap”. A valóságban Krúdy a Szabadság c. lapnál dolgozott Váradon pár hónapig, ugyanannál a Szabadságnál, amely később Adyt is Nagyváradra vitte. Egyszerű elírásról vagy sajtóhibáról lenne talán szó? Az ördöngős csupán az, hogy Krúdy életében valóban van egy Szabadsajtó c. lap is, csakhogy az nem Nagyváradon, hanem Nyíregyházán jelent meg. Abban látott napvilágot Krúdy első írása, 13 éves korában.

Azt már csak úgy megemlítem, hogy később az Utószó írója Krúdynak Királyok könyve című regény-tetralógiájáról beszél. Mivel ilyen című írása nincs, fel kell tételeznünk, hogy a Három király című trilógiára gondol.

A hasonló példák számát, sajnos, szaporítani lehetne szinte minden újabb Krúdy- kiadványból, azonban nem valamiféle teljes hibalajstrom összeállítása a célom. Inkább csak a figyelmet szeretném felhívni irodalomtörténetírásunk egy olyan jelenségére, amelyen — azt hiszem — érdemes egy kicsit elgondolkozni.