A klasszikus Krúdy

(Krúdy Gyula válogatott novelláinak
a Magyar Klasszikusok sorozatban való megjelenése alkalmából)

Sokan vagyunk, kik régóta vallottuk, hogy a legnagyobbak között van a helye. Voltak azonban olyanok is, akik csak múló jelenséget láttak benne, s legfeljebb sajátosan egyéni stí­lusát tartották figyelemre méltónak. Most aztán hivatalosan is. bevonul a klasszikusok közé. Az Irodalomtörténeti Társaság gondozásában kiadás­ra kerülő Magyar Klasszikusok sorozatban 550 lapos hatalmas kötetben jelentek meg Krúdy vá­logatott novellái. Csaknem egy negyedszázad telt el az író halála óta e hivatalos elismerésig, végül azonban az idő mégis az olvasókat igazolta, akik­nek a szemében már régen klasszikus volt.

A vaskos kötet Krúdy 44 novelláját tartal­mazza. Ez a látszólag nagy terjedelem azonban az író életművének csak kis töredékét jelenti. Nem volt könnyű dolga a válogatónak. Egyrészt a szinte áttekinthetetlen gazdagság, másrészt az előmunkálatok, a hasonló vállalkozások majd­nem teljes hiánya nehezítette feladatát. Krúdy a legtermékenyebb magyar írók közé tartozik. Életművének terjedelmét csak Jókaiéhoz lehet hasonlítani. Körülbelül 130 kötete jelent meg, könyvalakban eddig még ki nem adott temérdek írását pedig még az irodalomtudomány sem vette számba. Ilyen életműből kiválogatni egy kötetre valót, igen nehéz feladat. Különösen akkor, ha annyira úttörő munkát kell végezni, mint e kötet összeállítójának. Ilyen válogatás ugyanis még nem készült Krúdy műveiből; A népszerű, nagy sikert elérő Krúdy-könyvek (nemcsak a regé­nyek, hanem a novellás-kötetek is) újra és újra megjelentek változtatás nélkül, válogatás azon­ban sem az író életében, sem azóta nem került az olvasók elé. (Kozocsa Sándor adott ki egy kis kötetet Krúdy háborús publicisztikájából Pest a világháborúban címmel és nemrég jelent meg egy kis válogatás Asszony a nagybőgőben címmel a Vidám Könyvek sorozatában. Ezek azonban jellegüknél fogva aligha lehettek segít­ségére a mostani válogatásnak.)

Szabó Ede, a kötet összeállítója így fogal­mazta meg a gyűjtemény célját: „...az adott ke­retek közt nem is lehetett más a válogatás szem­pontja, csak az, hogy a legjelemzőbbnek ítélt Krúdy-novellák itt közölt füzére, követve az idő­rendet és a fejlődés menetét, lehetőleg minél tisz­tább képet adjon az író világáról, s ezen belül szemlélete, mondanivalója, stílusa váltakozó sza­kaszairól.”

A szempont kétségbevonhatatlanul helyes, kérdés azonban, sikerült-e megvalósítania a válogatónak a kitűzött elveket. Sajnos, nem egészen. Sok részletkérdésen is lehetne vitázni, egy-egy nem túlságosan jellemző írás közlésén, más művek kimaradásán, a leglényegesebb fo­gyatékosság azonban az, ahogyan ez a válogatás Krúdy első írói korszakát bemutatja. Letagadha­tatlan tény, hogy Krúdy csak 1910 után, az első Szindbáb-novellákkal és a Vörös postakocsival találta meg igazán saját hangját. Akkor fejlődött ki senki mással össze nem téveszthető stílusa, akkor vált irodalmunk egyik legegyénibb hangú alkotójává. Akkor azonban már hosszú és nem is jelentéktelen írói múlt állott Krúdy mögött. Az ifjúkori újságírói tevékenységet is beleszá­mítva csaknem húsz év, körülbelül 30 kötet, köz­tük nem egy maradandó értékű alkotás is. Ezt az egész korszakot négy novella képviseli a kötetben. Hozzá kell tennünk, mégcsak nem is a leg­jellemzőbbek. A fiatalkori írások Krúdy egyik legmélyebb élményforrását hozzák felszínre, a nyírségi dzsentri-világot. Egész sor kötetében ábrázolja ezt a züllő, pusztuló kisnemesi társa­dalmat. (Víg ember bús meséi, Álmok hőse, A pajkos Gaálék, Nyíri csend, Hétszilvafa, stb.) Ezeken a műveken kétségtelenül felfedezhető Mikszáth hatása, de Krúdy sohasem vált epigon íróvá. Dzsentri-szemlélete sokkal élesebb, leleplezőbb, mint Mikszáthé, talán csak a Tolnai La­joséhoz hasonlítható. Fiatalkori írásai a magyar kritikai realizmus értékes alkotásai, s a kötetben szereplő négy novella bizony nemigen alkalmas ennek a korszaknak a reprezentálására. A Paraszkiva-malom és a Korvin lelke önmagukban sikerült alkotások, azonban nem igazán jellemző, nem tipikus Krúdy írások. Az Ungi berkek és a Nyíri pajkosok már inkább jellemzőek első kor­szakára, de még ezek helyett is szerencsésebb lett volna más novellákat választani, például Az aranysarkantyús vitéz legendája, A lord, Az ősök, A legnagyobb bolond, stb. Feltétlenül he­lyet kellett volna találni a kötetben Krúdy egyik legjelentősebb ifjúkori novellájának, a legendáshírű Krúdy Kálmán életét bemutató Álmok hősének. És hogy kerülhette el a válogató figyelmét az írásművészetnek olyan feledhetetlenül tökéletes kis remeke, mint A fehérlábú Gaálné? Ilyen terjedelem mellett is feltétlenül szerepelniük kellene ezeknek a novelláknak, ha a válogató valóban követni akarta volna a „fejlődés menetét”, s valóban tiszta képet akart volna adni Krúdy „írói világáról, s ezen belül szemlélete, mondanivalója, stílusa változó szakaszairól” – ahogyan maga elé tűzte. A mennyiségi aránytalanság az első és második korszak között véleményünk szerint is indokolt, de itt már nem egyszerűen aránytalanságról, hanem nagyfokú egyoldalúságról van szó.

A válogatással kapcsolatban kell megemlítenünk még valamit. A kötetből sajnos nem derül ki, hogy ez az egyetlen kötet fogja-e képviselni Krúdyt a Magyar Klasszikusok sorozatában, vagy később újabb művek csatlakoznak még hozzá. Nem lényegtelen kérdés ez a válogatás szempontjából. Ha ugyanis nem lesz folytatása a kötetnek, akkor feltétlenül helyesebb lett volna kitágítani kissé a műfaji kereteket. Igaz ugyan, hogy Krúdy legkedveltebb műfaja a novella, de mégsem csak novellista volt. A rajz, a zsánerkép, a karcolat műfajában olyan tökéletes kis remekeket találunk nála, mint kevés más írónknál. Ilyen típusú írásaiból is feltétlenül be kel­lett volna mutatni néhányat. Sőt publicisztikájából is. Szerencsésebb lett volna tehát valami olyanféle válogatást adni Krúdy műveiből, mint az ugyanebben a sorozatban megjelelt Kaffka-válogatott.

A kötet persze a felsorolt hiányosságok ellenére is komoly előrelépést jelent Krúdy műveinek kiadásában, életművének felmérésében, a nagy nyírségi író irodalomtörténeti helyének kijelölésében. Aki csak most ismerkedik Krúdyval, annak már ez a kötet is gazdag ízelítőt ad egy nagy író egész munkásságából, de aki már ismeri Krúdy műveit, az is más szemmel nézi bizonyos fokig e kötet elolvasása után, mert így együtt csak most láthatja először ennek az életműnek a legjavát.

Két régi irodalomtörténeti legenda eloszlatására is alkalmat ad ez a kötet. Az egyik az egyhúrúság hangoztatása volt. Sokan marasztalták el Krúdyt azon a címen, hogy mindig ugyanazt az egy dallamot játsza gondonkáján. E 44 novella mindenkit meggyőzhet arról, hogy mennyire megalapozatlan ez a vád. Mint minden nagy író alkotásainak, Krúdy műveinek is van valami közös sajátosságuk. Az egyéniség bélyege, amely mindenki mástól megkülönbözteti, úgy, hogy néhány sor után bárki ráismer, aki már olvasott valaha Krúdy-írást. De a közös sajátosságon túl mennyi szín, milyen varázslatos gazdagság! Az önéletrajzi jellegű Rumfy Artúr merész líraiságától a Souvenir—Pest ódon hangulatán, A vadmacska és a Tótágas különös szimbolikáján át a Kleofásné kakasáig és az Őszi versenyekig — milyen gazdag és sokszínű ez a költői világ!

A másik legenda az öregedő Krúdy művészi hanyatlásáról szólt. Arról, hogy írói pályája végefelé tehetsége állítólag kimerült, már csak önmagát másolta, régi hírnevéből élt. Ez a válogatás épp az ellenkezőjéről győzi meg minden olvasóját. A kötet minden tekintetben végig egyenletes emelkedést mutat. Tanúi lehetünk annak a hatalmas fejlődésnek, amelyet a A Paraszkiva malomtól az utolsó nagy művekig, A pincér ál­ma, A hírlapíró és a halál, az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél és az Isten veletek, ti boldog Vendelinek című novellákig megtett. Ezek a mű­vek nem tehetsége hanyatlását, mutatják, ha­nem éppen ellenkezőleg. Mondanivalója mélyül­ és emberibb lesz, stílusa kristályossá tisztul, le­hullnak régebbi sallangjai, egyszerűbbé, tömö­rebbé válik. Éppen ezekben az utolsó művekben érik igazán klasszikussá Krúdy művészete.

A kötethez Szabó Ede írt terjedelmes előszót. A 35 lapos tanulmány azonban nem éri el a Magyar Klasszikusok szokásos bevezetőinek színvonalát. Kissé felületen mozog, nem tud szabadulni a régebbi Krúdy-irodalom általános­ságaitól, közhelyeitől. Az újabb kutatások ered­ményeit nem ismeri, gyakran elavult forrásokra támaszkodik, adatai éppen ezért sokszor megbíz­hatatlanok. A jegyzetek és névmagyarázatok vi­szont gondos munkáról tanúskodnak és meg­könnyítik az olvasó munkáját.

KATONA BÉLA

 

(Keletmagyarország, 1957/276. /november 24./ 5. p.)