KRÚDYRA EMLÉKEZÜNK
25 ÉVVEL EZELŐTT, 1933.
május 12-én halt meg Krúdy Gyula, századunk magyar prózairodalmának Móricz
Zsigmond mellett legnagyobb alakja. 25 éve, hogy örökre elutazott tőlünk
szimbólummá nőtt postakocsiján, amelyen annyit ábrándozott új csodákra, új
kalandokra várva álmainak tájain, a Nyírség, a Szepesség és Óbuda különös
háromszögében. Egy negyedszázaddal ezelőtt indult utolsó útjára a mesebeli hajós, a magyar ezeregyéjszaka
csodálatos Szindbádja, irodalmunk utolsó nagy romantikusa.
Aránylag fiatalon, 55
éves korában érte utól a halál. Ennek ellenére kevés
író hagyott maga után olyan hatalmas, művészi szempontból pedig annyira teljes
és tökéletes életművet, mint Krúdy Gyula. Művészetének gazdagsága szinte lenyűgöz,
szépsége varázslatba ejt, bár a műveiben kibontakozó világ határait még az
irodalomtörténet sem mérte fel.
Krúdy Gyula a múlt
század utolsó évtizedének közepén kezdte írói pályáját. Fellépése idején
irodalmunkra az epigonizmus nyomta rá bélyegét, vagyis a harmad-, negyedrangú
tehetségek és utánzók uralma. Jókai és Mikszáth árnyéka túlságosan is
ránehezedett a századforduló irodalmára, s csak kevesen tudták kivonni magukat
hatásuk alól, eredeti utat, új csapást találva. Ady művészi forradalma csak
néhány évvel később bontakozott ki, s adott új irányt irodalmunk fejlődésének.
Krúdy maga is Mikszáth nyomán indult pályája elején, de sohasem vált epigonná.
Első korszakának novelláiban ő is a dzsentrit, mégpedig jellegzetesen a
nyírségi dzsentrit ábrázolta, de már akkor is függetleníteni tudta magát
Mikszáth nyomasztó hatásától, a derűs mikszáthi anekdotizmust
föllazította és sötétebb árnyalatokkal töltötte meg.
KRÚDY saját hangját
azonban csak később találta meg. 1910 körül történt a döntő fordulat Krúdy
írásművészetében. Ekkor fejlődött ki az a sajátos, senki mással össze nem
téveszthető stílusa, páratlanul képgazdag nyelve, amelyre egy-két mondat után
mindenki biztosan ráismer, aki már olvasott valaha Krúdy-művet. Írói pályájának
e második korszakában az emlékezetes művek egész sorát alkotta meg Krúdy, legfőképen azonban két regény-, illetve novella-ciklusával
aratott megérdemelt sikert, Szindbád- sorozattal (Szindbád ifjúsága, Szindbád
utazásai, Szindbád megtérése, stb.), és az Alvinczi Eudárd—Rezeda
Kázmér ciklussal. (A Vörös postakocsi, Őszi utazások a vörös postakocsin, A kék szalag hőse, A nagy kópé, stb.).
Ezekben a művekben
bontakozott ki igazán Krúdy sajátos művészete. Nem a valóságfeltárás realista
művészete ez, hanem sokkal inkább a romantika kék virágának egy késői hajtása.
Nem a nagy
társadalomkritikusok, a bűnök és visszásságok kérlelhetetlen ostorozói közé tartozott,
nem realista író volt, de szinte minden műve tanú rá, hogy a valósághoz is
éppoly komoly köze volt, mint az álmokhoz. Már kortársai is csodálkoztak
titokzatos jólértesültségén. Műveinek egyik gyakran
visszatérő motívuma La Sage
sánta ördöge, aki leemeli Madrid háztetőit, hogy a maga meztelenségében mutassa
meg az emberek életét. Lényegében ezt tette ő is csaknem minden írásában. S
hogy mennyire tudatosan, annak bizonyítására álljon itt Asszonyságok díja című
regénye előhangjának egy kis részlete, amelyben így fogalmazta meg műve célját:
„...ez a könyv, amelyben valaki elgondolja, hogyan élnek
polgártársai Pesten. Mit imádkoznak az istenházában és mit cselekszenek, amikor
azt hiszik, hogy senki sem látja őket.” Az álmodozás látszata mögött tehát ott
él benne a nagy leleplező is. A finomkodó, sokszor szinte édeskés stílus
mögül minduntalan ki villan a mindenen átlátó és mélyen kiábrándult
emberismerő. Mindent, vagy majdnem mindent tudott koráról és stílusának finom
iróniája mutatja legjobban, hogy mennyire vállalt kötelezettségét azzal a
társadalommal, amelyben élt. Ironikus mondataiba öltöztetett kritikája néhol szinte
swifti kajánságú. Találóan jegyezte meg műveiről egy
kortársa: „Biedermeierbe göngyölt bombák, ártatlan. sőt mi több, hívogató
„tokaji asszú” vagy „egri bikavér” felírású
palackban: vitriol.”
A HALÁL, amellyel
műveiben annyit viaskodott, egy földszintes, csöndes kis óbudai házban érte
utol, ott, ahol utolsó éveiben lakott. Kereken 80 évvel ezelőtt, azonban
innen, Nyíregyházáról indult el tüneményesen fölfelé ívelő írói pályájára. Ez
a város és ez a táj nevelte. Az itt töltött gyermek- és ifjúkor formálta íróvá,
s az itt szerzett benyomások alkották élményeinek legkimeríthetetlenebb
forrását. Nála a születési hely nem pusztán életrajzi adat,
hanem művészetének egyik legjelentősebb kulcsa is. A Nyírség és Nyíregyháza
írója volt, mint Juhász Gyula Szegedé, vagy Tamási a Székelyföldé. A Nyírség,
mint táj, s Nyíregyháza mint jellegzetes, de mégis
sajátos arcú alföldi város, Krúdy műveiben vonul be irodalmunkba. A nyíregyházi
gyermekkor, a Kossuth Gimnáziumban töltött diákévek után elkerült ugyan szülőföldjéről,
de haláláig elkísérte őt ez a táj, és ott él minden művében, még a nem
közvetlenül nyírségi tárgyúakban is. A térbeli és időbeli távolság egy pillanatra
sem homályosította el benne a szülőföld képét, sőt minél messzebbre került,
annál gyakrabban és szívesebben idézte fel az ifjúkori emlékek színterét,
annál erősebb volt benne a vágy a Nyírség és Nyíregyháza után.
Utoljára 1930-ban járt
Nyíregyházán, a repülőtér avatásának napján. Az első Nyíregyházára érkező
repülőgéppel jött haza, hogy búcsút vegyen édesanyjától, és attól a másik
édesanyától, a homokos nyíri domboktól is, ahonnan elindult útjára. Elszakadni
azonban sohasem tudott emlékeitől, mindig visszavágyott szülőföldjére. Halála
előtt is az volt egyik utolsó kívánsága, hogy Nyíregyházára jöhessen. Itt
szerette volna kipihenni túlfeszített munkában eltöltött életének fáradalmait.
VÁGYA azonban már nem
teljesülhetett. 1933 május 12-én utolsót dobbant a
szíve, s örökre kiesett kezéből a toll, amellyel múlhatatlan szépségű műveit
alkotta. Ő elhallgatott, de könyvei ma is élnek s hozzánk is szólnak. S élni
fognak, míg él nyelvünk, melynek egyik legvarázsosabb szavú művésze volt. Az
elmúlt évtizedekben még lehettek véleménykülönbségek értéke körül, ma azonban
már aligha lehet kétséges, hogy klasszikusaink között van a helye. Az idő nem
kisebbítette, hanem megnövelte alakját. Odanőtt a legnagyobbak közé. s ha nem
is mindenki egyformán képes élvezni művészetének sajátos ízeit, olyanok ma
már nemigen vannak, akik kétségbe vonnák nagyságát.
Halálának e
negyedszázados fordulóján mi, szabolcsiak, nyíregyháziak különös szeretettel és
büszkeséggel emlékezünk reá, városunk legnagyobb író-fiára, hisz’ legtöbb
írásában rólunk beszélt. Büszkén valljuk őt magunkénak, s szívünkben ércnél
maradandóbb emlékművet építünk számára.
Katona Béla.
(Keletmagyarország,
1958/110. /május 11./ 4. p.)