KRÚDYRA EMLÉKEZÜNK

 

25 ÉVVEL EZELŐTT, 1933. május 12-én halt meg Krúdy Gyula, századunk magyar prózairodalmának Móricz Zsigmond mellett legna­gyobb alakja. 25 éve, hogy örökre elutazott tő­lünk szimbólummá nőtt postakocsiján, amelyen annyit ábrándozott új csodákra, új kalandokra várva álmainak tájain, a Nyírség, a Szepesség és Óbuda különös háromszögében. Egy negyedszá­zaddal ezelőtt indult utolsó útjára a mesebeli ha­jós, a magyar ezeregyéjszaka csodálatos Szindbádja, irodalmunk utolsó nagy romantikusa.

Aránylag fiatalon, 55 éves korában érte utól a halál. Ennek ellenére kevés író hagyott maga után olyan hatalmas, művészi szempontból pedig annyira teljes és tökéletes életművet, mint Krúdy Gyula. Művészetének gazdagsága szinte lenyű­göz, szépsége varázslatba ejt, bár a műveiben ki­bontakozó világ határait még az irodalomtörténet sem mérte fel.

Krúdy Gyula a múlt század utolsó évtizedé­nek közepén kezdte írói pályáját. Fellépése ide­jén irodalmunkra az epigonizmus nyomta rá bé­lyegét, vagyis a harmad-, negyedrangú tehetsé­gek és utánzók uralma. Jókai és Mikszáth árnyé­ka túlságosan is ránehezedett a századforduló irodalmára, s csak kevesen tudták kivonni ma­gukat hatásuk alól, eredeti utat, új csapást talál­va. Ady művészi forradalma csak néhány évvel később bontakozott ki, s adott új irányt irodal­munk fejlődésének. Krúdy maga is Mikszáth nyomán indult pályája elején, de sohasem vált epigonná. Első korszakának novelláiban ő is a dzsentrit, mégpedig jellegzetesen a nyírségi dzsentrit ábrázolta, de már akkor is függetlení­teni tudta magát Mikszáth nyomasztó hatásától, a derűs mikszáthi anekdotizmust föllazította és sötétebb árnyalatokkal töltötte meg.

KRÚDY saját hangját azonban csak később találta meg. 1910 körül történt a döntő fordulat Krúdy írásművészetében. Ekkor fejlődött ki az a sajátos, senki mással össze nem téveszthető stílusa, páratlanul képgazdag nyelve, amelyre egy-két mondat után mindenki biztosan ráismer, aki már olvasott valaha Krúdy-művet. Írói pályá­jának e második korszakában az emlékezetes művek egész sorát alkotta meg Krúdy, legfőképen azonban két regény-, illetve novella-ciklusával aratott megérdemelt sikert, Szindbád- sorozattal (Szindbád ifjúsága, Szindbád utazá­sai, Szindbád megtérése, stb.), és az Alvinczi Eudárd—Rezeda Kázmér ciklussal. (A Vörös postakocsi, Őszi utazások a vörös postakocsin, A kék szalag hőse, A nagy kópé, stb.).

Ezekben a művekben bontakozott ki igazán Krúdy sajátos művészete. Nem a valóságfeltárás realista művészete ez, hanem sokkal inkább a romantika kék virágának egy késői hajtása.

Nem a nagy társadalomkritikusok, a bűnök és visszásságok kérlelhetetlen ostorozói közé tar­tozott, nem realista író volt, de szinte minden műve tanú rá, hogy a valósághoz is éppoly ko­moly köze volt, mint az álmokhoz. Már kortársai is csodálkoztak titokzatos jólértesültségén. Mű­veinek egyik gyakran visszatérő motívuma La Sage sánta ördöge, aki leemeli Madrid háztetőit, hogy a maga meztelenségében mutassa meg az emberek életét. Lényegében ezt tette ő is csak­nem minden írásában. S hogy mennyire tudato­san, annak bizonyítására álljon itt Asszonyságok díja című regénye előhangjának egy kis részlete, amelyben így fogalmazta meg műve célját: „...ez a könyv, amelyben valaki elgondolja, hogyan él­nek polgártársai Pesten. Mit imádkoznak az istenházában és mit cselekszenek, amikor azt hiszik, hogy senki sem látja őket.” Az álmodozás látszata mögött tehát ott él benne a nagy lelep­lező is. A finomkodó, sokszor szinte édeskés stí­lus mögül minduntalan ki villan a mindenen át­látó és mélyen kiábrándult emberismerő. Min­dent, vagy majdnem mindent tudott koráról és stílusának finom iróniája mutatja legjobban, hogy mennyire vállalt kötelezettségét azzal a társadalommal, amelyben élt. Ironikus monda­taiba öltöztetett kritikája néhol szinte swifti kajánságú. Találóan jegyezte meg műveiről egy kortársa: „Biedermeierbe göngyölt bombák, ár­tatlan. sőt mi több, hívogató „tokaji asszú” vagy „egri bikavér” felírású palackban: vitriol.”

A HALÁL, amellyel műveiben annyit vias­kodott, egy földszintes, csöndes kis óbudai ház­ban érte utol, ott, ahol utolsó éveiben lakott. Ke­reken 80 évvel ezelőtt, azonban innen, Nyíregy­házáról indult el tüneményesen fölfelé ívelő írói pályájára. Ez a város és ez a táj nevelte. Az itt töltött gyermek- és ifjúkor formálta íróvá, s az itt szerzett benyomások alkották élményeinek legkimeríthetetlenebb forrását. Nála a születési hely nem pusztán életrajzi adat, hanem művé­szetének egyik legjelentősebb kulcsa is. A Nyír­ség és Nyíregyháza írója volt, mint Juhász Gyula Szegedé, vagy Tamási a Székelyföldé. A Nyírség, mint táj, s Nyíregyháza mint jellegzetes, de mégis sajátos arcú alföldi város, Krúdy műveiben vonul be irodalmunkba. A nyíregyházi gyer­mekkor, a Kossuth Gimnáziumban töltött diák­évek után elkerült ugyan szülőföldjéről, de halá­láig elkísérte őt ez a táj, és ott él minden művé­ben, még a nem közvetlenül nyírségi tárgyúakban is. A térbeli és időbeli távolság egy pillanat­ra sem homályosította el benne a szülőföld ké­pét, sőt minél messzebbre került, annál gyakrab­ban és szívesebben idézte fel az ifjúkori emlékek színterét, annál erősebb volt benne a vágy a Nyírség és Nyíregyháza után.

Utoljára 1930-ban járt Nyíregyházán, a repü­lőtér avatásának napján. Az első Nyíregyházára érkező repülőgéppel jött haza, hogy búcsút ve­gyen édesanyjától, és attól a másik édesanyától, a homokos nyíri domboktól is, ahonnan elindult útjára. Elszakadni azonban sohasem tudott em­lékeitől, mindig visszavágyott szülőföldjére. Ha­lála előtt is az volt egyik utolsó kívánsága, hogy Nyíregyházára jöhessen. Itt szerette volna ki­pihenni túlfeszített munkában eltöltött életének fáradalmait.

VÁGYA azonban már nem teljesülhetett. 1933 május 12-én utolsót dobbant a szíve, s örök­re kiesett kezéből a toll, amellyel múlhatatlan szépségű műveit alkotta. Ő elhallgatott, de köny­vei ma is élnek s hozzánk is szólnak. S élni fognak, míg él nyelvünk, melynek egyik legvarázsosabb szavú művésze volt. Az elmúlt évtizedek­ben még lehettek véleménykülönbségek értéke körül, ma azonban már aligha lehet kétséges, hogy klasszikusaink között van a helye. Az idő nem kisebbítette, hanem megnövelte alakját. Odanőtt a legnagyobbak közé. s ha nem is min­denki egyformán képes élvezni művészetének sa­játos ízeit, olyanok ma már nemigen vannak, akik kétségbe vonnák nagyságát.

Halálának e negyedszázados fordulóján mi, szabolcsiak, nyíregyháziak különös szeretettel és büszkeséggel emlékezünk reá, városunk legna­gyobb író-fiára, hisz’ legtöbb írásában rólunk be­szélt. Büszkén valljuk őt magunkénak, s szí­vünkben ércnél maradandóbb emlékművet épí­tünk számára.

Katona Béla.

 

(Keletmagyarország, 1958/110. /május 11./ 4. p.)