Krúdy világa a filmvásznon

(Töredékes gondolatok Huszárik Zoltán és Sára Sándor
Szindbáb c. filmjének ősbemutatója után)

Nem mindennapi esemény színhelye volt október 20-án este a Krúdy mozi. Több mint egy hónappal megelőzve az országos vetítés kezdetet itt került sor a Krúdy Gyula művei alapján készített Szindbád-film ősbemutatójába.

Sem a hely, sem az időpont megválasztása nem volt véletlen. Azzal, hogy Nyíregyházán, s éppen az író születésnapjának előestéjén léptek vele először a nagyközönség elé, a film alkotói nyilván tisztelegni kívántak Krúdy emléke előtt, s egyúttal ritka szerencsés alkalmat nyújtottak a szülőváros számára annak megmutatására, mennyire érzi magáénak Krúdy művészetét.

Mióta köztudottá vált, hogy film készül, Krúdy ismerői és tisztelői nem kis szorongással várták ezt a bemutatót. Valljuk be, annyi jó irodalmi mű bosszantóan gyenge film- és tévéadaptációja után az öröm és lelkesedés helyett általában inkább az aggodalom lesz úrrá rajtunk, ha egy-egy újabb megfilmesítésről vagy tévéfeldolgozásról értesülünk.

Krúdynál ez az aggodalom talán még a szokásosnál is indokoltabbnak látszott. Nem mintha műveit korábban is nem tartottuk volna alkalmasaknak a megfilmesítésre. Ellenkezőleg, kevés olyan írónk van, aki annyira kínálná magát a filmre, mint ő. Nem elsősorban témáival, hanem filmszerű, képi látásával, a hagyományos időrend helyett az idő síkjainak különleges egymásra rétegzésével, múlt és jelen állandó egymásbacsúsztatásával, a közvetlen valóság és az emlékek állandó „vágásaival”, s még hosszan lehetne sorolni elbeszélő-technikájának azokat a vonásait, amelyek szinte eredendően predesztinálták a filmre. Ugyanakkor azonban a törékeny cselekmény, a nagyon is egyszeri jellemek, az epikum helyett a nehezebben megragadható hangulatiság és líraiság túltengése majdnem leküzdhetetlen akadályoknak tűntek. Szerencsére most kiderült, hogy igazi művészek kezében a látszólagos akadályok azonnal szertefoszlanak, az eleve meglévő kedvező adottságok pedig szinte megsokszorozódnak.

A feliratok szerint a forgatókönyvet Huszárik Zoltán írta Krúdy néhány novellájából, aki egyben a film rendezője is. A novellákat nem nevezi meg, de hozzáértők számára nem jelentenek különösebben nehéz feladatot a felhasznált elbeszélések felderítése, illetve azonosítása. Legtöbbször szinte változtatás nélkül teszi át a novella helyzeteit a filmre, s majdnem kivétel nélkül Krúdy eredeti szavait adja hősei szájába. Mégsem ez a legfontosabb az alkotó újjáteremtésben. Huszárik hűsége nem a szavakban és mondatokban, nem a szövegegyezésben van, hanem sokkal mélyebben. Mint az igazi műfordító, nem a betűkhöz, nem a szótárhoz hű, az eredeti alkotás lényegét, szellemét igyekezett megragadni. Nem néhány elbeszélést vitt filmre, hanem kivételes beleélő képességgel és mesteri kézzel Krúdy világát teremtette újjá, formálta meg számunkra egy másik művészet eszközeivel.

Ha a film tartalmáról, cselekményéről akarnánk valamit közölni, talán azt mondhatnánk: variációk egyetlen témára, a szerelemre. A szerelem egyik örök témája minden kor művészetének. Ennek a filmnek azonban nemcsak fő szólama, hanem szinte egyetlen szólama. Csodálatos módon mégsem érezzük egysíkúnak. Szindbád, miközben végiglátogatja régi szerelmeit, minden nőnek szinte szóról szóra ugyanazokat a szavakat, kegyes hazugságokat mondja, mégis úgy érezzük, hogy egyre mélyebb titkokat tudunk meg tőle nemcsak a szerelemről és a nőkről, hanem az emberről, s az élet végső értelméről is.

A film felépítése látszólag laza, mozaikokból tevődik össze, amelyek meglehetősen vékony szálakkal kapcsolódnak egymáshoz. Valójában az író és rendező rendkívül tudatosan és kiszámítottan nagyon szigorú logikával megkomponált elemekből építkezik. A különböző környezetű és hangulatú jelenetek úgy követik egymást, mint egy klasszikus zenemű tételei, s az egyes tételeket az újra meg újra felcsendülő vezérmotívumok kapcsolják össze.

Ezek közül a visszatérő motívumok közül talán a legfontosabb a temetőképek többszöri ismétlődése. Szindbád nagyon sokféle környezetben fordul meg szerelmei nyomán. A polgári otthonoktól a nyilvánosházak szalonjaiig, a tabáni kiskocsmáktól a felvidéki kisvárosok ódon hangulatú útcáiig, a korcsolyapályáitól a templomi kórusig igazán változatos színtereken láthatjuk, de bizonyára nem véletlen, hogy újra meg újra éppen a temetőben bukkan fel szerelmeivel. Nyilvánvaló, hogy a temető itt sokkal több, mint a szerelmi légyottra alkalmas csendes búvóhely. Ezek a jelenetek a szenvelgő szentimentalizmustól és morbiditástól egyaránt távol állnak, jelképiségük azonban vitathatatlan. A szerelem így lesz több önmagánál, így lesz több, mint érzéki kalandok sorozata. Így tágul ki élet és halál egyetemességévé, így fonódik össze benne rendkívül mélyértelműen a születés és elmúlás örök szimbolikája.

Huszárik egy korábbi kisfilmjének ezt a címet adta: Elégia. Tulajdonképpen a Szindbád is elégia. A magányos, kissé elégikus férfilíra mély zengésű gordonka hangú dallamát halljuk a film minden kockájából.

Ki ez a Szindbád? Gyakran úgy emlegették, mint afféle modern Casanovát. S ahogy megy egyik nőtől a másikhoz, abban tagadhatatlanul van valami Casanovából is. Szindbád azonban mégsem egyszerűen kalandor, s bár nagy szakértője az ételeknek ízeinek is, nem üres életélvező. Az örök kutató ő, aki minden szerelmében az emberi élet újabb titkait keresi. Aki gáláns kalandokat, vagy csiklandós, erotikus jeleneteket vár a filmtől, az csalódni fog benne. Még a nálunk szokatlanul merész aktfelvételeiben sincs szemernyi sem a pornográfiából, s erotikája nem több, mint mondjuk Giorgione Alvó Vénuszának látványa a drezdai képtárban. Ez a film – sok egyéb mellett – szemléletes példát mutat arra is, hogy a nem öncélúan, hanem valóban művészi szándékkal ábrázolt meztelenség mennyire nem lehet botránkoztató még a legszemérmesebb, legfinnyásabb ízlésű néző számára sem.

A film egyetlen jelenete sem válik hatásvadászóvá, mert elejétől végéig igazi, tiszta költészet van jelen a mozivásznon. S ez a költőiség talán a mű legnagyobb értéke. Súlyosabb mondandójú filmet minden bizonnyal hozott már létre a magyar filmművészet, poétikusabbat aligha. S hozzátehetjük, hogy ez a poézis nemcsak a szép szavak költészete, hanem a tárgyaké is. Az ellenpontozásnak kivételesen szerencsés megvalósítása az, ahogyan ez az álomszerű és időtlen cselekménymozaik a szinte naturaliszitikusan aprólékos, a legkisebb részletekben is kínosan minuciózus környezetbe beleépül. Kevés olyan filmet készítettek még, amelyikben a tárgyakra, a miliőre ilyen sok közölnivalót bíztak volna. Igaz, helyenként szinte a régiségboltok vagy műkereskedések zsúfoltsága érezhető egy-egy szobaberendezés megkomponálásában, de ebben az esetben még ez a zsúfoltság sem válik nyomasztóvá, sőt nagyon is jól szolgálja a művészi szándékot a hiteles atmoszféra felidézésével. A film egyik jelenetében konkrét évszám is elhangzik, a cselekmény időhöz kötését azonban mégis inkább a miliőnek ez a precízen aprólékos kidolgozása, a századforduló korabeli szecessziónak ez a káprázatosán gazdag varázslata végzi el. Huszárik Zoltánnak első filmje a Szindbád, a szó szokványos, minősítő értelmében azonban nem elsőfilmes rendező. Máris kiforrott, érett művész, aki teljes vértezetben áll előttünk. Hogy igazán nagy rendező lesz-e, azt majd a következő alkotások döntik el. Könnyű dolga nem lesz, mert első művével rendkívül magasra állította magának a mércét.

A film másik alkotója Sára Sándor operatőr. Az operatőri munka igazán sohasem lehet járulékos elem, Sára azonban itt valóban egyenrangú alkotótársa az író-rendezőnek. Hogy impresszionisztikus fogantatású képeiről és színeiről csak valamennyire is méltóképpen írhassunk, ahhoz Krúdy tintájába kellene mártanunk a tollunkat. Eddig is tudtuk róla, hogy kivételes képességű művész, mostani teljesítménye azonban – túlzás nélkül állíthatjuk – filmtörténeti jelentőségű esemény.

Méltán csatlakozik ehhez az alkotói pároshoz harmadikként a főszerepet alakító Latinovits Zoltán, aki Szindbád megformálásával eddigi filmszínészi pályája legjelentősebb alakításához érkezett. Krúdy olvasói eddig töprenghettek, s bizonyára töprengtek is sokat, milyen is lehet Szindbád, ez a nagyon sokoldalúan jellemzett, mégis annyira nehezen megragadható figura. Most már tudjuk. Olyan, amilyennek Latinovits számunkra megteremti. Az ő Szindbádja nem az öltözőből vagy a sminkszobából, hanem egyenesen Krúdy könyveiből lép elénk. A többi szereplő is hiteles, de hozzá képest epizodikus jelentőségű.

Hogy milyen lesz a mű közönségsikere, még korai lenne találgatnunk. Annyi azonban máris bizonyos, hogy Huszárik és Sára alkotása nemcsak a filmművészetnek, hanem Krúdy írásművészetének is sok új hódolót szerez.

Katona Béla

(Kelet-Magyarország (Nyíregyháza), 1971/251. /október 24./ 8. p.)