Katona Béla:

AZ ÍRÓ ÉS SZÜLŐVÁROSA

 

1973 bővelkedik a jelentős irodalmi évfordulókban. A kiemelkedő fontosságú Petőfi-jubileum mellett többek között Csokonai Vitéz Mihály születésének 200., Madách Imre születésének 150., Babits Mihály és Juhász Gyula születésének 90., s Krúdy Gyula halálának 40. évfordulójára emlékezünk.

Anélkül, hogy a többiekről megfeledkezhetnénk, talán érthető, hogy ez utóbbi évfordulót a magunk számára megkülönböztetetten fontosnak tartjuk, hiszen Krúdy városunk szülötte, Nyíregyházáról indult el termékeny írói pályája, s egy ilyen évforduló jó alkalom lehet az író és a szülőváros kapcsolatának ismételt megvizsgálására, s e kapcsolatból adódó feladataink újbóli megfogalmazására is.

1933. május 12-én utazott el örökre legendássá vált vörös postakocsiján. Négy évtized, s nem is akármilyen négy évtized pergett le halála óta. Hitler uralomra jutásának évében hunyta le szemét. Fasizmus, II. világháború, új társadalmi rend születése, a szocializmus alapjainak lerakása – csak egészen nagy vonásokban jelzik a végbement történelmi változásokat. Az a világ, amelyben valamikor ő otthonosan mozgott, s amelyet műveiben olyan sajátos színekkel ábrázolt, olyan mélyre süllyedt, mint Atlantisz, művészete azonban él, sőt csodálatosképpen egyre élőbb.

Annál meglepőbb, s egyúttal örvendetesebb is ez a tény számunkra, mert hosszú időn át úgy könyvelte el nemcsak a köztudat, hanem az irodalomtudomány is, hogy Krúdy a kevesek írója, a vájtfülűeké, az irodalmi ínyenceké. Sőt, nem egyszer úgy emlegették, hogy valóban csak az írók írója volt, vagyis mindig inkább csak az írásművészet különleges értői olvasták, mint az igazi olvasók.

Ha az ilyenfajta megállapítások nem is voltak egészen helytállóak, kétségtelen, hogy Krúdy népszerűsége életében is, halála óta is rendkívül ingadozó volt. Voltak pályájának olyan szakaszai, főként a 10-es években, amikor néhány műve csaknem bestsellernek számított, de akadtak olyan periódusai is, a 20-as és 30-as évek elején, amikor úgy tűnt, hogy már életében elfelejtették.

Utókora is hasonlóképpen alakult. A halála óta eltelt négy évtized voltaképpen az elfeledtetések és újrafelfedezések sorozata. Halála után közel egy évtizedig olyan mély csend vette körül, hogy már-már azt lehetett hinni, véglegesen kihullik az emlékezetből. Művei nem jelentek meg, s évek teltek el anélkül, hogy akárcsak a nevét is leírta volna valaki.

Aztán a 40-es évek elején hirtelen újra felfénylett a neve. A Nyugat harmadik generációja, majd az Ezüstkor című folyóirat nemzedéke többek között az ő nevét írta zászlajára, benne látta egyik példaképét. Kötetei újra napvilágot láttak, s olvasóközönsége is szélesedett. Ez a növekvő érdeklődés a felszabadulás után is tovább tartott még néhány évig. 1945 és 48 között 13 kötete jelent meg, köztük kötetben addig még ki nem adott művek is.

Az 50-es évek első felében átmenetileg újra háttérbe szorult, ez az újabb eltemettetés azonban szerencsére nem tartott sokáig. 1954-től könyvei ismét megjelentek, 1957-ben pedig megindult műveinek minden korábbinál teljesebb, gyűjteményes kiadása. Azóta csak ebben az életműsorozatban 32 kötete jelent meg.

Ez 42 regényt, illetve kisregényt, több, mint 500 elbeszélést, s több kötetre terjedő publicisztikai és ifjúsági írást, 5 színdarabot és sok önéletrajzi vallomást jelent. Ha akad is még kiadnivaló, elmondhatjuk, hogy e sorozattal Krúdy életművének legjava valóban hozzáférhetővé vált.

A sorozat kötetei általában 10 ezer példányban láttak napvilágot, de közben sok műve jelent meg sorozaton kívül, vagy más sorozatokban is, így néhány műve az Olcsó Könyvtárban 50 ezer példányban. Hozzávetőleges számítás szerint tehát több, mint félmillió Krúdy-kötet került ki a nyomdákból az utóbbi másfél évtizedben, s ami a legfontosabb, ezek a könyvek el is fogytak. A legtöbb kötetét már néhány héttel a megjelenése után is hiába keresi az ember a könyvesboltokban, de még a kevésbé ismert művek sem maradnak hosszabb ideig a raktárak polcain. Ilyen mérvű kiadás mellett mindez föltétlenül azt bizonyítja, hogy Krúdy olvasóközönsége jelentékenyen kiszélesedett. Ha nem is lett belőle a legszélesebb tömegek olvasmánya, rég nem a kevesek írója többé. S népszerűsége még csak növekedett, amióta sajátos világa a színpadon, a televízió képernyőjén és a filmvásznon is megelevenedett (A vörös postakocsi, A hírlapíró és a halál, Szindbád).

Az elmondottakból következik, hogy halálának mostani, 40. évfordulóján nincs szükség harsonákra. Krúdyt nem kell ébreszteni, hiszen művészete eleven alkotórésze immár klasszikussá váló XX. századi irodalmunknak. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nincs is már semmi tennivalónk Krúdy örökségének ápolása, őrzése, terjesztése, végleges birtokba vétele terén. Akadnak még ilyen feladatok országosan is, s a szülővárosban is. A Krúdy-filológia és az irodalomtörténet-írás kétségtelenül jelentős eredményeket ért el az utóbbi időben, de még mindig sok a megoldatlan probléma. Hiányzik például az írói pálya egészének teljes, monografikus feldolgozása.

Nyíregyházát ebben a vonatkozásban nem illetheti különösebb szemrehányás. Bár Krúdy nagyon korán elkerült innen, a szülőváros mindig magáénak vallotta őt. Mikor nehéz anyagi körülmények között élt, jelentős megbízatásokkal igyekezett segíteni rajta, betegsége idején, a 20-as évek végén pedig tekintélyes összegű segélyben részesítette.

A felszabadulás után sem feledkezett meg a szülőváros Krúdyról. Főként a helyi hagyományok összegyűlését tekintette feladatának, de nem egyszer általánosabb jelentőségű vállalkozásokkal és megmozdulásokkal is hozzájárult az író népszerűsítéséhez, emlékének ébren tartásához. Már 20 évvel ezelőtt, 1953-ban, tehát éppen az író második eltemettetésének idején országos figyelmet keltő Krúdy-ünnepségek rendezésére került sor egykori iskolájában, a Nyíregyházi Kossuth Gimnáziumban.

S azóta is minden jelentős évfordulón, s gyakran kerek számú jubileumok nélkül is előadásokkal, műsoros estekkel és egyéb rendezvényekkel tisztelegtünk emléke előtt. 1968-ban a város kezdeményezésére a Magyar Irodalomtörténeti Társaság is Nyíregyházán tartotta Krúdy-vándorgyűlését, s ebből az alkalomból az író születésének 90. évfordulójára a megyei tanács emlékkönyvet adott ki.

Az első Krúdy-emlékkiállítás Nyíregyházán 1958-ban a Jósa Múzeum Felszabadulás úti épületében nyílt meg. Valamivel később, 1963-ban ez az emlékszoba átmenetileg az akkor felépült Vécsey közi új általános iskolában kapott helyet, majd 1970. október 1. óta – új kiállítási anyaggal – a Móricz Zsigmond Színház épületének egyik emeleti helyiségében működik.

De a kiállításokra nem járó, könyvet ritkábban forgató emberek is szinte naponta találkozhatnak ma már Nyíregyházán Krúdy emlékével, hiszen többek között gimnázium, mozi, utca, szálloda viseli a nevét. Két épület – a szülőház és az egykori családi kúria helyén álló rádióstúdió – homlokzatán emléktábla jelzi az író itteni kapcsolatait. S ezzel a felsorolást még nem is fejeztük be.

Mit lehet még tenni, milyen feladatokat kell még megoldanunk ahhoz, hogy igazán szégyenkezés nélkül vallhassuk őt a magunkénak? Úgy látom, a közeljövőben főként három területen léphetnénk előre. Meg kell oldanunk az emlékszoba végleges elhelyezését, jelenlegi helyén ugyanis nem tölti be igazán funkcióját. Erre egyébként a múzeum új épületében meg is lesz a lehetőség.

Régóta vajúdik már a Krúdy-szobor ügye. Korábbi évfordulókon is felvetődött a gondolat, de a megvalósítás eddig elmaradt. A szoborállításban nemcsak Óbuda, hanem a Nógrád megyei Szécsény község is megelőzött bennünket. Igazán itt lenne az ideje, hogy az író szülővárosában is legyen végre Krúdy-szobor.

Nemcsak a Krúdy-kultusz ápolása, hanem a további kutatás szempontjából is fontos lenne egy lehetőleg teljességre törekvő Krúdy-gyűjtemény kialakítása. Mivel közgyűjteményeink közül a Jósa András Múzeum könyvtára rendelkezik a legszámottevőbb Krúdy-anyaggal, ennek a gyűjtőmunkának a múzeum lehetne a gazdája.

S mindezeken túl a legfontosabb, hogy olvassuk, ismerjük Krúdy műveit, hiszen az író iránti megbecsülésünknek mégis csak ez a legkifejezőbb megnyilvánulása!

 

(Kelet-Magyarország /Nyíregyháza/, 1973/110. /május 13./ 9. p.)