KATONA BÉLA

Krúdy és a modern magyar próza

A százados évfordulók, mint a mostani Krúdy-centenárium, sokféle vizsgálódásra és számvetésre ösztönözhetik az utókort. Ezek közül mégis alighanem az a legizgalmasabb, amelyik arra a kérdésre igyekszik választ keresni, hogyan épült be az író teljesítménye az utána jövő nemzedékek munkájába, volt-e folytatása, van-e kinyomozható hatása, él-e egyáltalán öröksége vagy csupán kegyeletes irodalomtörténeti jelenséggé kövesedett.

Krúdyval kapcsolatban annál jogosabb a kérdés fölvetése, mert sem a tudományos kutatás, sem a kritika nemigen foglalkozott ezzel alaposabban. Csak részben magyarázható ez a Krúdy-filológia elmaradottságával. Legalább ennyire oka egy megtévesztő legenda máig ható továbbélése is. Közismert, hogy Krúdy alakjához és életművéhez milyen mélyen rögzött legendák kapcsolódnak, s ezeket csak a legutóbbi időben kezdte szétfoszlatni irodalomtörténet-írásunk. E legendák közül az egyik legmakacsabb, s alighanem a legkártékonyabb is az, amelyik mindenekelőtt az író társtalanságát, s az életmű egyszeri és megismételhetetlen jellegét hangsúlyozza. Vagyis azt, hogy Krúdy olyan magányos jelenség, akinek sem elődje, sem utódja nincs irodalmunkban, aki folytathatatlan, akinek művészetéből nem vezet semerre út.

Annyiban föltétlenül igaz ez a megállapítás, amennyiben minden igazán nagy íróra is érvényes, hiszen aligha tagadható, hogy minden jelentős műalkotás egyszeri és megismételhetetlen csoda. Azt is nehéz lenne vitatni, hogy Krúdy meglehetősen társtalan jelenség volt, bár egyre több bizonyítékunk van arra is, hogy azért nem állt ő annyira elszigetelten korában, mint sokáig hittük. Igaz, hogy nem tartozott csoportokhoz, iskolákhoz, irányzatokhoz, legalábbis olyan látványosan nem, mint ahogyan ezt az irodalomtörténet-írás rendszerezését kedvelő besorolásaiból, címkézéseiből megszoktuk. Tudjuk, hogy később rajongóiból valóságos kis szekta alakult körülötte, ő maga azonban nem tartozott semmilyen szektához, még a saját szektájához sem. Magányos óriás volt, aki nem igazodott senkihez és semmihez, szívósan és eltéríthetetlenül a maga útját járta. Nem ment mások után, de nem is kívánta senkitől, hogy őt kövesse.

Bármennyire igaz is azonban mindez, az is épp ennyire kétségbevonhatatlan, hogy a művészet rejtettebb hajszálcsövessége révén mégis rengeteg szállal kapcsolódott munkássága a megelőző nemzedékekhez és kortársaihoz egyaránt. e is tanult másoktól, s tőle is tanultak. Neki is voltak mesterei, s tanítványból később maga is mesterré lett. Hatása később még olyanokon is kimutatható, akiktől kezdetben ő tanult.

Nem ismeretlen ma már, hogy a pályakezdő Krúdy nemcsak Jókai és Mikszáth nyomain indult, hanem a századvégi magyar próza – ma már többé-kevésbé elfeledett – alakjaihoz is nagyon közel állt. A tüzetes filológiai vizsgálódások még hiányoznak, de már az eddigi kutatások alapján is teljesen nyilvánvaló, hogy – a nagy külföldi példaképek mellett – milyen sokat köszönhetett Bródy Sándornak, Petelei Istvánnak, Gozsdu Eleknek. Színi Gyulának, Cholnoky Viktornak, különösen pedig Lovik Károlynak.

De amilyen könnyű lenne kimutatni az induló Krúdynál például a Lovik-reminiszcenciákat, semmivel sem lenne nehezebb igazolni, hogy Lovik később mennyit „visszavett” ebből a korábbi kölcsönből. Utolsó köteteiben szinte félreismerhetetlen „Krúdy”-novellákat találhatunk.

Természetesen más írókat, más példákat is említhetnénk, de talán már ebből is érzékelhetjük, hogy Krúdy művészete – akármennyire egyedi és sajátos a maga nemében – nem előzmények nélkül alakult ki, s egyáltalán nem volt annyira társtalan korában, mint sokan gondolják.

Ugyanezt mondhatjuk utókoráról, a folytatásról is. Igaz, irodalmi iskola nem alakult ki körülötte. Furcsa, különc életformájában neki is megvolt ugyan a maga udvartartása, de nem a szokásos értelemben vett író-tanítványok vették körül. Törekvései, művészetének sajátos vívmányai azonban – ha nem is direkt módon hatottak – mégsem enyésztek el nyomtalanul. Sőt, egyre világosabban látjuk, hogy az új regényforma, a modern magyar próza megteremtésében úttörő szerepe volt.

Krúdy és a modernség? Az első pillanatban sokak számára bizonyára még ma is meghökkentőnek tűnik ez a párosítás. Nem csoda, hiszen olyan sokáig nevezték őt megkésett romantikusnak, impresszionistának, a tegnapok ábrándos ködlovagjának, a félmúlt melankólikus hangú énekesének, hogy igazán nem meglepő, ha mindmáig főként ezek a fogalmak társulnak nevéhez és alakjához. Ráadásul aligha tagadhatnánk, hogy ezekben a megítélésekben sok igazság is volt. Kortársai közül alighanem ő kapcsolódott a legtöbb szállal irodalmunk XIX. századi hagyományaihoz, Jókai és Mikszáth örökségéhez. S mégis, művészetét egyre modernebbnek érezzük, s ma már nem tűnik túlságosan merésznek az az állítás, hogy a századelő magyar irodalmában ő tette a legnagyobb lépéseket a modern próza útján, s hogy az ő sajátos művészete mutatja a legtöbb párhuzamosságot a XX. századi európai próza sokat emlegetett vívmányaival.

Kortársai – olvasók és kritikusok – eleinte inkább idegenkedéssel, mint helyesléssel fogadták törekvéseit. Nem azt látták meg és értékelték, ami benne új volt, hanem azt panaszolták fel, ami – a régi beidegzettség szerint – belőle hiányzott. Bírálói főként a cselekmény vérszegénysége miatt marasztalták el, s közben nem vették észre, hogy ennek a ködlovagként félmúltban élő, látszólag visszafelé tájékozódó írónak a tollán a XX. századi modern regényforma sajátos magyar változata született meg.

Természetesen, mindez nem egyik napról a másikra ment végbe. Eleinte, 1900 és 1910 között ő is mikszáthos hangvételű dzsentritörténeteket írt, s nemcsak tematikájában, hanem szerkesztésmódjában, műveinek anekdotikus felépítésében és elbeszélői attitűdjében is mesterét követte.

A döntő fordulat 1910 körül következett be Krúdy pályáján. Addig is írt már sikerült műveket, igazán azonban csak ekkor találta meg saját hangját és saját világát. Pályájának ekkor kezdődő szakaszában alkotta legismertebb, legjellegzetesebb műveit, a Szindbád-novellákat és A vörös postakocsi című regényt, valamint ez utóbbi folytatását.

Ezekben a novellákban és regényekben teljesedett ki igazán Krúdy művészete, s ezek a művei rokonítják őt leginkább a XX. századi próza nagy világirodalmi megújítóival is. Főként Proust, Joyce, Virginia Woolf és Giraudoux nevét szokták vele kapcsolatban emlegetni. Hangsúlyozni kell azonban, hogy amikor ezeket a külföldi kortársakat idézzük, nem konkrét irodalmi hatásokra gondolunk. Krúdy nem volt „irodalmi író” abban az értelemben, ahogyan Ady Kosztolányit annak nevezte. Irodalmi műveltségét jórészt ifjúkorában szerezte, amikor valóban rengeteget olvasott, de többnyire akkor sem a kortársi moderneket, hanem Mark Twaint, Dickenst, J. K. Jerome-ot, Sue-t, Puskint, Gogolt, Turgenyevet stb. Proustot és társait legfeljebb hírből ismerte, de hírből is inkább csak később. Amikor a Szindbád-történetekkel és A vörös postakocsival ő kialakította a maga sajátos elbeszélő formáját, a később híressé vált külföldi mesterek még pályájuk elején jártak, s ismert nagy műveiket csak jóval később alkották meg.

Irodalmi hatások vagy átvételek helyett így legfeljebb párhuzamosságról lehet tehát beszélni, s Krúdy vívmányainak előzményeit sokkal helyesebb a századvégi magyar próza fejlődésében, fokozatos átalakulásában, jól érzékelhető lírizálódásában keresnünk, mint a külföldi mintákban.

Mindez azonban nem teszi indokolatlanná vagy fölöslegessé ezeknek a hasonlóságoknak, illetve párhuzamosságoknak a vizsgálatát. Sőt, ellenkezőleg. Épp azáltal válik igazán izgalmassá a feladat, hogy ezúttal nem egy külföldön született irányzat vagy törekvés hazai adaptációjáról van csupán szó, mint annyiszor irodalmunk történetében, hanem egy szuverén nagy művész olyan teljesítményéről, amely a XX. századi próza világirodalmi megújulásával teljesen szinkronban ment végbe, vagy – ha csak néhány évvel is – meg is előzte azt.

Mire talált rá Krúdy már 1910 körül írt műveiben, miben láthatjuk tehát rokonságát az említett külföldi kortársakkal? Mindenekelőtt abban, hogy mint azok, ő is feloldotta az epika hagyományos formáit, elmosta az elbeszélés időbeliségének határait. Múlt és jelen állandó együttesét, egymásba játszását, vibrálását teremtette meg. Az epikát lírával telítette, s műveiben a cselekmény helyét az emlékezés foglalta el. Nem eseményeket ábrázol, mint a hagyományos XIX. századi regényírók, hanem hangulatokat, látomásokat, emlékeket mond el utánozhatatlan gordonkahangon, de ezeket sem a történés időrendjében, hanem az emlékezés másfajta, sajátos belső kapcsolódásának, összeszövődésének, egymásba illeszkedésének és rétegződésének törvényei szerint felbukkanó kiapadhatatlan asszociáció- hullámokban. S mindezt olyan gazdag képi nyelven, amely az impresszionizmus, szimbolizmus és a szecesszió minden eredményét magába olvasztotta, sőt helyenként már-már a szürrealizmus merészebb leleményeit is felcsillantja.

Ezekkel a sajátosságaival, prózájának ezekkel a nálunk így, együtt akkor még ismeretlen és szokatlan vívmányaival vált Krúdy a modern magyar prózaírás elindítójává, s későbbi legnagyobb inspirálójává.

Pályája elején ő is Jókaitól és Mikszáthtól indult, a 10-es évektől kezdve azonban mégis az ő munkássága révén bontakozott ki a Jókai-Mikszáth-Móricz vonal mellett elbeszélő irodalmunk fejlődésének egy új lehetősége. S ha sajátos történelmi helyzetünkből következően hosszú ideig a móriczi út maradt is prózánk fő iránya. Krúdy kezdeménye sem maradt követők nélkül, szinte minden korszakban akadtak folytatói.

A valamivel fiatalabb kortársak közül alighanem Tersánszky Józsi Jenő munkássága mutatja a legtöbb belső rokonságot Krúdy művészetével. Lehet, hogy ez nem annyira valamilyen közös irodalmi programhoz való szándékos igazodás révén, mint inkább a nagyon hasonló írói alkat és életforma következtében alakult így, az eredmény szempontjából azonban ez tulajdonképpen mellékes. Természetesen Tersánszky is szuverén alkotó, aki saját világot teremtett, de ez a világ – minden különbözősége ellenére is – Krúdy kozmoszának közelében foglal helyet.

Tudatosabb, s talán programszerűbb is a kapcsolódás Márai Sándor részéről, akinek vitathatatlanul fontos szerepe volt Krúdy első reneszánszának elindításában a 40-es évek elején. Részben az ő nyomán, részben világirodalmi példaképeik hazai megfelelőjét keresve, jutott el Krúdyhoz a Nyugat harmadik nemzedéke, a későbbi Ezüstkor gárdája. A legbeszédesebb példa itt Sőtér István Fellegjárás című regénye, de Rónay György és Jékely Zoltán munkásságában szintét fellelhetők a nem is titkolt mester inspirációi, De hogy a belőle induló sugárzások nemcsak az Ezüstkor íróihoz jutottak el, bizonyítja a vajdasági Herceg János példája, akinek Tó mellett város című regényében nem lenne nehéz kimutatni Krúdy-ösztönzéseket.

A felszabadulás után egy ideig nem kedveztek a körülmények az ilyen típusú írásművészetnek. Így nemcsak a folytatás látszott elapadni, átmenetileg maga Krúdy is háttérbe szorult. Az 50-es évek végétől azonban fokozatosan feloldódtak a szűkkeblű, bénító kötöttségek, s nemcsak az olvasóközönséghez jutottak el művei, íróink közül is egyre többen találtak rá újra Krúdyra.

Itt nemcsak azokra kell gondolnunk, akiknél Krúdy hatása egészen direkt módon érvényesült, mint például Féja Géza vagy Koroda Miklós, hanem szinte mindazokra, akik a kifejezés új lehetőségeit keresték.

Mai irodalmunk, s ezen belül prózánk is, erősen differenciált, sokarcú, sokféle törekvés érvényesül benne. Íróinkban megnőtt a kísérletező kedv, s a korábbinál jóval szorosabb a világirodalom befolyása is. A fejlődési tendenciákat egyre nehezebb egy-egy konkrét személyhez kapcsolni. Mégsem tartjuk túlságosan merésznek azt az állítást, hogy Krúdy egyike azoknak a klasszikus íróinknak, akik leginkább jelen vannak mai íróink művészetében.

Nem szolgai követésre kell itt természetesen gondolnunk, nem meghatározott stílussajátosságok átvételére, hanem a mai magyar próza tekintélyes részét átható írói magatartásra, az író és a valóság átértelmezett viszonyára, az ábrázolás áttételesebb jellegére, a művek erőteljesebb lírai töltésére, az idősíkok merészebb váltásaira stb.

Mindezt természetesen nemcsak Krúdytól tanulhatták íróink, mégis aligha tévedünk, ha a mai magyar próza inspirátorai között az eddiginél lényegesen nagyobb szerepet és jelentőséget tulajdonítunk neki.

(Napjaink, 1978/10-11. 22-24. p.)