KATONA BÉLA

A NOVELLISTA KRÚDY ELSŐ LÉPÉSEI A VÁROSI-POLGÁRI IRODALOM SODRÁBAN

A Krúdy-irodalomban meglehetősen elterjedt, szinte általánosan elfogadott nézet, hogy Krúdy pályája elején Mikszáth nyomán indult. Letagadhatatlan, hogy mint a századforduló szinte valamennyi írójára, Mikszáth jelentős hatással volt Krúdy írói fejlődésére is. Krúdy írói pályáját a Mikszáth-hatás kezdetétől számítani azonban azt jelenti, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk indu­lásának remekművekben ugyan még nem bővelkedő, de rendkívül termékeny, s kiforratlanságai ellenére is nagyon érdekes, izgalmas szakaszát.

Mikszáth hatása csak 1900 körül jelentkezik észrevehetően Krúdynál, és akkor majdnem egy évtizedre ki is lendíti eredeti irányából. 1900-ban azonban már szerényen számolva is 6–7 éves írói múlt áll Krúdy mögött, ami körül­belül félezer novellát és néhány kisregényt jelent, egyéb irodalmi tevékenységé­ről nem is beszélve. Nemcsak mennyiségi szempontból érdemel azonban fi­gyelmet már e korai pályaszakaszának termése sem, hanem sokkal inkább azért, mert ezeknek az első éveknek az írásaiban – ha csak csíra formájában is – sok minden ott van már a későbbi, a Mikszáth-hatás kora utáni, véglegesen magára talált, érett Krúdyból. Ezért is nevezhetjük a Mikszáth-hatás korát ki­térőnek, elkanyarodásának. S ha az eddiginél nagyobb figyelemmel fordulunk a kezdeti évek útkereső tapogatózásai felé, könnyebben megértjük majd az 1908–1910 körül bekövetkező fordulatot is Krúdy művészetében.

Kimutathatóan ismerte és szerette már diákkorában is Jókait, Mikszáthot, a kezdő Krúdy mégsem az ő nyomukon indul. Inkább külföldi mestereket vá­laszt, Dickens-t, Thackeray-t, Maupassant-t, Turgenyevet, legfőképpen pedig Zolát, akiről már diákkorában több cikke, ismertetése jelent meg. Zola és álta­lában a külföldi naturalisták hatása a 90-es években különben is megerősödik. Ez persze nem véletlen. S nem is pusztán csak irodalmi hatások befogadásáról van szó. Nyilvánvaló összefüggés áll itt fenn a kapitalizmus nagyobb arányú fejlődése, Budapest igazi világvárossá növekedése, és a nagyvárosok hétköznapi embereinek sorsát ábrázoló naturalista irodalom hatásának megerősödése kö­zött. Míg korábban legfeljebb csak Bródy Sándor tekinthető nálunk a zolai naturalizmus követőjének, a 90-es években már egész sor író csatlakozik a natu­ralista iskolához. Bródy mellett főként Kóbor Tamást, Justh Zsigmondot, Thúry Zoltánt, valamivel későbbről pedig Révész Bélát, Molnár Ferencet, Barta Lajost, Bíró Lajost, Szomory Dezsőt szokták itt emlegetni. (V. ö. Czine Mihály: A századforduló naturalizmusa. Kortárs. 1959. 5. sz.)

Krúdyt persze nem tekinthetjük vérbeli naturalistának pályája elején sem. Már a kezdet kezdetén is sok minden egyéb színezi művészetét, főként a szentimentalizmus, a romantika, valami biedermeieres finomkodás, stílusára pedig már ekkor is elsősorban az impresszionizmus nyomja rá bélyegét. A fiatal

Krúdy azonban nemcsak ismeri ezeket az írókat, amit többek között a Justh Zsigmond halála alkalmából írt ügyes kis tanulmánya is bizonyít (Debreceni Ellenőr. 1894. október 11.), hanem kora írói és irodalmi irányzatai közül ezek­hez vonzódik leginkább, ezekhez érzi magát legközelebb, s ehhez a kibonta­kozó városi-polgári irodalomhoz csatlakozik ő is. Nem annyira elvi deklará­ciók, nyilatkozatok bizonyítják ezt, mint inkább novelláinak tematikája. Míg 1900 után, a Mikszáth-hatás korában fő témája a régi köznemesi élet, elsősorban a nyírségi dzsentrivilág hanyatlásának rajza lesz, ekkor legtöbb írásában városi kisemberek, szürke kispolgárok, hivatalnokok és kereskedők életét választja témául. S hogy mennyire tudatos benne ez a realista-naturalista igény, a kisem­berek világa felé való fordulás, azt elvileg is megfogalmazza egy még diák korá­ban írott cikkében, amelyben a régi és új irodalom különbségeit vizsgálva, ilyen gondolatokat vet papírra: „Az arisztokrácia irodalmi csillaga letűnt. A téma kimerült és már a legnaivabb jegyzőkisasszonykák sem lelkesednek a bárónők vagy hercegnők esti sétáin... A hercegnőket felváltották a színésznők, a szí­nésznőket felváltotta az élet, az igazi élet. Többé nem titok már az olvasók előtt sem, hogy micsoda társalgás folyik esténkint Ottóváry grófnő szalonjában, és arra sem kíváncsiak, hogy Matild bárókisasszony az első fejezet bekezdő sorai­ban elővezetteti Hektor paripáját és lovaglásra indul, hogy vajon a kiserdő fa­soraiban találkozni fog-e a magas, fekete gróffal, ki tegnap a szalonban egy levélkét kézbesített neki... Oh, az olvasók nem kíváncsiak és gúnyos kacajjal dobják félre a regényt, amelyik így indult. A bárókisasszony kilovagolhat, és találkozhatik is a magas gróffal a jelzett helyen, az olvasók ezt nem tudják meg. És ez jól van így... Kükemezey Stefánia hiába kocsizik végig reggelenkint a kastély parkjának kavicsos utain, nem jegyzik fel többé a hosszú hajú regény­írók ... Az irodalom a fény és a pompa helyett inkább a sötétséget veszi észre az életben... Afölött, hogy az arisztokrácia kibukott az irodalomból, nincs mit sajnálkozni. Ez volt a dolgok természetes rendje. A legtemperamentumosabb őrgróf sem volna képes ma betölteni egy regényhős helyét és csütörtököt vallana szereplése a legmindennapibb próbatémák előtt, melyeket például Lange úr, a Neustädter és Tsa. segédkönyvelője megold fényesen. Mert Lange úr, feltehet­jük, ismeri az életet, és szemüveget hord, míg ellenben a szőke Elemér nem csi­nál egyebet a regényben, mint esetleg születik,elszegényedik és főbelövi magát.” (Szegény arisztokrácia. Debreceni Ellenőr. 1895. június 4.)

Félreérthetetlen, világos állásfoglalás ez. Az egyik oldalon Ottóváry grófnő, Matild bárókisasszony, Kükemezey Stefánia és Elemér gróf, a másik oldalon a szemüveges Lange segédkönyvelő, s az író habozás nélkül az utóbbi oldalára áll, mert csak ott sejt igazi, író tollára méltó életet. A 17 éves Krúdy meglepő éleslátása és ítélőképessége mellett azonban megcsodálhatjuk cikke stílusának már-már a paródia határát súroló finom iróniáját is, ahogyan a korabeli nemesi irodalom unalomig csépelt sémáit és sztereotip figuráit nevetségessé teszi. Igaz, könnyebb elvi deklarációkat, programnyilatkozatokat fogalmazni, mint a helyes célkitűzéseket művekben ábrázolni, megvalósítani. Krúdynál is találunk szórványosan olyan elbeszéléseket, amelyek nem ennek a világos programnak a jegyében születtek, első korszakában azonban mégis ez a városi-polgári irány­zat az uralkodó, a realista-naturalista tendencia nyomja rá bélyegét a legtöbb művére.

A következőkben ennek az 1900-ig tartó korszaknak első szakaszát, az írói pályán tett első tapogatózó lépéseket, az indulás legizgalmasabb pillanatait próbáljuk megközelíteni, amikor a diák Krúdy novellisztikáját tekintjük át.

Már bevezetésül is hangsúlyoznunk kell azonban, hogy ezek a diákköri írások nem remekművek. Ha írójuk pár évvel később meghal, vagy abbahagyja az írást, ezekkel a művekkel semmi dolga nem lenne az irodalomtörténetnek. Értékük nem önmagukban van. Értékessé, helyesebben figyelemre méltókká csak az teszi őket, hogy utánuk szerzőjük igazi remekműveket is alkotott.

*

A fiatal Krúdy novelláinak olvasása közben talán a legelső, ami okvetlenül feltűnik, az, hogy ezek a novellák mennyire nem fiatalosak. Nem mintha nem lenne közöttük éppen elég gyenge, sőt nagyon is kezdetleges írás. Akad ilyen is legalább annyi, mint akármelyik más író első próbálkozásai között. Krúdy azonban egyenesen menekül fiatalsága elől. Ahogyan az életben is általában mindig idősebbnek igyekszik magát feltüntetni pályája elején, írásaiban is leg­szívesebben a már mindent megpróbált, s egy kicsit mindenből ki is ábrándult, enyhén cinikus koravénség pózában tetszeleg. Ez a minden áron felnőttnek látszani akarás, ez a sokszor mesterkélt nagyoskodás egész írói attitűdjében megfigyelhető, leginkább azonban talán mégis témaválasztásában érhető tetten.

Krúdy szinte már gyermekkorától kezdve az irodalom bűvkörében élt. Nem csodálkozhatunk hát, hogy legtöbb elbeszélésének tárgyát is ebből a körből meríti, leggyakoribb hősei fiatal költők és öreg hírlapírók. Alakjait nagyon kevés egyénítő vonással ruházza fel, így ritka is az igazi hús-vér figurája. Poéta­hősei egy kicsit mind Reviczkyre emlékeztetnek, s hogy ez nem véletlen találko­zás, arra maga az író is többször utal. Több novellája előtt is találunk Reviczky- strófákat, sorokat mottóul, másutt meg egyenesen maga hasonlítja hősét a tra­gikus sorsú költőéhez. Közös tulajdonságuk ezeknek a poéta-alakoknak, hogy a társadalom perifériáján élnek, nyomorognak, szűk hónaposszobákban, eset­leg padlásszobákban laknak, de még Petőfi Szilveszterénél is boldogtalanabbak, mert nem szökik utánuk imádott kedvesük, hogy megossza velük kitaszítottsá­gukat és szegénységüket. Éppen ellenkezőleg. Szegénységük miatt rendszerint szerelmükben is csalódniuk kell. Annuska férjhez megy c. novellájának (Szabad­ság. 1895. január 22.) hőse sem lehet boldog, hiába viszonozza szerelmét ked­vese. Lakbérhátralékát sem tudja kifizetni, nem hogy családot alapíthatna, hiába írja hát György a lángoló szerelmes verseket, Annuska a mamára hall­gat, férjhez megy egy bácskai földesúrhoz. Látszólag az író is a lány megoldása mellett van. A józanság felülkerekedését dicséri az álmodozó, haszontalan ro­mantika felett. Azt a polgári józanságot, életrevalóságot magasztalja itt a mű­vész élhetetlenségével szemben, amelyet egyrészt olyan mélységesen megvet, másrészről azonban egy kicsit talán maga is irigyel. Ha a novellának nincs is határozott szociális kicsengése, az ábrázolásban megbúvó irónia félreismerhe­tetlenül társadalmi gyökerű. Az író rezignált kiábrándultsága, dezilluzionizmusa már önmagában is a társadalmi rend iránti bizalmatlanságról árulkodik, arról a felismerésről, hogy a kapitalizmus világában nincs létjogosultsága az idill semmilyen formájának, a szerelmi idillnek sem.

Ugyanez a téma még sokféle változatban jelenik meg a fiatal Krúdy írásaiban. (Az esték romantikája, Debreceni Ellenőr. 1894. november 6., Költő és tündér, u. o. 1895. január 23., Hajnal az utcán, u. o. 1895. szeptember 2.) Mindegyik a költősors boldogtalanságát, reménytelenségét példázza. De hősei nemcsak az el nem ért szerelem miatt szenvednek. A Mese egy vén emberről című elbeszélés öreg írója azért lesz öngyilkos, mert a végrehajtó éppen azon a napon kopogtat nála, amelyen 42 év előtt első verse megjelent.

Kiábrándultságával, dezilluzionizmusával függ össze, hogy gyakran ábrázol olyan költőket, írókat, akik a meg nem értés, a méltatlan közöny s a nyomorúság elől menekülve, hátat fordítanak a művészi pályának, lemondanak ábrándjaik­ról, tisztes polgári foglalkozást választanak. így tesz pl. a Vén fiú című novella (Debreceni Ellenőr. 1894. szeptember 7.) hőse, Fürdő Ede költő és hírlapíró is, aki megelégelve a költősors sok nyomorúságát, addig próbálkozik a szegénység­től való szabadulás kalandosabb lehetőségeivel, míg végül is megadja magát sorsának, hazamegy vidékre, érdekházasságot köt, s felesége birtokának vissza- perlésével foglalkozik, pedig előbb még ilyeneket mondott barátjának: „Édes fiam, én szocialista leszek.” Ugyanez a téma jelenik meg – kis változtatással – A poéta regénye című elbeszélésében is. (U. o. 1894. október 15.) A padlásszoba romantikáját, a versek és tárcák írását itt is a polgári biztonságot és kényelmet nyújtó házassággal cseréli fel az ábrázolt poéta. Nehéz eldönteni, van-e szerepe a téma gyakoriságában Krúdy egyéni dilemmájának. Kétségtelennek látszik azonban, hogy a fiatal íróban magában is sokat viaskodott a bohém vér és a polgári józanság, az írói elhivatottság érzése és a „főispáni pálya” kecsegtető kilátása, ahogy arról maga is megemlékezik egy előfizetési felhívásában. Ő azon­ban inkább azokhoz a hőseihez hasonlítható, akik hiába kísérlik meg kiszakí­tani magukat a redakciók és füstös kávéházak éjszakai világából, hiába akarnak komoly polgár emberekké lenni, nyugtalan vérük mindig visszaűzi őket bohém társaikhoz. (Pl. Dezső aszkéta lesz. Orsova. 1895. február 3.)

Ezt a bohém éjszakai világot különben is előszeretettel rajzolja Krúdy. Novellái cselekményének, vagy legalább a kerettörténetnek a színhelye leggyak­rabban a kávéház, vagy az éjszakai város utcái. Már elbeszéléseinek címei is sokat sejtetnek ebben a vonatkozásban: Az esték romantikája, Éjszakák, Éjsza­kák az utcán, Éjfél utáni hangulatok, Hajnali történet, Hajnal az utcán stb. Kü­lönösen két szempontból érdemelnek figyelmet ezek a művészileg különben még meglehetősen jelentéktelen novellák. Egyrészt önéletrajzi vonatkozásaik, másrészt az érett Krúdy-művekkel való hangulati rokonságuk miatt. Más té­májú fiatalkori Krúdy-írások is tartalmaznak helyenként autobiográfiai eleme­ket, ifjúkori novellisztikájában azonban még általában nehéz szétválasztani egyéni átéléseinek visszatükröződését és olvasmányélményeinek hatását. A ká­véházak, éjjeli mulatóhelyek bohém, lump világának rajzában azonban lehe­tetlen rá nem ismernünk Krúdy későbbi életformájának előképére. Ő maga csak debreceni újságíró korában dobja oda magát véglegesen az alkoholnak, és az éjszaka egyéb mámorainak, az éjszakai hangulatképek gyakorisága, a vissza-visszatérő lumpolási motívumok azonban azt sejtetik, hogy már a diák Krúdy is belekóstolhatott az éjszakai élet titkaiba. Egyik legárulkodóbb írása ebben a vonatkozásban Éjszakák az utcán című novellája. (Debreceni Reggeli Újság. 1895. június 1.) Hőse Péter, a fiatal író, aki teljesen a kávéházi bohém élet rabja, az éjszakákat mindig átlumpolja, csak a cigarettafüst és az alkohol­gőz kékes ködében érzi jól magát. Pedig valamikor nem szerette az italt, de egy vén kávéházi róka, egy öreg korhely kocsmatöltelék rászoktatta az ivásra, meg­kedveltette vele az éjszakázás örömeit. Aligha tévedünk, amikor az ilyen és ehhez hasonló [alakokban és helyzetekben a fiatal Krúdy és öreg korhely cimborái, Kálnay László és Dálnoki Gaál Gyula alakjára ismerünk.

Az önéletrajzi vonatkozások mellett figyelmet érdemelnek ezek az ifjúkori novellák azért is, mert bennük a késői nagy Krúdy-művek előfutárait szemlélhet­jük. Ezek az egészen korai írások a2t mutatják, hogy Krúdy már akkor rátalált művészetének legsajátabb világára, arra, amely pályája második felében leg­érettebb, legjellegzetesebb alkotásainak, a Hét bagoly és a Boldogult úrfikorom­ban című regényeknek, s Az élet álom emlékezetes nagy novelláinak is színtérül, keretül szolgált.

A költősors boldogtalansága, a redakciók és az éjszakai kávéházak világa mellett legtöbbet foglalkoztatja a fiatal Krúdyt a férfi és nő viszonya. Érdekes, s egyben jellemző is azonban, hogy fiatalok ifjonti szerelmével alig találkozunk nála, s ha kivételesen van is ilyen, az sem a megtalált boldogsággal, happy-enddel végződik, hanem rendszerint tragédiába fullad. Talán csak a János és Mari története és a Mi lesz a láncvirágból? c. írások kivételek. Az előbbi egy házas­sággal végződő idillikus, szép szerelem története, az utóbbi novella ifjú hőse azonban, akiből szülei mindenáron papot akarnak nevelni, már csak úgy tudja elérni a boldogságot, hogy ott hagyva a teológiát, megszökik kedvesével a szü­lők haragja elől. A papkisasszonyok ifjú szerelmeseinek boldogságát pedig már igazi tragédia felhőzi. A sivár hegyi faluban élő két papleány, Anna és Mariska egyszerre szeret bele a városi diákoskodás után hazakerülő szomszéd fiúba, s mikor az Annát választja, a csalódott Mariska bánatában a folyóba ugrik.

Sokkal gyakrabban ábrázolja Krúdy férfi és nő viszonyát a házasság után, sőt rendszerint már a házasság válságának, felbomlásának korszakában. Már első, teljes nevével megjelent novellája is ebbe a témakörbe tartozik, s később is, egész első írói korszakában újra és újra visszatér ehhez a tárgykörhöz. Azon túl, hogy a koraérett, szekszuális kérdések iránt különösen fogékony fiatal írót személyesen is rendkívül izgathatta ez a probléma, nyilván inspiráló szerepet játszottak itt olvasmányélményei is. A századvég polgári irodalmának központi kérdése a házasság válsága, regényben és drámában egyaránt a családi három­szög problematikája körül forog minden. Nemcsak a szórakoztató, olcsó bestseller-irodalom variálgatja ezt a témát szüntelen, még a legnagyobbaknál is gyakran találkozunk vele. Tolsztoj Karenina Annájától Ibsen drámáiig akad bőségesen példa. A nagy realista írók ezt a témát is úgy tudják megformálni, hogy kritikájuk az egész társadalom életébe belevilágít. Nemcsak morális kérdéseket látnak a férfi és a nő viszonyában, egy-egy házasság felbomlásának folyamatá­ban az egész polgári társadalom válságát, lezüllését érzékeltetni tudják.

Krúdy alig lát meg még valamit mindebből. A kis terjedelmű tárcanovella, a rajz egyébként sem igen alkalmas műfaj összetett társadalmi problémák mé­lyebb ábrázolására. Inkább csak felületi jelenségeket mutat be, a nagy összefüg­gések feltárása nélkül. E novellatípus általános sémája a fiatal Krúdynál: a házastársak elhidegülnek egymástól, s akkor jön egy másik férfi, és az asszony egy szép napon megszökik vele férjétől. Kisebb-nagyobb változtatással ez az alaphelyzet ismétlődik egész sor novellában. (A jó barát, Orsova. 1893. decem­ber 10., Thewr Ádám, u. o. 1893. december 24., A fészek regéje, Debreceni Ellenőr, 1894. október 20., Hajnali történet, u. o. 1894. október 4., A szomszéd szobaúr, Orsova, 1895. január 13., Csak egy asszonyért, u. o. 1895. január 27., Köd, Debreceni Reggeli Újság, 1895. június 13.)

Ha a mélyebb társadalmi és lélektani motivációval legtöbbször adós is marad még a fiatal író, s inkább csak az asszonyok könnyűvérűségében látja a házasság bomlásának okát, akadnak azért már ezek között is olyan elbeszélések, amelyek­ben szociális kérdéseket is érint. Főként két probléma foglalkoztatja gyakran ebben a vonatkozásban, az érdekházasság és a női egyenjogúság kérdése. He­lyesen látja meg, hogy a házasságok jelentékeny része azért jut válságba, mert nem az igazi szerelem, hanem csupán az anyagi érdek kapcsolja egybe. A pol­gári társadalom erkölcse nemcsak szemet húnyt az érdekházasságok fölött,

hanem szinte általános gyakorlattá, majdnem azt lehetne mondani, államilag kötelezővé tette. (Gondoljunk pl. a tiszti házasságok úgynevezett kaució köve­telményeire.)

Krúdy számos novellájában megrajzolja az érdekházasság rabságában síny­lődő házastársak vergődését, tragédiáját. (A hetedik szimfónia, Riczi, Demi monde, stb.) A házasságtörés legtöbbször úgy jelentkezik ezekben az elbeszélé­sekben, mint kiút-keresés, vagy egyenesen elégtétel szerzése. A lázadás egy faj­tája ez, nemcsak vagy nem elsősorban a házastárs, hanem az egész képmutató társadalom ellen. Épp ezért nem ritka eset, hogy ilyen hősei szándékosan keresik a nyílt, hangos botrányt, mert így érhetik el leginkább céljukat, így rúghatják fel a társadalom rájuk kényszerített, hazug álerkölcsét.

Szorosan összefügg ezzel a férfi és a nő egyenjogúságának kérdése is, amely különben a századvég egyik állandóan felszínen levő problémája. A már emlí­tett külföldi írók műveiben is gyakran felbukkan ez a komplexum, legfőképpen Ibsennél. A fiatal Krúdy pedig nemcsak novelláiban, hanem egy vezércikkében közvetlenül is megfogalmazza pozitív állásfoglalását. Cikkére az az esemény adott alkalmat, hogy a budapesti egyetemen az orvosi, gyógyszerészi és tanári pályákat megnyitották a nők előtt is. Krúdy a haladás nagyszerű diadalaként ünnepli az eseményt, s némi rajongó, naiv túlzással a „század leghatalmasabb alkotásának” nevezi a reformot. (Wlassics Gyula reformja. Debreceni Ellenőr. 1895. november 27.) Novelláiban még nem fejeződik ki ilyen határozottan és egyértelműen állásfoglalása, azonban szépirodalmi műveiben is ábrázolja a nők elnyomottságát, kiszolgáltatottságát. Nőalakjainak könnyűvérűsége nem valamiféle velük született erkölcsi romlottságból ered, hanem legtöbbször a férfi zsarnoksága elleni lázadás megnyilvánulása. Ott lázadnak, ahol leginkább egyenrangúnak érzik magukat a férfival, a szerelemben. A novellák végén ismétlődő szökési jeleneteket kétségtelenül inkább a romantika kelléktárából valók, jelképes erejüknél fogva azonban mégis a fő mondanivalót húzzák alá. Az önálló, független élet utáni vágy, a kiszolgáltatottság nyűgéből való szabadu­lás akarása fejeződik ki ezekben a szökésekben.

Az érdekházasság és a férfi-zsarnokság rabságában vergődő vagy abból me­nekülni akaró asszonyok mellett gyakran ábrázolja Krúdy a bukott nő sorsát is. Ha az előbbi témákkal kapcsolatban is szükségesnek láttuk a világirodalmi példák emlegetését, itt egyenesen elkerülhetetlennek kell azt mondanunk. Nem a pozitivista irodalomtörténetben gyakorlattá vált, erőszakolt párhuzamkeresé­sekről van itt szó, hanem a fiatal író olvasmányélményeinek és műveinek olyan korrelációjáról, amely sok mindent elárul a kezdő Krúdy tájékozódásáról, irányt kereső tapogatózásairól. A bukott nő állandóan visszatérő alakja a polgári iro­dalomnak. Flaubert-től Zoláig, Dumas-tól Dosztojevszkijig világnézet, művészi felfogás, irodalmi irány és érték tekintetében egyaránt rendkívül széles skáláját sorolhatnánk fel a téma nagy feldolgozóinak. A gyakoriság legfőbb oka, hogy a prostituáltak sorsának bemutatása mindig jó alkalmat nyújtott a társadalom álerkölcsének leleplezésére. Másrészt később divattá is válik. Nem véletlen, hogy egymás után születnek meg zenei feldolgozásaik is. (Manón Lescaut, Traviata). De nemcsak külföldön találkozunk vele, a századvég polgárosodó magyar irodalmában is egyre gyakrabban felbukkan. Elég talán Reviczky híres perdita-ciklusára hivatkozni. Krúdy kimutathatóan ismeri mind a külföldi, mind a hazai irodalmi példákat, s már diákköri novelláiban megtaláljuk a bu­kott nő szinte valamennyi típusát Bovarynétől Gautier Margiton át egészen az Assomoir Gervaise-éig. Érdekes, hogy példáit legtöbbször nem is rejtegeti, sőt maga utal mintáira. Boulevard történet című elbeszélése (Orsova. 1894. április 29., május 6., 13.) pl. nem más, mint a kaméliás hölgy történetének alig módosí­tott változata. Egy festő mondja el benne, első személyben, párizsi emlékeit, tragikus szerelmének történetét. Elmondja, hogyan ismerkedett meg Maryvel, aki grisette volt Párizsban. A leány eleinte menekült előle, később azonban a szerelem benne is felülkerekedett a józan ész aggályain. Párizs mellett, egy kis vadszőlős házban laktak, félrehúzódva a világtól, csak szerelmüknek hódolva. A rajongó, nagy érzésben Mary teljesen megtisztult, gyermekét is magához vette. Már-már úgy látszott, boldogságuk mindvégig zavartalan lesz, a tüdőbaj azonban nem kegyelmezett. Mary betegsége és halála szinte teljesen megegyezik Dumas leírásával. Különben maga Krúdy is utal a kaméliás hölgy történetére, halála előtt Mary kimegy a Père Lachaise temetőbe, Gautier Margit sírjához, halála után pedig oda temetik őt is, a nevezetes sír szomszédságába.

Máskor nem a mű egész cselekménye mutat rokonságot valamely nagy példá­val, hanem csak egy-egy motívum árulkodik félreismerhetetlenül az ihlető min­tákról. Történet, amelyiknek nincs vége című elbeszélése (Debreceni Ellenőr. 1895. április 22–23.) egy törvényszéki tárgyalás keretében mutatja be egy tra­gikus szerelem históriáját. A férfi, Rika Sándor, több lövéssel megsebesítette volt szerelmét, akivel valamikor nagyon boldog volt, aki azonban később hűt­lenül elhagyta őt. Az ügyész vádbeszéde után az asszony szólal fel, és Rika fel­mentését kéri. Azt hazudja, hogy önmagát lőtte meg. Ha itt nem is olyan egy­értelmű az eredetire való utalás, mint az előbbi példa esetében, aligha lehet ezt a novellát elolvasni anélkül, hogy föl ne idéződnék bennünk Julien Sorel és de Rénalné tragikusan szép szerelme. A Demi monde (Orsova. 1895. április 6., 28. május 5.) hősnője viszont teljesenzolaifigura. Szegény kalaposlány volt. Kis- hivatalnokhoz ment feleségül. Két férfi között hányódik, férje halála után pe­dig az utcára kerül, teljesen elzüllik, mint az Assomoir Gervaise-e.

A téma jellegéből következik, hogy már ezekben a novellákban is sok társa­dalmi kérdést érint a fiatal író. Vannak azonban olyan írásai is ebből a korsza­kából, amelyekben a szociális kérdések ábrázolása foglalja el a központi helyet. Különösen a Debreceni Ellenőrrel való kapcsolatba kerülése után nő meg az érdeklődése a társadalmi problémák iránt, s ebben nyilván Gáspár Imrének van döntő szerepe. Gáspár ugyanis nemcsak csábító és buzdító levelet írt Krúdynak, hanem leveleiben és szerkesztői üzeneteiben egyaránt értékes útmutatáso­kat is adott a fiatal írónak. Egyik önéletrajzában maga Krúdy is megemlékezik erről a nevelő munkáról: „Gáspár Imre volt első főnököm, korrigálom, irányí­tóm Debrecenben, az ottani szabadelvű párt lapjánál. Csodálatos leveleit, ame­lyekben útmutatást adott olvasmányaimhoz, ma is őrzöm.” (Önéletrajz 1923-ból.) Ezeket a leveleket sajnos nem ismerjük. Hatásukból, és a velük egykorú szerkesztői üzenetekből azonban meglehetős biztonsággal következtethetünk tartalmukra. Szinte kétségtelennek látszik, hogy Gáspár a realista ábrázolás és a szociális kérdések meglátása felé igyekszik terelni Krúdy figyelmét. Krúdyra is teljes mértékben érvényes az, amit Sziklay László Gáspár és a fiatal írók viszonyával kapcsolatban általában megállapít: „Gáspártól a nála jelentkező fiatalok sok indítást kaphattak éppen abban az irányban, amely őket a hivata­los irodalom „nép-nemzeti” irányától új, városias – hogy úgy mondjuk: „nyugatias” – ízlés felé terelte. Ugyanakkor azonban nem a nyugaton akkor már hanyatlásnak indult holdvilágkórság, ábrándozó miszticizmus felé. Ennek Gáspár – legalábbis leveleiben, tanulmányaiban, kritikáiban – esküdt ellen­sége. Az akkor már közhelyszerű szentimentális „kaméliás hölgy költészetet” is megveti, a bukott nőről írni is csak akkor van értelme, ha azzal vádiratot szer­kesztünk a társadalmi rend ellen.” (Sziklay László: A századvég ellenzéki iro­dalmának történetéből. Gáspár Imre. Bp. 1955. 46. 1.)

Krúdy csak az olvasmányaihoz kapott útmutatásairól beszél Gáspárral kap­csolatban önéletrajzának idézett mondatában, azonban nyilván közvetlenül írói munkájához is fontos irányítást jelentettek ezek a levelek. Mindenekelőtt maguk a novellák tanúskodnak erről a hatásról. 1894 őszén, abban az időben, amikor közelebbi kapcsolatba kerül Gáspárral, jól szemmel kísérhető változás következik be írói érdeklődésében. Ez a változás főként témaválasztásában mutatkozik meg. Míg korábban szinte kizárólag szerelmi történetek kerültek ki tolla alól, ekkor egyszerre megszaporodnak a társadalmi kérdéseket feszegető realista-naturalista tendenciájú írásai. Novellaciklust kezd írni a lipótvárosi kereskedővilág életéről, sőt itt-ott már a proletársors is felvillan elbeszélései­ben. A lipótvárosi ciklus legfontosabb darabjai a következők: Három kis leány­ról (Orsova, 1894. december 9.), Aszfalttörténet (Debreceni Ellenőr. 1894. december 12.), A Falter Katinka története (U. o. 1894. december 21.), Kié a legdrágább korsett? (U. o. 1895. március 15.). Ezek a novellák sem az eszmei- világnézeti tisztázottság, sem a művészi megoldás szempontjából nem emel­kednek lényegében Krúdy más fiatalkori elbeszélései fölé, mégis különös figyel­met érdemelnek, mert jól mutatják az ifjú író orientálódását. Ezekben a novel­lákban öltenek igazán először gyakorlatilag is konkrét formát azok az esztétikai megállapítások, amelyeket a már részletesen idézett Szegény arisztokrácia című cikkében elméletileg is kifejtett. Ezt bizonyítja a színhely megválasztása is. Minden bizonnyal azt a klasszikus polgári miliőt keresi Krúdy a Lipótvárosban, amelyet olvasmányaiból, a külföldi nagy realisták műveiből ismert, amely azon­ban nálunk lényegében sohasem fejlődött ki. Közvetlen ismeretei, személyes tapasztalatai aligha lehettek a kisvárosban élő diák Krúdynak erről a világról. Ha meg is fordult már néhányszor Pesten, futó benyomásoknál nemigen kap­hatott még többet a nagyvárosból. A konkrét valóság helyett így inkább olvas­mányemlékeire támaszkodik mind a környezet megrajzolásában, mind figurái­nak megformálásában. Épp ezért nem is tud igazán a mélyére hatolni ennek a polgári világnak. így is meglepő élességgel leplezi le azonban a nagypolgárság morális züllöttségét, pénzéhségét (A Falter Katinka története), családi botrányo­kon, hálószoba-titkokon csámcsogó munkátlan életét, léha és üres szórakozá­sait (Kié a legdrágább korsett?). Nyilván a tapasztalati anyag hiánya, a közvet­len élmény szűkös volta magyarázza, hogy a ciklus hamarosan elapad, még mi­előtt igazán kibontakozhatott volna. A kísérlet azonban így is figyelemreméltó, mert ezekben a novellákban találja meg Krúdy először azt a színteret, amelyben később, érett korszakának hősei, A vörös postakocsi és az Aranykéz utcai szép napok világának különös figurái mozognak.

Még érdekesebb és figyelemreméltóbb, hogy a polgáralakok mellett egy-egy proletárszereplő is fel-feltűnik ebben az időben Krúdy novelláiban. A proletár­sorsot, a proletárélet valóságát még kevésbé ismeri ugyan a fiatal író, mint a polgárság világát, rokonszenve, érdeklődése azonban jól mutatja írói-világnézeti fejlődésének akkori irányát. A munkásság egyre öntudatosodó szervezke­déséről, erősödő osztályharcairól persze alig tud valamit, legfeljebb utalásokban érinti a szocialista nyomdászok sztrájkjait. (Pl. Aszfalt-történet) Nyomdászok különben is elég gyakran szerepelnek írásaiban, s ez a tény már önmagában is rendkívül jellemző. Láttuk, mennyire központi helyet foglal el a fiatal Krúdy műveiben a redakciók világának ábrázolása, így szinte természetesnek találhatjuk, hogy munkásalakjait is elsősorban ebből a körből, ennek a világnak a pereméről választja.

Nemcsak a munkásság mozgalmainak ábrázolása hiányzik azonban Krúdy novelláiból, a proletáriátusról egyáltalán mint osztályról sem ad összefoglaló képet. Inkább csak néhány magányos, félresiklott életű tagját villantja elénk elbeszéléseiben. Ilyen novellája pl. a Nagy Józsefné című is (Debreceni Ellenőr. 1894. november 10.), amelyben egy proletárasszony portréján keresztül a társa­dalom legalján élők ijesztő nyomorúságába világít bele. Az író őszinte rokonszenvvel, mély együttérzéssel ábrázolja a nyomorúságában tehetetlenül vergődő, majd szükségből lopni kényszerülő munkás alakját. Egyébként épp a Nagy Józsefné című elbeszélés is egyik bizonyítéka annak, hogy Gáspár Imrének milyen jelentős szerepe lehetett Krúdy figyelmének a szociális kérdések felé fordításában. A novella megjelenésével egyidőben szerkesztői üzenet jelenik meg a lapban Krúdy számára: „Szerdán-csütörtökön levél megy. Köszönet «Nagy Józsefné»-ért.” Ez a nyilvános köszönet nem egyszerűen a beküldött közlemény megérkezésének szokásos nyugtázása. Ilyen egyszerű, szabályos nyugtázás is gyakran található Krúdy címére a szerkesztői postában. Itt azon­ban határozottan érezhető, hogy többről van szó. A novella cím szerinti meg­említése arról tanúskodik, hogy Gáspár nem egyszerűen a sok beküldött el­beszélés egyikének tartja a Nagy Józsefnét, hanem olyan írásnak, amilyet min­den bizonnyal régóta várt már Krúdytól, amilyennek az írására éppen ő sar­kallta.

Megerősíti ezt a feltevést Gáspárnak a lipótvárosi ciklus létrejötte körül játszott hasonló szerepe, amelyről – ugyancsak a szerkesztői postában – még konkrétabb bizonyítékaink vannak. A Debreceni Ellenőr 1894. december 13-i számában a következő üzenet jelent meg Krúdy számára: „Nyíregyháza. Megkaptuk; köszönjük. A quartier sct. Leopoldból való cyclus folytatását kér­jük.” Az üzenet több szempontból is fontos. Miután Krúdy a sorozatba tartozó novellákkal kapcsolatban nem jelölte meg az összetartozást, – szokásától eltérően még közös alcímmel sem könnyítette meg az egyes darabok rokonságá­nak felismerését – mindenekelőtt ebből az üzenetből tudjuk meg egyáltalán, hogy nem egyszerűen azonos környezetben játszódó elbeszélések véletlen ta­lálkozásáról van szó Krúdynál ebben az időben, hanem – akár saját kezdeméményezésére, akár Gáspár tanácsára – a lipótvárosi polgárság életéről szóló nagyobb novella ciklus körvonalai lebegtek a fiatal író szeme előtt. Hogy a „quartier sct. Leopold” valóban Lipótvárost jelent, azt később a ciklus egy darabjának egyik részlete is megerősíti. A Faltér Katinka története című el­beszélésben olvashatjuk a következő mondatokat: „Ismeritek Völgyit? Higgadt, megfontolt ember, szereti a botrányt kikerülni, hát egészen csendesen simult el az egész dolog, mit pedig a quatre Lipót pletykahiénái, már mint édes csemegét magasztaltak egymás között.”

Levelezésük nagy része, sajnos, nem maradt fenn, így ma már aligha lehet kideríteni, hogy a ciklus megírásának ötlete is Gáspártól származott-e, vagy csak a megkezdett munka folytatására biztatja a fiatal írót. Bárhogyan történt is azonban, annyi kétségtelenül megállapítható az ilyen szűkszavú üzenetekből is, hogy kapcsolatuknak ebben a kezdeti korszakában Gáspár Imre igen jelen­tős, s határozottan pozitív irányú hatást gyakorolt Krúdyra. Életük későbbi folyamán ez a hatás egyre kevésbé előremutatóvá, majd egyértelműen negatívvá vált, írói indulása legkezdetén azonban letagadhatatlanul sokat köszönhet Krúdy Gáspár irányításának. Többjei mutat arra, hogy elsősorban Gáspárnak tulajdonítható, hogy pályája legelején Krúdy a haladó városi-polgári irodalom­hoz csatlakozik, s jórészt neki köszönheti a társadalmi kérdések iránti fogékony­ságát is.

Már az eddig sorra vett novelláknak is jó néhány olyan jellegzetességét figyel­hettük meg, amelyek több vonatkozásban is a későbbi, érett Krúdy-művek előfutáraivá teszik ezeket a korai írásokat. Van azonban elbeszéléseinek egy olyan csoportja, amely az eddigieknél is sokkal szembetűnőbben bizonyítja pályakezdésének és 1910 körül véglegesen kialakult írásművészetének belső rokonságát. Érett korszakának eszmeileg-művészileg talán nem mindig legérté­kesebb, de minden esetre legjellemzőbb művei a Szindbád-novellák, illetve re­gények. Szindbád alakjában sikerült Krúdynak olyan hőst teremtenie, aki az­tán pályája végéig erősen lírai jellegű mondanivalójának legfőbb hordozója lett. A kalandos kedvű csodahajós neve csak 1910-ben bukkan fel a Krúdy- novellákban, alakja azonban – egyelőre még jellegtelen neveken – már rég­óta ott bujkál Krúdy írásaiban. Diákköri novellái közt több olyan is található, amelyeknek hőseiben szinte lehetetlen föl nem ismernünk a későbbi Szindbád előképét. Ez a megállapítás nem mond ellent annak az általánosan ismert fel­fogásnak, hogy 1910 körül valami új kezdődik Krúdy művészetében. Annyit azonban föltétlenül jelent ezeknek a fiatalkori novelláknak a tudomásulvétele, hogy a Mikszáth-hatás végén bekövetkező fordulat nem váratlanul és főként nem előzmények nélkül bontakozik ki Krúdy művészi fejlődésében. Ellenkező­leg. A Szindbád-téma e korai változatai is épp azt bizonyítják, hogy a pálya­kezdő Krúdyban már sok minden ott van a későbbi érett Krúdyból, s csak a Mikszáth-hatás szorította vissza benne egy időre eredeti hajlamait, érdeklődé­sét, s kényszerítette hosszabb kitérőre, hogy csak jól a férfikor delén találjon rá újra arra az útra, amelyen még diákkorában tette meg az első bátortalan lépéseket.

Szindbád sokoldalúan jellemzett, rendkívül összetett figura. Két-három vo­nással szinte lehetetlen megragadni alakját. Természetes, hogy a korai novellák­ban még nem bontakozott ki jelleme a maga sokrétűségében. A későbbi Szind­bád néhány alaptulajdonsága azonban már ott van több diákköri írásának hő­sében. A szívek dala (Debreceni Ellenőr. 1894. október 22.) című elbeszélésének hőse, Homonay Sándor pl. jellegzetesen Szindbád-figura, utazgató, kiábrán­dult, unatkozó, pisztolycsőbe nézegető, igazi Krúdy-hős. A dzsentri környezet­ben lejátszódó történet is a Szindbád-novellák gyakori cselekménysémájára emlékeztet. Homonay Sándor meghódítja a főispán feleségét, amikor azonban az asszony már teljesen rabja lesz a szerelemnek, ő cinikusan búcsút vesz és el­utazik a vidékről.

A Szöktet és a fürdőből című novellában (Debreceni Ellenőr. 1895. augusztus 13.) lényegében ugyanennek a témának egy másik változatát írta meg. Az utaz­gató fiatalembert itt Szilágyinak hívják. Unalmában egyik fürdőhelyről a má­sikra megy. A férfiak szeretik, mert ért a kártyához, és művészien tud lumpolni, az asszonyok mindenütt bolondulnak utána, ő azonban mindig időben tud to­vábbutazni. Ezúttal az alispán szép, fiatal felesége szeret bele, s bár ő sajnálja a rokonszenves férjet, akivel biliárdozni szokott a kaszinóban, egy éjszaka mégis megszökteti a szerelmes Hubánét.

A későbbi Szindbádnak is egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy életének nagy része az asszonyok körüli szolgálatokban telik el. Gáncs nélküli lovag, a középkori trubadúr és egy kicsit Don Quijote keveréke a modern selyemfiúval, akire a nők szívesen rábízzák titkaikat, s ő ismeri is a szerelem művészetének-mesterségének minden rejtélyét. A diákköri novellák Szindbád-előfutáraiban már ez a tulajdonság is többször jelentkezik. Egy kevés romantika című novella­mozaikjának (Orsova, 1894. április 22.) hősében már sok minden van Szindbád erotikus művészetéből. Nemcsak a mindig új nők után vágyó kalandor-termé­szetéből ismerünk rá, hanem mindenekelőtt szerelmi hódítóművészetének vál­tozatos eszközeiből. Minden nővel szemben azonnal megtalálja a leghatásosabb módszereket. Az egyiket a Minnesängerek földietlen, testetlen epekedésével, a másikat a külvárosi apacs durva nyersességével kényszeríti megadásra. A nők titkainak ugyanez az ismerete jellemző Asszonyi illat című írásának (Debreceni Ellenőr. 1895. augusztus 28.) hősére is. Egy kávéházi beszélgetés keretében boncolgatják a nők vonzóerejének rejtélyeit. Jóska, a főszereplő egész elméletet fejt ki a női test illatának varázsáról: „Barátom, az asszonyok legnagyobb csá­bító erejét a szag képezi. Testének illata hódító, ingerlő szag, amelyik úgy áram­lik ki a női testből, mint egy szép rózsa kelyhéből a virágillat.” A novellára vé­gig az a fojtott, kissé dekadens erotika jellemző, amely a Szindbád novellák legtöbbjére is rányomja a bélyegét.

A pályakezdet novelláinak azonban nemcsak tematikájában, hanem művészi eszközeiben is több olyan sajátosság figyelhető meg, amely önmagában, foly­tatás nélkül talán nem is hívná fel magára a figyelmet, mint az író későbbi fej­lődésének csírái azonban – az érett művek aspektusából visszatekintve –, föl­tétlenül fontossággal bírnak. E sajátosságok között első helyen kell említenünk műveinek erős líraiságát. Az érett Krúdy gordonkázó lírizmusa általánosan ismert, gyakran emlegetett tény, a fiatalkori Krúdy-művek líraiságáról azon­ban eddig alig történt említés, ami persze érthető is, ha tudjuk, hogy a Mikszáth-hatás kora előtti Krúdyról az irodalomtörténet szinte nem is vett tudomást. A Mikszáth-hatás kora pedig ilyen szempontból is kitérést, elkanyarodást je­lentett. A líraiság, a hangulatiság háttérbe szorult, helyét az epikus jellegű anekdótázás foglalta el. Az 1910 utáni Krúdy sajátos lírizmusát azonban sokkal jobban és könnyebben értjük meg, ha nem ebből az epikus anekdotázásból pró­báljuk levezetni, hanem tehetsége, már pályája legelején is jól kirajzolódó lírai karakterének természetes megnyilvánulásaként tekintjük.

Ez a líraiság, ha nem is olyan mértékben, mint az érett Krúdynál, elsősorban a cselekmény hiányában, illetve vérszegénységében nyilvánul meg. A kerek, könnyen elmondható történet már ekkor is ritka novelláiban. Események he­lyett inkább lírai pillanatokat örökít meg, a logika fonalára fűzött történés he­lyét a hangulatok szertelen burjánzása foglalja el.

A líraisággal függ össze az első személy gyakori használata is. A fiatalkori novellák túlnyomó többségében vagy közvetlenül magával a főhőssel mondatja el a történetet, vagy egy, a tulajdonképpeni cselekményen kívül álló melléksze­replő szájába adja. Ez utóbbi megoldás jelentős kihatással van szerkesztésmód­jára is. Az ilyen típusú novellákban majdnem kizárólag a keretes megoldást al­kalmazza. A kerettörténet színhelye rendszerint az éjjeli kávéház, szereplői írók, újságírók, esetleg festők, színészek, vagy más bohémek, akik éjszakáról éjszakára együtt ülnek a szeparék kékes füstjében, s mindig akad közöttük egy-egy idősebb bohém, aki történetek elmondásával szórakoztatja fiatalabb kollé­gáit. Ilyen elbeszélései pl. a következők: Szenvedélyes asszonyok, Egy darab hajnal, Asszonyi illat, Október, A vén fiú, A Falter Katinka története. Előfordul, hogy a keret több önálló történetet foglal össze, s így az egymástól független elbeszélések ciklussá rendeződnek. Legnagyobb szabású kompozíciója Az „Öreg” meséiből című sorozat, amely tizennégy novellát tartalmaz.

Ez a szerkesztésmód főként azért érdemel figyelmet, mert érett korszakában is gyakran alkalmazza. Igaz, hogy Krúdy elsősorban novellista volt, akinek regényei is többnyire önálló novellákból épülnek föl, ugyanakkor viszont leg­több elbeszélés-kötetének egyes darabjait szinte egységes művé fűzi össze az író sajátos komponáló képessége. E fiatal kortól előszeretettel alkalmazott keretes szerkesztésmódnak a következménye, hogy Krúdynál sokszor csaknem teljesen elmosódik a határ novella-gyűjtemény és regény között. (Gondoljunk pl. olyan köteteire, mint az Aranykéz utcai szép napok, vagy egyes Szindbád kötetek.)

A líraiság és a keretes szerkesztésmód mellett a pályakezdet novelláinak több nyelvi sajátossága, stíluseszköze is a későbbi Krúdyt sejteti már. Az a jellegze­tes Krúdy-stílus, amelyre két-három mondat után a legtöbb átlagolvasó is biztosan ráismer, aki csak valaha Krúdy-művet olvasott, természetesen csak jóval később alakul ki a maga teljes pompájában. Az induló Krúdy nyelvében mindebből aránylag még nagyon kevés látható együtt, de ez a kevés is lényegesen könnyebbé teszi az érett Krúdy-stílus kifejlődésének megértését, mintha ki­zárólag a Mikszáth-hatás korának nyelvi eszközök tekintetében is kitérést jelentő, ilyen vonatkozásban is Jókai és Mikszáth anekdótázó, a vidéki nemesi kúriák, a régi köznemesi táblabíróvilág nyelvhasználatát tükröző kifejezésmódjához közeledő stílusából próbálnánk az 1910 utáni Krúdy nyelvét szár­maztatni.

Az ifjúkori novellák nyelvének alapanyaga a századvégi városi polgárság nyelve, vagyis annak a társadalmi osztálynak a nyelvét használja, amelyből hőseit is leggyakrabban választja. Népnyelvi és tájnyelvi elemek csak a legrit­kábban színezik stílusát, de idegen tőle a nagyvárosi argót használata is. Alak­jai többnyire egy-ugyanazon nyelven beszélnek, a nyelvi egyénités lehetőségei­vel, a beszédjellemzés eszközeivel még nemigen él. A legmeglepőbb azonban, hogy bántó nyelvi botlások már a legkorábbi írásokban sem fordulnak elő. Fiatal kora és rendkívüli termékenysége ellenére is mindig szinte fölényes biz­tonsággal kezeli a nyelvet, sőt, mintha szándékosan ellensúlyozni, illetve lep­lezni akarná kezdő voltát, stílusa már-már csaknem mesterkélten könnyed, nagyvilágias. Ezzel függ össze, s a koravénség pózában való tetszelgéssel, hogy előszeretettel használ idegen szavakat. Egyik legkorábbi, még nem egészen tizenöt éves fejjel írt tárcájában pl. a következő idegen szavak és kifejezések for­dulnak elő: párter, stréber parvenu, race, exisztencia, Rembrandt-kalap, princesse-ruha, Palais Royal, guckerez, heliotrop-illat, Café-Chanton, operette-diva, chansonett, rostbeefstek, alterál, orfeum habitué, (Színház után. Nyír­egyházi Hírlap. 1893. augusztus 10.)

Míg a nyelvjárási elemek csaknem teljesen hiányoznak, professzionalizmusok annál gyakrabban szerepelnek a fiatalkori elbeszélések nyelvében. Különösen a szerkesztőségi élet, s a nyomda szakkifejezéseit alkalmazza sűrűn már diákkorá­ban is, bár közelebbről valószínűleg csak debreceni újságíró korában ismerhette meg a redakció és a sajtó műhelytitkait. Gyakoribb kifejezései ebből a tárgy­körből: mettőr, korrektor, korrektúra, garmond durch, kolumna stb.

Abból a prózaírónál szinte páratlan képgazdagságból, amely az érett Krúdy- stílus kétségtelenül legfőbb varázsa, s amely prózáját annyira költőivé teszi, az ifjúkori művekben még ízelítőt is csak ritkán találunk. Egy-egy szokatlanabb jelzős szerkezete, vagy újszerű hasonlata azonban mégis a későbbi nagy stílus­művészről árulkodik már. Vonatkozik ez a megállapítás mindenekelőtt úgy­nevezett irodalmi hasonlataira, amelyek 1910 utáni írásainak olyannyira jellegzetességei lesznek. Krúdy nem volt „irodalmi író” abban az értelemben, ahogy Ady használta ezt a kifejezést Kosztolányival kapcsolatban. Sohasem akart poéta doctusnak látszani, irodalomról nem is szívesen beszélt. Műveiben azon­ban feltűnően gyakoriak az irodalmi vonatkozások. Hangulatteremtő képalko­tásának egyik visszatérő módja a nagy írókra, s közismert irodalmi alkotásokra vonatkozó asszociáció. Hadd álljon itt például néhány ilyen irodalmi hasonlata: „E kocsmaasztalok mellett öreg kéjencek mondták el fajtalankodásaikat ifjú nőkkel, ősz szakálluk oly „igazmondóan” fehérlett elbeszéléseik közben, mint az Arany János versében a vén Márkus galambősz feje.” (N. N. 101. lap!)

„A tavon vakon siklottak a csónakok, mint Byron verseiben...” (Mákvirá­gok kertje. 179. l.)

„A verkli hangja befagyott, mint Münchausen kürtje.” (Hét bagoly. 130. l.)

„Még mindig jobban kedveltem a fagyos, őszi fákat, mint a nőket. A mező­ket, amelyeken úgy közelgett a köd, mint egy északi regényben a melankólia.” (N. N. 30. lap.)

Ezeknek az irodalmi asszociációkon alapuló hasonlatoknak az előfutárai is megtalálhatók már a diákköri novellákban. A szomszéd szobaúr című elbeszé­lését például a következő mondattal vezeti be; „Olyan komor, szürke novem­beri est volt, mintha valamelyik vén Dickens-féle novella bevezetése valósult volna meg.” (Orsova. 1895. január 13.)

Még figyelemreméltóbb az író későbbi fejlődése szempontjából, hogy már e korai novelláiban is meg-megcsillan helyenként későbbi írásművészetének egyik legjellemzőbb, legegyénibb vonása, a stílirónia. A szerepe ekkor még nem pontosan ugyanaz, mint az érett Krúdynál. Ott főként arra szolgál, hogy finom­kodó, erősen színpadias, impresszionisztikus stílusát ellensúlyozza, itt viszont, inkább még az a szerepe, hogy saját írói gyengeségeit leplezze. Érzi, hogy vala­hogy másképpen kellene beszélnie, de még nem tudja, hogy hogyan. Az előtte járó nemzedék nyelvi eszközeit használja, de tudja, hogy azok már kopottak. Újakat még nem tud teremteni, azonban minduntalan parodisztikus fintorok­kal érezteti fölényét a régivel szemben. Levél Pánhoz című novellájában például maga is bevallja, hogy a Pesti Napló tárcaíróinak receptje szerint írja művét, majd a következő ironikus bevezetéssel kezdi történetét: „Tavasz volt, mint rendesen, ha poétikus történetről van szó, mert lehet-e susogó falombokról és nyíló tulipánokról januáriusban beszélni, mert egy poétikus történethez okvet­lenül szükséges egy-két holdsugár, meg susogó, repedezett kérgű hárs.” (Orsova. 1894. június 17.)

A konvencionális szerelmi történetek banális közhelyeivel különösen gyak­ran gúnyolódik. Annuska biciklizik című novellájának házaspárja összezördül, mert a feleség szeretne megtanulni kerékpározni, a férj azonban nem engedi, hogy a divatos új találmányra üljön. Annuska bicikli utáni vágyát így írja le Krúdy:

„Reggelenként vidáman fog felkapaszkodni a kerekekre, s a nagy park bólongató akácai lesznek csak tanúi az első kalamitásoknak. Ezek a bólongató nagy fák a legtöbb novellában benne szerepelnek és titoktartásukról ismeretesek.” (Debreceni Ellenőr. 1895. február 6.) Andornak, a féltékeny férjnek az oldalán viszont így érvel: „Jön, tisztelt előfizetők egy zsokésapkás, tűzszemű fiatalem­ber, aki szükségképp ismeri az asszonyok gyengeségeit, és nagyon türelmes lesz majd az Annuska tanításában; az pedig veszedelmes dolog, uraim.”

Itt már nemcsak a banális helyzetet és a sematikus jellemábrázolást ironi­zálja, hanem grimaszt vág az előfizetőkre kacsingató, azok kispolgári ízlését

kiszolgáló írói magatartás, s egy kicsit talán az olvasóközönség felé is. A kor papirosízű tárcairodalmát parodizáló hőseit maga is papiros-érzelmekkel ru­házza fel. A férje makacssága miatt megsértődött Annus lelkiállapotát így mu­tatja be: „Annus sírt és nem tudta, hogy mit tegyen. Valamikor úgy olvasta, hogy Andornak most oda kellene melléje jönni és valamit mondania mindenesetre.”

Szereplőinek külső jellemzésében, alakleírásában is gyakran találkozunk ezzel az ironikus-parodisztikus megoldással. Akácvirágok című keretes elbeszé­lésében például így mutatja be egyik szereplőjét: „Egy kislány állott a diquen tenger felé fordulva hosszú, vágyakozó tekintettel, egy kis lány, aki szőke volt és kékszemű, fehér kék szalagos ruha volt rajta, mint a novellahősnőkön legtöbbnyire.” (Ugocsa. 1895. január 6.)

A líraiság, a keretes szerkesztésmód, a nyelvi eszközök és a stílirónia vázlatos bemutatásával természetesen korántsem merítettük ki Krúdy ifjúkori novellái­nak valamennyi formai-művészi problémáját. Nem is ez volt a célunk. Néhány olyan jelenségre akartuk felhívni a figyelmet csupán, amelyek ezeket az egészen korai írásokat az érett Krúdy-művek előképeivé avatják, s amelyek egyben a velük való foglalkozás indokoltságát is kétségtelenné teszik.

 

Бэла Катона

ПО ТЕЧЕНИЮ ГОРОДСКОЙ МЕЛКОБУРЖУАЗНОЙ
ЛИТЕРАТУРЫ ПЕРВЫЕ ШАГИ НОВЕЛЛИСТА КРУДИ

Прехняя литература о Круди считала, что в начале своей карьеры Дюла Круди шел по следам Миксата. Автор в этой статье показывает, что влияние Миксата заметно проявилось у Круди только на рубеже прошлого и настоящего веков, и этому влиянию у молодого писа­теля предшествовал такой, до сих пор неизвестный период развития, когда начинающий Кру­ди ориентировался в тогда еще только развертывающемся и укрепляющемся у нас реалисти­ческо-натуралистическом направлении городской мелкобуржуазной литературы. Эти но­веллы студенческого периода во многих отношениях являются предвестниками позднейших, написанных под влиянием Миксата произведений, именно поэтому они заслуживают боль­шего чем до сих пор им уделялось внимания.

 

Bela Katona

IM STROM DER STÄDTISCHEN-BÜRGERLICHEN LITERATUR
DIE ERSTEN SCHRITTE DES NOVELLISTEN KRÚDY

Die frühere Krúdy-Literatur war so informiert, dass Gyula Krúdy zu Beginn seiner Laufbahn in den Spuren von Mikszáth wandelt. Der Verfasser weist in dieser Abhandlung nach, dass der Ein­fluss von Mikszáth erst um die Jahrhundertwende bei Krúdy bemerkbar wurde. Diesem Einfluss ging bei dem jungen Schriftsteller aber eine solche bisher unbekannte Entwicklungsperiode voraus, als der Anfänger Krúdy sich der damals bei uns gerade entfaltenden und erstarkenden realistisch­naturalistischen städtischen-bürgerlichen Literatur zuwandte. Diese Novellen aus der Studentzeit sind in vieler Beziehung die Vorläufer der späteren, auf den Einfluss von Mikszáth folgenden Schrif­ten und verdienen gerade deshalb grössere Beachtung als bisher.

 

(A Nyíregyházi Tanárképző Főiskola tudományos közleményei. 2. kötet.
I. Közlemények a társadalomtudományok köréből.
Nyíregyháza, 1968. 103-116. p.)