Katona Béla - Turgenyev jegyében

KATONA BÉLA

TURGENYEV JEGYÉBEN

(Egy fejezet Krúdy Gyula pályakezdéséből)

Az első pesti években keletkezett Krúdy-írások nemigen különböztek alapvetően a diákkorban és a vidéki hírlapíróskodás időszakában létrejött művektől. S ez természetes is, hisz a lakóhely puszta megváltoztatása még nem föltétlenül jelenti új korszak kezdetét az író fejlődésében. Műfajilag – legalább is számszerűen – továbbra is a novella maradt az uralkodó kifejezési formája, mégpedig a novellának azok a válfajai, amelyeket tárcanovella és rajz néven szokott emlegetni a műfajelmélet. Tematikájának sarkpontja ezekben az években is a férfi és nő viszonya, különösen a házasság válsága, s a szerelmi háromszög maradt.

Valami azonban mégis változott ezekben az években. Míg pályája legkezdetén az induló Krúdyt majdnem kizárólag a századvég városi-polgári irodalmának sodrása ragadta magával, most lassanként másfajta hangok és színek is felbukkantak írásaiban. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egycsapásra hátat fordított volna annak a realista-naturalista tendenciájú irodalomnak, amellyel fiatalon eljegyezte magát, csupán azt, hogy emellett az irányzat mellett, az első pesti években egy másik szál is megerősödött művészetében. Érdekes, hogy amíg vidéken élt, főként városi pillanatokat, helyzeteket, alakokat örökített meg írásaiban, amikor viszont a fővárosba került, elszaporodtak műveiben a vidéki, kisvárosi-falusi élet képei. Az elmondott történetek még nem sokban különböztek, de a nagyvárosi, polgári miliőt egyre gyakrabban váltotta fel írásai hátterében a nemesi udvarház, a dzsentri környezet, s a naturalizmus szándékosan dezilluzionista ecsetkezelését helyenként halvány romantikus színeződés helyettesíti. Az első nagy mester, Zola helyére, vagy legalább is mellé, új példakép került: Turgenyev.

Turgenyev és a magyar irodalom kapcsolatával újabban két kitűnő tanulmány is foglalkozott.1 Ezekből kiderült, hogy a nagy orosz regényíró művészete meglepően korán hatni kezdett irodalmunkra. Már a múlt század 60-as éveiben megindult műveinek magyarra fordítása, s népszerűsége csakhamar a Puskinét és Lermontovét is megelőzte. Eleinte a hivatalos irodalom igyekezett kisajátítani, s a maga „nép-nemzeti” koncepcióját igazolni-erősíteni Turgenyev művészetével. Később, a 80-as években a polgári irodalmi ellenzék írta a zászlajára Turgenyev nevét. Az akkori kritika, mint a realizmus mintaképét emlegette, s míg korábban konzervatív oldalról, „írásainak líraiságát, gyengédségét, realizmusának borongós szelídségét”2 emlegették, „az új generáció szemében egyre inkább fontosabbak lesznek Turgenyevből azok a társadalmi programok, politikai eszmék, amelyeket – jogosan vagy tévedésből Turgenyev nevéhez fűzött, tőle származtatott, neki tulajdonított”.3

A 80-as évek végén, a 90-es évek elején aztán Turgenyev hatása lassanként beleolvadt a francia naturalizmus hatásába, ami annál könnyebben megtörténhetett, mert a Franciaországban élő Turgenyev Flaubert-rel, s a francia naturalistákkal tartott

kapcsolatot. A maga egyéni specifikumaival a 90-es évek végén jelent meg irodalmunkban újra Turgenyev, s éppen Krúdy éleszti fel alakját, s ő már „mint a romantika példaképét, forrását állítja piedesztálra”.4

Ha olvasott is valamit tőle diákkorában, valószínűleg csak Pestre érkezése után ismerkedett meg Krúdy alaposabban Turgenyevvel. Korábban ugyanis nemigen emlegette, ettől kezdve viszont cikkeiben is, szépirodalmi műveiben is lépten-nyomon hivatkozott rá. Vidéki témájú elbeszéléseinek címe alá gyakran írta oda alcímként: Egy vadász irataiból.5 Egyik novellájának pedig főcímét is Turgenyevtől kölcsönözte: Tavaszi hullámok.6 Egy másik írásának hőse olyan szenvedélyes rajongója az orosz regényírónak, hogy egy-egy könyvének elolvasása után barátait is Szanyinnak, Cirillnek szólítja, s a Tavaszi hullámok Gemmájáról úgy beszél, mint szerelméről.7

Turgenyevvel való kapcsolata azonban legvilágosabban talán mégis a fiatal Krúdy egy érdekes programcikk-szerű vallomása alapján bontakozik ki előttünk. Ez az írása Emlékezés egy öreg oroszra. Turgenyev a magyar irodalomban címmel a Fővárosi Lapokban jelent meg.8 A cikk elején Turgenyevet a legnagyobb orosz regényírónak nevezi, „akinél mélyebb hatást külföldi író nem tett a mai magyar szépirodalomra”. Érdemes megjegyezni azoknak az íróknak a nevét, akiket Krúdy Turgenyev magyar követői között emleget, mert voltaképpen ezzel saját szellemi rokonságát, a maga családfáját is felvázolja. Az első számú és legjelentősebb tanítványnak Peteleit látja, de a turgenyevi iskola hatását fedezi fel Gozsdu Elek és Thury Zoltán munkásságán is.

Még figyelemre méltóbb azonban talán az, amit a romantikáról mond, mert ebben már tükröződik az a változás, amely Krúdy érdeklődésében, orientációjában ezekben az években végbement: „Hiába verik fejüket a falba a reálisták, veristák, a romantika megvan, a romantika él, és nem is szándékozik soha sem meghalni, legalább is addig nem, amíg az emberek szívet hordanak a kabátjuk alatt. Az új irodalmi iránylatok (sic) hempereghetnek a mocsárban, – jön a romantika – s megtisztogatja az olvasók posványos ízlését, nemessé és emberekké teszi őket... Ezután az elöljáró beszéd után pedig ne tessék azt hinni, hogy én valami túlságos barátja vagyok a szélső romantikának, – egyáltalán mindaz, ami az irodalmi végek felé gravitál, nem lehet többé szép, – így nem a hiperromanticizmus sem. De szeretem azt a romanticizmust, aminek Turgenyev Szergejevics Iván volt a legnagyobb mestere.”

Ha arra a kérdésre keresünk választ, hogy mi ragadta meg Krúdyt Turgenyevben, mi az, amiben valóban követőjévé vált, mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy Turgenyev voltaképpen nem annyira új elemekkel gazdagította Krúdy művészetét, hanem inkább csak megerősítette írói alkatának néhány olyan vonását, amely fellépésétől kezdve megfigyelhető volt benne, igazi jelentőségre azonban csak ekkor, Turgenyev hatására jutott. Már a diákköri novellákkal kapcsolatban is beszélhetünk, pl. Krúdy lírizáló hajlamáról, líraisága azonban ezekben az években jelentősen mélyült és gazdagodott, s még egyénibbé is vált.

Még szembetűnőbb Turgenyev hatása a Krúdy-novellák hátterének, környezetrajzának áthelyeződésében és konkrétabbá válásában. Korábbi elbeszéléseinek többsége a nagyvárost választotta színtérül, de ha elvétve vidéki környezetet rajzolt is alakjai mögé, azt is többnyire jellegtelenül, a táji specifikumok nélkül tette. Ettől kezdve viszont mind gyakrabban szerepelt írásaiban a vidék, a kisvárosok és a nemesi udvarházak világa, mégpedig most már nem egy elvont, semmivel sem azonosítható táj, hanem egyre fölismerhetőbben az író szülőföldje, a Nyírség. Turgenyev és Krúdy tájélményének párhuzamára Diószegi András mutatott rá először: „A háttér, a természeti keret, amelyet Krúdy ezekhez a novellákhoz odafest; a Turgenyev középoroszországi tájaihoz motívumaiban és hangulatában sok mindenben hasonló, melankolikus nyírségi táj. Ez a táj, ez a Turgenyev (s Gozsdu, Petelei) módjára felvázolt keret, atmoszféra telik meg Krúdynál sajátos új elemekkel: a kísértetiesség és az álomszerűség sejtelmes motívumaival.”9

Végül saját útjának igazolása, látta Krúdy Turgenyev tematikájában is. „Turgenyev minden írásában a szerelem dominál, mint kiinduló alapmotívum. Ez az. A komoly Vörösmarty epikája nem versenyezhet a Petőfi lírájával. Mert ne tessék hinni, hogy csak a tizenhatesztendős leányok lelik kedvük bűbájos szerelmi regénykék olvasásában. Mindnyájunknak ez kell, üdeség, szín zománca.”10 Ha tudjuk, hogy Krúdy írásaiban kezdettől fogva milyen nagy szerepe, mennyire központi helye volt a szerelemnek, könnyen megértjük Turgenyev iránti lelkesedését. S ha később újabb példaképek kerültek is Turgenyev helyére, s igazán saját hangját megtalálva bizonyos értelemben túl is jutott a Turgenyev-hatás korszakán, ebben a vonatkozásban mindvégig Turgenyev tanítványa maradt. „Megtartja a kompozíció és az alakjellemzés turgenyevi elvét; nála is az egyéniség a szerelemben nyilatkozik meg legmélyebben, emberről és társadalomról mindent a férfi és nő egymáshoz való viszonyában mond el.”11

Természetesen, amikor Turgenyev-hatásról beszélünk Krúdyval kapcsolatban, nyomatékosan hangsúlyozni kell, hogy itt nem valamiféle utánzásról, mechanikus átvételekről, de még csak nem is reminiszcenciákról van szó, hanem sokkal inkább egy olyan szellemi rokonságról, amelyben az ösztönzéseket adó és az inspirációkat befogadó író élményvilága, írói alkata és életérzése szerencsésen összetalálkozik és termékenyítőleg hat, anélkül, hogy az író öntörvényű kibontakozásának és fejlődésének rovására menne. A találkozást csak megkönnyítette és erősítette az orosz és a magyar társadalom fejlődésének sok szembetűnő hasonlósága. Ebből persze az is következik, hogy Krúdy írói kibontakozása nagyjában-egészében Turgenyev nélkül is ugyanebben az irányban haladt volna. Turgenyevvel való találkozása azonban vitathatatlanul meggyorsította fejlődését és nemcsak az első pesti évek termésén, hanem egész további pályáján is jól megkülönböztethető nyomokat hagyott.

Azt a lassú változási folyamatot, amely ebben az időben Krúdy írásművészetében végbement, talán az egyes novelláknál is szembetűnőbben mutatják a fiatal író első kötetei, noha azok egész termésének mennyiségileg csak meglehetősen kis töredékét foglalják magukba. Ha á novellák egészét nézzük, még alig észrevehető a fokozatos irányváltoztatás, hisz jó ideig még legalább olyan számban születtek a korábbi típusú, naturalista tendenciájú elbeszélések is, mint a turgenyevi vonalon kibontakozó romantikus színezetű novellák. Nyilván nem véletlen azonban, mit tart az író érdemesnek, hogy kötetébe is felvegye, mit érez igazán jellemzőnek törekvései reprezentálására. S ha egész novellatermésének ismeretében nem is mondhatjuk el a fiatal Krúdyról, hogy valami különösebben magas fokú tudatosságot árul el az első kötetek novelláinak kiválasztásában, az egyes darabok egymás mellé állításában, a kötetek megkomponálásában, annyit jogosan megállapíthatunk, hogy ezekben a gyűjteményekben már inkább a turgenyevi hang az uralkodó.

Krúdy első könyve 1897 nyarán látott napvilágot Üres a fészek címmel.”12 A kötet egy kétrészes hosszabb novellát és hét rövidebb elbeszélést tartalmaz. A címadó írás kivételével a novellák már előzetesen megjelentek újságokban, folyóiratokban, főként az Egyetértésben és a Magyar Szemlében. Érdekes, hogy bár régóta készült kötetkiadásra, régebbi írásaiból egyet sem vett bele gyűjteményébe. A kötet legkorábbi novellája is 1896 decemberéből való, a többi írás pedig 1897 első felében jelent meg.

Az Üres a fészek igazi első kötet. Még jóval több benne a fogyatékosság, a kiforratlanság, mint a valóságos írói erény. Olyan, mint Móricz kötetei lettek volna a Hét krajcár előtt. Krúdy azonban nem várta ki a maga Hét krajcárját. Jellemző, hogy válogatott elbeszéléseinek nagy sorozatába csupán egyetlen novella került bele ebből a kötetből. A terjedelmes címadó írás voltaképpen két különálló novellát foglal magába, amelyeket csak a téma párhuzamossága kapcsol össze. Mindkettő egy-egy váratlanul zátonyra futott házasság körül forog. Az első történet középpontjában a férfi áll, Balassa Imre. Egy kicsit jókais hős. Mintha csak Berend Ivánból és Timár Mihályból lenne összegyúrva. Egy vasgyár igazgatója egy felvidéki kisvárosban. Mindene a munka. Gyakran „munkászubbonyt ölt, ha fennakadás támad, ő siet elő”. De kitűnő vállalkozó is volt, sikeres üzleteket kötött, „arannyá vált minden a kezében”. Feleségével is boldogan éltek hosszú ideig, de egy fővárosi utazás alkalmával az asszony megtudja, hogy férje elvált ember, és első felesége Pesten él. Az asszony féltékenykedni kezd, s nem is egészen alaptalanul, mert az első feleség találkozóra hívja Balassa Imrét. Itt következne az igazi konfliktus, de a férfi ingadozása, vergődése a két asszony között lélektanilag teljesen motiválatlan marad. Végül elhagyja feleségét a régi asszony kedvéért, ez a lépése azonban nem annyira a történés belső logikájából következik, mint inkább azért, hogy az író a végére odaírhassa az öregesen bölcselkedő tanulságot: „Kutyák a férfiak, de a nők sem különbek.”

A második történetben szintén családi háromszöget mutat be az író, de itt az asszony áll a középpontban. Klára évekig boldogan él bankigazgató férjével. Váratlanul azonban betoppan hozzájuk ifjúkori szerelme és férjének egykori barátja, Toroczkay Barna, aki sok évig az afrikai sivatagban élt, hogy ne zavarja boldogságukat. A régi szerelem hirtelen újra fellobban, a két férfi között vergődő asszony azonban nem tud választani. Toroczkayt szereti, de férjét is tiszteli, nem tudja elhagyni. Inkább a halált választja. Mikor férje tudomást szerez a történtekről, öngyilkosságot követ el. A történet talán abban tér el a megszokott sablontól, hogy mindhárom szereplő szinte egymást múlja felül jóságban és nagylelkűségben. Toroczkay nem aljas csábító. Mikor látja az asszony dilemmáját, vissza akar menni a sivatagba, hogy ott várja ki a hívását, ha egyszer özvegy lenne. De Thorwelt, a férj sem a szokványos zsarnokok fajtájába tartozik. Szereti feleségét, tele van iránta gyöngédséggel, bőkezű, még botlását is megérti. Rajtuk is túlemelkedik azonban Klára, aki önmagát áldozza fel, hogy megmentse mindkét férfi életét. Tanulsága, mintha csak cáfolni akarná az előző elbeszélés mondanivalóját: A férfiak és a nők egyaránt tudnak nemesszívűek, fennkölt gondolkodásúak lenni.

Az, hogy a két párhuzamos történettel ellentétes mondanivalót tud kifejezni, szerencsés írói találat. Szemléletesen érzékelteti az élet kiszámíthatatlan sokszínűségét, azt, hogy minden egyes helyzet a lehetőségek, a variációk szinte végtelen sokaságát rejti magában. Ábrázolási módja azonban még sok vonatkozásban kezdetleges. Az eseményeknek nincs belső logikájuk, a szereplők sorsát inkább a véletlenek irányítják. (Az első novellában a többszöri véletlen találkozás, a másodikban a levél véletlen megtalálása.) S mindezeken túl az egészet valami rendkívül émelygős, naív szentimentalizmus lengi körül. Az első novellában pl. ilyen mondatokat olvashatunk a gyárról és a munkáról: „Emberek futnak, sürögnek, sikolt a gőzdaru. A munka! Milyen szép a munka! – S hogy dolgozik a férje is. Néha barna az arca a szénportól, munkászubbonyt ölt, ha fennakadás támad, ő siet elő. Kipirul, lobog a szeme, s milyen szép ilyenkor. A munka mi szép! Lemegy vele a munkások közé, az öntők forróságába, a kohók tüzébe. S együtt érzik, együtt mondják: Mi szép és nagyszerű a munka!”13

Alakjai is egysíkúak, élettelenek. A jellemzésben kedveli az éles kontraszthatásokat. Az első novella női főszereplői közül Hanna kistermetű, törékeny, szőke, az első feleség viszont nagy, erős, barna asszony. Ugyanezzel a fekete-fehér ábrázolásmóddal állítja elénk a második novella két férfi főszereplőjét: Toroczkay „alig látszott 30 évesnek. Napbarnított arcán az ifjúság derűje, mély, sötét szemeiben ott volt az élet szikrája. Daliás és karcsú. És Thorwelt? ... Egy szürkülő fejű, elhízott, vénülő férfi, akinek petyhüdt arcbőrén nincs meg a férfikor rózsája. Megtörte a munka, elfárasztotta. Aki ránézett, 50–60 évesnek látta; aki már megette kenyere javát és csak évei vannak hátra az életből. A szemeiből hiányzik a tűz. Lankadtan és fáradtan néz...”14

A cselekménybonyolításban és a jellemábrázolásban a kötet többi novellája sem emelkedik a címadó írás fölé, azonban egy-két darabja mégis szerencsésen mutat előre Krúdy fejlődésének irányába. A történet a szegény leányokról a néhány év múlva általánossá váló dzsentri-tematika egyik előfutára. A legjellegzetesebben Krúdy-írás azonban az első kötetben a Regény a zöld házról című elbeszélés. Ebben már megjelennek az író legsajátabb figurái, a bogaras, különc vénemberek. Görög Tamás a világtól elzárkózva él Bubó nevű öreg szolgájával. Folytonosan valami nagy kincset keres, amelyet valamelyik őse rejtett el a házban. A legendás kincs azonban nem akar előkerülni. Helyette váratlanul egy fiatal lány érkezik, Tamás úr távoli rokona, aki teljesen árvaságra jutott és máshová nem mehetett. A lánnyal egycsapásra új élet, jókedv, kacagás költözik a babonás zöld házba, de nem sokáig tart, mert a szerelem hamarosan kiröpíti a leányt, férjhez megy. A két mániákus öreg pedig keresheti tovább a titokzatos kincset.

A többi elbeszélés Krúdy korábbi témáit variálja. Az első bál, leányszöktetés, szerelmi csalódás, a rossz útra tévedt leány megtérése. A színek azonban kevésbé komorak, mint a megelőző években, kevesebb a tragikus megoldás. Az alapszín, amellyel dolgozik, most is sötét, de ezt az alapszínt írásainak többségében valami szelíd, szentimentális romantika vonja be halvány rózsaszín mázzal.

A korabeli kritika elég kedvezően fogadta Krúdy első kötetét. Igaz, főként azok a lapok írtak róla, amelyekbe a fiatal író rendszeresen dolgozott, amelyek a kötetben szereplő írások többségét eredetileg közölték. Az Egyetértés névtelen kritikusa főként az író hangulatteremtő képességét dicséri, ugyanakkor azonban a cselekmény hiányát, vagy vérszegény voltát kifogásolja: „Fordulatosan ír, de meséi nem mindig kitűnőek, sőt sokszor csodálkozik az ember, hogyan lehet egy csipetnyi történetkéből, egy akkordból, egy szerelmes kézszorításból novellányi tárcát írni... A mai novellisták közt Krúdy egyike a legfárasztóbbaknak, egyben a legélvezetesebbeknek.”15

Krúdy későbbi fejlődésének ismeretében, amikor tudjuk, hogy az író épp ezen az úton, a szokványos mesének, a cselekménynek hátatfordítva, a lírai-hangulati elemek fokozásával teremtette meg a maga sajátos és kivételes művészetét, könnyű lenne megmosolyogni az egykori kritikus kifogásait, azonban el kell ismernünk, hogy a maga szempontjából nagyon is találóak voltak megállapításai. S hozzátehetjük, hogy akarva-akaratlanul szinte az egész későbbi Krúdy-kritika alaptézisét fogalmazta meg az idézett mondatokban. Évtizedeken át variálta a Krúdy-irodalom ezt a szemrehányást, hogy az író nem tud kerek, épkézláb mesét szőni, s közben nem vette észre, hogy Krúdy a maga sajátos módján a regénynek egy egészen új formáját teremtette meg, sok vonatkozásban megelőzve a műfaj világirodalmi megújított, akikkel később rokonítani igyekeztek. Nemcsak találóbbnak, hanem maradandóbbnak is bizonyult a kritikus egy másik megfigyelése, amelyben Krúdy és az orosz irodalom kapcsolatára utal: „Sok az orosz íz az ő írásaiban. Mintha az orosz irodalom emlőin nevelkedett volna, s Turgenyev volna az, akitől írni tanult.”16

A legalaposabb kritika a Magyar Szemlében jelent meg Krúdy első kötetéről. Nem teljes aláírással látott napvilágot, a g. i. névjel azonban kétségtelenül Gáspár Imrét takarja. Mégsem afféle baráti kritika, reklámozó magasztalás, hanem az egyszerű könyvismertetéseknél szinte szokatlan, inkább már a tanulmányokra jellemző sokoldalú elemzés. Érdemes hosszasabban idézni fontosabb megállapításait, mert a fiatal író tehetségének föltétlen elismerése mellett olyan, főként alkotó módszeréből eredő fogyatékosságaira mutat rá, amelyek nemcsak a pályakezdő, hanem a későbbi Krúdyra is rendkívül jellemzőek voltak: „Krúdy alig húsz éves, tehát igen fiatal novellaíró, de emellett a sokatírás, a par force termelés lázát érezvén, máris annyit írt a budapesti és a vidéki lapokban, amennyit mások több évi munkásság folyamán sem igen alkotnak. Éppen ez az, ami a Krúdy munkásságára máris károsan hat. Izmos, erőteljes tehetség, teljesen önálló egyéniség, sötét alapszínekkel, borongós hangulatokkal és finom megfigyeléssel: ezek volnának azok a tulajdonságok, amelyek nála megragadnak, s reményt ébresztenek jövője iránt, de az a nyargalás, az a szünetet nem ismerő, az irodalmi vásárnak szánt postamunka, amelyet Krúdy kifejt, először is felületessé teszik a lélektani rajzot, ismétlésekbe csalják a mese,'az alakok, a keret megválasztásában, nyelvét, irályát színtelenné, pongyolává változtatják. Ő is beleesik a határidő-üzleteket művelő újabb íróknak abba a hibájába, hogy mikor legjobban belemelegszenek a munkába, akkor eszükbe jut a tárcaközlemények megszabott kerete, eszükbe a megrendelt vagy felajánlott munka beszolgáltatásának határideje, s ekkor az anyagot hirtelen összerántják és a mű kerekségét kiegészítő természetes befejezés helyett leírnak egy sejtelmet, egy hangulatot, egy rébuszt, s adnak befejezetlen novellákat.”17

Végső soron tehát Gáspár is a mese kerekdedségét hiányolja, a hangulatiság elburjánzását kifogásolja. Ő azonban már keresi az okot is, és jó érzékkel mutat rá Krúdy túlhajszolt munkatempójának, termékenységének veszélyeire. Azt is látja, hogy Krúdy esete nem egyedülálló jelenség. S ha nem is elemzi részletesen a század végi irodalom fejlődését, olyan kérdést érint, amely a kor prózájának valóban egyik legdöntőbb, legvitatottabb problémája volt: az újságok hatása az irodalomra.

A folyamat valamivel korábban kezdődött, de a 80-as, 90-es években érte el tetőfokát. Az irodalom lényegében hírlapirodalommá vált. Az írók, beleértve a legnagyobbakat is, elsősorban az újságokba írtak, még nagyobb terjedelmű írásaik, regényeik is a lapokban jelentek meg először folytatásokban. Ez természetesen nemcsak eszmei engedményekkel járt igen sok esetben, hanem kimutathatóan visszahatott az irodalmi alkotások terjedelmére, szerkezeti felépítésére, nyelvére, egyszóval formájára is. A folyamat legszembetűnőbb következménye a régi novella, vagy ahogyan korábban nevezték, a beszély eltűnése, s a rajz-forma térhódítása volt. A kritika, Gyulaival az élen, hadakozott e térhódítás ellen, a folyamatot azonban nem tudta feltartóztatni, s a század végére már a tárcanovella vált a prózai kisepika legjellegzetesebb műfajává.

Gáspár Imre nem tartozott Gyulai köréhez, a maga módján azonban lényegében ő is a novella hagyományos formáját védte a lírizáló, inkább hangulati elemekre épülő tárcaműfajjal szemben. S ha szigorúan műfajtörténeti szempontból talán nem is volt mindenben igaza, a túlhajszolt termeléssel kapcsolatos szemrehányásait föltétlenül jogosnak kell tartani. Gáspár foglalkozott a fiatal író szellemi családfájával is, s erről így írt: „Krúdy Gyula a magyar novellisták közül a világnézet és stílus dolgában legközelebbi rokona Petelei Istvánnak, kinek sötétes alapszíneire legtöbbször emlékeztet. Tanulmányai kivált az orosz elbeszélők, ő is olyan érzékeny impresszionista, mint az oroszok, s tőlük tanulta el kivált a téli hangulatok felhasználását, tőlük a céltévesztett, elhibázott pályák szomorú alakjainak szénrajzait.”

Gáspár mint ember ebben az időben már inkább negatív hatással lehetett a fiatal Krúdyra, ez az írása azonban azt bizonyítja, hogy mint műveinek kritikusa lényegében helyes irányban igyekezett befolyásolni a kezdő író fejlődését. Nagyobb elmélyülésre, igényességre sarkallta, s el akarta riasztani a felületes, gyors munkától, az újságírás lázában fogant mennyiségi termeléstől. Hogy közben önmagára is érvényes volt, amit a fiatal Krúdy szemére vetett, hogy ő is inkább „a szerkesztőknek és nem a múzsáknak dolgozott”, – az más kérdés. Ez a körülmény egyrészt kétségtelenül csök kentette szavainak erkölcsi hitelét, másrészt azonban épp saját félresiklott, zátonyra futott pályája is csak aláhúzta megállapításait, ijesztően hűséges illusztrációt nyújtva a kifejtett tételhez.

Gáspár Imre ezekkel a szavakkal zárta Krúdy első könyvéről írt kritikáját: „Várjuk új kötetét, amellyel azonban ne siessen, csak a talajt készítse elő oly szorgalmasan és gondosan, hogy az eredmény megfeleljen az író veleszületett tehetségének, s nemcsak az anyag, hanem feldolgozása is értékes legyen.” Ha a következő évek Krúdy-műveinek bibliográfiáját nézzük, aligha hihetjük, hogy a fiatal író különösebben megszívlelte volna Gáspár Imre tanácsát. A novellák száma egyáltalán nem csökkent, s valószínűleg nem rajta múlt, hogy második kötete csak közel két év múlva követte az elsőt. Az 1899 tavaszán megjelent Ifjúság című gyűjtemény azonban mégis jelentős emelkedést mutat. Nem abban az irányban fejlődött ugyan, amit a kritika várt tőle, sőt ellenkezőleg. írásainak többségében még kevesebb lett a cselekmény. Az epikum, a kerek, elmondható mese helyét méginkább a líra, az impresszionista hangulatfestés és az álomszerűség foglalta el. ő maga írta a kötet előszavában: „Némelyik írásom csak annyi, mint egy könnyű sóhajtás, vagy valami álombéli hang, ami még a szívünkben cseng, ha felébredtünk és nótával virágosodik ki a szájunk.”

Nem azzá a szabályos elbeszélővé vált, akit szerettek volna benne látni. A sajátos Krúdy-hang megtalálásának és kifejlődésének útján volt jelentős előrelépés az Ifjúság című kötet. Itt hangzott fel először az a mély zengésű, fájdalmas, kissé szentimentális, szomorkás dallam, amelyet találó szóval később gordonkázásnak nevezett el a Krúdy- irodalom. Mind az eszmei-érzelmi gazdagság, mind a művészi megformálás szempontjából találunk sikerültebb műveket már Krúdy pályájának első felében is, azonban hangban egész hosszúra nyúlt pályakezdéséből ez a könyve áll legközelebb az 1910 utáni, véglegesen kialakult, érett Krúdy műveihez.

A kötetben 15 rövidebb és egy hosszabb írás található. A cím alatt műfaji megjelölésként ez állt: Rajzok és elbeszélések. Igazán elbeszélés azonban nagyon kevés van benne, talán csak a kisregény terjedelmű címadó írás, bár még annak felépítésében is tetten érhető, hogy nem egyetlen tömbből faragták, hanem több önálló részből van összeróva. Még a rajzok szerkezetére is bizonyos széttöredezettség, mozaikszerűség jellemző. Egyik kritikusa meg is rótta és a „kompozíció szecesszionistái” közé sorolta, amiért „egy négy-öt oldalra terjedő elbeszélést ugyanannyi, vagy még több fejezetre osztott”.18 Ugyanez a kritikus korábban beszélt a Krúdyban „rejtekező lírikus költőről”, azonban nyilván nem ismerte fel a líraiság és a mozaikszerű szerkezet összefüggését. Pedig világos, hogy épp ebből az erős érzelmi-hangulati telítettségből következik ez a jellegzetesen lírai építkezés is. Az apró részekre, fejezetekre való tördelésben a lírai vers hagyományos strófikus tagolása él tovább. A líra legsajátabb jellegéből következik a hirtelen felröppenés és gyors visszahullás, a végletes felfokozás és a sejtelmesen elhaló kicsengés. Az egyenletes, epikus hömpölygés helyét ez a lírai-zenei szerkesztés foglalta el Krúdy műveiben. Ezért is vált uralkodó műfajává ebben a korszakában a rajz.

Történetei nemcsak vérszegények, különösebb eredetiséget sem mutatnak. Hősei többnyire fiatal, bájos, a világtól elzárt, zord apák, vagy nagyapák kalitkájában raboskodó leánykák – megannyi kispolgári Fanni – akik talán többet sírnak és epekednek Fanninál is, bár a végén rendszerint happy-enddel végződik a bonyodalom. Ebbe a témakörbe tartozik többek között a Leányálmok, A vén kútról és a Vepsz című írás. De ezeken kívül is még egész sor történet szól fiatal lányok szerelmi' epekedéséről, szökéséről, csalódásáról (A kis Babett románca, A mester leánya, Lidi, Nóta Gináról, Azok az órák!...) Mintha csak azt tartotta volna legfőbb ambíciójának, hogy a serdülőkorú leányok olvasmányigényét kielégítse. Nyilván ezzel magyarázható a legtöbb írás emlékkönyv-ízű szentimentalizmusa és édeskés finomkodása is, amely mögül csak néha-néha villan elő az író kívülálló fölényét sejtető stílirónia egy- egy sziporkája.

A címadó kisregény mellett alig két-három elbeszélés esik kívül a leányszobák világán. Ilyen Az ura várja című írás, amely azt mondja el, hogyan békít össze az ügyvéd egy válni készülő házaspárt. És ilyen a kötet egyik legsikerültebb darabja, A ház csöndes marad című elbeszélés. Tobor Lőrincet az esküvő előtt meglátogatja menyasszonya és jövendő anyósa, hogy a lakásberendezést megbeszéljék. Az anyós minden régi holmit ki akar dobálni, illetve újakkal kicserélni. Gyökeres rendet szeretne teremteni a csöndes, ósdi házban. Fölforgatni mindent, amit a férfi már megszokott. Lőrinc azonban inkább lemond menyasszonyáról, de nem egyezik bele a bútorok kicserélésébe. Végül házvezetőnőjét veszi feleségül, aki nem akarja kiforgatni nyugalmából. A mű olvasása közben önkéntelenül is Goncsarov Oblomovja jut eszünkbe, bár valószínű, hogy csak véletlen találkozásról van szó. Tobor Lőrinc azoknak a tehetetlen, akaratgyenge figuráknak az előfutára, akiket következő korszakában, dzsentri témájú írásaiban rajzolt meg nagy számmal Krúdy.

A kötetnek nemcsak legterjedelmesebb, hanem minden vonatkozásban legigényesebb írása az Ifjúság című kisregény. Ezt már jóval korábban írta. Először a Magyar Szemlében jelent meg folytatásokban 1896 őszén A nyomtatott betű címmel. A mű különösen azért érdemel figyelmet, mert az író fejlődése szempontjából fontos, személyes vonatkozásokat tartalmaz. Nem önéletrajzi adatokat, mint sok későbbi írása, hanem belső vívódásainak érdekes kivetülését. Már novellái arról árulkodnak, hogy a fiatal Krúdyban többször is felmerült a pályakezdés idején a nyugodt polgári életforma és az írói hivatás dilemmája. Ezt nyilván még csak erősítette benne a család, a szülői ház állandó csábítása, amely az előbbi felé igyekezett lendíteni. Békés, polgári jómód, vagy a nyomtatott betű talán sok dicsőséget, de sok önemésztő küzdelmet is rejtegető világa – ez volt számára a kérdés. A dilemma talán épp e mű megszületése idején lehetett benne a legerősebb. Ekkor már túl volt a debreceni és nagyváradi korszakon, s jó adag csömörrel fordított hátat a vidéki újságírásnak. A fővárosban viszont egyelőre még nem tudott tartósan megkapaszkodni. Egy időre vissza is tért a szülői házhoz. A megjelenés időpontjából arra következtethetünk, hogy valószínűleg éppen otthon tartózkodása idején írta ezt a kisregényt.

Személyes vívódásait, csömörét és újrakezdését egy eléggé banális szerelmi történet keretébe ágyazta az író. Vertán Pál, fiatal novellista, aki a kezdeti sikerek után belefáradt a redakciók mindennapi hajszájába, hirtelen elhatározással hazautazik falujába. Azzal a szándékkal indul el, hogy véglegesen szakít az irodalommal, közönséges ember lesz, gazdálkodni fog, mint ősei tették. Egy ideig visszahúzódva él anyja házában, később azonban szerelmes lesz Nellibe, a csinos tanítónőbe. Álmokat szövöget magában egy csendes, nyugalmas, galambdúcos, méhzsongásos falusi életről Nelli oldalán. A belső küzdelem azonban még mindig nem dőlt el benne. El is jegyzi Nellit, de amikor menyasszonya kérésére egy jótékonysági akció kapcsán újra tollat fog kezébe, – mint az alkoholista az italnak – ő sem tud ellenállni a nyomdafesték mámorának: „Az írás delíriuma kábította el. A betű, a betű mindenek felett. Erre gondolt mindig, ez volt a végcél: a betű, az írás, és egy szép gondolaton eltűnődött napokig.”19 Menyasszonyának kérése után pedig így variálja tovább ezt a gondolatot Vertán: „Az ő szerelmes kicsi szíve nem tudta felfogni, hogy akadnak olyan bolondok ezen a sártekén, akik eldobnak maguktól mindent: szülői szeretetet, jövőt, kilátásokat és élnek egy célnak, egy hívságos, beteges célnak: az írásnak. Ezek a nyomtatott betűk szerelmesei. Oh, veszedelmesebb ez a föld minden kokett színésznőjénél és mosolygó orfeumdivájánál... Ez a gyilkos szerelem, amely kiszívja az utolsó csepp életerőt, kicsépeli az agyból az utolsó agy velő-ideg utolsó gondolatát; ez az, ami vénné tesz a férfikor delén. Az író kétszer él. Él a többi emberekkel és él az írásaiban. Szenved, sír az író, amikor szomorú, megható jelenetet rajzol eléd, pajtás, összefacsarodik a szíve a lelke sirámát veti papirosra. Együtt érez, együtt küzd az alakjaival.”20

Krúdy tehát veszedelmes, ellenállhatatlan szenvedélynek mutatja az írói hajlamot, amely éppúgy rabságába kerítheti az embert, mint az alkohol vagy akár az ópium. Bizonyára önigazolásnak szánta ezt az elméletet. Látszólag mintha ő is szabadulni akart volna az írás delíriumától, titkon azonban maga is nagyon jól tudta, hogy minden mással szemben újra és újra mindig a nyomtatott betűt választaná. A regény író-hőse is visszaküldi menyasszonyának a jegygyűrűt és a fővárosba utazik, hogy ismét író legyen. Nelli nem bírja elviselni csalódását, öngyilkosságot követ el. Cselekménynek bizony elég kevés ez a szerelmi történet, azonban mint láttuk, a mesének meglehetősen másodlagos szerepet szánt itt az író. Sokkal fontosabb volt számára az írói hivatás és a polgári életforma csábításának dilemmájával való leszámolás. S ha műveiben később vissza-vissza is tért még ez a motívum, önmaga számára már véglegesen eldöntötte Krúdy ezt a problémát.

A nyomtatott betű már nem az első nagyobb terjedelmű műve volt Krúdynak. Hat napig kerékpáron című regénye még diákkorában, 1895 tavaszán jelent meg. Pestre kerülése után azonban egyszerre megnövekedett a regények, kisregények aránya, és ha számszerűleg továbbra is a novellák maradtak ugyan túlsúlyban írói termésében (s hozzátehetjük, hogy egész írói pályáján mindvégig ez maradt uralkodó kifejezési formája), ebben a korszakban mind eszmei-világnézeti, mind művészi fejlődése szempontjából több tanulsággal szolgál e nagyobb lélegzetű írásainak vizsgálata.

A nyomtatott betű után következő kisregénye Szeretlek! címmel jelent meg a Fővárosi Lapokban 1897 júliusában, 17 folytatásban. Könyvalakban azóta sem látott napvilágot, így nemcsak az olvasóközönség előtt, de a Krúdy-irodalomban is csaknem ismeretlen.21 Igaz, nem remekmű még ez sem, sok vonatkozásban azonban talán a legtisztábban mutatja a fiatal író belső forrongásait. Nemcsak hatásvadászó címe, hanem cselekményének vázlatos ismertetése is könnyen félrevezető lehet. Az első pillanatba ! csak szokványos szerelmi históriát látunk a férj, a feleség és a csábító tipikus háromszögével. A házaspár a szép Vigyázó Anna és Török István földbirtokos. Szerelmi házasságot kötöttek, s a külföldi nászutazás után a férj vidéki kastélyában telepednek meg. Életük eseménytelen, de boldog. Egy év után azonban bejáratos lesz házukhoz a szomszéd földbirtokos fia, Ubul György. Vigyázó Anna nem a könnyűvérű, kacérkodó, kikapós asszonyok fajtájából való, s Ubul György sem a megszokott léha, felelőtlen nőcsábász, mégis ellenállhatatlanul egymáshoz sodródnak. Mikor nem tudják többé visszatartani szerelmüket, Pestre szöknek. Anna azonban nem találja meg a boldogságát Ubul György oldalán. Nem érti meg a férfi küzdelmeinek célját, másrészt lelkiismerete is kínozza. Végül már odáig jut, hogy a folyóba akar ugrani, de György egyik barátja megmenti. A megoldás nem teljesen egyértelmű. Inkább csak sejteti az író, hogy Anna visszatér férjéhez, aki közben szintén öngyilkosságot kísérelt meg, de felgyógyult sebéből.

Fontosabb a mesénél a letűnő földesúri világ sajátosan turgenyevi atmoszférája, ami különösen a miliőrajzban érezhető.22 A vidéki élet unalmának, a borongós hosszú ősznek és a még hosszabb télnek a festésében szinte lehetetlen fel nem ismerni Turgenyev hatását. De nem is igen titkolja Krúdy mintaképét. Helyenként egyenesen ő maga utal a nagy orosz mesterre. Anna és György első fellobbanását például így mutatja be: „István nem volt odahaza, s ők együtt itták a teát a kerek asztalnál. Oldalt karcsú empire asztalkán rózsaszín ernyős lámpa világított, vén óra tik-takkozott a pohárszék felett, a széles kályhában pedig kemény hasábok pattogtak. A szél az ablakhoz verte a havat, az Anna szőke haját fényessé téve, (sic) a kedves lámpafény. Turgenyevnél jönnek elő ilyen jelenetek. Aztán találkozott a kezük az asztal felett. S mi is történt?... Semmi. Csak néhány kézszorítás, még egyszer-máskor, egy eszeveszett forró csók, önfeledt, boldogtalanul hosszú ölelés.”23

De nemcsak a környezet és a helyzetek, az alakok is sok vonatkozásban turgenyeviek. Anna ugyan még alig különbözik Krúdy ekkori nőalakjaitól. Külsejének bemutatásánál ugyanazok a sztereotip jelzők fordulnak elő, amelyeket már korábban is láttunk hősnőivel kapcsolatban: magas termet, karcsú derék, gömbölyű nyak és mell, bodros szőke haj stb. Talán csak az a különbség, hogy Vigyázó Anna már 32 éves, tehát nem a novellái többségében szereplő álmodozó leánykák családjába tartozik, hanem sokkal inkább Turgenyev érett nőalakjaival rokon.

Sokkal egyénítettebb figura Ubul György. Földbirtokos fia, de szocialista elveket vall. Költő, azonban nemcsak álmodozik egy eljövendő világforradalomról, hanem overálba öltözve a munkások közé jár agitálni. Az úri társaságban nem érzi jól magát, legszívesebben Spencer Herbertet olvasgatja. Ha Ubul György nem is azonosítható az íróval, aligha kétséges, hogy a fiatal Krúdy saját elképzelései-vágyai is ott tükröződnek hőse gondolataiban: „Gyűlölte azokat az embereket, akik beleülnek abba a vagyonba, ami apáikról maradt rájuk, és egész életükben nem csinálnak egyebet, mint azon törik a fejüket, hogyan lehetne minél kevesebb fáradsággal és minél nagyobb kényelemmel elverni a pénzt. Csöndesen megvetette a világot, amelyik azt hiszi, hogy csak a jólét és a munkátlanság boldogít. S úgy látta, hogy a jövő század lesz az, amelyik összedönti az elveket, amiket negyvenezer esztendőn át magába szívott a föld, és negyvenezer esztendő alatt nem tudta megemészteni. Krisztusok mindig támadnak, akik a szeretetre és megbocsátásra tanítanak, és az emberi nem nem érte el még a meddőségnek azt az elzüllöttségét, amikor teljesen képtelen lenne férfiakat és elméket szülni, akik majd kalapáccsal és tollal döntik össze negyvenezer év tévedéseinek és bűneinek alkotmányát. Csak a munka, a munka: ez az öröklét, s ott kezdődik majd a plátói, a tollatlan kétlábúnak emberré való emelkedése, mikor a szellem és a szív törvényei uralkodnak az emberiségen, törvények, amik nem is törvények, mert hisz szabad lesz mindenki és a szeretet és megbocsátás eszméje ragyogja be a marakodó emberiséget. Az ember jónak és szabadnak születik, és mert a társadalom teszi rabbá és gonosszá, a társadalom vétkeit teszi majd jóvá az a nagy forradalom, amelyiknek jeleit a távolba vigyázok már ott látják beírva a csillagokba és ez a jel egy keresztbefekvő kalapács és toll, szimbóluma a munka diadalának. Mert még mindig a munka az utolsó és a megvetett, még mindig nem a kalapács zengése és gőz sivítása tölti meg a földet, nem lobog magasan és becsülten a szellem fáklyája, a szurony és lánc megcsörren, egyik a kézben, a másik a lábon és az emberek ott térdelnek a porban, a számozatlan fiáker és magánfogat előtt. A szellem mécse kicsi hónapos szobácskákban pislog a harmadik emeleten, közel az éghez, és hideg víznél és száraz kenyérnél nem jut előbbre az, aki ezt a mécset élesztgeti, a munka tizedmagával pihen meg dohos szalmán a pincében, közel a föld szívéhez, ha jő a nagyszemű lombos éj, és ráborítja puha szárnyait a földre. Mert a szellem legtöbbször nem ott kezdődik a honatyai, vagy a bankdirektori állapotnál, és a palotát palotához építő gyárosok sem éppen a munka szimbólumai. És majd ha azok, akik közel vannak az éghez és akik ott hallgatják négyemeletes paloták legfenekén, az odvas pincében a föld szívének dobbanását, egyszer kinyújtják egymáshoz karjaikat, és megszorítja a pennát forgató kéz a kalapácsnyelétől kormos kezet, akkor összeroppan minden, ami közöttük törvény és szurony, és a lánccsörgés sem lesz rémes zene, mert az emberek bátrak és erősek lesznek és forrón ver a keblükön a szív. Ezt várta Ubul György a jövő századtói. Érezte, hogy neki is része lesz abban a mindent átalakító forradalomban, talán csak egy porszem lesz, talán egy darabka abban a fejszében, melyik először sújt hozzá az évezredek bűneinek csarnokához. Nyugtalan volt és beteg, amióta ezt a meggyőződést magába szívta, de törhetetlen vala hite – és nyugodtan állt volna a puskacső elé is, ha tudja, hogy az elveiért halt meg.”24

Nem különösebben újak ezek az eszmék. Bár Ubul György Spencer Herbertet emlegeti, inkább Rousseau és az utópista szocialisták közkeletűbb tételei visszhangzanak itt. S nyilván nem véletlenül választott Krúdy regénye elé Reviczky-sorokat mottóul. Reviczkynek a szociális kérdéseket általános részvétben és szeretetben feloldó pesszimisztikus humanizmusa félreismerhetetlen nyomokat hagyott a regényben képviselt társadalomfilozófián. S mindezeken túl Ubul György leginkább mégis Turgenyev Bazarovjára emlékeztet bennünket. Főként abban, ahogyan a nemesi világ pusztulását szemléli.

Ez a radikális ellenzéki hang teszi ezt a művet – főként az író eszmei fejlődése szempontjából – a fiatal Krúdy írói tevékenységének egyik csúcsává. Nem remekmű még, de nemcsak korábbi írásainak többségénél jutott itt lényegesen magasabbra, hanem következő regényei is hanyatlást mutatnak e művéhez képest. E hanyatlásnak persze nem az író tehetségének, erejének csökkenése az oka, hanem az, hogy később jobban kellett alkalmazkodnia megrendelői ízléséhez. Míg a Szeretlek! című kisregénye az Új Fővárosi Lapokban jelent meg, – amely átmenetileg – épp akkoriban egy ellenzéki csoport kezébe került, következő három regénye a Divat-Szalon, a Művészvilág és az Előkelő Világ című folyóiratokban látott napvilágot. Mindhárom kifejezetten konzervatív beállítottságú volt. A Divat-Szalon és a Művészvilág még csak nagypolgári színezetű, az Előkelő Világ azonban címlapján is büszkén hirdette, hogy a „magyar nemes társaság számára” készült. A Divat-Szalont Szabóné Nogáll Janka, az Előkelő Világot Lengyel Gizella szerkesztette, s az utóbbiba főként olyanok írtak, mint Lovag Frasanelli Lilith, gróf Hugonnay Vilma, ifj. Gróf Teleki Géza stb. Aki ilyen lapokban is szerepelni akart, annak menthetetlenül engedményeket kellett tennie.

Ha eszmeiség tekintetében nem is éri el a Szeretlek! színvonalát, az író fejlődése szempontjából következő regénye, a Hamu is figyelmet érdemel.25 Korábbi írásaiban is meg-megcsillant már itt-ott némi személyes, önéletrajzi vonatkozás, igazán azonban ez a regény az első, amelynek alakjait szinte kivétel nélkül saját családjáról mintázta. Ezt a művét tehát úgy tekinthetjük, mint első, még kissé szemérmes próbálkozását családi emlékeinek feldolgozására.

A nem könnyen áttekinthető cselekmény színhelye egy alföldi kisváros. Az író nem nevezi meg, de nem nehéz benne felismerni Krúdy szülővárosát. A pontos környezetrajz és a régi nyíregyházi utcanevek, például a Krúdynál később is gyakran szereplő Angyalzúg, félreismerhetetlenül erről tanúskodnak. Az előtérben két család szerelmi szálakkal egymásba fonódó története áll. Levente Jób huszárhadnagy szerelmes Gyalog Ilkába. A leány is szereti őt, de fél, hogy boldogtalan lenne a kalandos természetű katonatiszt oldalán, ezért, mikor Pety Vazul, egy jómódú özvegyember feleségül kéri, annak nyújtja a kezét. Jób eleinte az öngyilkosság gondolatával foglalkozik, de azután hamarosan megvígasztalódik, méghozzá éppen Pety Flóra, Ilka mostohalánya oldalán. Ilka maga hívja meg Jóbot egy estélyükre, s bár még mindig szereti a férfit, ő maga egyengeti Jób és Flóra szerelmének útját.

Már ebből a vázlatos cselekmény-ismertetésből is kiderül, hogy mennyi itt a lélektani bukfenc, a váratlan és képtelen átváltozás. Méginkább ez az érzésünk a regény olvasása közben. Különösen Ilka jelleme tisztázatlan. De túl az egyes szereplők pszichológiai motiválatlanságán, néha egész jelenetek válnak hamisakká, népszínmű jellegűekké. Vannak azonban a műnek sikerült részletei is. Ahogyan például Ilka és Pety Vazul esküvőjén az irigykedő, rosszmájúskodó közönséget, az epés pletykákat, az úri társaságtól kezdve egészen a koldusokig bemutatja, az egyenesen írói remeklés. Nem kevésbé sikerült a kisvárosi úri társaság rajza Ilka estélye alkalmából. Különösebben újat ugyan itt sem ad. Az ilyenfajta társas összejöveteleknek mind az elbeszélő irodalomból, mind a színpadról jól ismert sztereotip figuráit vonultatja fel: a lányát mindenáron férjhezadni akaró mamát, a csúnya leányt, a nőhódító gavallért, a jópofa tréfamestert stb., de alakjait szinte meglepő biztonsággal mozgatja. Mindez arról tanúskodik, hogy a fiatal író már többé-kevésbé tisztában van azokkal a fogásokkal, amelyeket az előtte járók tudtak.

Az önéletrajzi vonatkozások főként a Levente család ábrázolásában jutnak kifejezésre. Már a nagy, hétablakos sárga ház, amely előtt nyurga homoki akácok szomorkodnak, Krúdy szüleinek házát juttatja eszünkbe: „A nagy barna kapu mellett magasan hirdeti a megfeketedett bádogtábla, amin a fehér betűk megszürkültek már, hogy: Levente György köz- és váltóügyvéd lakik itt.”26 De nemcsak ilyen külsőség, a családi szituáció is teljesen ráillik a Krúdy családra. Levente György házában ott lakik anyja, Török Krisztin is, aki elvált asszony. Két fia van, György, az ügyvéd és Jób, a huszárhadnagy. Férje is ügyvéd volt, híres gavallér, akitől nőügy miatt vált el. Ebben a jellemzésben szinte lehetetlen Radics Máriára, az író nagyanyjára nem ismernünk. De Jób sem kitalált alak. Radics Máriának valóban két fia volt, az író apja, az ügyvéd, és Béla, aki huszárhadnagyként szolgált a hadseregben. Krúdynak ez a nagybátyja éppen akkoriban vette feleségül a 16 éves Szakács Matildot. Rangon aluli házasság volt, ezért a család hevesen ellenezte. Ő azonban még a hadseregből is kilépett a leány kedvéért. Akármennyire áttételesen és tompítottan jelentkeztek is azonban ezek az otthoni élmények, a Hamu című kisregény mégis azt mutatja, hogy a fiatal Krúdy valami olyasmire talált rá, ami egész írói pályáján kimeríthetetlen kincsesbányája maradt.

Nem önéletrajzú vonatkozású, de szintén a szülőföld tájain játszódik következő kisregénye, a Pál apostol levelei is. A Hamuval csaknem egyidőben jelent meg a Művészvilág hasábjain.27 Könyvalakban máig sem adták ki, ezért indokoltnak látszik a cselekmény vázlatos elmondása. Prinyi Pál nemes ifjú papnövendékként kolostorban nevelkedik. Tanárai és társai egyaránt úgy ismerik, mint a legtehetségesebb és legbuzgóbb szerzetesnövendéket. Egy napon azonban két levelet is kézbesítenek neki. Az első özvegy édesanyjától jön, aki arra kéri, hagyja ott a kolostort, menjen haza, mert nagy tervei vannak vele. A másik levelet gyermekkori szerelme, Ágnes írta. Ő nem hívja ugyan nyíltan Pált, egyszerűen csak elmondja, hogy árván maradt, nincs senkije e világon, csak Pál. Az ifjú először a kolostor mellett dönt, elutasítja magától a világi élet és a szerelem csábításait. Belső nyugalmát azonban nem tudja visszanyerni. Vívódásait, szerelmi epekedéseit csak naplójának vallja be, amelynek ezt a címet adta, Pál apostol levelei. Egy évi szenvedés után végül megszökik a kolostorból. Otthon nemcsak anyját találja, hanem Ágnest is, akit árván maradása után özvegy Prinyiné magához vett.

Pál anyja energikus, nagyravágyó asszony. Vagyona már nem sok van, de büszke arra, hogy bárói családból származik. Lányát egy Magyarországon vadászgató holland csokoládégyároshoz szeretné férjhez adni, fiából pedig képviselőt akar csinálni. Épp ezért, mikor tudomást szerez Pál és Ágnes szerelméről, fiát egy távoli pusztájára küldi, Ágnest pedig véglegesen eltávolítja a háztól.

Az eddig meglehetősen egységes cselekmény a regény második részében több ágra szakad. Az egyik szál Ágnes életét követi tovább, aki Szentpétery Lajos nevű nagybátyja, egy öreg fiskális házába kerül. Teljesen visszavonultan él az agglegény nagybácsi ódon házában. Folytonosan csak Pált várja, és várja Páltól fogant gyermekét. A másik szál a fiú életét ábrázolja. A volt szerzetesnövendék mintha nemcsak a kolostorról feledkezett volna meg, hanem szerelméről is, beleveti magát a vidéki úri élet szórakozásaiba. Kártyázik, mulatozik, adósságot csinál. Eleinte úgy látszik, mintha anyján akarna bosszút állni esztelen költekezésével. Később azonban épp anyja nagyra- látó terveinek lesz az eszköze. Az őszi agarászaton ugyanis beleszeret a dúsgazdag Kovácsy Blanka grófnőbe, aki szintén viszonozza érzelmeit. Hogy költséges életmódjához és a kontesszel való szökéséhez pénzt szerezzen, a fogadósné közreműködésével veszedelmes hazárdjátékba kezd. Mikor óriási összeget nyer, az egyik vesztes kétségbe vonja a játék tisztaságát. A pofonra párbaj következik, amelyben Pál súlyosan megsebesül. Az Európa Szálló külön szobájában ápolja a fogadósné, aki szintén szerelmes a fiúba.

Közben Ágnes egészen belebetegszik a hiábavaló várakozásba. Mikor már nagyon a végét járja, a jószívű nagybácsi elküldi Pálért öreg írnokát. A fiú egyszerre rádöbben vétkeire, s még fájós lábával indul, hogy mindent jóvátegyen. Azonban későn érkezik. Már csak parányi, halvaszületett gyermekét és halott szerelmét láthatja. Pál további sorsát csak sejteti az író. A tragédia megrázó katharzise után ismét a kolostorban keres menedéket.

Egy ilyen vázlatos cselekmény-ismertetésben szükségképpen sok mellékesemény és részlet elsikkad, azonban talán még így is kiderül belőle, hogy erre a regényre egyáltalán nem jellemző a történetnek, a mesének az a vérszegénysége, amely már a fiatalkori Krúdy-művek többségében is megfigyelhető. Sőt ellenkezőleg. Inkább túlzsúfoltságról, nagyotmarkolásról beszélhetünk. Mintha csak tudatosan arra törekedett volna, hogy a vidéki nemesi élet ábrázolásának teljes hagyományát felhalmozza művében, a romantikus regények minden rekvizitumát felvonultatta. Van itt eszeveszett lovaglás a grófnővel, titkos találkozás az erdészháznál, óriási tétekben folyó kártyacsata a fogadó különtermében, esztelen költekezés, váltók aláírása, párbaj, agarászverseny, mindent tudó titkos rendőr, zordon apa, jószívű nagybácsi, hűséges szolga, stb., stb. A végén azonban – e nagy bőség ellenére is – hiányérzetünk támad. Elsősorban a szereplők, főként pedig a főszereplő jellemével van baj. Az első részben a szerzetesi hivatás és a szerelem konfliktusa még hihető, a második részben azonban Pál ingadozása Ágnes és Kovácsy Blanka között már teljesen képtelenség. Ha csakugyan úgy szereti Ágnest, mint ahogy az író mutatja, elképzelhető-e, hogy olyan könnyen hagyja magát elválasztani kedvesétől, s hogy semmit sem tesz a leány felkutatására? Sőt, amikor megtudja hollétét, akkor sem siet felkeresésére, hanem egy új szerelembe bonyolódik bele, bár tudnia kell, hogy kedvese gyermeket vár tőle, s mégis cserben hagyná? De túl messze megy az író a főhős züllésének bemutatásában is. A hamiskártyázás után már aligha lehet az egykori szerzetesnövendéket tragikus hősként tekinteni, s épp ezért kevéssé meggyőző végső magáraébredése is, amikor vissza akarna térni Ágneshez.

Van itt tehát sokrétű cselekmény, s nem hiányzik a konfliktus sem. Az összeütközés egyes szálai azonban túlságosan összekuszálódnak, nem erősítik, hanem sokszor inkább gyengítik egymást. Sikerültebb a háttér, a környezet felvázolása. A vidéki nemesi életnek, ha nem is különösebben újszerű, de föltétlenül hiteles képét rajzolta meg regényében a fiatal író. S ezt a környezetrajzot azzal tette specifikusabbá, s ezáltal emlékezetesebbé, hogy jellegzetesen a nyírségi táj keretébe állította be szereplőit. Tájleírásai még nem olyan impresszionisztikusan színesek, nem olyan láttatóan képszerűek, mint a későbbiek, de helyenként már sikerül felvillantania a szülőföld sajátos arculatát: „Az őszi agarászatok kezdődtek meg a Nyíren. A kukoricát letörték, egyenes a világ, mint a lénia, csak itt-ott emelkednek elhagyott sírokhoz hasonlóan a hepe-hupás dombok, homokfúvások, amik alatt Zabolch vezér hadverő pogányai alusznak. Olyan ez az őszi idő, mint egy szép öregasszony szeretete. Napfényes, ábrándos, gyöngéd. A tarló felett a szél ha járkál, felveri az aranyszínű port a füvek közül, és a nagy mezőségeken itt-ott zöldül még valami, de az is csak foltnyi. Esőverte, fakó boglyák mögött bújdosik a nyúl és nagyot ugrik, amikor a messziségben puskadörrenés hallik, avagy vágtató paripák patái dobognak a kemény földön.”28

A táj és a környezet felvázolása mellett társadalomrajzra is törekszik az író, ez azonban már kevésbé sikerült. A világnézeti korlátok, az eszmei engedmények ezen a területen mutatkoznak meg leginkább. Különösen vonatkozik ez arra, amit a dzsentriről mond: „Magyarországon, ellentétben Angliával, a köztudatba úgy ment által, a gentry fogalma, mint neve egy ázsiai ivadéknak, amelyik kelet minden kényelmét, bűnét, hősiességét egyesíti magában. Mikor a köznemesség eltűnt a társadalomból, helyét a gentry foglalta el. A „gentry” tulajdonképpen nem társadalmi osztályt, avagy kasztot jelent, inkább csak fogalmat fejez ki ez a szó; fogalmát a gavallér magyar úri világnak, amelyik elkölti pénzét cigányra, kártyára, női világra; néha tönkre mén és akkor a vármegye terhe lesz, máskor jó gazda és jó házassággal igyekszik vagyonát gyarapítani.”29

Itt még csak a dzsentri fogalmának meghatározásával játszadozik, s ha tisztázás helyett inkább összezavarja is a problémát, a cigányozó, kártyázó, vármegye nyakán élősködő úri világ emlegetésével eleinte azt a látszatot kelti, hogy jó úton halad, később azonban a dzsentri apológiájába csap át: „Nem igaz, hogy a gentry léha. Van közte könnyelmű elég, főként pedig volt. A maradék gentry, a mai már versenyt gazdálkodik a bérlőkkel és hogy gavalléros hajlandósága, ázsiai lustasága néha erőt vészén rajta, azt meg kell neki bocsájtani. A magyar gentri életre való, szívós fajta. Apáinkat a körülmények – az ötvenes-hatvanas évekbeli nagy szomorú csendesség, a gazdasági és politikai élet pangása – sodorták bele a költséges sírva-vigadásba... A gentrynek erőhöz kell kapni ismét, és levetkezni hibáit, hogy újjászületve, méltón töltse be helyét a nemzet vezetésében, ami mindig az ő kezében volt.”30 Ez a dzsentriapológia két szempontból is figyelmet érdemel. Egyrészt az író következő korszakában keletkezett műveinek megváltozott dzsentri-szemléletét mérhetjük hozzá, amikor bátran leszámol ezekkel a nézetekkel, s olyan könyörtelen szenvedélyességgel ábrázolja a dzsentri kikerülhetetlen pusztulását, mint kevesen mások. Másrészt azonban ezek a hamis illúziók kétségtelenül arról a sajátos kettősségről is árulkodnak, amely származásából, családi örökségéből adódóan végigkísérte Krúdyt szinte egész pályáján. S hogy ezek az illúziók az író letagadhatatlan fejlődése ellenére is milyen makacsul tartották magukat, s talán sohasem foszlottak szét véglegesen, bizonyítja, hogy még évtizedekkel később is fel-felbukkant nála a nemesség vezető szerepének gondolata.31

Bármilyen fogyatékosságai vannak is azonban e regénynek, a Pál apostol levelei mégsem egyértelműen rossz mű. Leginkább témája mutat előre az író következő korszaka felé. Ha novelláiban elszórtan írt is már korábban a vidéki kisnemesi világról, lényegében ez az első nagyobb szabású műve a dzsentriről.

Időrendben következő regénye a Száll az ének szájrul-szájra. Nagyobb terjedelmű írásai közül alighanem ez a leggyengébb. Nemcsak elnagyoltabb, kidolgozatlanabb minden más korai írásánál, hanem a legkevésbé érezzük önálló, eredeti alkotásnak is.

Esetenként más műveivel kapcsolatban is rámutattunk már irodalmi mintaképeire, az első pesti években főként Turgenyev hatására. Itt azonban többről van szó. A regény félreismerhetetlenül Jókai: És mégis mozog a föld című művének meglehetősen ügyetlen utánzata.

A cselekmény 1790-ben indul. Hőse egy Zuboki nevű vidéki földesúr. Eleinte Oblomovszerű figurának tűnik. Magányosan él hűséges öreg szolgájával rozzant udvarházában. Egy este a hófúvásban elakadt szán kér tőlük segítséget. A szánban egy előkelő asszony ül, Sinkán Minka. Zuboki házába invitálja a vendégeket, akik azonban éjjel búcsú nélkül eltűnnek. Zuboki valami titkot sejt eltűnésük körül, ezért szolgájával együtt nyomukba ered. Végül sikerül utolérni őket, Zuboki megkéri a szépasszony kezét, de az kineveti az öreg lovagot, aki nagy búsan indul visszafelé. Otthon, házában azonban közben víg élet folyik. Egy vándorlegény és egy színtársulat vette birtokába a házat. Zuboki nem lepődik meg a látottakon. Oblomovból egyszerre Csollán Berti lesz, sőt még tovább fejlődik. A vándorszínészek élére áll, Pestre megy velük, ő lesz a társulat igazgatója. A maradi vidéki lovag egyik pillanatról a másikra már mint a magyar kultúra, a magyar nyelv ügyének önfeláldozó és öntudatos harcosa áll előttünk, aki főurak ajtaján kilincsel, hogy társulata számára támogatást szerezzen. Később azonban éppoly váratlanul, mint ahogyan hozzájuk szegődött, hátat fordít a színészeknek, visszavonul vidéki otthonába és magányosan éli le utolsó éveit. A színészek azonban tovább járják az országot, ébresztgetik a nemzetet. A befejezésben az író félreérthetetlenül utal Jókai művére, amikor többek között a következőket írja: „A lusta földet sarkával megrúgta valami nagy ember és a mozdulatlan föld egyszerre forogni kezdett. Az alvók fölébredtek és a virrasztók hozsannát kiáltottak.”32

Zuboki és a színtársulat története mellett van azonban a cselekménynek egy másik szála is, egy vadromantikus rablóhistória. Ennek hőse Sinkán Mihály, aki köztiszteletben álló eperjesi kereskedőből lett rablóvezér. Tíz évig nem tud róla senki, akkor gazdagon, királyi kitüntetésekkel, grófnő feleségével tér vissza Eperjesre. Sok viszontagság után végül börtönben pusztul el, de közben a betyár-regényeknek minden romantikus rekvizituma felvonul. (Gyermekrablás, feleséggyilkosság, kettős élet, titkos végrendelet, elrejtett kincs, kivégzés előtt váratlan fordulat, stb., stb.)

A cselekmény két szálát nem tudja összekapcsolni az író. Kiderül ugyan, hogy Zuboki és Sinkán féltestvérek, ezzel azonban még nem tudja elfogadhatóvá tenni az annyira különböző eseménysorok összekapcsolásának szükségességét. S mindezt nemcsak a szerkezet sínyli meg, hanem olyan szervi hibává nő, amely az egész mű értékét jelentékenyen csökkenti. Külön-külön sem igen lehetett volna ebből a két történetből jó regény, így együtt azonban még csak fölerősödnek, szembetűnőbbek lesznek fogyatékosságai. Mint láttuk, ez idő tájt keletkezett többi művei sem remekművek még, a Száll az ének ... azonban még akkori saját mértékével mérve is, nemcsak későbbi, hanem néhány korábbi műve mellé állítva is mélypontot jelent. Ha van tanulsága, talán az, hogy az író fejlődése nem mindig és nem föltétlenül egyenes vonalú. Különösen fiatal, kezdő írónál nem ritka, hogy az ígéretes, viszonylag jó művek szomszédságában egészen gyenge, vagy kifejezetten elhibázott alkotások is születhetnek...

A Száll az ének folytatásos megjelenésével párhuzamosan írta Az aranybánya című következő regényét, amely nemcsak legjellemzőbb, minden bizonnyal legjelentősebb ifjúkori műve is az írónak. Először ez is folytatásokban jelent meg a Budapest című lapban 1901-ben, de még ugyanabban az évben kötetben is kiadták. Ez a regény tematikailag sok vonatkozásban visszatérést jelentett a városi-polgári irodalom sodrában keletkezett korai novellisztikához. Visszatérést, de magasabb szinten, az összegezés igényével. E művében tett először kísérletet a kapitalista fejlődés átfogó ábrázolására.

Az aranybánya voltaképpen karrier-regény. Sokszálú cselekménye egy nemlétező aranybánya kihasználására alapított részvénytársaság körül bonyolódik. Hősei szélhámosok, szerencselovagok, semmitől vissza nem riadó börzespekulánsok. S nem kevésbé érdekes a háttér, a millenniumi kor álragyogásának rajza sem. Kitűnően exponálja ezt az író a regény első fejezetében elmondott történettel az öreg pesti polgár haláláról. Baumeiszter Fric, akinek kis háza volt a belvárosban, szembe szállt a városi magisztrátussal, mikor a városrendezés érdekében az ő házát is le akarták bontani. Mikor hallotta a csákányok kopogását közeledni, bezárkózott házába, és nem engedte be a hivatal embereit, nem volt hajlandó kiköltözni a lebontásra ítélt lakásból. Amikor végül erőszakkal fölnyitották ajtaját, Baumeisztert már ott találták a ravatalon, ahová maga feküdt fel, hogy bevárja halálát. „Így halt meg az öreg pesti polgár, aki kivénült ebből a megifjodó, diadalmas világból.”33

Tulajdonképpen anekdota ez, de Krúdy nem is találhatott volna jobb bevezetőt ehhez a regényhez. A régi Pest és a diadalmas világvárossá növő ifjú Budapest harca sok vonatkozásban jelképes. S ebben a küzdelemben nemcsak Baumeiszter, az öreg pesti polgár bukott el, s került koporsóba, hanem a régi Magyarország is, egy egész társadalmi és életforma. Krúdy nem sajnálta ezt a lebontásra kerülő régi világot, de nem tudott lelkesedni különösképpen a helyére lépő újért sem. Észrevette, hogy a régi belvárosi sikátorok kis butikjaiból a széles nagykörút elegáns üzleteibe átköltöző kereskedő nemcsak egyszerűen helyet változtatott. Valami sokkal nagyobb változás történt itt: „Amint butyorukkal futnak a szűk sikátorokból, a butyorból kihull sok minden és ott vész a sötét belváros kopott, vén kövezetén: szolidság, kereskedői tisztesség, becsületes munka.”34

A becsületes munka helyett mindenki a könnyű meggazdagodás útját keresi. A házmester kocsmáros szeretne lenni, a kishivatalnok börzespekulációról álmodik. „A levegőben nyüzsög az élet, és mindenki úgy képzeli, hogy a szerencse és a pénz az utcán hever, csak le kell hajolni érte, és fel kell emelni.”35 Ebbe a háttérbe állítja bele „hőseit” az író. A cselekmény Szentvinczey János történetével indul, aki vérbeli kalandor. A szabadságharc egyik vitéz tábornokának a fia, s éppen ezen a réven, az emberek hazafias érzelmeit kihasználva, igyekszik fölkapaszkodni, vagyont szerezni. „Nem volt semmi vágya e világon, csak egy: minél gazdagabbnak lenni.”36 Ennek érdekében minden eszközt fölhasznál. Mindig úgy jár a világban, mintha apja vértanúságának glóriája övezné. Mindenekelőtt érdekházasságot köt. Feleségül veszi Valter Franciskát, a felesége hozományát megkaparintva, szélhámos barátjával, Kácsér Fricivel tőzsdézni kezd. Üzletei azonban nem sikerülnek, ezért abbahagyja, és uzsorakölcsönre tér át. Néhány év alatt meggazdagodik, ekkor társát, akinek addig háta mögé bújt, hogy legalább a becsületesség látszatát megőrizze, kíméletlenül félredobja útjából. Gazdasága birtokában most már a politikai pályán akar érvényesülni, s valóban hamarosan képviselő is lesz belőle. Dicsőségét azonban nem sokáig élvezheti, mert váratlanul meghal.

Ez a fordulat valóban váratlan, nemcsak a szereplő környezete, hanem az olvasó számára is. Meglehetősen érthetetlen ugyanis, miért ejti el az író hősét éppen akkor, amikor annak útja igazán érdekessé kezdene válni. Szentvinczey János olyan kitűnően exponált figura, hogy ha útját végigkíséri az író, méltó társa lehetett volna Mikszáth és Tolnai karrierista hőseinek. Igaz, csakhamar kiderül, hogy kár sajnálkozni, mert az író más néven ugyan, de hamarosan új életre kelti hősét Franciska második férjének személyében.

Férjének halála után Franciska egy ideig visszavonultan él. Egyedüli vigaszát fiában találja, s az ő jobb sorsa érdekében nem mond le a tisztességtelen úton szerzett vagyonról sem, amelynek eredetét a zsarolni akaró Kácsér szépítés nélkül föltárja előtte. Épp ez a vagyon lesz azonban újabb boldogtalanságának forrása, mert ez vonzza hozzá második férjét, Csobánc Pétert. Csobánc körülbelül ott folytatja, ahol Szentvinczey János abbahagyta. Múltjáról csak annyit tudunk, hogy vidéki dzsentricsalád sarja. Ő is képviselő, s őt is a pénz és hatalomvágy fűti mindenek felett. Pénzért veszi feleségül a nála idősebb Franciskát, s vagyonszomja sodorja olyan kalandor vállalkozásba is, mint az aranybánya részvénytársaság megalapítása.

Az ilyenfajta spekulációs vállalkozások rendkívül gyakoriak voltak abban az időben. A korabeli újságok tele vannak a hasonló üzleti csalásokról szóló tudósításokkal. Mindenre elszánt nyerészkedők csábító üzletekbe fogtak, szemfényvesztő módon nem létező kincsek kiaknázására részvénytársaságokat alapítottak, bezsebelték a bűvkörükbe került hiszékeny kisemberek pénzét, s a végén rendszerint megszöktek az összeharácsolt tőkével. Krúdy regényének középpontjában is egy ilyen csalárd vállalkozás áll. Az egésznek a kieszelője nem Csobánc, hanem egy Barker nevű veszedelmes kalandor, Csobáncnak inkább csak a neve és a képviselői tekintélye kell az üzlethez, ezért csinál belőle Barker igazgatót, valójában azonban mindent ő irányít a háttérből. Hatalmas hírveréssel, óriási propagandával adják ki a részvényeket, s ügyes fogásokkal igyekeznek minél több embert behálózni. A legmeglepőbb, hogy mindez sikerül is nekik. Óriási összeget sikerül kicsalniuk a meggazdagodás vágyától hajtott, már csak a csodákban reménykedő, épp ezért könnyen megtéveszthető emberektől.

Barker azonban nemcsak a naív kisembereket szedi rá, végül becsapja üzlettársait is. Kácsért meggyilkolja egy elhagyott városvégen, és úgy szökik külföldre a pénzzel. Csobánc a felelősségre vonástól félve – eleinte öngyilkosságra gondol, később azonban belátja, hogy szeretőjének van igaza, aki így vigasztalja: „Nincs elveszve semmi... A karriered újra kezdheted. A magyar képviselők között mindennapi az ilyesmi: eddig kormánypárti voltál, holnap átmégy az ellenzékiek közé és ha üldöznek: mártírrá tesznek, megkoszorúznak, és fáklyás menetet rendeznek a tiszteletedre.”37 Csobánc jó tanítványnak bizonyul, nemcsak magáévá teszi ezt az érvelést, hanem még tovább is fejleszti: „A vállalat megbukott, punktum, jajgasson, akinek kedve van hozzá. A politikai karrierem pedig bizonyos. Sokat fognak felőlem írni, beszélni: párbajozok, beszélek a Házban, és rávezetem az ellenzéket, hogy az egész ügy nem egyéb, mint a kormány kampánya egy ellenzéki érzelmű kormánypárti képviselő iránt. A gaz kormány üldöz, védjetek meg, urak, íme közétek menekülök, felesküszöm a zászlóra ... Hahaha.”38

Ezen az úton azonban már nem követi hősét az író. Valószínűleg nem véletlen, hogy mint Szentvinczey Jánost, Csobánc Pétert is csak a küszöbéig kíséri el a politikai szereplésnek. Úgy látszik, a politikai élet területén még nem érezte magát eléggé járatosnak a kezdő Krúdy, s inkább meghátrált a feladat elől, minthogy számára ingoványos talajra lépett volna. De ha a magasabb politika ábrázolásába nem is mert belevágni, a gazdasági és társadalmi élet korruptságának, gátlástalan szabadversenyének bemutatásával így is meglehetősen éles és rendkívül leleplező képet festett benne koráról. Azok a realista csírák, amelyek a diákköri lipótvárosi elbeszélések óta ott bujkáltak írásaiban, ebben a regényében sűrűsödtek össze leginkább egységes társadalomrajzzá. Talán e művében jutott Krúdy legközelebb ahhoz, hogy igazi kritikai realistává váljék.

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Az aranybányát remekműnek tekinthetnénk. Minden erénye mellett is állandóan érezzük, hogy kezdő író alkotása, akiben a rendkívüli tehetség még nem párosult a szükséges művészi ökonómiával, s így a kitűnőén megírt fejezetek bosszantóan gyenge, elnagyolt részletekkel váltakoznak. A gyengeségek egyik legfőbb forrása a kompozíció lazasága. Különösen a regény második felében, a második kötetben válik teljesen szétfolyóvá a mű szerkezete. Az epizódok egészen elburjánzanak, a főcselekmény pedig láthatóan elszegényedik, az aranybánya-panama nem tud igazán kibontakozni. Ugyanezt az eltolódást látjuk a szereplők vonatkozásában is.

Csobánc, a főszereplő egyre ritkábban bukkan fel. Helyette a mellékszereplők és epizódfigurák egész sorát vonultatja fel az író. Ez vitathatatlanul szélesíti ugyan a regény társadalomképét, ugyanakkor azonban kétségtelenül lefékezi a cselekmény sodrását, s ezáltal – végső fokon – gyengíti az író kritikai szándékát is. De ha a szerkezet mozaikszerűségéből következő fogyatékosságokat nem is feledteti egészen az ábrázolt világ sokrétűsége, ez a sokrétűség másfelől mégis előnyére válik a regénynek. Legfőképpen azzal, hogy lehetőséget ad az írónak a főszereplők túlságosan is sötét világának ellenpontozására. A regény szereplői ugyanis két alapvető síkban lépnek elénk. Az egyik csoport a Szentvinczeyék, Csobáncék, Valterék és a hozzájuk tartozó kalandorok (Barker és Kácsér) dzsentri, illetve nagypolgári világa. A másik oldalon a józsefvárosi kisemberek, bérkocsisok, boltosok, kishivatalnokok meglehetősen tarka tábora. A két csoportot az író nem ütközteti meg, még igazi szembenállásról sem beszélhetünk, mégis e két világ kontrasztjában fejeződik ki legvilágosabban a szerző állásfoglalása. A dzsentri-nagypolgári szereplőket nem titkolt ellenszenvvel és megvetéssel ábrázolja, ezzel szemben a kisemberekben még esetlenségeik ellenére Is mindig a szeretetreméltó és vonzó tulajdonságokat veszi észre. Az első csoportból egyedül Szentvinczey Lászlót, Franciska fiát mutatja be együttérzéssel, aki szembefordul azzal a világgal, amelybe beleszületett. Nem apja, nem is mostohaapja útját követi. Tanul, s dolgozni akar. Ő képviseli parazita osztályán belül a másik utat, az ellenpéldát. Alakja egyszerre mutat visszafelé is, előre is. Vissza a reformkori köznemesség jobbik részének, a fiatal Magyarország haladó ifjainak fennkölt hagyományaihoz és előre, egy bontakozó új társadalom, egy szociálisabb világ magasabb erkölcsisége felé. Igazán pozitív hőssé azonban nem tud válni. Ehhez túlságosan is epizódikus a szerepe. Anyját kiragadja abból a bűnös mocsárból, amelyben két férje oldalán élt, a további harcot azonban nem vállalja. Nem mérkőzik meg a Csobáncok világával, hanem kivonul belőle. A küzdelem helyett az idillt választja.

A kisemberek még László lázadásáig sem jutnak el. Egyrészük kifejezetten áldozat, akik a fölemelkedés reményében utolsó filléreiket áldozzák fel Barker hazug oltárán, mint pl. „az újpesti tanár úr”, s utána, amikor a csalás kiderül, legfeljebb csak jajgatni és átkozódni tudnak. Másrészük pedig (pl. Zina kisasszony, a kalapos és Makács kocsmáros) valami olyan szerepet tölt be, mint a XIX. századi dramaturgiai hagyományok alapján a vígjátékokban színpadra léptetett ún. rezonőrök, akik igazában nem voltak részesei a küzdelemnek, de éppen cselekményen kívüliségük alkalmassá tette őket, hogy a szerző velük, kívülről kommentálhatta az eseményeket. Tulajdonképpen ezt teszi Krúdy is. Amit nem akar, vagy talán nem tud az ábrázolás eszközeivel az olvasó elé állítani, azt egyszerűen elmondatja a maga jól értesült rezonőrjeivel. Ezeknek a figuráknak a szerepeltetése tehát végső fokon a kezdő író gyengeségéből fakad, azonban még így is félreérthetetlenül példázza a szerző érzelmi hovatartozását. S többek között éppen ez az érzelmi hovatartozás, a karrieristák, spekulánsok világának ez a könyörtelen leleplezése, s a kisemberek iránti megértő részvét és együttérzés avatja ezt a művet a fiatal Krúdy legjobb alkotásává, pályája első korszakának méltó betetőzőjévé. Művészileg később legtöbb művében magasan túlszárnyalta Az aranybányát, társadalomkritikájának élességét és határozottságát azonban később is inkább csak kivételesen érte el.

Az aranybánya nemcsak az első pesti évek végére tett pontot, hanem Krúdy egész írói indulásának, inaséveinek lezárását is jelentette. Ez volt az első igazán jelentős cezúra Krúdy pályáján. Olyan fordulat, amelyhez hasonlóra már csak egyszer, körülbelül tíz évvel később, a Szindbád történetek megjelenésével került sor.