KATONA BÉLA:

Krúdy és az 1918-19-es forradalmak

Makacs legendák

Az 1918/19-es történelmi események félévszázados jubileuma kétségtelenül külön is időszerűvé teszi, de véleményem szerint e kerek számú évfordulók nélkül is föltétlenül indokolt lenne, hogy Krúdy és a forradalmak kapcsolatát közelebbről szemügyre vegyük. Nemcsak azért, mert az önmagában is mindig nagyon érdekes és jellemző lehet, hogyan reagálnak jelentős egyéniségek a történelem nagy fordulataira, hanem mindenekelőtt azért, mert ennek a viszonynak a részletes feltárása nélkül az író világnézeti fejlődésének egész kérdéskomplexumát sem közelíthetjük meg érdemlegesen. De szükségessé teszi ezt a vizsgálódást az a körülmény is, hogy a Krúdy-irodalom korábban meglehetősen mostohán kezelte az író tevékenységének ezt a szakaszát és területét. Ez annál sajnálatosabb, mert a köztudatban élő Krúdy-kép túlságosan is egysíkú, s nem is föltétlenül a legkedvezőbb oldalról mutatja őt be. Még azoknak az olvasóknak a többsége is. akik ismerik és szeretik műveit, többnyire csak az álomvizeken lebegő Szindbád-történetek, vagy a kissé biedermeier hangulatú szerelmi kalandok íróját látják benne. A tények makacs dolgok – szokták mondani. Sajnos, hozzátehetjük, hogy a legendák, a meggyökeresedett félreértések és félremagyarázások talán még makacsabbak. Azt, hogy Krúdy nemcsak az Otthon Kör kártyaasztalánál, vagy az óbudai kiskocsmákban üldögélt, hogy nemcsak a Magyar utcái kakasos házakban és a lóversenypályákon forgolódott, hogy műveit nem a kávéházak alkoholos mámorában vetette papírra, esetenként még ma is bizonygatni kell, jóllehet azt hihetnénk, hogy 140 megjelent kötete és kötetben ki sem adott temérdek írása önmagában is elégséges bizonyíték lehetne.

Még nehezebben korrigálható azonban a köztudatba rögződött Krúdy-portrénak az a vonása, amely a kor valóságától teljesen elszakadt, a romantika időtlenségében lebegő „nagy álmodozó” legendáját kapcsolja az író személyéhez. Hogy a valósághoz is éppoly komoly köze volt, mint az álmokhoz, hogy látszólagos passzivitása ellenére is szenvedélyesen érdekelte a körülötte lévő világ, hogy a szociális kérdések iránt rendkívül fogékony közéleti író is volt, annak hangoztatása sokak előtt még ma is túlságosan merésznek tűnik, s több ellenállásba ütközik, mint amennyi egyetértésre talál.

Hogy a Krúdy-kép így alakult, annak természetesen sokféle oka lehetett, de föltétlenül szerepet játszott benne az a körülmény is, hogy publicisztikai írásait – egészen a legutóbbi időkig – alig, vagy egyáltalán nem ismerték az olvasók, sőt sokszor még a hozzá közeledő szakemberek sem. Az I. világháború alatt és után megjelent ugyan néhány füzet cikkeiből, s később Kozocsa Sándor válogatásában egy kis kötetben napvilágot látott háborús publicisztikájának egy része, közéleti írásainak zöme azonban eltemetetten sárgult az egykori újságok lapjain. Csak az utóbbi években, a nagy életmű-sorozatban kaphattunk ebből az óriási anyagból reprezentatív válogatást. Nyilván a publicisztikának ez az elfeledettsége volt az egyik legfőbb oka, hogy még olyan jószemű és értő kritikusa is, mint Kelemen László, azt írhatta róla: „Irtózik a politikától... sem a forradalom alatt, sem az ellenforradalom idején nem fejt ki politikai élű irodalmi működést”. (Kelemen László: Krúdy Gyula. 25. l.)

Nincs okunk kétségbe vonni Kelemen jóhiszeműségét. Valószínűleg nem ismerte Krúdy ilyen irányú tevékenységét. De akik ismerték, azok is gyakran kézlegyintéssel intézték el. Csak a mindennapi megélhetésért, csak a pénzért végzett újságíró munkát látták benne, amely mögött nem kell, sőt nem is szabad világnézetet, meggyőződést, állásfoglalást keresni. Az írónak fenn kellett tartania magát, s a kapitalista sajtó kitermelte a maga bérmunkás seregét. Akinek fizettek, aki munkát vállalt, el kellett végeznie, amit rábíztak. Miért lett volna ez alól épp az újságíró kivétel? Neki is mindent meg kellett írnia, s mindennek az ellenkezőjét is, ha éppen úgy fordult. Ebben nem szabad jellemkérdést, világnézeti köpönyegforgatást látni. Az újságíró csak azt tette, amit mindenki más is tett a maga területén: kiszolgálta kenyéradó gazdáját.

Vitathatatlan, hogy sok igazság is van az ilyenfajta érvelésekben. A kapitalista sajtó munkásainak helyzete valóban nem volt irigylésre méltó. De ha ki is kellett szolgálnia a gazdát, nem mindegy, hogy ki kit választott kenyéradójának. Mert választék azért még a kapitalista sajtón belül is volt! A nyíltan Habsburg-párti, vagy kifejezetten klerikális sajtótól a liberális lapokon át a radikálisabb színezetű polgári újságokig, sőt a szociáldemokrata, vagy más baloldali munkássajtóig elég széles volt a skála.

Krúdy nem volt válogatós, írt mindenhová. A klerikális Magyar Szemlébe éppúgy, mint az arisztokrata Előkelő Világba, az Új Időkbe vagy a Színházi Életbe és a Pesti Futárba stb. Bizonyára nem véletlen azonban, hogy tartósabb és szorosabb kapcsolata mégis olyan lapokkal alakult ki, amelyek nem kényszerítették véleményével ellentétes nézetek hirdetésére. Fiatal író korában a Fővárosi Lapokkal és az Egyetértéssel, később főként a Magyarországgal és A Reggel-lel állt ilyen állandó munkatársi viszonyban. Aligha lehetne tagadni, hogy a pénz is fontos szerepet játszott újságírói, s egész írói működésében is. Írásaiból élt, s ráadásul életmódja költséges volt, állandó pénzzavarral, adósságokkal küszködött. Mégis helytelen lenne kizárólag a megélhetés kényszerével magyarázni publicisztikai tevékenységét. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy éppen az 1910-es években, A vörös postakocsi után, sikerei teljében fordult figyelme erőteljesebben a publicisztika felé, tehát akkor, amikor nyilván szépírói tevékenységéből is meg tudott volna élni. Nemcsak a pénzszerzés kényszere, hanem sokkal inkább a kor problémáira való közvetlenebb reagálás lehetősége vitte öt a napisajtóhoz. S ebben az összefüggésben nyilván az sem mellékes, hogy mit írt és hova írt. Regényei és novelláskötetei már rég Rákosi Jenő Budapesti Hírlapjának Újságvállalatánál és a Singer és Wolfner cégnél jelentek meg, publicisztikai tevékenységét azonban nem a Budapesti Hírlapban vagy az Új Időkben fejtette ki, pedig félreérthetetlen bizonyítékok vannak rá, hogy ott is szívesen látták volna.

De amilyen helytelen Krúdy közírói működését kizárólag a megélhetés nyűgében vergődő újságíró-robot termékévé degradálni, éppoly helytelen lenne a szépírói és a publicisztikai tevékenység bármilyen előjelű merev szembeállítása is. Kétségtelen; hogy Krúdynál nem olyan szembetűnő az összefüggés, nem olyan nyilvánvaló a belső konkordancia, mint pl. Ady lírája és publicisztikája között. Szépirodalmi műveiben kevesebb és főként áttételesebb a politizálás, a szociális kérdések feszegetése, mint újságcikkeiben. A tüzetesebb vizsgálat azonban minden bizonnyal azt fogja kideríteni, hogy nála is szervesebb az összetartozás az életmű két nagy ága között, mint az első pillanatban tűnik. Ki fog derülni, hogy nincs két Krúdy, egy ábrándozó trubadúr, aki a gordonkahangú novellákat és regényeket írta, és egy harcos újságíró, aki éles szemmel és bátran reagált a kor kérdéseire. Azt már most is kockázat nélkül állapíthatjuk meg, hogy a publicisztika nem melléktermék Krúdy oeuvrejében, hanem az életmű teljes értékű része, az írónak a regényekkel és elbeszélésekkel teljesen egyenrangú kifejezési formája. Épp ezért az eddiginél sokkal nagyobb és intenzívebb figyelmet érdemel. E nélkül nem rajzolható meg Krúdy portréja, sőt, nyugodtan mondhatjuk, e nélkül nemcsak hiányos, hanem kifejezetten hamis is lenne róla alkotott képünk. Elsősorban ennek a publicisztikának a tükrében kíséreljük meg most felvázolni 50 év előtti tevékenységét, az 1918/19-es forradalmak idején játszott szerepét, annál is inkább, mert ezek a forradalmak nemcsak az ő fejlődésében, hanem a korszak egész magyar irodalmának megítélésében is a vízválasztó szerepét töltötték be.

Az imperialista háború ellen

„Mindenki a forradalmat várta,
s a forradalom helyett jött
a háború…”

Krúdy pályája legkezdetén, diákkorában és a vidéki hírlapíróskodás időszakában is írt már publicisztikai műveket, vezércikkeket, riportokat, a napi eseményekhez kapcsolódó reflexiókat, később azonban hosszabb időn át szinte teljesen elhanyagolta ezt a műfajt. Már a 90-es évek végén ritkulni kezdtek újságcikkei, az 1901 és 1910 közötti évtizedből pedig egyetlen ilyen jellegű írásáról sem tud publicisztikai műveinek bibliográfiája. Igazán rendszeressé csak 1914-ben vált újra közírói tevékenysége. Ekkor kezdte közölni a Magyarország hétről létre a híres Pesti Leveleket.

Ekkor már elmúlt 35 éves, kb. 40 kötet volt már mögötte, köztük az első Szindbád-sorozatok és A vörös postakocsi is, amellyel igazán beérkezett íróvá vált. Alkotóereje teljében, írói pályája csúcsán volt tehát, amikor kitört az I. világháború. Őt magát személy szerint nem fenyegette a front. Egy fennmaradt sorozási igazolványa szerint alkalmasnak találták ugyan fegyveres szolgálatra, bevonulnia azonban nem kellett. Eleinte még életformáján is alig változtattak az események, a háború azonban mégis óriási hatással volt rá. Az esztelen vérontás megdöbbentette, felrázta és állásfoglalásra késztette a szörnyűségek ellen. Mint kortársai közül is oly sokaknak, neki is a háború nyitotta rá igazán a szemét kora problémáira. Mintha hályog esett volna le a szeméről, ráébredt, hogy a Ferenc József-i „aranykor” mennyire hazugságokon épült, s megérezte, hogy a belső ellentmondások a külső ellenségeknél is sokkal erőteljesebben feszegetik a fennálló társadalom alapjait.

Ez a felismerés természetesen nem Krúdy egyéni leleménye. A háború idején irodalmunk javarésze hasonló utat járt meg, szemmel láthatóan balra tolódott, radikalizálódott. Ez a folyamat a magányos, a csoportosulásokat korábban elkerülő Krúdyt is közelebb vitte az irodalmi progresszió táborához. Ez a radikalizáló hatás szépírói tevékenységét sem hagyta egészen érintetlenül. Bizonyára nem véletlen, hogy a legélesebb társadalomkritikát tartalmazó művei, az Őszi utazások és az Asszonyságok díja éppen a háború alatt születtek. A szemléletében és egész problémalátásában bekövetkező változásokat azonban a legszembetűnőbben publicisztikája mutatta.

A kiváltó okokat és a mögötte álló erőket talán nem látta olyan világosan, mint Ady, a háborúval azonban ő is kezdettől fogva szembefordult. Feladta korábbi passzivitását. Kiderült, hogy a tollat nemcsak Szindbád szomorkás utazásainak és a szép aranyművesné emlékkönyv hangulatú szerelmi történeteinek festésére tudja használni, hanem éles fegyverként és ügyesen forgatja. Pedig a csábítások a másik oldalról nem hiányoztak. A Petőfi Társaságba történt beválasztása után 1915-ben neki ítélték a székesfőváros Ferenc Józsefről elnevezett szépirodalmi díját, amelyet általában a fennálló rend dédelgetettjeinek szoktak adományozni. (Csak Ady volt kivétel, aki 1909-ben szintén elnyerte a díjat.) A kétezer koronát elfogadta, a nacionalista propaganda azonban egy pillanatra sem tévesztette meg. Felismerte, hogy a háború nem nemzeti célokért folyik, hanem egy hazug és igazságtalan társadalmi berendezkedés tornyosuló feszültségeinek levezetésére, belső rothadásának elleplezésére szolgál. Már néhány hónappal a háború kitörése előtt, 1914 májusában így írt: „Az újkor társadalmának történetírója bizonyára majd objektívebb szemmel látja az 1914-iki májust, mint mi láttuk. Egy hosszú rothadásnak, társadalmi bomlásnak a nyilvánosságra való jövetele a mostani állapot, már nem lehet tovább titkolni – szaga van”. (Pesti Levelek. 67. l.)

Később is állandóan visszatérő motívuma írásainak a társadalmi igazságtalanságok emlegetése: „Itt az élet úgy rendeződött, hogy annak van igaza, akinek pénze van, még ha tömlöcben ült is érte”. (Mack Benno, a gentleman betörő. Pesti levelek. 283. l.)

Maró gúnnyal ostorozta a háború haszonélvezőit, vámszedőit, akik kihasználták a zavaros időket, s milliók pusztulása idején harácsoltak, nagy vagyonokat halmoztak össze: „Könnyű megfigyelni, hogy ebben a háborúban minden csúf, alsórendű ember meggazdagodott, sőt csakis az boldogult, aki odáig legfeljebb nyálka volt a pesti aszfalton – míg az ifjak, szépek, a jóember-fajták elmentek, elpusztultak, valami groteszk és tragikus pózban befejezték az eddigi életet... Új világ van itt. A csúnyák, gonoszak, alacsony rendűek, a törtetők korszaka, amelyek kimásztak odvaikból, hogy felfalják azt, amit a régi boldog emberiség menekülés közben eldobott”. (Böjti szelek. Pesti levelek. 291. l.)

Egy másik cikkében még erőteljesebb szavakkal bélyegezte meg a háború erkölcsi rombolását: „A háború olyan fertőt zúdított az emberiség nyakába, hogy nagyon sokáig kell tanítani az iskolákban a mosakodást. Posvánnyá változott a világ, rablók, hamispénzverők országa lett a föld”. (Szüreti dal. Kánaán könyve. 78. l.)

A háború tudatosította benne igazán az író, a költő feladatát is. Szembefordult a nacionalista háborús költészettel, a béres igricek hazug lelkesedésével szemben Petőfi és Ady példáját idézte: „E véres és csodálatos napokban néha eszembe jut, hogy milyen különös dolog volna, ha Petőfi élne. Ki merne verset írni, ha ő is verset írna? Ki tudna ma bevert fej nélkül hazudozni, hamisságot kalapálni rímekbe, rossz dudát nyekergetni háborús lelkesedésről, boldogtalan ‚szőkegyerekekről’ énekelgetni, lengyel mezőkről talmi, bazár verset firkálni, oroszlánbőrben járni itthon és csatadalt üvölteni? Ki merne örvendezni elpusztult országokon, hajókon, városokon, az ellenséget becstelen, piaci szavakkal illetni, gyűlölni azt, akit eddig nem gyűlöltünk, szeretni, akit nem szerettünk, háborút éljenezni, beteg katonától azt kérdezni, hogy mikor megy vissza a csatába? Ha Petőfi most élne, nem nyílna fel sok gyáva, udvarló ajak, a háború széptevőit vers-buzogányokkal fogadta volna nem egyszer és a diadalmámorosokat bizonyára higgadtságra intené”. (Erdélyi krónika. Pest 1916. 14. l.)

Adynak is az imperialista háború elleni kiállását, bátor humanizmusát becsülte legtöbbre. Egy 1918-as cikkében így írt erről: „A háború alatt költőhöz méltóan viselkedett Ady. Nem sok verset írt, csak néhány nagyon szomorút. Beszélgető, bánatos kurucokról, tönkrement hazájukat siratókról, elveszett Magyarországról, pedig még akkor megverték az utcán, aki nem kiáltotta: Éljen Hindenburg! ” (A szomorú Ady. A Miatyánk évéből. 50. l.)

Adyhoz már a korábbi években is meleg baráti szálak fűzték, de akkor még inkább csak a Három Hollóban együtt töltött bohém éjszakák kapcsolták össze őket. A háború éveiben azonban ez a barátság elmélyült. Személyesen talán kevesebbet találkoztak, világnézeti vonatkozásban azonban Krúdy csak ekkor került igazán közelebb Adyhoz, fegyvertársává, eszmei szövetségesévé nőtt. Mint Ady, a háborút ő is azért gyűlölte elsősorban, mert úgy látta, hogy az késleltette, elodázta a várva-várt forradalmat, az esedékes társadalmi megújulást. „Mindenki a forradalmat várta, a lelkek forradalmát, amely majd felgyújtja a bedeszkázott agyvelőket – írta egyik cikkében. – A forradalom helyett jött a háború... ” (A gyermekkori hősök bukása. Pesti levelek. 111. l.)

Meggyőződéssel hirdette azonban, hogy a háborúval az uralkodó osztály nem fogja elérni a célját. Sőt ellenkezőleg, a háború a régi Magyarország végét jelenti: „Megbukott a régi társadalom, amely most a háborúban végképpen összekeveredett; ... megbukott a szolgabírák országa, a kortesek tanyája, az agitátorok ostoba lármája; megbukott a ficsúr figurája a vármegyén vagy a pesti aszfalton, a párbajhős, a krakéler gavallér; a tiszteletre méltó uzsorás és a gazdag leánykereskedő; a ‚jó üzletember’, akit csaláson kaptak és a nagy keresető ügynök, aki jövedelmező üzleteket szállított; megbukott az erkölcstelenség... Új világ jön a régi helyén. Milyen lesz? Vajon milyen hely adódik ebben a féllábúaknak és félkarúaknak – csakugyan rákerül a sor, hogy a mankót lecsatolják a lábukról, s úgy verekedjék ki helyüket? Mélységes titok a jövő társadalom képe, csak annyi bizonyos, hogy a gazságoknak körülbelül végük van”. (A gyermekkori hősök bukása. Pesti levelek. 116. l.)

Nem látta tehát, milyen lesz a jövő társadalom, de rendületlenül hitt egy új világ eljövetelében. És ennek az új világnak a megteremtését azoktól várta, akik a háborúban fegyvert kaptak a kezükbe. Újra és újra felbukkant cikkeiben egy új honfoglalás gondolata, amikor a fronton harcoló katona majd „fölocsudik háborús kábulatából”, és elindul hazafelé, hogy idegen földek helyett meghódítsa végre magának saját hazáját. Már szinte látta a nagy pillanatot, amikor „egyetlen rohamozással beveszik az alkotmány sáncait, mint a gorlicai magaslatokat”.

A közelgő új világgal kapcsolatban a megoldandó feladatok között a legfontosabbnak és legsürgősebbnek a földkérdés igazságos rendezését látta. Ezért üdvözölte lelkesen a függetlenségi párt földreform-terveit. Hirdette, hogy újra kell írni Magyarország telekkönyvét, a magyar földnek gazdát kell cserélnie, a parasztság tulajdonába kell kerülnie, „akié voltaképpen ez a föld már ezer esztendő óta”. Tudta, hogy a magyar parasztnak „ezeréves álma a föld”, s nyíltan vallotta, hogy a földreform megoldása többé nem tűr halasztást. A jövendő szempontjából is a kor legdöntőbb kérdésének tartotta, hogy „sikerül-e másodszor a jobbágyság eltörlése”.

Pozitív felismeréseibe vitathatatlanul sok naivitás is keveredett. Mindenekelőtt az, hogy a földkérdésnek is, és általában a társadalmi problémáknak a megoldását is hosszú ideig felülről várta. Valahogyan úgy, ahogyan a régi királyok és fejedelmek a győztes csaták után megjutalmazták katonáikat, úgy kellene most is hazatérnie „kis földesuraságként” a hadban járt, megszolgált parasztnak. A háború előrehaladtával azonban ez a naiv történelmi romantika fokozatosan lekopott róla. A győzelem illúziója szertefoszlott, az uralkodó osztályok ígéretei devalválódtak. Az új világba vetett hitét nem adta fel, sőt ekkor tudatosult benne igazán a változásnak már nemcsak a szükségessége, hanem konkrét lehetősége is, de most már nem a hatalmon lévők jóindulatától, belátásától, hanem egyre inkább a néptömegek fölmorajló erejétől várta.

A munkásmozgalommal nem volt kapcsolata, mégis fokozódó optimizmussal figyelte a háborúellenes megmozdulásokat, tüntetéseket. 1917 nyarán még egy kicsit megdöbbenten, de mégis reménykedve látta a néptömegeket, amelyek elöntötték az utcákat, „mint a medréből kicsapó tenger”. Cikkében arról a végtelen áradatról beszélt, amely „keletről nyugatig hömpölygi körül a földgolyót, amelyet némelyek szabadságnak, mások jognak, vagy békének neveznek”. Ebben már benne van az a felismerés is, hogy a tüntetések nemcsak a békéért, a fegyverek elhallgattatásáért folytak, hanem egy új társadalmi rendért is. És az író megérezte, hogy ennek az erőnek már nem képes ellenállni a „bihari perzekutor” minden hatalma sem.

A tömegek történelemformáló szerepének felismerésével egy időben, 1917 végén fordult figyelme határozottabban az oroszországi események felé. Ettől kezdve onnan várta a „közelgő virradatot”: „Keletről hófehér kócsagok, álombeli madarak szállnak, nagyhajú, csizmás orosz parasztok, mint bibliai háromkirályok indulnak el zarándokútjukra, a béke bölcséjéhez”.

Itt még csak az áhított béke fehér követeit üdvözölte, cikkének következő részletéből azonban már kiérezhető, hogy Krúdy mást is meglátott és többet is remélt az 1917-es orosz forradalomtól, mint a fegyverek elhallgatását: „Valami olyan történt velünk, boldog élőkkel, ami nagyon sokáig nem fog ismétlődni a világon. Az emberiség kiválasztottja vagyunk, mert megadatott oly események tanúinak lennünk, amelyek évszázadokig foglalkoztatják az utánunk jövő elméket”. (Tíz napig vakáció. Pesti levelek. 273-274. l.)

Krúdy nem volt forradalmár. Várta az új világot, írásaiból kicsendül egy új, igazságosabb, emberibb társadalmi rend utáni vágy, hosszú ideig mégis inkább csak az idegen célokért folyó imperialista háború gyűlölete sodorta őt a haladó erők táborába. A háború vége felé azonban már felismerte, hogy kiutat a rettenetes káoszból csak a forradalom hozhat, hogy megváltás csak a népből jöhet. A háború sok rosszat adott számára, de egy nagy pozitívumot is. A leírhatatlan szenvedések és megpróbáltatások mellett „adott bizalmat a bizonytalan tömeg isteni szavához”. 1918 januárjában már így írt: „Ki ment meg? A néphullám. Amelytől azelőtt rettegtünk. Míg most békének, országoknak, kibontakozó virradatnak reménysége”. (A magányosok. Pesti levelek. 187. l.)

A polgári demokratikus forradalom oldalán

„Ordítsa minden száj,
s írja minden toll,
hogy újjászülettünk. ”

Aktív háborúellenessége s a társadalmi változások szükségességének felismerése után természetes és magától érthető, hogy 1918 őszén Krúdy lelkesen üdvözölte a polgári demokratikus forradalmat. Teljes meggyőződéssel állt a kialakuló új rend mellé, fenntartás nélkül hirdette, hogy Magyarországnak „új története kezdődik”, s hogy „a Duna és Tisza közén új világ épül”. Szerette volna végképpen elfelejteni a sötét múltat, s írótársait is az új élet magasztalására serkentette: „Ordítsa minden száj, s írja minden toll, hogy újjászületünk”. (Az új honfoglalás. Pesti levelek. 321. l.)

November 16-án, a köztársaság kikiáltásának napján így köszöntötte a születő rendet: „Egy új világ küszöbén állunk. A jövőnek egyelőre csak a viharfellegei látszanak a horizonton. Tompán dörög és mélyen hasadozik az ország határain, délen, északon, keleten. Ma jön a világra az a megváltó újszülött, aki olajággal a kezében megvédelmez a rőt dúvadtól, keserű ellenségtől. A farkasokból emberek lesznek. Az új világ Igéje megszelídíti a sötét indulatokat. Elvonulnak a véres felhőtömegek. Nemsokára kisüt a nap! ” (Magyar köztársaság. A Miatyánk évéből. 17. l.)

Az októberi forradalom után nagyobb szerepet vállalt az irodalmi életben is. (Ő, aki korábban mindig kívül maradt mindenféle csoportosuláson, most bekapcsolódott a haladó írói mozgalmakba. Tagja lett a konzervatív irodalmi társaságok ellen szervezkedő, főként a Nyugat radikális íróit magába tömörítő Vörösmarty Akadémiának is. Később, 1919 februárjában elvállalta a Néplap című újság szerkesztését, amelyet főként a parasztság tájékoztatására adtak ki. Ifjúkora óta nem végzett belső szerkesztőségi munkát, mégis lelkesen látott neki a rábízott feladatnak. Főmunkatársakként Gárdonyi Gézát és Móricz Zsigmondot vette maga mellé. Közben azonban a szépirodalomról sem feledkezett meg. Ellenkezőleg, tele volt tervekkel. Többek között szerződést kötött a Nemzeti Színházzal A vörös postakocsi színdarab-változatának megírására.

Korábban messze elkerülte a hatalom birtokosait. Még ha lett volna is alkalma, nem szeretett az urakhoz dörgölődni. A köztársaság új vezetői között azonban barátai is voltak, s nagyra becsülte a forradalmi átalakulás sok vezető politikusát, (Károlyi Mihály, Hock János, Buza Barna stb.). Különösen Károlyi Mihálytól várt sokat, az ő személyéhez és tevékenységéhez fűzött komoly reményeket. Károlyiról már 1918 januárjában cikket írt, amelyben „szívünkből nőtt és dacból, függetlenségből, virtusból való figurának” nevezte, s mérföldjelzőnek a Rákócziak óta a magyar politikában. Már akkor benne látta a nemzet reménységét, holnapját: „Csillag a Kárpát felett, amint a bujdosó Rákóczit nevezték. Munkára várakozó ekevas, amely felszántja kiszikkadt földjeinket... Az írnok már hegyezi a lúdtollat, hogy elkövetkezendő esztendőit feljegyezze. Közelgő vonat; amelynek zúgását már halljuk e tájon. Holnap. Vagy a jövő negyedóra ... Könnyen lehetséges, hogy a férfierejében lévő Károlyi Mihálynak a kezébe helyezi a végzet az Ariadne-fonalat, amely kivezeti a nemzetet az útvesztőből”. (Károlyi. Pesti levelek. 284. i.)

Ilyen bizakodás láttán nem csodálható, hogy a polgári demokratikus forradalom győzelme után is elsősorban Károlyiban látta az előrehaladás legfőbb biztosítékát. Legterjedelmesebb, s talán legjellemzőbb írása ebből a porszakból az a riportfüzete, amelyben éppen Károlyi Mihály saját birtokán megkezdett földosztásáról számolt be, s amely a Kultúra kiadó Károlyi Könyvtár sorozatának IV. köteteként látott napvilágot Kápolnai földosztás címmel.

Kétségtelen, hogy beszámolójában – mai szemmel nézve – sok naivitás is van, különösen az osztályok közötti béke illúzióját illetően. Ezeknek az illúzióknak többsége azonban nemcsak rá, hanem legalább olyan mértékben a korra is jellemző. A paraszti származású, s a paraszti világot sokkal mélyebben ismerő Móricz Zsigmondnak ugyanerről az eseményről írt riportjában is legalább annyi illúzió található. De ha vannak is benne naivitások, mégsem ezek a jellemzőek igazán Krúdy beszámolójára, hanem az a tiszta humánumból fakadó őszinte népszeretet, amely az egész íráson végigvonul, s az a szenvedélyes gyűlölet, amelyet a régi világ és egykori urai iránt érez.

Mint újságíró, ő is Károlyi Mihály és a köztársaság más vezetőinek különvonatán utazott Kápolnára. Útjuk valóságos diadalmenet volt, az állomásokon mindenütt ünneplőbe öltözött csoportok köszöntötték őket. Az ünneplésben még sok volt a régi formákból, beidegzettségekből, az író azonban elsősorban a különbségeket vette észre: „Hol vannak a régi világ Ferenc József kabátos deputációi, amelyek csendőrrel zavartatnák hátra a népet a fogadtatásoknál? Hol vannak a rendjeles, kopasz polgármesterek, fénylő helyőrségparancsnokok, izgatott stréberek, vállszalagos rendezők, a polgármester rózsaszínű kisasszony-lánya, aki virágbokrétát nyújtott át főhercegnek, püspöknek, főispánnak, aki éppen erre utazott? A zsandárok rendszerint megvertek valakit a nép közül, a polgármester új rendjelet érzett a szalonkabátján s ezzel a vonat továbbrobogott az előkelőséggel”. (Kápolnai földosztás. 13. l.)

Majd valamivel később még ezt fűzi hozzá elmélkedéséhez: „Most szabad a szó, repülhet a gondolat, itt van az új világ, amelyről annyit álmodtunk. Hogyan lehetne kurtára fogni a szót, ennyi szenvedés után! Hisz a börtönből tértünk vissza mindnyájan”! (U. o. 16. l.)

Láttuk, hogy a földkérdés rendezését már a háború idején is a legsürgősebb feladatnak tartotta. Most is úgy tekintette a földosztást, mint a magyar parasztság évszázados vágyainak teljesülését. Végre azé lesz a föld, akit igazán megillet, a dolgozó magyar népé. Krúdynak nem voltak közelebbi kapcsolatai a parasztsággal, műveiben is csak elvétve szerepeltetett paraszti alakokat, mégis világosan felismerte, hogy az igazi nép mennyire más, mint amelyet a régi népszínművek és kalendáriumok ábrázoltak: „Nem a futóbetyárokért rajongó, virtuskodó, regényeskedő nép a múlt századból. Egy vesztett háború szenvedéseitől megtört és ismét felemelkedő nép áll odalenn a síkon”. (U. o. 42. l.)

Felismerte, hogy a földosztás voltaképpen az 1848-as forradalom továbbfolytatása: „Általában a negyvennyolcadiki napok hangulata, színe, illata szálldosott a levegőben. Akkor szabadságot kapott a nép, – aminek nagyon örült. Most pedig földet, – aminek még jobban örvendezett”. (U. o. 54. l.)

Elsőnek Antal János kápolnai rokkant katona kapta meg a földjét. A birtoklevél átvételekor fogadalmat tett, hogy becsületesen fog dolgozni. Krúdy ezt fűzte hozzá fogadalmához: „Ez az Antal János megtartja esküjét, ha emberi becsület van a földön. Ő csak egy szegény katona. A királyok szokták Magyarországon megszegni az esküjüket”. (U. o. 59. l.)

Nemcsak azért tartotta fontosnak a földosztást, mert azzal a parasztság sok évszázados álma teljesült, nagy jelentőségűnek látta a néptömegek megnyerésének, s ezáltal a köztársaság megszilárdításának szempontjából is: „A csatavesztes ellenforradalom megtanulhatta, hogy az ország népe a köztársaság mellett van. Sok rémlátásnak, suttogva továbbadott hajmeresztő mesének, károgó hírmondásnak láttuk szappanbuborékát elpattanni a kápolnai mezőn”. (U. o. 54. l.)

Már a kápolnai riportban is emlegette az 1848-as forradalmat, külön cikkben is foglalkozott azonban a márciusi ifjak mozgalmának és az 1918-as polgári demokratikus forradalomnak a kapcsolatával.

Világosan látta, hogy csak most fejeződhet be igazán, amit Petőfiék megkezdtek, hogy az akkor megoldatlanul maradt, vagy csak félig megoldott társadalmi kérdéseket is most kell rendezni. „A csendes őszi délutánban elgondolkozva forgatom a száz esztendő előtti emberek regényét. Az ő márciusi forradalmukat még föld alá tudta ásni a hatalom. Egy világháborúnak kellett felviharzani, hogy valóra váljon a múlt századbeli váteszek jóslata a szabad Magyarországról. Mi voltaképpen csak örökösei vagyunk a negyvenes évekbeli álmodozóknak, koplaló költőknek, a Pilvax rajongóinak. Száz esztendő előtt ők álmodták meg szegényes Pestjükön, hogy egykor mi történik ebben a városban. A tintásujjú Petőfiek, az ostorozó Vas Gerebenek, a sok gúnnyal illetett márciusi ifjak ősei a napjainkbeli pesti forradalmárnak. Az ő hangjuk hallatszott októberben a körúti üdvrivalgásban. Petőfi fáklyája lobbant végig a borús magyar égboltozaton, midőn kiütött a világszabadság. ” (A forradalom napjai. Pesti levelek. 324. l.)

Amilyen tisztelettel beszélt a reformkorról és az 1848-49-es forradalomról, olyan gyűlölettel ostorozta a kiegyezés utáni évtizedek magyar politikáját: „Meg kell semmisíteni Magyarország történetét 1867 óta. Ez volt a legaljasabb korszaka a magyar nemzetnek. Aljasabb a Jagellókénál. A csecsemő elvetemülten jött a világra, hangos szóval verbuvált a politikai erkölcstelenség. Mintha egyetlen tisztességes ember se lett volna többé Magyarországon. A hatvanhetes politika megmérgezte a kutakat, a levegőt, a vért. Egy rabszolgaságból, árulásból élő nemzet paráználkodott itt politikai elvetemültségében. Míg végre jött a megérdemelt büntetés, a háború nyaktilója, amely kivégezte a gonoszokkal együtt a jókat is.

Ki kell dobni a miniszteri szobákból azokat az olajfestményeket, amelyek a szennyébe elmerült korszaknak politikusait ábrázolják. Hírmondója se maradjon azoknak a pöffedt, romlott, lelkiismeretlen magyaroknak, akik hatvanhét óta ezt az országot segítették kirabolni s eladni. Dobják oda az olajfestményeket a népnek. Az majd tudja, hogy mit csináljon a régi miniszterek arcképeivel. ” (Divatlevél. Pesti levelek. 337. l.)

Volt idő, amikor csak a Ferenc József-i kor eszményítőjét, a millenniumi ragyogás megéneklőjét látták Krúdyban. Ezek a szenvedélyes, a régi világot vitriolos megvetéssel sújtó cikkei azonban arra utalnak, hogy az ilyenfajta vélekedéseket is revideálnunk kell. S ez a szenvedélyesség, az újnak az igenlése, és az idejétmúltnak, a letűntnek a megvetése a következő hónapokban, a Tanácsköztársaság idején még csak erősödött írásaiban.

(A tanulmány befejező részét következő számunkban közöljük.)

(Szabolcs Szatmári Szemle, 1968/4. /november/ 47-55. p.)