könyvekről
Regényes korrajz a
századvégi Nyíregyházáról
Krúdy Gyula: A
tiszaeszlári Solymosi Eszter
Utolsó éveiben majdnem teljesen elfeledték, könyveinek egy
részére már kiadó sem akadt, s lám, több mint 40 évvel halála után még mindig meglepetéseket
tartogat olvasói számára. Az idei ünnepi könyvhét legnagyobb szenzációja
alighanem Krúdy Gyula tiszaeszlári regénye volt. A mű eredetileg 1931 tavaszán
– két évvel az író halála előtt – folytatásokban jelent meg a Magyarország c.
napilapban. Négy évtizeden át legfeljebb a tájékozottabb Krúdy-kutatók
tartották számon, olvasóinak egyre növekvő tábora csak most ismerkedhet meg a
regénnyel, amikor végre könyvalakban is kezünkbe vehetjük.
Kis híján fél évszázaddal a hírhedt tiszaeszlári vérvádper
után írta meg regényét Krúdy Solymosi Eszterről, akinek tragikus eltűnése
akkor szinte az egész világ közvéleményét lázba hozta. Akik nem, vagy csak
felületesen ismerik az írót, azokban nyilván önkéntelenül is felmerülhet a
kérdés, mi késztethette Krúdyt 50 éven után a rituális gyilkosság babonás
meséjének újrafeldolgozására. Talán kifogyott volna már a Szindbád és Rezeda
Kázmér alakja köré szőhető különös történeteiből, s ezért menekült a
periratokhoz és krónikákhoz? Vagy épp a közvéleményt egykor oly szenvedélyesen
felkavaró szenzáció felelevenítésével igyekezett magára vonni a figyelmet,
visszahódítani az elpártolt olvasókat, így próbálva meg kitörni az utolsó
éveiben őt fenyegető elevenen eltemettetés dermesztő közönyéből? Őszintén meg
kell mondanunk, helytelen lenne az ilyen és ehhez hasonló vélekedéseket
egyszerűen kézlegyintéssel elutasítani, az író életművében tájékozottabb
olvasók mégsem ilyen aggályoskodó elméletekben keresik a mű megszületésének
magyarázatát. Sőt, helyesebb lenne talán azt mondani, ezt a magyarázatot nem is
kell keresni. Krúdy ismerői számára nem az a meglepő, hogy megírta ezt a
regényt, inkább az, hogy csak a 30-as évek elején, élete végefelé írta meg.
Kevés műve van ugyanis, amelynek anyagát ennyire magában hordozta volna egész
pályáján.
Igaz, ő maga csak 5 éves volt a per idején, az egész
országot felkavaró események mégis életre szóló élményeket jelentettek
számára. Akkor aligha érthette lényegét, a felbolydult város atmoszférája
azonban kitörülhetetlenül emlékezetébe vésődött. Apja és nagyapja is ügyvéd
volt, a tárgyalások idején így házukban is sokan megfordultak a per főszereplői
közül. S amit életkorából adódóan akkor a történtekből még nem foghatott fel,
azt megkapta később a családi és kisvárosi hagyományból. Hiába zárult le
ugyanis felmentő ítélettel a hosszúra nyúlt tárgyalás, talán másutt is,
Nyíregyházán azonban bizonyosan ez volt még hosszú évekig az egyik
leggyakoribb beszédtéma. Kiskocsmákban és kávéházakban, társasági
összejöveteleken és családi estézéseken újra meg újra az eszlári kis cselédlány
eltűnése körül csaptak össze legszenvedélyesebben az ellentétes vélemények.
Művének Előhangjában az író így vall erről: „Az én gyermekkoromban Nyíregyházán
a tiszaeszlári rosszhiszemű vérvádról beszélt mindenki... A korabeli gyermekek
a tiszaeszlári gyilkosság változatait hallgatták a gyermekmesék helyett.”
S a legfogékonyabb éveiben tudatába rögződött benyomások
később sem halványultak el. Kisebb-nagyobb írásaiban, önéletrajzi
feljegyzéseiben újra meg újra felbukkantak az eszlári idők emlékei. Mintha
csak tudatosan készült volna egy nagyobb szabású mű megírására, a per jó néhány
figuráját ismételten is tollára vette. Nemcsak emlékezéseiben, még regényeiben
is többször szerepeltette az antiszemita hecclap-szerkesztő Mikecz József,
vagy ahogyan a nyíregyháziakkal együtt ő is nevezte, Puczér Jóska alakját,
gyakran írt Ónody Gézáról, Verhovay Gyuláról, Henter Antalról, Eötvös
Károlyról, de sűrűn emlegette a vád koronatanúját, a kis Scharf Móricot is.
Hogy ilyen sok személyes inspiráció, s ennyi előkészület
ellenére is csaknem fél évszázadnak kellett eltelnie, míg végre a téma átfogó
feldolgozására vállalkozott, annak többféle oka lehetett. Bizonyosnak látszik
azonban, hogy a késleltető tényezők között fontos szerepet játszott Eötvös
Károly híres emlékirata, A nagy per, amely 20 évvel
az események után készült és gyorsan népszerűvé lett. Ez a mű aprólékosan
pontos és hiteles történetét adja a Solymosi Eszter eltűnése kapcsán ördögien
kiagyalt és felszított antiszemita vérvád-heccnek, s racionalista értékelését a
Nyíregyházán lefolytatott hosszú törvényszéki tárgyalásnak. Emellett mint
olvasmányos lebilincselően érdekes és izgalmas. Érthető, hogy évtizedekig
visszatartotta Krúdyt attól, hogy hasonló vállalkozásba kezdjen. S amikor 30
évvel később mégis elszánta rá magát, akkor sem azért tette, mintha elavultnak
vagy elhibázottnak tartotta volna a nagy előd munkáját. Nem cáfolni, hanem
kiegészíteni akarta Eötvös emlékezéseit. Ő maga így írt erről a regényhez
fűzött jegyzetében: „Eötvös Károly klasszikus munkája mellett alig lehetne
valami újabb felfedezéseket írni a tiszaeszlári eseményekről, ha Eötvös Károly
Szabolcs megyei ember lett volna, aki közelről, a legközelebbről látja és
ismeri a nagy pör hőseit, mozgatóit, vizsgálóit, bíráit és körülményeit...
Eötvös Károly nem ismerhette a tiszaeszlári pör előzményeit, ún.
„kulisszatitkait”, mert dunántúli ember volt. Éppen abból a szempontból íródtak
ezek az itt-ott regényesnek is látszó feljegyzések, hogy sok, eddig ismeretlen
és érthetetlen dolgok megmagyarázatnak velük, s így ötven esztendő távlatából
kiegészítsük Eötvös Károly írói munkáinak is elsőrendű ügyvédi emlékiratát.”
S mindezt nem valamiféle kötelező udvariasság mondatja
Krúdyval. Valóban azt akarta megírni, ami Eötvös művéből kimaradt, a
vérvád-per emberi hátterét, atmoszféráját, azokat a sötét figurákat, akik a
színfalak mögött mozogtak és az egész sátáni gépezetet is mozgatták. Ahol a
történet összefüggései és érthetősége érdekében arra kényszerül, hogy
dokumentárisan idézze fel az eseményeket, gyakran alulmarad Eötvössel szemben,
hézagosabb, töredezettebb, a társadalmi közeg érzékeltetésében viszont
többnyire ő remekelt igazán.
Megjelenése óta több kritikusa tényregénynek,
dokumentumregénynek nevezte A tiszaeszlári Solymosi Esztert.
Tagadhatatlan, hogy az is. Hozzá kell azonban tennünk, hogy
legnagyobb értéke mégsem a jegyzőkönyvekhez való tapadásában van. Igazán éppen
ott emelkedik magasra a mű, ahol az író el tud szakadni a dokumentumoktól,
Eötvös emlékiratainak s a korabeli sajtótudósításoknak krónikás részleteitől,
ahol nem másol, hanem igazi alkotói szuverénitással idézi fel a kort, teremt
atmoszférát és formál jellemeket.
Különösen a korábban viszonylag kevésbé ismert
háttérfigurákról kapunk a regényben remekbe sikerült portrékat, így pl. Ónody
Gézáról, az Istóczy-féle antiszemita párthoz tartozó elszegényedett
tiszaeszlári országgyűlési képviselőről, Péczely Kálmánról, a rabgyilkosból
lett bírósági írnokról, s a híres csendbiztosokról, Recsky Andrásról és Vay
Györgyről, akik értették a vallatás módját, hogyan keli rábírni a 13 éves
Scharf Móricot, a zsidó templomszolga fiát, a világot lázba hozó hamis vallomásra,
mely szerint az eltűnt Solymosi Esztert a sakterválasztásra gyülekező
tiszaeszlári zsidók, köztük a gyermek apja, csalták a templomba, hogy ott vérét
vegyék, amelyet aztán vallásszertartási okokból a húsvéti pászkába kevertek.
S rajtuk kívül még hány kitűnően megrajzolt figurával
ismerkedhetünk meg a terjedelmes mű lapjain! Nemcsak az igazságszolgáltatás, az
egész megyei közigazgatás felvonul előttünk, s ezen is túl, kirajzolódik az
egész nyírségi dzsentrivilág képe.
Korábban sem festett Krúdy hízelgő képet szűkebb hazája
kisnemesi rétegéről. Már korai novellisztikájában, az 1900 és 1910 között
megjelent köteteiben is kíméletlen kritikával ábrázolta ezt az önmagát rég
túlélt, pusztulásra érett parazita kisúri világot, amely – mintegy különös
társadalmi rezervátumban – épp a Nyírségben tartotta magát legtovább.
Érdekes, hogy pályája végén, a 20-as, 30-as évek
fordulóján, ismét ehhez a világhoz kanyarodott vissza az író. A közben eltelt
két évtized azonban nemhogy enyhítette volna kritikai alapállását, ellenkezőleg,
kiszélesítette és elmélyítette azt. A világháború, a forradalmak és az
ellenforradalom tapasztalataival gazdagodva éppen ekkor, a 20-as évek végén, a
30-as évek elején írta meg legátfogóbb, s legmélyebbre hatoló
társadalom-kritikai regényeit, a Valakit elvisz
az ördögöt és A
tiszaeszlári Solymosi Esztert.
(Bizonyára nem véletlen, hogy egyikre sem talált kiadót, mindkettő csak
újságban jelent meg.) Ezek a regények jelentik Krúdy végső leszámolását a
velejéig romlott, a valóságos vagy vélt érdekei védelmében semmitől vissza nem
riadó dzsentrivilággal szemben. E réteg végső elaljasodásának, társadalmi
veszélyességének ábrázolására pedig aligha találhatott volna alkalmasabb
keretet az író, mint a tiszaeszlári vérvád-per történetét, amelyben soha nem
látott szenvedélyességgel csaptak össze a haladás és a reakció erői.
A regényből az is félreérthetetlenül kiderül, hogy ez a per
a XIX. század végén már csakis a Nyírségben születhetett meg, s alakulhatott
úgy, ahogyan alakult. A vérvád babonája ugyan időről időre másutt is
felbukkant, kisebb-nagyobb antiszemita atrocitások másutt is előfordulhattak,
egy ilyen monstre perre azonban ekkor már talán sehol Európában nem kerülhetett
volna sor. Még a félfeudális Magyarországon is csak a Nyírség sajátos
társadalmi vegetációja volt képes kitermelni azt a különös közeget, amelyben
a rituális gyilkosság meséje nemcsak megfoganhatott, hanem fel is
növekedhetett.
Az élősdi dzsentrivilág leleplezése mellett természetesen
volt a regény mondandójának egy másik, nem kevésbé aktuális vonatkozása is. Krúdy
nem tartozott a vátesz típusú írók fajtájához, de 1931-ben nem is igen kellett
már vátesznek lenni annak megfejtéséhez, ami következett. Az első
zsidótörvényig ugyan még 7 év volt hátra, Hitler uralomra jutásáig azonban már
csak kettő. Akár tudatos, akár ösztönös megsejtés irányította is az író tollát,
nem kétséges, hogy figyelmeztetése, a szégyenteljes vérvád-per művészi erejű
felidézése éppen időben érkezett. Nem rajta, hanem a körülményeken múlott, hogy
a mű visszhangtalan maradt. Az írói szándék nemességéből azonban mindez semmit
sem vonhat le. (Magvető Könyvkiadó. 1975.)
Katona Béla
(Szabolcs-Szatmári
Szemle /Nyíregyháza/, 1975/4. /szeptember/ 101-104. p.)