könyvekről

Regényes korrajz a századvégi Nyíregyházáról

Krúdy Gyula: A tiszaeszlári Solymosi Eszter

Utolsó éveiben majdnem teljesen elfe­ledték, könyveinek egy részére már kiadó sem akadt, s lám, több mint 40 év­vel halála után még mindig meglepeté­seket tartogat olvasói számára. Az idei ünnepi könyvhét legnagyobb szenzációja alighanem Krúdy Gyula tiszaeszlári re­génye volt. A mű eredetileg 1931 tava­szán – két évvel az író halála előtt – folytatásokban jelent meg a Magyaror­szág c. napilapban. Négy évtizeden át legfeljebb a tájékozottabb Krúdy-kutatók tartották számon, olvasóinak egyre növekvő tábora csak most ismerkedhet meg a regénnyel, amikor végre könyvalakban is kezünkbe vehetjük.

Kis híján fél évszázaddal a hírhedt ti­szaeszlári vérvádper után írta meg re­gényét Krúdy Solymosi Eszterről, akinek tragikus eltűnése akkor szinte az egész világ közvéleményét lázba hozta. Akik nem, vagy csak felületesen ismerik az írót, azokban nyilván önkéntelenül is felmerülhet a kérdés, mi késztethette Krúdyt 50 éven után a rituális gyilkos­ság babonás meséjének újrafeldolgozásá­ra. Talán kifogyott volna már a Szindbád és Rezeda Kázmér alakja köré sző­hető különös történeteiből, s ezért me­nekült a periratokhoz és krónikákhoz? Vagy épp a közvéleményt egykor oly szenvedélyesen felkavaró szenzáció fel­elevenítésével igyekezett magára vonni a figyelmet, visszahódítani az elpártolt olvasókat, így próbálva meg kitörni az utolsó éveiben őt fenyegető elevenen el­temettetés dermesztő közönyéből? Őszin­tén meg kell mondanunk, helytelen lenne az ilyen és ehhez hasonló vélekedése­ket egyszerűen kézlegyintéssel elutasí­tani, az író életművében tájékozottabb olvasók mégsem ilyen aggályoskodó el­méletekben keresik a mű megszületésé­nek magyarázatát. Sőt, helyesebb lenne talán azt mondani, ezt a magyarázatot nem is kell keresni. Krúdy ismerői szá­mára nem az a meglepő, hogy megírta ezt a regényt, inkább az, hogy csak a 30-as évek elején, élete végefelé írta meg. Kevés műve van ugyanis, amely­nek anyagát ennyire magában hordozta volna egész pályáján.

Igaz, ő maga csak 5 éves volt a per idején, az egész országot felkavaró ese­mények mégis életre szóló élményeket jelentettek számára. Akkor aligha ért­hette lényegét, a felbolydult város at­moszférája azonban kitörülhetetlenül emlékezetébe vésődött. Apja és nagyap­ja is ügyvéd volt, a tárgyalások idején így házukban is sokan megfordultak a per főszereplői közül. S amit életkorá­ból adódóan akkor a történtekből még nem foghatott fel, azt megkapta később a családi és kisvárosi hagyományból. Hiába zárult le ugyanis felmentő ítélet­tel a hosszúra nyúlt tárgyalás, talán másutt is, Nyíregyházán azonban bizo­nyosan ez volt még hosszú évekig az egyik leggyakoribb beszédtéma. Kis­kocsmákban és kávéházakban, társasági összejöveteleken és családi estézéseken újra meg újra az eszlári kis cselédlány eltűnése körül csaptak össze legszenve­délyesebben az ellentétes vélemények. Művének Előhangjában az író így vall erről: „Az én gyermekkoromban Nyír­egyházán a tiszaeszlári rosszhiszemű vérvádról beszélt mindenki... A kora­beli gyermekek a tiszaeszlári gyilkos­ság változatait hallgatták a gyermek­mesék helyett.”

S a legfogékonyabb éveiben tudatába rögződött benyomások később sem hal­ványultak el. Kisebb-nagyobb írásaiban, önéletrajzi feljegyzéseiben újra meg új­ra felbukkantak az eszlári idők emlékei. Mintha csak tudatosan készült volna egy nagyobb szabású mű megírására, a per jó néhány figuráját ismételten is tol­lára vette. Nemcsak emlékezéseiben, még regényeiben is többször szerepel­tette az antiszemita hecclap-szerkesztő Mikecz József, vagy ahogyan a nyíregy­háziakkal együtt ő is nevezte, Puczér Jóska alakját, gyakran írt Ónody Gé­záról, Verhovay Gyuláról, Henter An­talról, Eötvös Károlyról, de sűrűn em­legette a vád koronatanúját, a kis Scharf Móricot is.

Hogy ilyen sok személyes inspiráció, s ennyi előkészület ellenére is csaknem fél évszázadnak kellett eltelnie, míg vég­re a téma átfogó feldolgozására vállal­kozott, annak többféle oka lehetett. Bi­zonyosnak látszik azonban, hogy a kés­leltető tényezők között fontos szerepet játszott Eötvös Károly híres emlékirata, A nagy per, amely 20 évvel az esemé­nyek után készült és gyorsan népszerű­vé lett. Ez a mű aprólékosan pontos és hiteles történetét adja a Solymosi Eszter eltűnése kapcsán ördögien kiagyalt és felszított antiszemita vérvád-heccnek, s racionalista értékelését a Nyíregyházán lefolytatott hosszú törvényszéki tárgyalásnak. Emellett mint olvasmányos lebilincselően érdekes és izgalmas. Érthe­tő, hogy évtizedekig visszatartotta Krúdyt attól, hogy hasonló vállalkozásba kezdjen. S amikor 30 évvel később mégis elszánta rá magát, akkor sem azért tette, mintha elavultnak vagy elhibázottnak tartotta volna a nagy előd munkáját. Nem cáfolni, hanem kiegészí­teni akarta Eötvös emlékezéseit. Ő ma­ga így írt erről a regényhez fűzött jegy­zetében: „Eötvös Károly klasszikus munkája mellett alig lehetne valami újabb felfedezéseket írni a tiszaeszlári eseményekről, ha Eötvös Károly Sza­bolcs megyei ember lett volna, aki kö­zelről, a legközelebbről látja és ismeri a nagy pör hőseit, mozgatóit, vizsgálóit, bíráit és körülményeit... Eötvös Ká­roly nem ismerhette a tiszaeszlári pör előzményeit, ún. „kulisszatitkait”, mert dunántúli ember volt. Éppen abból a szempontból íródtak ezek az itt-ott re­gényesnek is látszó feljegyzések, hogy sok, eddig ismeretlen és érthetetlen dolgok megmagyarázatnak velük, s így ötven esztendő távlatából kiegészítsük Eötvös Károly írói munkáinak is első­rendű ügyvédi emlékiratát.”

S mindezt nem valamiféle kötelező ud­variasság mondatja Krúdyval. Valóban azt akarta megírni, ami Eötvös művé­ből kimaradt, a vérvád-per emberi hát­terét, atmoszféráját, azokat a sötét figu­rákat, akik a színfalak mögött mozog­tak és az egész sátáni gépezetet is moz­gatták. Ahol a történet összefüggései és érthetősége érdekében arra kényszerül, hogy dokumentárisan idézze fel az ese­ményeket, gyakran alulmarad Eötvössel szemben, hézagosabb, töredezettebb, a társadalmi közeg érzékeltetésében vi­szont többnyire ő remekelt igazán.

Megjelenése óta több kritikusa tényregénynek, dokumentumregénynek ne­vezte A tiszaeszlári Solymosi Esztert. Tagadhatatlan, hogy az is. Hozzá kell azonban tennünk, hogy legnagyobb ér­téke mégsem a jegyzőkönyvekhez való tapadásában van. Igazán éppen ott emelkedik magasra a mű, ahol az író el tud szakadni a dokumentumoktól, Eötvös emlékiratainak s a korabeli sajtótudósításoknak krónikás részleteitől, ahol nem másol, hanem igazi alkotói szuverénitással idézi fel a kort, teremt atmoszférát és formál jellemeket.

Különösen a korábban viszonylag ke­vésbé ismert háttérfigurákról kapunk a regényben remekbe sikerült portrékat, így pl. Ónody Gézáról, az Istóczy-féle antiszemita párthoz tartozó elszegénye­dett tiszaeszlári országgyűlési képvise­lőről, Péczely Kálmánról, a rabgyilkos­ból lett bírósági írnokról, s a híres csendbiztosokról, Recsky Andrásról és Vay Györgyről, akik értették a vallatás módját, hogyan keli rábírni a 13 éves Scharf Móricot, a zsidó templomszolga fiát, a világot lázba hozó hamis vallo­másra, mely szerint az eltűnt Solymosi Esztert a sakterválasztásra gyülekező tiszaeszlári zsidók, köztük a gyermek apja, csalták a templomba, hogy ott vé­rét vegyék, amelyet aztán vallásszertar­tási okokból a húsvéti pászkába kever­tek.

S rajtuk kívül még hány kitűnően megrajzolt figurával ismerkedhetünk meg a terjedelmes mű lapjain! Nemcsak az igazságszolgáltatás, az egész megyei közigazgatás felvonul előttünk, s ezen is túl, kirajzolódik az egész nyírségi dzsentrivilág képe.

Korábban sem festett Krúdy hízelgő képet szűkebb hazája kisnemesi rétegé­ről. Már korai novellisztikájában, az 1900 és 1910 között megjelent kötetei­ben is kíméletlen kritikával ábrázolta ezt az önmagát rég túlélt, pusztulásra érett parazita kisúri világot, amely – mintegy különös társadalmi rezervá­tumban – épp a Nyírségben tartotta magát legtovább.

Érdekes, hogy pályája végén, a 20-as, 30-as évek fordulóján, ismét ehhez a vi­lághoz kanyarodott vissza az író. A köz­ben eltelt két évtized azonban nemhogy enyhítette volna kritikai alapállását, el­lenkezőleg, kiszélesítette és elmélyítette azt. A világháború, a forradalmak és az ellenforradalom tapasztalataival gazda­godva éppen ekkor, a 20-as évek végén, a 30-as évek elején írta meg legátfo­góbb, s legmélyebbre hatoló társadalom-kritikai regényeit, a Valakit elvisz az ördögöt és A tiszaeszlári Solymosi Esz­tert. (Bizonyára nem véletlen, hogy egyikre sem talált kiadót, mindkettő csak újságban jelent meg.) Ezek a re­gények jelentik Krúdy végső leszámolá­sát a velejéig romlott, a valóságos vagy vélt érdekei védelmében semmitől vissza nem riadó dzsentrivilággal szem­ben. E réteg végső elaljasodásának, tár­sadalmi veszélyességének ábrázolására pedig aligha találhatott volna alkalma­sabb keretet az író, mint a tiszaeszlári vérvád-per történetét, amelyben soha nem látott szenvedélyességgel csaptak össze a haladás és a reakció erői.

A regényből az is félreérthetetlenül kiderül, hogy ez a per a XIX. század végén már csakis a Nyírségben szület­hetett meg, s alakulhatott úgy, ahogyan alakult. A vérvád babonája ugyan idő­ről időre másutt is felbukkant, kisebb-nagyobb antiszemita atrocitások másutt is előfordulhattak, egy ilyen monstre perre azonban ekkor már talán sehol Európában nem kerülhetett volna sor. Még a félfeudális Magyarországon is csak a Nyírség sajátos társadalmi ve­getációja volt képes kitermelni azt a kü­lönös közeget, amelyben a rituális gyil­kosság meséje nemcsak megfoganhatott, hanem fel is növekedhetett.

Az élősdi dzsentrivilág leleplezése mellett természetesen volt a regény mondandójának egy másik, nem ke­vésbé aktuális vonatkozása is. Krúdy nem tartozott a vátesz típusú írók faj­tájához, de 1931-ben nem is igen kel­lett már vátesznek lenni annak megfej­téséhez, ami következett. Az első zsidótörvényig ugyan még 7 év volt hátra, Hitler uralomra jutásáig azonban már csak kettő. Akár tudatos, akár ösztönös megsejtés irányította is az író tollát, nem kétséges, hogy figyelmeztetése, a szégyenteljes vérvád-per művészi erejű felidézése éppen időben érkezett. Nem rajta, hanem a körülményeken múlott, hogy a mű visszhangtalan maradt. Az írói szándék nemességéből azonban mindez semmit sem vonhat le. (Mag­vető Könyvkiadó. 1975.)

Katona Béla

 

(Szabolcs-Szatmári Szemle /Nyíregyháza/, 1975/4. /szeptember/ 101-104. p.)