KATONA BÉLA

KRÚDY GYULA ÉLETE

Kötetei sorra megjelennek, életműve azonban még mindig feldolgozatlan. Szerencsésebb kortár­sairól már monográfiák sora látott napvilágot, Krúdyról még megbízható életrajz sincs. Igaz, a mű a fontos és nem az élet. Az életrajz csak annyiban érdemel figyelmet, amennyiben a mű megértéséhez közelebb visz. Vannak írók, akik­nek a műveit maradéktalanul élvezhetjük és megérthetjük anélkül, hogy magáról az alkotóról bármit is tudnánk. Másoknál, elsősorban a líri­kusoknál viszont a művek mögött álló élet isme­rete szinte nélkülözhetetlen. Krúdy nem írt ugyan verseket, alapjában véve azonban ő is lírai alka­tú író volt, a próza lírikusa. Életének szinte min­den rezdülését megírta műveiben, s fordítva: írá­sainak legtöbb motívuma megtalálható élettörté­netében.

Ezért érezzük indokoltnak életrajzának ezt a rövid, vázlatos összefoglalását. A rövidség a le­hetőségekből adódik, a vázlatosságnak azonban nemcsak a megszabott terjedelem az oka. Ez szükségképpen a Krúdy-kutatás jelenlegi szint­jét is tükrözi. Okos tanulmányokban és szép esz- székben nincs hiány, de az adatfeltáró biográfiai és filológiai munkát még csak részben végeztük el. Sok mindent tudunk róla, de sok még pálya­képén a homályos pont és a hézag is. Mint alap­vetően lírikus alkatú író, mindent megírt magá­ról, helyesebben mindent beleírt a műveibe, de természetesen nem önmaga biográfusa volt, hanem író, aki saját közvetlen élményeit is mindig erősen stilizáltan, s bonyolult áttételek szövevé­nyében örökítette meg. Így maga is jelentős mér­tékben hozzájárult, hogy alakja körül annyi le­genda keletkezett, s ezt a legendáriumot az idők folyamán szinte átláthatatlan dzsungellé dagasz­tották a kortársi és baráti emlékezések. Ma már nem könnyű lehántani róla a rárakódott, meg­gyökeresedett félreértéseket, ferdítéseket, hamis általánosításokat stb., de talán még egy ilyen hézagos életrajz is hozzájárulhat a legendák rombolásához.

1. Család és gyermekkor (1878—1887)

Krúdy Gyula 1878-ban Nyíregyházán született. Kevés írónk van, akinek az életében és művésze­tében olyan meghatározó szerepe lett volna a szülőföldnek, mint nála, pedig családja nem is nyírségi eredetű volt. A Felvidékről, Nógrádból származtak Nyíregyházára. Nagyapja, aki hon­védkapitányként küzdötte végig a szabadság- harcot, még a nógrádi Szécsénykovácsiban szü­letett. Ez a nagyapja, legidősebb Krúdy Gyula költözött a szabadságharc bukása után előbb Debrecenbe, majd a kiegyezés után Nagykállóba, Szabolcs akkori székhelyére. Egy ideig várme­gyei főügyész volt, majd ügyvédi irodát nyitott Nyíregyházán. Évtizedeken át elnöke volt a 48-as honvédek egyletének, sőt élete vége felé egy ideig a Honvéd Menház parancsnoka is volt Pesten. Zárkózott, gőgös embernek ismerték, unokáinak azonban szívesen mesélgetett a szabadságharcról és más kedvelt témáiról. Íróasztalának fiókjában rendkívüli becsben tartott egy kis fekete dobozt, amelyben egy kis darab állítólag Garibaldi véré­ben áztatott, foszladozó gyolcsot rejtegetett, ame­lyet ritka ünnepi alkalmakkor, szertartásosan megmutatott a kíváncsi és ámuló unokáknak is.

Különösen szívesen mesélgetett a nagyapa öccséről, Krúdy Kálmánról, aki szintén részt vett a szabadságharcban, sőt a bukás után sem tette le a fegyvert, hanem gerilla-háborút kezdett az osztrák hatóságok és az áruló nemesek, az ún. „pecsovicsok” ellen. Afféle úri Rózsa Sándor volt, az elnyomott nép igazságtevő hőse, aki hosszú ideig rettegésben tartotta csapatával az Ipolyság urait. Végül tőrbe csalták, s egy pecsoviccsá lett unokatestvére lőtte agyon a vadkerti erdőben. Alakját már Mikszáth is megörökítette Krúdy Kálmán csínytevései c. kisregényében.

Egy ilyen nagyapa és egy ilyen nagybácsi bűv­körében nevelkedett ifjúkorában Krúdy Gyula. Csodálható-e, hogy olyan mélyen lelkébe véső­dött 48 emléke? Hogy a Krúdyakban általában milyen erős volt ez a 48-hoz való tapadás, annak különös, de szinte jelképes erejű példája az író apjának a nyíregyházi temetőben ma is látható síremléke. Amikor 1900-ban, 50 éves korában meghalt az apa, neve alá ezt a szöveget vésték sírkövére: „Krúdy Gyula 1848—49-ki honvéd­kapitány fia”. Akár ő kívánta ezt a szöveget, akár maguktól vésették rá hozzátartozói, mindenkép­pen rendkívül jellemző a család felfogására. If­jabb Krúdy Gyula jóhírű ügyvéd volt, tekinté­lyes polgára városának, maga is elért egyet s mást életében, az igazi rangot, a legfőbb tekintélyt azonban mégis a 48-as honvédkapitányhoz való tartozás jelentette számukra.

Az író sok mindennel szembefordult, sok min­dent el is tékozolt később a családi örökségből ezt a 48-hoz való kötődését azonban ő is magával vitte egész életére a szülői – nagyszülői házból. Ha ő már nem is írta oda neve alá könyveinek címlapjára, hogy a 48-as honvédkapitány uno­kája, írásaiból szinte kivétel nélkül kiderült ez. Talán csak Gárdonyiban éltek ennyire elevenen családjának szabadságharcos hagyományai.

A nagymama, Radics Mária, polgárlány volt. Ősei kereskedők, iparosok voltak. Apja, Radics József fuvaros-vállalkozóként tevékenykedett

Várpalotán. Magasabb iskolát nem végzett ugyan, de olvasott, felvilágosult nő volt. S ő volt az egyetlen a családban, aki unokáját nem lebe­szélni akarta az írói pályáról, hanem még biz­tatta is.

Ifjabb Krúdy Gyula, az író édesapja a családi hagyományokat követte. A pesti jurátusi évek után ügyvédi oklevelet szerzett. Hazatérve Nyír­egyházára egy ideig apja ügyvédi irodájában tevékenykedett, majd teljesen átvette apjától az irodát. Ő is tisztelte ugyan a családi hagyomá­nyokat, büszke volt származására, apja szabad­ságharcos múltjára, de jobban beilleszkedett ko­rába, nem az ábrándok világában élt. Józan, kiegyensúlyozott, polgárosult gondolkodású ember volt, a legkevésbé bohém a Krúdyak között. A po­litikában is mérsékelt elveket vallott, irtózott a szélsőségektől. Zárkózottan, hivatásának és csa­ládjának élt. Sokat áldozott gyermekei nevelteté­sére. Élete utolsó éveiben súlyos szívbaj gyötörte, de a betegségnél is jobban megkeserítette fiának pályaválasztása. Sohasem tudott belenyugodni, hogy fia nem végezte el a jogot, és nem az ő álta­la kijelölt úton haladt. Még halála előtt sem enyhült meg iránta. Végrendeletében sem többi gyermekével egyenlő arányban részesítette örök­ségéből, hanem 6000 korona végkielégítést ren­delt számára.

Az író anyja, Csákányi Juliska szolgálólány­ként került a Krúdy-házba. Apja kisiparos volt, de korán meghalt. A legidősebb lánynak munkát kellett vállalnia, így állt be szobalánynak Krúdyékhoz. Mikor a Krúdy-szülők megtudták, hogy a 17 éves Csákányi Juliska gyermeket vár fiuktól, elkergették a kis cselédet, a fiatal ügyvéd azon­ban nem hagyta cserben, szobát bérelt számára nem messze a saját házuktól, a Kállói utcai 1009-es számú házban. (Ma Vöröshadsereg u. 8. sz.) Itt született Krúdy Gyula 1878. október 21-én. A szü­letési anyakönyvbe a gyermek törvénytelenként van bejegyezve, az apja neve a keresztszülők ro­vatában, mint keresztapa szerepel. A Krúdy-szü­lők csakhamar megenyhültek, s a fiatal anyát visszafogadták házukba. Az elsőszülött fiút ké­sőbb még 9 testvér követte (közülük 3 csecsemő­korban meghalt), hivatalosan azonban a szülők csak sokkal később, 1895-ben kötöttek házasságot. A gyermekek azonban kezdettől fogva valamennyien a Krúdy-nevet viselték.

A Krúdy-család jómódban élt ugyan, mégis meglehetősen visszavonultan, társadalmilag elszi­getelten álltak a kisvárosban. Az urizáló, előkelősködő polgári családok sohasem fogadták be Csákányi Juliskát társaságukba. De ha a társa­dalmi élettől visszavonultan élt is Csákányi Ju­liska, otthon mindig vidám, jókedvű volt. Min­den idejét családjának, gyermekeinek szentelte. Sohasem betegeskedett, nemcsak férjét élte túl, hanem több gyermekét is. 1945 őszén, 86 éves korában halt meg.

Krúdy gyermekkorának első 8—10 évéről alig van megbízható adatunk. Testileg, szellemileg gyorsan fejlődött, koraérett gyermek volt. Sze­rette hallgatni anyja vagy a szolgálók meséit, de ha tehette, mégis inkább kiszökött a nagy kertbe, ahol a szomszéd gyerekekkel bújócskáztak, papírsárkányt eregettek. Néha azonban messzebbre is elmerészkedett. A város szélén elterülő Bujtos nevű ligetben a legmagasabb fákat is megmászta egy-egy szarkafészekért. Máskor a közeli Sas kocsma előtt ácsorgott órák hosszat, ahol a talyigások hangos jókedvét vagy verekedését szemlél­te. Télen a hetedik szomszédba is elszökött, ha disznóvisítást hallott, s amikor már nagyobb volt, szívesen hallgatta vasárnap délutánonként a kuglizóban a bábuk csattogását.

Valószínűleg koraérettségével magyarázható az is, hogy már 5 éves korában iskolába adták szülei. Az elemi iskola 4 osztályát szülővárosában vé­gezte, 1887 őszén azonban apja a szatmári gimnáziumba íratta be. Még nem volt egészen 9 éves, s ha nem is véglegesen, de már kirepült a családi fészekből. A gyermek életében ezzel új korszak kezdődött.

2. Szatmár és Podolin (1887—1891)

Hogy Krúdy Szatmáron is járt gimnáziumba, azt inkább csak az iskolai anyakönyvekből tud­juk. Ő maga sohasem emlegette ezt az 1 évet. Ügy látszik, ottani tartózkodása nem hagyott mé­lyebb nyomokat a gyermek lelkében. Nemcsak iskolai élményeiről hallgatott, Szatmár mint vá­ros sem szerepel műveiben, öccse később úgy emlékezett, hogy Krúdy a jezsuiták konviktusában lakott, más forrásokból viszont úgy látszik, hogy a Varga utcában, egy bőrcserző mester há­zában volt kosztosdiák. Az ott töltött évről jófor­mán csak annyit tudunk, amennyit az iskolai év­könyvek elárulnak. A tanulmányi eredmény nem mutatott különösebben biztató kezdetet a szülők számára. Félévkor 4 tárgyból is elégtelent kapott (magyar, latin, számtan, szépírás). S ha év végén minden tárgyból elégséges lett is a bizonyítvány, nyilván ezzel a gyenge eredménnyel függött össze, hogy a következő évre már nem tért vissza Szatmárra.

A második, harmadik és negyedik osztályt egy szepességi kisvárosban, Podolinban végezte. Ab­ban az időben eléggé elterjedt szokás volt, hogy az alföldi ifjakat a felvidéki városokba küldték tanulni. Különösen a Szepességbe mentek nagy számmal a magyar diákok, ahol nemcsak az isko­lai tananyagot sajátíthatták el, hanem közben szinte észrevétlenül németül is megtanulhattak a cipszer kosztadók házában. így fejlődött híres iskolavárossá Lőcse, Késmárk és Igló. Podolin nem volt ennyire közkedvelt hely, de azért ott is sokan megfordultak távoli vidékek diákjai közül is.

Így került 1888 őszén a tíz éves Krúdy Podolinba. Cseregyerekként lakott Klebák főjegyzőéknél, akik Antónia nevű lányukat küldték helyette Nyíregyházára Krúdyékhoz. Míg a szatmári év csaknem nyomtalanul eltűnt a gyermek fejlődé­sében, Podolin egész életre szóló élményt jelentett Krúdy számára. A szülőföld mellett mint író is ennek a városnak köszönhetett a legtöbbet.

A Poprád partján épült kisváros sajátos törté­nelmi múltra tekinthetett vissza. Egyike volt an­nak a tizenhárom szepesi városnak, melyeket Zsigmond király Lengyelországnak elzálogosított. A hosszú lengyel uralom megállította a fejlődé­sét, élete megmerevedett, s évszázadok múlva is szinte középkori város volt. Ödön, középkorias jellegét még Krúdy korában is őrizte, legalábbis ilyennek látta a nyírségi diák, s ilyennek ábrá­zolta majd a gyermekkori emlékek színterére oly gyakran és szívesen vissza-visszakalandozó író.

Nemcsak a város, régi volt Podolin gimná­ziuma is. 1643-ban alapították, ez volt a kegyes-tanítórendi szerzetesek első magyarországi inté­zete. Évszázadokon át működött megszakítás nél­kül, s egyházi jellege ellenére is erős kuruc ha­gyományai voltak. Különösen Rákóczi kultuszát ápolták igen buzgón, aki 1701-ben, amikor a bécs­újhelyi börtönből menekült, egy ideig a podolini kolostorban is rejtőzködött. Ebből a kuruckodó ellenzékiségből valami még Krúdy diákoskodásának idejére is kisugárzott. Így nem gyengítette, hanem inkább még erősítette azt a kurucos- negyvennyolcas szemléletet, amelyet a tíz éves gyermek a szülői házból már minden valószínű­ség szerint magával vihetett.

Az évkönyvek tanúsága szerint a tanulmányi eredmény itt is elég gyenge volt, különösen má­sodik osztályban, ahol év végén latinból meg is bukott. Harmadik, negyedik osztályban azonban lényegesen jobb eredményt ért el. Harmadikban már elégséges jegye is alig akadt, még latinból is jót kapott.

Iskolán kívüli életéről nem maradtak doku­mentumok, viszont annál többet beszélt róla ma­ga az író. Elbeszéléseinek gyakran visszatérő mo­tívuma az északi kisvárosban borongó kosztos-diák és a házigazda leányainak titkos szerelme. A valóságos élmények természetesen erősen stilizáltan jelentek meg ezekben a novellákban, az alaphelyzet azonban mindig azonos. Az ábrándos diák beleszeret a házigazda legfiatalabb lányába, a leány is viszonozza a szerelmet, de aztán a diáknak el, kell utaznia, s mikor húsz évvel ké­sőbb ismét arra jár, egykori szerelmének már nagy lánya van, olyan, mint valamikor ő maga volt.

Klebákéknak valóban volt három lányuk, akik sokat kényeztették a messziről jött diákot, az első szerelem azonban mégsem hozzájuk, hanem Wittkó Irmához, a szép takácslányhoz kapcsolta Krúdyt. Együtt jártak tánciskolába, s ez a harmatosan tiszta diákszerelem mindkettőjükben feledhetetlen emlékeket hagyott. Nemcsak Krúdy emlegette gyakran Wittkó Irmát műveiben, Wittkó Irma néhány évvel ezelőtt, 83 éves korában is rajongással beszélt egykori tánciskolái lovagjá­ról.

E romantikus első szerelem mellett leggyak­rabban emlegetett podolini élménye Krúdynak egy kis híján végzetessé váló baleset volt. Diák­társaival gyakran járt korcsolyázni a Poprád folyóra. Egyik alkalommal vigyázatlanságból beleesett egy halászlékbe. Pajtásai és egy öreg halász csak nagy üggyel-bajjal tudták kimenteni egy alább tátongó másik léken alányúlva a jég alatt hempergő 13 éves fiút. Az ijedelmen és egy kis náthán kívül egyéb baja nem történt, de az élmény egész életén át elkísérte. A kellemetlen emlék később inkább humoros formában, rend­szerint egy kis büszkeséggel jelentkezett. – Vol­tam már én a jég alatt is! – vigasztalta magát gyakran, ha bajba jutott. Műveiben is számtalan változatban bukkant fel újra meg újra a zajló jég és a lékbeesés motívuma.

Bármennyire szerette is azonban az északi kis­várost, a negyedik osztály elvégzése után búcsúi kellett mondania Podolinnak. A podolini gimná­zium ugyanis csak algimnázium volt, vagyis az akkori nyolc osztályos gimnáziumi rendszerből csak az alsó négy osztály volt kiépítve. 1891-ben tehát visszakerült Krúdy szülővárosába, s az 5. osztálytól kezdve négy éven át a Nyíregyházi Ág. Hitv. Evang. Főgimnázium tanulója volt.

3. A nyíregyházi diákévek (1891—1895)

A nyíregyházi gimnázium nem volt olyan régi, mint a podolini piaristák intézete, azonban sok jel arra mutat, hogy a kilencvenes évek első fe­lében kitűnő iskolának kellett lennie. Azzá tette mindenekelőtt nagyszerű tanári kara. Különösen az irodalmi érdelődésű tanulók találhattak taná­raikban kitűnő segítőkre, tanácsadókra. Főként négy ilyen tanárát emlegette később Krúdy is gyakran, Leffler Sámuelt, Gróh Istvánt, Vietórisz Józsefet és Porubszky Pált. Leffler és Porubszky nem voltak aktív szépírók, csak jótollú literátus tanárok, szerkesztők, Gróh és Vietórisz azonban már akkor is komoly szépírói, illetve költői sike­rekkel dicsekedhetett. Krúdyt különösen Po­rubszky Pálhoz fűzték igen meleg szálak. Porubszky volt az első, aki felismerte tehetségét, s nem korholta írói terveiért, hanem inkább egyengette az útját. Annyira bízott benne, hogy tanártársaival szemben is mindig védelmébe vet­te, mikor irodalmi ambíciói miatt az elhanya­golta iskolai munkáját, vagy újságtudósítás miatt távol maradt az órákról. „Hogy író lettem, azt neki köszönhetem” – írta róla később a hálás tanítvány.

Csodálható-e, hogy ilyen tanárok mellett az iskolában is igen élénk volt az irodalom iránti érdeklődés. Az ifjúság ilyen irányú tevékenysé­gére főként az önképzőkörben nyílt alkalom, Krúdy ambícióit az önképzőköri lehetőségek ek­kor már egyre kevésbé elégítették ki, hetedik osztályos korában azonban ő is részt vett – nyilván Porubszky bíztatására – az önképzőkör pályázatán, és díjat is nyert Lisa menyasszony c. elbeszélésével.

Tanárain kívül két ember volt rá döntő hatás­sal ezekben az években: Kálnay László és Dálnoki Gaál Gyula. Mindketten idősebb emberek voltak már, s igazi bohémek. Az írói ábrándokat dédelgető diák teljesen a bűvkörükbe került. Kálnay ügyvéd volt, de a 90-es években sűrűn jelentek meg elbeszélései A Hét-ben, a Budapesti Hírlapban és más lapokban, sőt ekkorra már két kötete is napvilágot látott. Dálnoki Gaál Gyula eredetileg színész volt, később rendező, és színházi ellenőr, de megpróbálkozott a színdarab írással is. Több drámáját bemutatták. Érthető tehát, hogy a fiatal Krúdy valósággal félisteneket látott bennük. Bármit és bármennyit tanult azon­ban litárátor tanáraitól s öreg íróbarátaitól, igazi példaképeit – szerencsére – még sem közülük választotta. Ők adták a közvetlen ösztönzéseket, de mestereit olvasmányaiban találta meg.

Az ifjúkor legmélyebb szenvedélyét ugyanis az olvasás jelentette Krúdy számára. Szinte minden idejét olvasással töltötte. Nyugodtan mondhat­juk, hogy irodalmi műveltségét, olvasottságát jórészt diák korában szerezte. A legmélyebb hatást emberi fejlődésére és talán írásművészeté­nek kialakulására is az Ezeregyéjszaka tette. A keleti mesevilág annyira megragadta, annyira beleélte magát a csodálatos kalandok hőseinek helyzetébe, hogy ettől fogva Szindbádnak kezdte nevezni magát. A külföldi írók közül különösen Mark Twain, Walter Scott, Jack London, Jerome K. Jerome, Dickens, Byron, Victor Hugo, Maupassant, Puskin és Turgenyev voltak a kedvencei. A magyarok közül különösen Jókai és Mikszáth műveit olvasta, de kedvelte a század végi városi­-polgári irodalom képviselőit is (Petelei István, Gozsdu Elek, Thury Zoltán, Justh Zsigmond stb.). A személyes ösztönzések mellett minden bizonnyal főként olvasmányai fordították figyelmét az írói pálya felé.

Korábbi irodalmi kísérleteiről nincs tudomá­sunk, a nyíregyházi diákéveket azonban már szinte kezdettől végigkísérték az írói szárnypró­bálgatások. Előbb csak az iskolán belül, szűkebb körben kereste a nyilvánosságot, diáklapok szer­kesztésével hívta fel magára a figyelmet. Két próbálkozásáról is tudunk. Előbb Nagy Dob cím­mel adott ki egy kézzel írt lapocskát, majd Gim­náziumi Híradó néven szerkesztett hamarosan új lapot, amely már nyomtatásban jelent meg. Erre az időre (1892—93) esik a Nyíregyházi Sajtóiroda alapítása is, amelyet néhány diáktársával azzal a céllal hívott életre, hogy híreket küldjenek a fővárosi lapoknak Nyíregyházáról és Szabolcs­ból. Hosszú ideig ők látták el nyíregyházi és sza­bolcsi újdonságokkal a Pesti Hírlapot, Pesti Nap­lót, Egyetértést stb. Az eseménytelen kisváros persze nem nyújtott mindig elegendő valóságos híranyagot, ilyenkor aztán megtörténik, hogy maguk költötte szenzációkat találtak fel a pesti lapokban. A nyíregyháziak nem kis csodálkozás­sal olvashatták nap-nap után, mi minden „tör­tént” városukban. A Sajtóiroda működésével függ össze Krúdy első komolyabb újságírói sze­replése és sikere is, a híres tuzséri hipnózis­tragédiáról írt riportsorozata.

Krúdy írói ambícióit azonban nem elégítette ki sem az iskolai lapocskák szerkesztése, sem a többnyire névtelenül megjelenő tudósítások kül­dözgetése. Igazi író akart lenni, s vágya megle­pően korán teljesedett is. Első novellája 1892. október 30-án jelent meg: Miért ölte meg Káin Ábelt? címmel a Szabolcsi Szabadsajtóban. Ép­pen 14 éves volt akkor Krúdy Gyula, és ettől kezdve gyakrabban találkozunk nevével a lapok­ban. Nemcsak a Szabolcsi Szabadsajtóban, hanem a Nyíregyházi Hírlapban is, amelyet tanára, Po­rubszky Pál szerkesztett. De nem elégedett meg a helyi lapok által nyújtott lehetőségekkel sem. Bámulatos leleménnyel tudta elhelyezni írásait. Figyelmét még a legtávolabbi városok lapocskái sem kerülték el. A fővárosban megjelenő Képes Családi Lapoktól a nagyszőlősi Ugocsáig alig van olyan újság, amelyben nem találkoznánk a nevé­vel. Különösen jelentős az Orsova és a Debreceni Ellenőr c. lapokkal való kapcsolata. Az Orsovában 1893 végén jelent meg első novellája, s ettől kezdve hosszú ideig ez a távoli kis lapocska lett írásainak legfontosabb megjelenési helye. Nem­csak szépirodalmi anyaggal látta el az Orsovát, hanem írt könyvismertetéseket, folyóiratszemlé­ket, külön rovatot indított Heti Krónika címen, írt vezércikket és riportot, sőt még szerkesztői üzenetet is. Közel egy éven át szinte csak az ő ne­vét olvashatjuk a hetilap minden rovatában. Több­száz km-ről valósággal ő szerkesztette az újságot.

További fejlődése szempontjából azonban talán még fontosabb szerepet játszott életében a Deb­receni Ellenőr, amellyel 1894 őszén került kap­csolatba. Ennek a lapnak Gáspár Imre volt a szerkesztője, aki maga is jelentős egyénisége volt a századvég szocialisztikus lírájának, vala­mikor irodalmi vezéri szerepre vágyott, s még öreg korában is szívesen vette pártfogásába a fiatal tehetségeket. Krúdyt is azonnal felkarolta, buzdította és irányította, sőt 1894. október 10-én kelt levelében riporteri állást kínált fel neki maga mellett az Ellenőr szerkesztőségében.

Csoda-e, ha a csábító ajánlat után a fiatal író az érettségit sem győzte kivárni, hanem rohant azonnal Debrecenbe. Elhatározásához szülői hozzájárulást aligha remélhetett, ezért titokban szökött meg hazulról. Apja természetesen nem nyugodott bele a szökésbe. Kinyomoztatta tar­tózkodási helyét és egyik tanárával, Porubszky Pállal utazott érte. Sikerült is hazacsalogatniuk, hogy legalább az érettségit tegye le. Engedett apja akaratának, tanára rábeszélésének, de hiába fogadták otthon is, az iskolában is megbocsátás­sal és szeretettel, ő már nem találta helyét sem a családban, sem az iskolapadban. Instruktort is fogadtak mellé, ő azonban nem mondott le írói munkájáról. Sőt, életének egyik legtermékenyebb korszaka volt ez. Az érettségi előtti 9 hónap alatt kereken 90 novellája jelent meg, ami azt jelenti, hogy éppen minden három napra esett egy-egy megjelent elbeszélés. Főként a Debreceni Ellenőr­be, majd Gáspár Imre újonnan indított lapjába, a Debreceni Reggeli Újságba dolgozott, de szór­ványosan másutt is jelentek meg írásai. S a kis terjedelmű tárca-novellák mellett ekkor szüle­tett első nagyobb lélegzetű műve is. 1895. április 21-én kezdte folytatásokban közölni az Ország— Világ Hat napig kerékpáron című humoros re­gényét.

Végül 1895 júniusában sikeresen túljutott az érettségin. Minden tárgyból elégséges osztályza­tot kapott, csak magyarból jót.

4. Debrecen és Nagyvárad (1895—1896)

Az érettségi utáni nyárról alig vannak megbíz­ható adataink. A családi hagyomány szerint Olaszországban járt édesapjával. Húga, özv. Votisky Gézáné még most is őriz egy hatalmas ten­geri kagylót, amelyet állítása szerint bátyja ho­zott az adriai tengerpartról. Ugyancsak testvéri és baráti visszaemlékezések szerint erre a nyárra esett Krúdy első párbaja is. Előzményeiről és lefolyásáról rendkívül hézagosak, s nem egyszer ellentmondásosak is a rendelkezésünkre álló adatok, de az író maga is gyakran emlegette később ezt az ifjúkori párbaját, így megtörténtét mégsem vonhatjuk kétségbe. Az ellenfél egy Simák nevű szolgabíró volt, s a még akkor vívni sem tudó, de rendkívül vakmerően támadó 17 éves ifjú meg­sebesítette a felnőtt, igazi párbajképes gavallért. Az eset egész életre szóló hatással volt Krúdyra. Nemcsak úgy, hogy élete végéig emlegette, ha­nem valahogy olyan formán, mint podolini lékbe­esésének élménye. Megerősítette benne az akkor kapott benyomást, meggyőződésévé tette, hogy különleges burokban született, aki nyugodtan nézhet szembe az életben minden veszedelemmel, úgysem történhet semmi baja, lehet akármilyen vakmerő, a hajszála sem fog meggörbülni.

Közben természetesen továbbfolytatta írói munkásságát. Sőt ekkor próbálkozott először komolyan önálló kötet kiadásával is. Azokban a lapokban, amelyek rendszeresen közölték írá­sait, előfizetési felhívást tett közzé Ifjúkori téve­dések c. novelláskötetére. Ez a műve azonban sem akkor, sem később, sohasem jelent meg. Szülei nem szívesen látták terveit, s nyilván igyekeztek lebeszélni, visszatartani az írói pályá­tól. Apja jogásznak akarta adni, azt szerette vol­na, ha ő is ügyvéd lesz, aki egykor majd tovább­viszi a családi irodát. A fiatal Krúdynak azon­ban sem az ígérgetés, sem a fenyegetés nem használt. Az egyetem padjainál sokkal erősebben vonzotta a bűvös redakció. Zsurnaliszta akart lenni, a betű szerelmese volt, s az is maradt visszavonhatatlanul.

1895 őszén aztán meg is valósult dédelgetett álma. Szeptember 9-én foglalta el helyét a Deb­receni Ellenőr szerkesztőségi asztalánál. Időköz­ben Gáspár Imre már elkerült nemcsak az El­lenőrtől, hanem Debrecenből is. A lapot akkor Koncz Ákos szerkesztette, aki néhány évvel ko­rábban a nyíregyházi gimnáziumban, éppen Krúdy iskolájában is tanított egy ideig. Így ő is atyai barátsággal fogadta az ambiciózus fiatal írót. Ennek ellenére nem maradt Krúdy sokáig Debrecenben. Mindössze három hónapig dolgo­zott az Ellenőr szerkesztőségében. Ez a három hónap azonban mégis rendkívül jelentős fejlő­dése szempontjából. Itt kóstolt bele először a hi­vatásos újságírásba. A szerkesztőségi munkának szinte minden ágát művelte. Vezércikktől szer­kesztői üzenetig mindent írt. Legfőbb területe azonban mégis a színház volt. Szinte minden számban találkozunk színházi tudósításaival. Novelláinak száma viszont csökkent. Többnyire régebbi elbeszéléseit jelentette meg újra egymás után. Ennek azonban nemcsak a hajszás szer­kesztőségi munka lehetett az oka, hanem az élet­formájában bekövetkezett változás is. A kocsmázás, az italozás örömeit talán már Nyíregyházán megízlelte öreg barátai, Kálnay és Dálnoki Gaál asztalánál, azonban igazán csak Debrecenben merítette meg magát először az éjszakai élet hullámaiban. Igazi rabjává csak később, Nagy­váradon és a pesti években válik majd az alko­holnak és az éjszakai lumpolásoknak, de biztos, hogy már Debrecenben megtette az első lépése­ket e sajátos életforma irányába.

Minden jel arra mutat, hogy jól érezte magát Debrecenben, mégsem maradt ott sokáig. Három hónappal belépése után búcsút mondott az Ellen­őr szerkesztőségének és a nagyváradi Szabadság c. laphoz szerződött. Távozásának elsősorban anyagi okai voltak. Nagyváradon jóval magasabb fizetést ígértek neki, s miután apja akaratával, terveivel szembehelyezkedett, otthonról nem igen számíthatott támogatásra, az anyagi szemponto­kat sem hagyhatta figyelmen kívül. Egyébként az Ellenőrhöz hasonlóan, a Szabadsággal is jóval korábban kezdődött Krúdy kapcsolata, mint ahogy a lap belső munkatársa lett. Már 1894 őszétől jelentek meg novellái a Szabadságban, mégpedig ezúttal nem Krúdy volt a kezdeményező. Halász Lajos, a Szabadság egyik szerkesz­tője figyelt fel a fiatal író elbeszéléseire és Gás­pár Imre közvetítésével kérte, hogy nekik is küldjön írásaiból. A Szabadság ugyanúgy kor­mánypárti lap volt, mint az Ellenőr. A Bihar megyei és nagyváradi Szabadelvű Párt közlönyé­nek nevezte magát, vagyis a Tiszák politikai szócsöve volt. Szépirodalmi vonatkozásban azon­ban nem korlátozta különösebben munkatársait. Felelős szerkesztője Lovassy Andor, főszerkesz­tője Szunyogh Szabolcs volt, segédszerkesztő Halász Lajos, a munkatársak között a legismer­tebb név: Nagy Endre. Krúdyt főként az utóbbi­hoz kapcsolták baráti szálak. Nagy Endre szerzett neki bútorozott szobát a Széchenyi téren, ahol később lakótársa is akadt, Gallovich Jenő újság­író személyében. Gallovich szintén Debrecenből került Nagyváradra, s már Debrecenben is félel­metessé tette magát sorozatos párbajaival, Vára­don pedig a huszártisztekkel vívott csatározásai­ról vált ismertté. Nem túlzás, ha azt mondjuk: összeillő lakótársak lehettek.

Később ugyanez a lap vitte Adyt is Váradra. Krúdy azonban akkor már nem tartózkodott ott. A Krúdy- és Ady-irodalomban egyaránt elter­jedt felfogással szemben az igazság az, hogy Nagyváradon nem találkozott Ady és Krúdy. Ugyanannál a lapnál dolgoztak, de nem ugyan­abban az időben!

A Szabadságnak jóval szélesebb volt a munka­társi gárdája, mint az Ellenőrnek. Itt is írt Krúdy mindent, vezércikkeket, kritikákat, tárcát, nevé­vel azonban jóval ritkábban találkozunk, mint Debrecenben. Nem volt saját, külön rovata, amelybe csak ő írt volna, mint az Ellenőrnél. Egyik önéletrajzi írásából kiderül, hogy a ripor­teri tevékenység mellett korrektori munkát is végzett a Szabadságnál. Talán éppen ennek a munkának a sivársága járult hozzá, hogy Vára­don véglegesen kiábrándult a vidéki újságírás­ból. Debrecenből még csak a nagyobb anyagi le­hetőség csábította el, Nagyváradról azonban már szinte menekülnie kellett, ha nem akart végle­gesen elveszni a lélekölő szellemi ínségmunka mocsarában. Hozzájárult ehhez az is, hogy itt még sokkal mélyebbre süllyedt az önpusztító éj­szakázásban és az alkohol rabságában. Itt került először igazi lumpok társaságába. Míg kortársai tekintélyes részének pályáján igen pozitív szere­pet töltött be a nagyváradi tartózkodás (Adyn kívül Juhász Gyula, Szabó Dezső stb.), Krúdy sohasem állt olyan közel ahhoz, hogy elkallódjon, elzülljön, mint éppen Váradon. Szerencsére ezt végül maga is felismerte, s még időben búcsút intett a „Pece-parti Párizsnak”.

5. Az első pesti évek (1896—1900)

1896 májusában hagyta ott Nagyváradot. A fő­városba utazott, ott próbált megkapaszkodni, mégpedig most már kizárólag szépíróként. Ez a megkapaszkodás azonban – úgy látszik – nem ment nagyon könnyen. Belső szerkesztőségi mun­kát nem akart vállalni, hiszen többek között ép­pen az elől menekült Váradról is, szépírói tevé­kenységének jövedelméből viszont egyelőre nem volt könnyű megélnie. Írásait szívesen közölték a lapok, az igazi siker azonban még messze volt. 1896 szeptemberében Egy ember meg egy rongyos kabát c. novellájával első díjat nyert a Képes Családi Lapok pályázatán, a lap arcképét is kö­zölte, az igazi beérkezésre azonban még hosszú ideig kellett várnia.

Olyan adatok is vannak, amelyek arra enged­nek következtetni, hogy 1896 nyarán még nem is sikerült véglegesen megvetnie a lábát a főváros­ban, hanem néhány hónapra hazakényszerült szüleihez Nyíregyházára. De ha dátumszerűen nem is tudjuk Pestre kerülésének pontos időpont­ját, az kétségtelen, hogy 1897 tavaszától már állandóan a fővárosban élt. Írásai ekkor is sokfelé jelentek meg, de főként két újsággal, a Fővárosi Lapokkal és az Egyetértéssel volt szorosabb kap­csolatban. A szerkesztőségi robottól megszaba­dulva, ismét termékenyebb lett. Havonta átlag­ban 7—8 novellája jelent meg. Hogy összegsze­rűen mennyit jövedelmezhettek ezek az írások, azt ma már nem tudhatjuk, de ha az írói munkát nem is minden lapnál egyformán, s nem is min­dig egyenlő rendszerességgel honorálták, e jöve­delem mellett nem kellett volna föltétlenül nyo­morognia. Krúdy azonban nem tudott bánni a pénzzel, a rendszertelenül csurranó honoráriu­mok azonnal ki is folytak a kezéből. Nem tudott egzisztenciát teremteni magának, máról-holnap­ra élt, egyik hónapos szobából a másikba vándo­rolt. Főként a Józsefvárost kedvelte, a kispolgá­rok és a proletárok kis városias hangulatú kerü­letét: Többek között a Gyöngytyúk utcában (ma: Gyulai Pál utca), a Práter utcában és a Vas ut­cában lakott hosszabb-rövidebb ideig.

Sokat nyomorgott, sokat dolgozott, sokat éjsza­kázott ezekben az években. „Én itt egy-két évig a Józsefvárosban csavarogtam, koplaltam, rongyoskodtam, mert atyám ezt a módszert vélte legjobbnak arranézve, hogy a szülei házhoz visszatérjek. Persze, nem mentem; később nem me­hettem, mert atyám 50 éves korában meghalt. Reménytelenül szegény voltam a Gyöngytyúk utcában” – írta később egyik önéletrajzában.

Pesten újra összekerült Gáspár Imrével, aki ezekben az években mint író és mint ember egy­aránt egyre mélyebbre süllyedt. Kocsmai törzs­asztalánál az irodalmi élet perifériájára sodró­dott, kétes hírű író-egzisztenciák gyülekeztek. Krúdy ekkor már minden bizonnyal reálisabban ítélte meg bálványozott diákköri mesterét, de sajátos életformájának bűvköréből nem tudta – nem is igen akarta – kivonni magát. Ebben a környezetben tanulta meg a főtt marhahús és a kiskocsmai csendes borozgatások élvezetének sajátos szertartását, amelyet később ő maga is olyan legendás művészetté fejlesztett. Ekkor, az első pesti években, még csupán szerény tagja volt az asztaltársaságnak, hogy pár évvel később majd körülötte alakuljon ki egy sokkal színesebb, érdekesebb udvartartás.

1897 júliusában végre megjelent első önálló kötete is, egy elbeszélés-gyűjtemény Üres a fé­szek címmel. Ugyanebben az időben közölte foly­tatásokban a Fővárosi Lapok Szeretlek! című érdekes, turgenyevi ihletésű regényét. Még csak 19 éves volt, neve azonban egyre ismertebbé kez­dett válni. Gáspár asztaltársasága mellett eljárogatott időnként a fiatal írók és művészek egyik csoportosulásának, az úgynevezett Auróra-körnek az összejöveteleire is. Itt ismerkedett meg 1897 végén Spiegler Bellával, aki Satanella néven ismert tárcaíró és novellista volt. Bella hét évvel volt idősebb nála, kapcsolatuk azonban e korkü­lönbség ellenére is meglepő hirtelenséggel ala­kult. 1898 februárjában már hivatalosan is meg­tartották az eljegyzést. A házasságkötés nem ment ilyen gyorsan. Krúdy ugyanis még nem volt nagykorú, a szülők pedig ellenezték a házasságot, Nem a korkülönbség miatt, arról talán nem is tudtak, hanem, mert a házasság véglegesen szertefoszlatta a „tékozló fiú” vissztéréséhez fűződő reményeiket. Bármennyire elmélyült ugyanis ezekben az években a szakadék Krúdy és csa­ládja között, a szülők nem mondtak le róla. Sőt, titokban abban reménykedtek, hogy egyszer csak megúnja a nyomorgást, és visszatér az atyai ház­hoz. A házassági tervek ezeket az elképzeléseket döntötték romba. Végül azonban, úgy látszik, mégis sikerült kiharcolnia a fiatal írónak a makacs apa hozzájárulását, mert 1899. december 27-én házasságot kötött Spiegler Bellával.

Közben változatlan lendülettel írta tovább a novellákat. A Fővárosi Lapok és az Egyetértés mellett főként a Magyar Szemlében, a Magyarországban, a Budapesti Hírlapban, a Pesti Napló­ban, és a Pesti Hírlapban jelentek meg sűrűn elbeszélései. Írt néhány regényt is, de ezek is csak hírlapokban vagy folyóiratokban láttak nap­világot. Hamu c. művét a Divat Szalon, Pál apos­tol levelei c. regényét a Művész-Világ, Száll az ének szájrul szájra c. írását az Előkelő Világ közölte folytatásokban. Második kötetét 1899 tavaszán adták ki Ifjúság címmel. Ez egy kisre­gényt és 15 tárcanovellát tartalmaz. Ezt követte 1900-ban harmadik könyve, A víg ember bús meséi.

Ugyanez év utolsó hónapjai még egy örven­detes és egy szomorú családi eseményt is tarto­gattak számára. 1900. október 6-án megszületett első gyermeke, nagyapja, apja és ő utána a ne­gyedik Krúdy Gyula a családban. Nem sokáig viselték azonban négyen egyszerre a nevet, mert alig néhány hónappal később, 1900. december 30-án 50 éves korában meghalt az író édesapja. S ha az utolsó években meglehetősen el is hide­gültek egymástól, Krúdy számára megrendítő él­ményt jelentett apja halála. Szilveszterkor, a XIX. század utolsó napján koporsó mellett állt. Koporsó mellett búcsúzott a letűnő, sírbahulló századtól. Jelkép és valóság döbbenetes erővel fonódott össze, s az ifjú író talán mindenkinél mélyebben érezte akkor, hogy a lehanyatló szá­zad nemcsak az idő megszokott tovagördülését jelenti, hanem valami történelmileg is véget ért, s hogy az új századdal valóban új korszak kez­dődött.

6. Az Aranybányától A vörös postakocsiig (1901—1913)

Az új század elejétől a világháborúig terjedő időszak volt Krúdy hőskora. Igaz, legjelentősebb műveit még csak ez után írta majd, egyéniségé­nek legjellegzetesebb vonásai, sajátos világának legkarakterisztikusabb jegyei azonban vitatha­tatlanul ebben az életszakaszban formálódtak ki véglegesen. Ekkor alakult ki sajátos éjszakázó, darvadozó életformája, amelyen sem a kor, sem a házasság, sem a betegség nem volt képes ké­sőbb sem változtatni.

A házasságkötés után felesége Király utca 47. szám alatti lakásába költözött. A józsefvárosi udvari szobák lakója itt kétségtelenül rendezet­tebb körülmények közé került, s minden lehető­sége meg lett volna, hogy a polgári jólét és biz­tonság kényelmesebb keretei között folytassa to­vább életét. Erre a józan, rendezett életre ser­kentették a gyors egymásutánban érkező gyerme­kek is. Az elsőszülött fiút hamarosan két leány követte: Ilona és Mária. A fiatal írót azonban sem a polgári otthon nyugalma, sem a szaporodó család nem tudta igazán lekötni. A maga különös módján szerette ő feleségét és gyermekeit, nyug­talan vére, bohém természete azonban egyre gyakrabban, s egyre hosszabb időre űzte el ott­honról. Nem tudott lemondani az éjszakázásról, néha napokig nem ment haza, korlátlan szabad­ságot kívánt magának a házasságban is, s mivel ezt nem kapta meg, szállodába költözött, s élte a maga külön életét, anélkül, hogy feleségétől el­vált volna. Évekig lakott a Meteorban, majd a Royalban, de azért családjával sem szakította meg a kapcsolatot. Néha napján haza-hazalátogatott, ha volt pénze adott Bellának és a gyere­keknek, finomságokat hozatott a boltból és a cukrászdából, s aztán újra eltűnt napokra, sőt néha hetekre is. Spiegler Bella nem volt rossz feleség, de férjének ebbe a különös életmódjába természetesen nem tudott belenyugodni. Ezért aztán egyre gyakoribbak lettek közöttük a civódások, hangos veszekedések. Krúdyt azonban sem szép szóval, könyörgéssel, sem erőszakos, hisztériás kitörésekkel nem lehetett férjjé szelí­díteni.

Ebben az időben anyagilag már elég jól kere­sett, hiszen egyre sűrűbben követték egymást kötetei. 1901-ben Az aranybánya c. két kötetes regénye és négy kötet ifjúsági írása jelent meg. S a következő években is a kötetek egész sora: Nyíri csend, A podolini kísértet, A szakállszárítón, Az álmok hőse, Pajkos Gaálék, Hét szilvafa, A bűvös erszény, Andráscsik örököse, A magyar jakobinusok, Szindbád ifjúsága, Szindbád uta­zásai és szinte felsorolhatatlanul sok ifjúsági írás. Bármennyit keresett is azonban, mindig máról—holnapra élt, szinte örökös pénzzavarban. Sajátos életmódja mellett ez nem is lehetett másként. Az éjszakázás, az alkohol mellé újabb – nem kevésbé költséges – szenvedélyek csatla­koztak, így különösen a kártya és lóverseny. Ha­talmas kártyacsatákat vívott az Otthon Körben, s ott volt minden jelentősebb futtatáson. A lóver­seny hozta össze Bródy Sándorral, s a legendás gazdagságú különc főúrral, a kor leghíresebb kártyásával és turf-királyával, Szemere Miklós­sal is, akit később regényei egész sorában meg­örökített Alvinczi Eduárd néven. (A vörös posta­kocsi, Őszi utazások a vörös postakocsin, Nagy kópé, Őszi versenyek, A kék szalag hőse stb.).

Az írók közül Bródy Sándoron kívül különösen Ady Endréhez és Révész Bélához fűzte melegebb barátság. Sok éjszakát töltöttek együtt a Három Hollóban, a New Yorkban és más éjszakai mula­tóhelyeken. Igazi társasága, éjszakai kocsmázásainak kísérete azonban nem az egyenrangú írók köréből került ki. Inkább a furcsa különcö­ket, az éjszakai élet rezervátumba illő alakjait gyűjtötte maga köré. Valóságos udvartartás vette körül, mint egy fejedelmet. Ebben a különös udvarban a legkülönfélébb figurák verődtek össze. Volt köztük hírlapíró és huszárkapitány, vívómester és orfeumigazgató, zsoké és biztosí­tási ügynök, adófelügyelő és tőzsdés stb. Akadtak társaságában különchajlamú pénzes emberek is, többségükben azonban máról-holnapra élő sze­gény ördögök voltak, kétes egzisztenciák, az élet perifériájára sodródott, félrecsúszott, karrierjük­ben megfeneklett, s az éjszaka gyönyöreiben kárpótlást kereső lumpok. Ebben a különös társa­ságban talán nem is annyira írói tehetségének köszönhette Krúdy rendkívüli tekintélyét, feje­delmi rangját, mint félelmetes erejének. Ő maga nem volt ugyan kötekedő természet, de ha föl­ingerelték, akkor iszonyatos tudott lenni. Több­ször párbajozott, s mindig ép bőrrel úszta meg, pedig ellenfelei rendszerint nem afféle nyápic civilek, hanem a fegyveres testületek tagjai vol­tak. (Például: Dégenfeld Egon és Kabay Gábor huszártisztek, Szentkirályi Béla rendőrkapitány, Sztojanovics Miklós aktív huszárkapitány stb.)

Barátaival éjszakánként végigjárták kedvenc kocsmáikat, az Erdélyi Borozót, az Üllői úti Arabs Szürkéhez címzett vendégfogadót, de bi­zalmasabb baráti társaságban gyakran megfor­dult a Magyar utcai szalonokban, a kétes hírű hölgyek és örömlányok tanyáin is. Köztudott pél­dául, hogy évekig tartó intim kapcsolat fűzte Pilisy Rózához, az előkelő Magyar utcai szalon tulajdonosnőjéhez, akinek házában nemcsak a magyar arisztokraták voltak gyakori vendégek, hanem még a velszi herceg is megfordult. Ha­sonlóan gyöngéd szálak fűzték a kor egy másik híres szalontulajdonos-nőjéhez, Marinovics Jo­lánhoz is.

Szinte rejtély, hogy ilyen életmód mellett ho­gyan maradt ideje az alkotásra. Egy dologban azonban következetes volt Krúdy. A napnak né­hány előre meghatározott óráját elmaradhatatlanul az írásnak szentelte. Bárhol és bárhogyan töltötte is éjszakáit, a kiszabott időben mindig ott ült íróasztalánál, s írt, írt olyan mennyiség­ben és olyan gátlástalan nagyvonalúságban, mintha csak azt tűzte volna ki maga elé, hogy legalábbis a mennyiséget illetően, föltétlenül túlszárnyalja Jókait. A kor irodalmi csoportosulá­sai közül egyikhez sem csatlakozott szorosabban. Mindenüvé írt, ahol szívesen látták írásait. Adyhoz és Révész Bélához fűződő barátsága révén volt kapcsolata a század eleji irodalmi megújulás táborával, a Magyar Géniusz és a Nyugat köré­vel, de dolgozott a konzervatív Új Időkbe és a katolikus Magyar Szemlébe is.

A kritika szinte kezdettől elismeréssel fogadta írásait. A szélesebb olvasóközönség körében A podolini kísérlet c. regényével kezdett népsze­rűvé válni, első komoly sikerét azonban csak az 1910-ben meginduló Szindbád-novellákkal, külö­nösen pedig 1913-ban megjelenő regényével, A vörös postakocsival aratta. A művet először A Hét c. folyóirat közölte, s már a folytatásos köz­lés ideje alatt nagy érdeklődést és feltűnést kel­tett, az első kiadást pedig valósággal szétkap­kodták. A Nyugatban Ady írt róla meleghangú méltatást, a konzervatív oldal elismerését pedig a Petőfi Társaságba való beválasztása mutatja. Igaz, ez utóbbi elismerést, mint általában a hiva­talos kitüntetéseket, nem sokra becsülte. Ha egy újságíró barátja föl nem ébreszti, és valósággal erőszakkal el nem hurcolja, el is mulasztotta volna az ünnepélyes beiktatást.

A vörös postakocsi megjelenésének évében, 1913. november 15-én mutatta be a Magyar Szín­ház Krúdy Zoltánka c. színdarabját. A Petőfi Sándor fiáról írt szomorújátéknak a kitűnő sze­reposztás ellenére is csak mérsékelt sikere volt, az író nevét azonban már véglegesen szárnyára kapta a hír. Erről tanúskodik többek között az is, hogy 1914-ben a Singer és Wolfner Kiadó Válla­lat megindította Összegyűjtött Munkáinak 10 kötetes sorozatos kiadását. Ezzel Krúdy igazán beérkezett íróvá vált.

7. A háború és a forradalmak időszakában (1914—1919)

Alkotóereje és sikerei teljében volt, amikot kitört az első világháború. Elmúlt 35 éves, már kb. 40 kötet volt mögötte. Testvéröccsei közül többen is a frontra kerültek, őt azonban személy szerint közvetlenül nem fenyegette a háború. Néhányszor meg kellett ugyan jelennie külön­böző sorozásokon, illetve úgynevezett pótszemlé­ken, egy 1915. november 18-án kelt népfölkelési igazolványa szerint alkalmasnak is találták fegy­veres szolgálatra, bevonulnia azonban szeren­csére nem kellett. A háború eleinte még életfor­máján is alig változtatott. Termékenysége nem csökkent, tehetsége pedig határozottan elmélyüli ezekben az években. 1915-ben megjelent kissé hatásvadászó c. műve, A 42-ős mozsarak vitatha­tatlanul elhibázott, gyönge regény ugyan, s A vörös postakocsi folytatásának szánt Őszi utazá­sok a vörös postakocsin (1917) c. műve sem érte el a ciklus első darabjának színvonalát, követ­kező regényei, a Bukfenc (1918), a Napraforgó (1918), az Asszonyságok díja (1919), és Az útitárs (1918) azonban nemcsak a korábbi művekkel vették fel a versenyt, az egész életműnek is talán legkiemelkedőbb darabjai. S e regények szom­szédságában sorra születtek kitűnő novellái is, amelyek többek között az Aranykéz utcai szép napok (1916) és a Tótágas (1919) c. kötetekben kerültek az olvasók elé.

S ezekben az években új színnel is gazdagodott munkássága. A szépirodalom mellett jelentős he­lyet kapott tevékenységében a publicisztika is. Pályája legkezdetén, diák korában és a vidéki hírlapíróskodás időszakában írt már publiciszti­kai műveket, később azonban teljesen elhanya­golta ezt a műfajt. Úgy látszik, a háború föléb­resztette benne a közvetlenebb reagálás vágyát, mert ezekben az években a publicisztika szinte a szépirodalommal egyenrangú kifejezési formájává vált. Újságcikkeinek, feljegyzéseinek egy részét kötetekben is megjelentette. (Pest 1915-ben, Pest 1916, Petit, Pesti Album, A Mi­atyánk évéből, Pesti Évkönyv stb.)

A kiváltó okokat és a mögötte álló erőket talán nem látta olyan világosan, mint Ady, a háború­val azonban ő is kezdettől fogva szembefordult. Feladta korábbi passzivitását, kiderült, hogy a tollat nemcsak Szindbád szomorkás hangulatú utazásainak és a szép aranymívesné emlékkönyv-hangulatú szerelmi történeteinek festésére tudja használni, hanem éles fegyverként is ügyesen for­gatja. Pedig a csábítások a másik oldalról nem hiányoztak. A Petőfi Társaságba történt bevá­lasztása után 1915-ben neki ítélték a Székesfőváros Ferenc Józsefről elnevezett szépirodalmi díját, amelyet általában a fennálló rend dédelgetettjeinek szoktak adományozni. (Csak Ady volt ki­vétel, aki 1909-ben szintén elnyerte a díjat.) A kétezer koronát elfogadta, a nacionalista propa­ganda azonban egy pillanatra sem tévesztette meg. Sőt, a háború világosan szemmel kísérhető radikalizáló hatást gyakorolt egész világnézeti fejlődésére.

Ez a mind aktívabbá váló háborúellenesség vitte Krúdyt egyre inkább azoknak a táborába, akik már nemcsak az értelmetlen vérontás ellen küzdöttek, hanem a társadalmi megújulásért, egy új világ kialakulásáért is. Ezért üdvözölte 1918 őszén lelkesen a polgári forradalmat és a köztársaság kikiáltását. Ő, aki korábban mindig kívül maradt mindenféle csoportosuláson, most bekapcsolódott a haladó írói mozgalmakba. Tagja lett a konzervatív irodalmi társaságok ellen szer­vezkedő, főként a Nyugat radikális íróit magába tömörítő Vörösmarty Akadémiának is. De cikkei­vel, riportjaival is a Károlyi kormányt, a köztár­saságot támogatta. Kápolnai földosztás c. riport­füzetében lelkes hangú beszámolót írt Károlyi Mihály saját birtokán megkezdett földosztásáról.

A Közmunkatanács elnöke őt kérte fel a buda­pesti utcák új elnevezésére. Krúdy azonnal mun­kához látott, javaslatokat készített a tanács számára, hogyan kereszteljék el a császárokról, királyokról, cárokról, Habsburg főhercegekről és hercegnőkről elnevezett fővárosi utcákat. Nem rajta múlott, hogy tervei nem, vagy csak sokkal később valósulhattak meg.

1919 februárjában elvállalta a Néplap c. újság szerkesztését, amelyet főként a parasztság tájé­koztatására adtak ki. Ifjúkora óta nem végzett belső szerkesztőségi munkát, mégis lelkesen lá­tott neki a rábízott feladatnak. Főmunkatársak­ként Gárdonyi Gézát és Móricz Zsigmondot vette maga mellé. Ugyanekkor kötött szerződést a Nemzeti Színházzal A vörös postakocsi szín­darab-változatának megírására.

Nemcsak a polgári demokratikus forradalom­mal tudott azonban együtt menetelni, hanem a proletárdiktatúrával is. A Tanácsköztársaság kikiáltása után örömmel üdvözölte a forradalom győzelmét. Egyik írásában a forradalmat előké­szítő orosz írókat állította példaképül a magyar írástudók elé, s ő maga is rendkívüli érdeklődés­sel figyelte a fiatal szovjet köztársaságból érkező híreket. Mint Móricz Zsigmond, ő is sokat utazott ezekben a hónapokban, s mindenütt az új élet indulásának jeleit nyomozta. Riportfüzetet írt a Fejér megyei termelőszövetkezeti mozgalomról. (Fehérvári könyv. 1919.) Havasi kürt címmel szociográfikus útibeszámolót adott ki kárpátaljai tapasztalatairól. Ez utóbbi a Ruszka-Krajnai Népbiztosság kiadásában jelent meg, s egyike volt annak az alig több mint húsz szépirodalmi könyvnek, amelyek a Tanácsköztársaság rövid fennállása alatt nyomdafestéket láttak.

Közben a háború és a forradalmak idején magánéletében is jelentős változások történtek. Házassága végképpen elromlott, teljesen tartha­tatlanná vált. S itt most már nemcsak szokásos napokig tartó kimaradozásairól, s Bella hisztériás rohamairól volt szó. Krúdy életében új szerelem tűnt fel. Ekkoriban a Royal Szállodában lakott, s ott intim kapcsolatba került az igazgató, Várady Gyula feleségével. Évekig tartott ez a viszony. Nyaranként Siófokra is elkísérte Váradyékat, akik az ottani fürdőt és szállodát is bérelték. Váradynénak első házasságából volt egy leánya, aki még csak tanítóképzőbe járt. Huszonegy évvel volt fiatalabb Krúdynál, mégis beleszeretett a 40 éves, de még mindig hódító férfiba és híres íróba. Amikor a dolog kitudódott, Krúdynak ter­mészetesen el kellett hagynia a Royalt. 1913 őszén a Margitszigeti Nagyszállóba költözött. Rózsa Zsuzsika azonban oda is utána szökött. Megesküdni nem tudtak, mert Bella, az első fele­ség hallani sem akart a válásról. Csak 1919 júli­usában, a Tanácsköztársaság idején sikerült elérnie Krúdynak a válás kimondását, akkor aztán rögtön feleségül is vette Zsuzsikát. Alig­hogy rendeződött azonban magánélete, elbukott a proletárdiktatúra, s ezzel újabb megpróbálta­tások következtek életében.

8. Haldoklások és feltámadások (1920—1930)

A Tanácsköztársaság összeomlása után a hala­dó magyar irodalom szétzilálódott, az írók közül sokan külföldre távoztak. Krúdy nem ment ide­genbe, inkább belső emigrációba húzódott vissza, a támadásokat azonban így sem kerülhette el. A bajszát a Császár Elemér és Pekár Gyula szer­kesztésében megjelenő Magyar Múzsa c. folyó­irat indította meg ellene. Az író erkölcsi hitele c. nyílt levelében Négyesy László durva támadást intézett ellene egy 1918 novemberében megjelent cikke miatt. Nem kevesebbel, mint hazaárulással, tudatos rosszhiszeműséggel, a nemzeti múlt meggyalázásával vádolta, és a „megsértett nemzeti szellem” nevében követelt elégtételt. S mindezt 1920 elején, a fehér terror tombolása idején.

Négyesy támadása azonban még csak jeladás volt. A kurzussajtó valóságos pergőtüzet zúdított rá. Négyesy még csak a Károlyi-forradalom alatti magatartását vetette szemére, a Krúdyzmus vagy bolsevizmus c. cikk szerzője már a Ta­nácsköztársaság idején elkövetett „bűneit” sora­koztatta fel s ráadásul írói tehetségét is kétségbe vonta. Krúdy megpróbált válaszolni a támadá­sokra, de hamarosan be kellett látnia, hogy tehe­tetlen. Ő, aki korábban szinte mindenüvé dolgo­zott, most majdnem teljesen elszigetelődött. De a támadások össztüzében sem hódolt be, nem kereste a hatalmasok kegyeit. 1920. február 21-én Herczeg Ferenchez címzett nyílt levelében jelen­tette be, hogy kilép a Petőfi Társaságból, mert nem óhajt tagja lenni olyan szervezetnek, amely­nek az ellene acsarkodó Pekár Gyula államtitkár az egyik vezetője.

Bármennyire rosszul estek is neki azonban az igaztalan vádaskodások, a legfájdalmasabban a szerkesztők és kiadók részéről megnyilvánuló bojkott érintette. A lapok visszaadták írásait, a kiadók nem vállalkoztak új műveinek megjelen­tetéseire. Ambrus Zoltán igazgató levélben kö­zölte, hogy az Országos Színművészeti Tanács 1920. május 18-án úgy határozott, hogy „A vörös postakocsi a Nemzeti Színházban nem adható elő”. Ez az elszigetelődés nemcsak írói önbecsü­lését sértette, hanem egzisztenciálisan is súlyos helyzetbe sodorta Krúdyt, akinek egészen fiatal korától kezdve mindig is kizárólag a tollából kellett megélnie. Ekkor pedig már nem is egy, hanem két család eltartásának gondja nehezedett rá. Ha el is vált első feleségétől, a 3 gyerek ne­veltetéséről nem feledkezhetett meg. S már ott volt az új család is. Feleségével és a közben meg­született kis Zsuzsival még mindig a Margitszi­geten laktak, de most már nem a szállodában, hanem József Nádor egykori kastélyában bérel­tek 3 szobás lakást, amely akkoriban egy rész

vénytársaság kezelésében volt. Krúdy nagyon szerette a szigetet. Sokat sétálgatott a tölgyek alatt, amelyeknek árnyékában valamikor Arany János is üldögélt. Elnézegette a romokat, érdek­lődni kezdett a sziget múltja iránt. Szigeti Séták címen egy „szépirodalmi és fürdőügyi közlöny” megindításával is próbálkozott, néhány szám után azonban a vállalkozás elakadt. Később a sziget múltjával foglalkozó múzeumot akart létrehozni, de javaslatai nem találtak támogatásra.

A szigeten több író is lakott akkoriban. Ott élt Bródy Sándor, Molnár Ferenc, Kárpáti Aurél, Szép Ernő, Szomory Dezső, a fiatalabbak közül pedig többek között Zilahy Lajos és Harsányi Zsolt. Krúdy jól érezte magát ebben a társaságban, de környezete sem tudta feledtetni állandó pénztelenségüket. Hiába dolgozott újra sokat, hiába vállalkozott még Álmoskönyv írására is, tartósan sohasem sikerült kilábalniuk a nyomor­ból. Lakásuk is rendkívül sivár volt, kimustrált szállodai kölcsönbútorokkal rendezkedtek be a nagyméretű, rosszul fűthető szobákban. Az évek múltával családi élete is újra romlani kezdett. Szerette fiatal feleségét, s valósággal imádta kis­lányát, de hiányzott neki a kávéház, az éjszakai élet, megint gyakran kimaradozott, s emiatt otthon természetesen napirenden voltak a nézeteltérések.

Némi enyhülést hozott számukra az 1924-es év, Nyíregyháza örökváltságának centenáriuma. A jubileumra sokféleképpen emlékezett a szülővá­ros, többek között egy tanulmánykötet kiadásá­val is (Nyíregyháza az örökváltság századik évé­ben). A város vezetői Krúdyt is fölkérték emlé­kezései megírására, s ő lelkesen vetette magát a munkába. A tekintélyes honoráriumnál is na­gyobb örömet jelentett talán számára, hogy eb­ből az alkalomból többször is Nyíregyházán jár­hatott. Sőt, a város vendégeként feleségével és kislányával is hosszabb időt tölthetett 1924 nya­rán a Sóstón, az úgynevezett „svájci lak”-ban. Az írónak jól esett a szülőváros részéről megnyilvá­nuló megbecsülés, s büszkén mutogatta feleségé­nek Nyíregyháza és a környék nevezetességeit.

Egy-egy ilyen alkalom kicsit közelebb hozta őket egymáshoz, otthon azonban hamarosan újra kezdődött minden. A pénz elfogyott, a civódások kiújultak. Hogy nyomorukon enyhítsen, felesége, akinek tanítónői képesítése volt, gyermekotthont, afféle gyermek-panziót nyitott lakásuk egyik szobájában. Eleinte Krúdy is nagy reményeket fűzött ehhez az ötlethez. Egy fennmaradt leve­lének tanúsága szerint 25 millió koronás kölcsönt is megpróbált szerezni Hatvany Lajostól a vállal­kozáshoz. Hatvany visszautasította a kérését, de közben egyébként is kiderült, hogy a gyermek­zajban az író nem tudott dolgozni. Ez újabb konfliktusokra adott alkalmat. Felesége ragasz­kodott az egyetlen mentségnek látszó elképzelé­séhez, ezért elköltözött otthonról. Előbb a Nap utcában, később a Hűvösvölgyben bérelt lakást, és ott próbálta megvalósítani terveit. Ekkor, hogy ne legyen egyedül, Krúdy első házasságából szü­letett fiát vette magához, aki már maga is fel­nőtt ember volt, elmúlt 25 éves. Fia aztán csak­ugyan hűségesen titkárkodott mellette, még éj­szakai kocsmázásaira is gyakran elkísérte.

Kölcsönt nem adott az Ausztriában élő Hat­vany, de egyébként nagyra becsülte Krúdyt, és többször is meghívta magához. Így került az író először 1925 nyarán, majd 1926 őszén pár hétre vendégként Lainzba, ahol Hatvanyék azt a régi császári vadászkastélyt bérelték, amely Erzsébet királynénak is kedvenc tartózkodási helye volt. Bármilyen szép napokat töltött is azonban Lainzban, itthon megint a régi problémákkal találta magát szemben. Felesége, akinek vállal­kozása csődbe jutott, visszaköltözött hozzá a szi­getre, egy pillanatra úgy látszott, valamennyire rendbe jön az életük, de ekkor minden addiginál súlyosabb megpróbáltatás következett. 1926 végén súlyosan megbetegedett. Három hónapig feküdt a Liget-szanatóriumban. Kiderült, hogy a rendetlen, éjszakázó életmód, a rengeteg alkohol és a túlhajszolt munka még az ő vaserős szerve­zetét is kikezdte. Mája, gyomra, s különösen szíve egyszerre kezdte felmondani a szolgálatot. A buzgó orvosoknak sikerült valamennyire rendbe­szedniük egészségét, s 1927 márciusában Balatonfüredre küldték utókúrára. Füred jót tett neki, de régi erejét már soha többé nem nyerte vissza. Még nem volt 50 éves, hatalmas alakja mégis mintha megroppant volna. Erősen lefogyott, és hirtelen észrevehetően öregedni kezdett. Amint egy kicsit mégis erőre kapott, rögtön ott kellett hagynia Füredet, mert betegsége alatt ijesztően felszaporodott a család adóssága. Ha nem akart végképpen elmerülni, újra robotolnia kellett még nagyobb szorgalommal.

Az év vége még egy meglepetést tartogatott számukra. 1927 decemberében át kellett költöz­niük az ún. igazgatósági épületbe, mert a kas­télyból póló-klubot és bárt csináltak az arisz­tokrácia számára. Ez a lakás sokkal kisebb volt, környéke is zajosabb, de legalább nem szenved­tek annyit a hidegtől. Hiába dolgozott a régi buzgósággal, új műveire nem akadt kiadó. Az újságok még csak közölték írásait, kötetek meg­jelentetésére azonban senki sem vállalkozott. 1928-ban, az író születésének 50. évfordulója al­kalmából az Athenaeum újra piacra dobta ugyan műveinek tíz kötetes sorozatát, új Krúdy-mű azonban sem 27-ben, sem 28-ban nem jelent meg, 29-ben pedig sem új, sem régi. Pedig ha fizikuma megroppant is, alkotóereje nem csökkent. Az 1928-as Valakit elvisz az ördög vagy az 1929-ben írt Boldogult úrfikoromban tehetségét változatla­nul régi fényében csillogtatta. Pedig ezekben az években a betegség új és új démonaival kellett birokra kelnie.

1928 nyarán sétálgatás közben féloldali szél­ütést kapott, de ezt még viszonylag könnyen és gyorsan kiheverte. A következő évben ismét sú­lyos állapotban került a Liget-szanatóriumba. Most már nemcsak szíve és mája makrancoskodott, idegállapota is aggasztóra fordult. Hetekig a szó szoros értelmében élet és halál között lebe­gett. Végül az orvosok hősies küzdelme megmen­tette életét. Mikor 1929 végén hazaengedték, megígérte orvosának, hogy nem iszik többé alko­holt. S valóban gyorsan lábadozott, kezdte visszanyerni erejét, sőt munkakedvét is. Az 1930-as év egyébként is jól kezdődött számukra. Január­ban az új Baumgarten-díjasok között az ő neve is ott volt. Felgyülemlett adósságaikon ugyan ez sem segített, de a díj mégis pillanatnyi enyhülést hozott anyagi gondjaikban. Különben is jól esett neki, hogy írótársai gondoltak rá, hogy még szá­mon tartották.

Nem sokáig örülhettek azonban, mert újra köl­tözködniük kellett. Bérletüket felmondták, s Óbudán ajánlottak fel számukra új lakást. El kellett hagyniuk a szigetet, amelyet annyira sze­rettek, annyira megszoktak már, mintha saját tulajdonuk lett volna. 1930 májusában érkeztek Óbudára, s ezzel életüknek is új szakasza kezdő­dött.

9. Óbudai remeteség (1930—1933)

Óbudán a Templom utca 15. szám alatt lakott egy öreg földszintes házban. Amilyen fájdalma­san esett neki a búcsú a szigettől, olyan hamar megszokta, sőt meg is szerette Óbudát. Kiderült, hogy ez az új környezet tulajdonképpen nem is volt annyira új az ő számára. Az ifjúkori nyír­egyházi kisvárosi emlékek, a podolini ódonság és az első pesti évek józsefvárosi élményei után egyáltalán nem volt szokatlan a vidékies Óbuda sem, s így nem meglepő, hogy viszonylag gyorsan akklimatizálódott. Szívesen sétálgatott a környéken, új ismeretségeket kötött, de barátsá­gosan elbeszélgetett ismeretlen emberekkel is. Nem ivott, nem éjszakázott, így egészsége is tűr­hetően rendbejött. Annyira, hogy 1930 nyarán már egy repülőutazásra is vállalkozhatott. Ak­kor indult meg az első rendszeres légijárat Buda­pest és Nyíregyháza között, s az első repülőgép­pel néhány napra ő is szülővárosába érkezett.

A viszonylagos nyugalom azonban nem tartott sokáig. Október 21-én családi körben vidám szü­letésnapot ültek, s egy óvatlan pillanatban Krúdy újra megízlelte a bort. Ettől kezdve megint sűrűn eljárogatott hazulról. Messze ritkán ment, Pestre csak akkor, ha szerkesztőkkel vagy kiadókkal kellett tárgyalnia, de törzsvendég lett az óbudai vendéglőkben és kiskocsmákban. Leggyakrabban a szomszédságban levő Mókus utcai Kéhli ven­déglőben üldögélt. Duhaj régen sem volt, most méginkább a csendes iszogatást kedvelte. Néhány régi barátja is ide járt ki hozzá. Leggyakrabban Várkonyi Titusz, Herczeg Elemér, Hargitay Ist­ván, Babay József. Ezek az írók, újságírók szinte fejedelemként tisztelték, a szerkesztők és a ki­adók viszont egyre hosszasabban várakoztatták előszobájukban. Ő, aki valamikor még a huszár­tisztektől sem tűrte el a legkisebb sértést sem, most kénytelen volt elviselni a megaláztatásokat, mert a gazdasági válság idején az ő nyomoruk és eladósodásuk is minden addiginál félelmete­sebb méreteket öltött, s ő nem tudott semmi mást, csak írni.

Aztán váratlanul még egyszer rámosolygott a szerencse. Kosztolányi, a magyar Pen Club elnö­ke Angliában járt, s a dúsgazdag újságkirály, lord Rothermere ezer fontot adományozott neki, hogy azzal az év legkiválóbb magyar irodalmi teljesítményét jutalmazzák. Kosztolányi rögtön Krúdyra gondolt, de aztán a magyar írók sanyarú helyzetét látva, a díjat két évre felezték el, s az első ötszáz fontot is megosztva adták ki Krúdy Gyulának és Móricz Zsigmondnak. Krúdy termé­szetesen nagyon megörült a ráesett választásnak, de a díjkiosztás sok izgalommal is járt. A konzer­vatív sajtó nyílt rosszallással fogadta a döntést, s ócsároló hangok is hallatszottak. Még nagyobb baj volt, hogy nem volt új kötete, amelyet jutal­mazhattak volna. A Boldogult úrfikoromban és a Festett király óta ugyanis nem látott napvilá­got új Krúdy-mű. Végül Kosztolányi közbenjá­rására a Hungária nyomda 1931 végén a szerző kiadásában hitelben kinyomtatta Az élet álom c. novelláskötetet. Így aztán 1932 elején odaítélhet­ték a 250 fontot az írónak. Jellemző azonban Krúdy helyzetére, kénytelen volt azt kérni Kosz­tolányitól, hogy ne nyilvánosan kelljen átvennie a díjat, mert joggal tartott tőle, hogy a hitelezők ostromában egyetlen fillért sem sikerülne haza­vinnie.

Ha a Rothermere-díj hozott is némi enyhülést, ha átmenetileg ki is emelte abból az élve-eltemetésből, amelyben remetéskedett, alapjában véve nem oldhatta meg helyzetét. Adósságai alig csökkentek, s 1932 júniusában kénytelen volt vagyontalansági esküt tenni a Királyi Törvény­szék előtt csődnyitási ügyben. Kesernyés iróniával írta ekkor: „Lecsendesedett szívvel álltam a bíró úr előtt, amikor végre megszabadított szenvedéseimtől és elmondatta velem a vagyontalan­sági eskü formuláját. Rendbejöttem az élettel, de nem önmagammal. Esküt tettem, hogy sem­mim sincs. Vajon lehet semmi nélkül élni?”

Úgy látszik, nem sokáig lehetett. Még a nyár végén újra szanatóriumba került. Az orvosok mindent elkövettek, hogy visszaadják egészségét, ő azonban – amint egy kicsit tűrhetőbben érezte magát – ki-kiszökött a kórházból, majd – egy hosszabb önkényes kimaradás után – véglege­sen otthon maradt. Robotolt tovább. Apró, lila­tintás betűivel még mindig fáradhatatlanul rótta

a sorokat, s kilincselt a szerkesztőségekben. Las­san már csak árnyéka volt régi önmagának. Csonttá soványodott hatalmas testén lötyögött a ruha. Ő, a csodálatos jóízek írója, már alig evett. Még alig múlt 54 éves, de már szinte aggastyán­nak látszott.

1933 áprilisában a Fővárosi Közmunkák Taná­csa lakbérhátralékuk miatt felmondta lakásukat, és a bírósághoz fordult, hogy kötelezze Krúdyt annak kiürítésére. Az Elektromos Művek bíróság nélkül is cselekedett, a hátralék miatt egyszerűen kikapcsolták villanyát. Ettől kezdve esténként gyertya mellett írt. Utolsó befejezett alkotása Purgatórium c. kisregénye volt. Önéletrajzi mű, a szenvedések és gyötrelmek könyve, küzdelem az életért és búcsú az élettől. Címe szinte jelké­pes, hisz élete ekkor már valóban purgatóriumi volt.

Május 11-én Antal István sajtófőnök hívatta magához, s közölte vele: a kormány hazafiatlan cselekedetnek minősíti azt a tettét, hogy cikket írt egy prágai magyar lapba. Sok sértés érte már, de ennél súlyosabbat nem vághattak volna arcá­ba. Feldúltan hagyta ott a hivatalt, s órákig szinte nem tudott magához térni. Senki sem tud­hatja, hogy mi mehetett benne végbe ezen a na­pon. Hazafelé menet még benézett rövid időre Kéhliékhez. Másnap reggel, 1933. május 12-én holtan találták ágyában. A halotti anyakönyv­ben a bejegyzés: a halál oka: szívbénulás.

Két nap múlva, május 14-én temették.

10. Örökség és örökösök. (Krúdy utóélete)

Halála után megjelentek a hivatal emberei, és számbavették hagyatékát. Gyorsan végezhettek, nem akadt sok dolguk. Két csíkos nadrág, egy fekete zakó, egy barna szvetter, 8 ing, egy szürke felöltő, két nadrágtartó, egy zöld és egy szürke kalap s még néhány apróság. Szívszorító lista.

A magyar írókat általában nem kényeztette el a sors, mégis alig lehetne olyat találni, aki ilyen megrendítően kevés leltározni valót hagyott vol­na maga után.

De ha a nagyszámú hitelezőt nem is elégíthette ki ez a passzív vagyoni mérleg, annál gazdagabb örökséget hagyott nemzetére. Lakásában kevés tennivalójuk akadt a leltározóknak, szellemi ha­gyatékát azonban máig sem tudtuk egészen szám­ba venni. Igaz, a halála óta eltelt 35 év folyamán ez a „leltározás” nem mindig egyforma buzga­lommal folyt.

Utolsó éveiben is szinte félig eltemetetten dol­gozott már, halála után pedig még nagyobb lett körülötte a csend. A nekrológok elsiratták, s az­tán közel egy évtizedig a nevét is alig írták le. Leghívebb barátai és rajongói halála napján min­den évben összejöttek sírjánál, a hivatalos Ma­gyarország azonban nem vett róla tudomást. Mű­veit nem adták ki, s ha készült is róla egy-két si­keres bölcsészdoktori disszertáció, az irodalom­történet-írás érdemben alig foglalkozott vele.

A 40-es évek elején azonban váratlanul meg­nőtt iránta az érdeklődés. A Nyugat ún. harmadik nemzedéke benne látta egyik példaképét. Felfe­dezték modernségét, a szürrealistákkal, Prousttal, Wirginia Woolffal és az idő más varázslóival, a modern regényforma nagy megújítóival rokonították. Fontosabb azonban, hogy olvasták is. Kö­tetei újra megjelentek, 43-ban 10, 44-ben 9 műve látott napvilágot.

Ez a lendület, Krúdy első feltámadása a felszabadulás utáni első években is továbbtartott. 48—49 táján azonban sok mindennel együtt ez is megszakadt. Az akkori szemellenzős kultúrpoli­tika sokakkal együtt őt sem tudta beilleszteni a szűklátókörűen értelmezett haladó hagyományok rendszerébe, így fokozatosan kiszorult az irodal­mi köztudatból.

Szerencsére ez az újabb eltemettetés nem tar­tott sokáig. 1954-től írásai ismét megjelenhettek, 1957-ben pedig megindult műveinek minden ko­rábbinál teljesebb gyűjteményes kiadása. Azóta csak a sorozatban 32 kötete látott napvilágot, de sok mű jelent meg a sorozaton kívül is. Napjaink­ban tehát igazán nem túlzás újabb Krúdy-reneszánszról beszélni. Adósságunk természetesen még mindig van vele szemben, de születésének 90. és halálának 35. évében már szerénytelenség nélkül mondhatjuk, hogy végre igazi örökösei, a magyar olvasók is kezdik birtokukba venni cso­dálatos, fénylő örökségét.

 

(7-44. p.)