KATONA BÉLA
KRÚDY
ÉS A NYÍRSÉG
Táj és irodalom
Írók és költők vallomásainak garmadáját
idézhetnénk, amelyekben mind arról tanúskodtak, milyen determináló erőt
tulajdonítottak íróvá válásuk és művészi fejlődésük szempontjából a gyermekkori
élményeknek, s ezen belül is különösen az elindító tájnak, a szülőföldnek. Az Életem
regényéből tudjuk, hogy Móricz Zsigmond mennyire meghatározónak
érezte az első 10 év benyomásait, a csécsei „boldog
sziget”-et és Istvándit, az ő „jellemformáló kohó”-ját. Ady egyik levelében, amelyet Kabos Edéhez címzett,
így vallott: „Édes szerkesztő uram, a többit csak akkor tudnám neked
elmondani, ha végre eljönnél ebbe az én kis falumba... Akkor majd meglátnád,
hogy nekem csak innen lehetett jönnöm.”
És idézhetjük magát Krúdyt is. A sok
hasonló vallomás közül álljon itt egyik legjellemzőbb megnyilatkozásának néhány
sora: „Nagyon sokat köszönhetek én Nyíregyházának. Az emberre és különösen az
íróra egész életének kialakulásában a legnagyobb hatással van az a légkör, ami
első fiatalságának éveiben körülveszi, azok a benyomások, amiket akkor magába
fogad. Bizonyos, hogy én sem lettem volna az, ami
vagyok, ha történetesen nem a Nyírségen élem ifjúságomnak ezeket az éveit.
Negyedszázadja, hogy elkerültem onnan, de ma is úgy érzem, hogy majd minden
írásom ott gyökerezik a nyírségi földben.”
A szülőföld, a nyírségi táj tette tehát
íróvá? Bármennyire is ezt sugallják az ilyen és ehhez hasonló vallomások,
mégsem felelhetünk e kérdésre egyértelmű igennel. Ahhoz, hogy valaki íróvá,
méghozzá nagy íróvá váljék, elsősorban és mindenekfelett tehetségre van
szüksége, amelynek vele kell születnie, és ezt semmi sem pótolhatja, a
szülőföld sem. A körülmények segíthetik vagy gáncsolhatják a tehetség
kibontakozását, de akiből ez az elhivatottság hiányzik, az nem lehet nagy
művész, bárhol ringjon is bölcsője, bárhol töltse is gyermek vagy ifjúkorát. A
zseni viszont többnyire utat tör magának még a különben kedvezőtlen viszonyok
között is. Aligha kételkedhetünk tehát, hogy Krúdyból akkor is író lett volna,
ha történetesen másutt pillantja meg a napvilágot, vagy kisgyermekkorában
véglegesen máshová kerül.
Akkor hát nincs semmi realitásuk az
ilyenfajta írói vallomásoknak? Mindez pusztán költői túlzás, és a
szülőföldnek, a tájnak nem is lehet semmi jelentősége az író kibontakozásában
és fejlődésében? Író valóban lehetett volna másutt is, talán jelentős író is,
de vajon ilyen lett volna-e akkor is a művészete? Biztos, hogy nem. Ha
nem is a táj, nem is a Nyírség tette íróvá, abban, hogy művészeté
olyan lett, amilyen, a szülőföldnek mégis meghatározó szerepé volt. De ha ez
így van, rögtön fölmerül egy újabb kérdés. Nem jelent-e ez a tájhozkötöttség több hátrányt, mint előnyt az író számára?
Nem hathat-e ez az egy vidékbe való túlságos belegyökeresedés károsan,
visszahúzó erőként? Nem fenyegeti-e az ilyen művészt a beszűkülés, a
provincializmus veszélye?
Itt most nem lehet feladatunk a
provincializmus egész problematikájának a felgöngyölítése. Annyit azonban a
részletes kifejtés kötelezettségének vállalása nélkül is megállapíthatunk,
hogy a tájhozkötöttség és a provincializmus nem
azonos fogalmak. Mind a magyar, mind a világirodalomból a nagy írók hosszú
sorát idézhetnénk tanúként ennek bizonyítására. Épp ellenkezőleg, a tapasztalat
azt mutatja, hogy érdekes módon csaknem mindig azok kerültek az egyetemes nemzeti
kultúra élvonalába is, akik a legerősebben gyökereztek egy-egy tájegység,
egy-egy sajátos arculatú vidék hagyományaiban. Sőt, ehhez még hozzátehetjük,
hogy az egyes nemzeti kultúrák képviselői közül is legtöbbször épp azok váltak
egyetemes emberi értékekké, akik a leghívebben fejezték ki saját népük
megkülönböztető etnikai specifikumait.
Vagy provincializmust jelent-e például Solohovnál,
hogy majd minden művében a Don vidéki kozákság életéről ír? Beszűkülés-e vajon,
hogy William Faulkner legtöbb írásában
az amerikai Dél, a Mississippi mentének sajátos világát ábrázolta?
Vidékiesség-e Ivo
Andric művészetében a boszniai
szülőföld, Travnik és a Drina-vidék oly gyakori szerepeltetése?
Kisebb értékűek-e Mauriac
regényei azért, mert nem Párizs, hanem leggyakrabban Bordeaux és környéke adja
cselekményük hátterét? S a XX. század e négy klasszikusa csak kiragadott
példa. A névsort még oldalakon keresztül folytathatnánk a világirodalomból is Gottfried
Kellertől Theodor
Stormig,
Gogoltól Ramuzig,
s a magyar irodalomból is Mikszáthtól
Tömörkényig, Juhász
Gyulától Tamási Áronig.
S ebbe a sorba nyugodtan beállíthatjuk
Krúdyt is. A tájhoz, a szülőföldhöz való kötődés nála sem jelentett soha
provincializmust, szűkkeblű lokálpatriotizmust. Úgy tudott
Nyíregyháza és a Nyírség írója lenni, hogy közben az egész nemzeté is volt.
Most pedig, az utóbbi évek jelentős külföldi hódításai alapján már azt
mondhatjuk, úgy vallhatjuk őt magunkénak, a mi írónknak, hogy közben, szinte
szemünk láttára, a világirodalomnak is mindinkább számon tartott részévé válik.
A Nyírség és Krúdy Nyírsége
Gyakran halljuk és mondjuk, hogy a
Nyírséget Krúdy fedezte fel az irodalom számára. Ez annyiban föltétlenül igaz,
hogy először valóban ő szólaltatta meg ezt a sajátos tájegységet az irodalomban.
De vajon valóban felfedezte-e? Csakugyan olyan volt-e a Nyírség, mint
amilyennek ő bemutatta? A valóságos Nyírséget írta-e meg, vagy teremtett
magának szülőföldjéből egy külön, sajátos álomvilágot? Szembesíthető-e az igazi
Nyírség és Krúdy Nyírsége? A kérdés lényegretörően
egyszerű, a valóság azonban sokkal bonyolultabb, semhogy egyértelmű igennel,
vagy nemmel válaszolhatnánk rá. Ha az írói ábrázoláson a földrajzkönyvek
leírásainak hűségét, vagy az útikalauzok tudálékos tájékozottságát és jólértesültségét akarnánk számon kérni, akkor nyilván
nemmel kellene felelni, de ha képesek vagyunk észrevenni a valóság és a
műalkotás mélyebb és titokzatosabb összefüggéseit, akkor mégis inkább az igen
javára billen a mérleg.
Köztudott, hogy az író nem egyszerűen
leírja a világot (tájakat, embereket, jelenségeket), hanem saját szubjektumán,
lelkének prizmáin átszűrve, újrateremti azt. Újrateremti, de úgy, hogy az
egyszerre az is, és mégis más is. A mű az objektív valóságot tükrözi, de a
művész által teremtett világ kevesebb is, meg több is, mint a tükrözött
valóság. Ami a valóságban kész és talán tökéletes is, az a művészet számára még
csak kiindulási alap. Ha a művész csak azt tudná visszaadni, ami a valóságban
már készen van, hogyan nevezhetnénk művét alkotásnak? Ha csak lemásolná a
valóságot, ha mégoly híven is, nem tenne mást, mint az, aki egy tájképet igazi
virágokból és gyeptéglákból akarna összerakni.
Valóság vagy álom? – kérdezik sokan,
amikor Krúdynál a régi Nyírségről olvasnak. Alapvetően helytelen
kérdésfeltevés. A helyes válasz csak az lehet: valóság és álom. A művészetben a
realitás és az álom nem alternatíva, nem vagy-vagy kérdés. Nemcsak hogy nem
egymást kizáró ellentétek, hanem olyan ellentétek, amelyek egymást kölcsönösen
és szükségszerűen feltételezik, amelyek egymás nélkül szinte nem is
létezhetnek.
S ha ezek a megállapítások érvényesek
általában, sokszorosan érvényesek Krúdynál. Az ő szülőföld-képe, az ő Nyírsége
is a valóságnak és az álomnak szinte kielemezhetetlen keveredéséből, egymásra
rétegeződéséből született. Egy soha nem volt világ ez, amelyet azonban mégis a
valóságos, a létező, az igazi Nyírség konkrét képei, ízei, hangulatai
színeznek, hitelesítenek, és tesznek olyan csodálatos módon feledhetetlenné.
Álomi táj ez, ha túlságosan naturalista igényekkel közeledünk hozzá,
összeomlik, szertefoszlik. Ha földrajzkönyv helyett vagy útikalauzként akarjuk
használni, könnyen csalódhatunk benne, hiszen az író sok mindent nem tud, amit
a geográfus, vagy a Baedeker szerzője kapásból megmond.
Ha azonban nemcsak a kézikönyvek és statisztikák közkeletű igazságaira és
adataira van szükségünk, esetleges tévedései és pontatlanságai ellenére is
sokkal többet tudhatunk meg tőle, mint akár az egyiktől, akár a másiktól.
Az igazság kedvéért azonban azt. is meg
kell mondanunk, hogy Krúdy szülőföld-képe, mindezeknek a szempontoknak a
figyelembevételével, a művészi ábrázolás törvényszerű áttételeinek, valóság és
álom szükségszerű együttélésének tudatában sem nevezhető hiánytalannak. A
Nyírséget ábrázolta, de nem az egész Nyírséget. Természetesen, itt most nem
földrajzi értelemben vett teljességre gondolunk, hanem a társadalomrajz
totalitására. Mint tájat rendkívül sokszínűen és változatosan mutatta be, az
itt élő emberekről, a Nyírség társadalmáról azonban meglehetősen egyoldalú
képet rajzolt. Sokszor elárulta ugyan, hogy mennyire vonzódott az egyszerű
emberekhez, igazában azonban nem ismerte, és így nem is ábrázolhatta a dolgozó
osztályok világát, a népet. Számára a Nyírség társadalmi vonatkozásban majdnem
kizárólag a dzsentri-réteget jelentette. Ebben a világban valóban otthonosan
mozgott, innen kapta sokrétű élmény-kincsének egyik leggazdagabb lelőhelyét, s
így érthető, hogy nyíregyházi és nyírségi témájú műveiben főként a dzsentrit
szerepeltette.
Nyíregyháza és a Nyírség Krúdy műveiben
Krúdy a múlt század 90-es éveinek elején
kezdte írói működését. Pályájának első, körülbelül 1900-ig terjedő szakaszában
az épp akkoriban megerősödő naturalista színezetű városi-polgári irodalom
áramába kapcsolódott be. Hősei többnyire városi kisemberek, hivatalnokok és
kereskedők voltak, sőt itt-ott már a proletársors is felvillant egy-egy
elbeszélésében. Nyírségi témákat ebben az első korszakában aránylag ritkán
találunk nála. Mintha csak szándékosan menekült volna saját közvetlen
élményeitől, a fiatal író inkább irodalmi mintaképeit követte.
De ha ritkán is, azért már a pályakezdés éveiben
is születtek olyan írásai, amelyekben szülőföldjének tájait és embereit
ábrázolta. Eleinte ugyan meglehetősen bátortalanul, áttételekkel szólaltatta
meg ifjúkori élményvilágát, azonban már korai elbeszéléseinek kisváros-rajzain
is egyre felismerhetőbben ütött át a század végi Nyíregyháza képe.
Akarva-akaratlanul, újra meg újra a szülőváros ismerős vonásai formálódtak ki
tolla nyomán. Különösen szembetűnően jelentkeztek a nyírségi vonatkozások két
ifjúkori kisregényében, a Hamu és a Pál
apostol levelei c. művekben. A Hamu
c. kisregény volt az első kísérlete családi emlékeinek feldolgozására. Alakjait
szinte kivétel nélkül saját családjának tagjairól mintázta, s ha a cselekmény
színhelyéül szereplő kisvárost nem is nevezte meg, abban nem nehéz felismerni
az író szülővárosát. A pontos környezetrajz és a régi nyíregyházi utcanevek,
pl. a Krúdynál később is gyakran szereplő Angyalzug, félreismerhetetlenül erről
tanúskodnak.
A Pál apostol
levelei kevesebb önéletrajzi vonatkozást tartalmaz, az események
színtere azonban itt is a szülőföld. A cselekmény bonyolítása és a jellemek
ábrázolása még talán nem mindenben sikerült, a háttér, a környezet rajza, a
vidéki nemesi élet bemutatása azonban igen találó, s mindezt azzal tette
specifikusabbá, s ezáltal emlékezetesebbé, hogy jellegzetesen a nyírségi táj
keretébe állította bele szereplőit. Ebben a művében ábrázolta Krúdy először a
dzsentri-világot, s így ez a regénye lényegében már át is vezet írói pályájának
második szakaszába.
1900 táján változás következett be Krúdy
érdeklődésében. A naturalista színezetű városi-polgári irodalom vonzásából
Mikszáth irányába kanyarodott el, s figyelme a dzsentrik felé fordult. Míg
korábban csak elvétve ábrázolt nemesi alakokat, pályájának ebben a szakaszában
a dzsentri-tematika szinte egyeduralkodóvá vált. Körülbelül tíz évig tartott ez
a kitérő Krúdy művészetében, amelyet általában a Mikszáth-hatás korának
szoktunk nevezni. Ez a hatás kétségtelenül kilendítette őt eredeti irányából,
azonban Mikszáth irányán belül is meg tudta őrizni önállóságát. Sőt, a
Mikszáth-hatás végeredményben nem elnyomta, hanem felszabadította Krúdy egyéni
mondanivalóját. Felszínre hozta gyermek- és ifjúkorának egyik legmélyebb
élményforrását, a dzsentri-világot, s ezzel kapcsolatban figyelmét méginkább szülőföldjére, a Nyírség felé fordította. Legtöbb
ekkori novellájában a hétszilvafás nyírségi kurtanemesek
életét mutatta be. Az álmok hőse, A pajkos Gaálék, A szakállszárítón, a Nyíri
csend, a Hét szilvafa c. kötetek
elbeszélései szinte kizárólag ezt a világot ábrázolják.
Amikor Krúdyval kapcsolatban a nyírségi
dzsentriről beszélünk, nem akarjuk azt állítani, hogy az gyökeresen más lett
volna, mint a más vidéken élő. Természetesen jellemzőek voltak rá mindazok a
vonások, amelyek általában alaptulajdonságai voltak a dzsentrinek, de a század
végén és a századforduló elején sehol sem voltak már talán olyan tisztán,
olyan sűrített formában megtalálhatók ezek a dzsentri-típusok, mint éppen a
Nyírségben. Másutt a dzsentri réteg egy része akkorra már felszívódott a
kialakuló polgárságba, a Nyírségben azonban még évtizedek múlva is homokfutón
jártak a puskás, csizmás, kutyakorbácsos, hétszilvafás urak, akik egyszerűen
nem akarták elhinni, hogy eljárt felettük az idő.
A dzsentri-ábrázolás régi és sokat
vitatott kérdése a Krúdy- irodalomnak. Kívülről vagy belülről ábrázolta-e a
dzsentrit, együtt érző nosztalgiával, vagy a kívül álló fölényével és
közönyével? Saját osztálya hanyatlását siratta el, vagy egy tőle idegen réteg
szükségszerű és kikerülhetetlen pusztulásának volt a krónikása? Lírai rekviem
vagy könyörtelen leleplezés? Körülbelül ilyen kérdések körül forgott a vita
leggyakrabban.
Ki tagadhatná, hogy Krúdyban éltek
bizonyos nosztalgiák is az úri világ iránt, művészetét, s ezen belül dzsentri-ábrázolását
azonban nem ezek a nosztalgiák határozzák meg, hanem sokkal inkább az elemek,
amelyek őt elválasztották az úri világtól, s különösen a dzsentritől. De hogyan
is ábrázolhatta volna Krúdy igazán belülről a kisnemesi világ, vagy akármelyik
réteg széthullását, amikor aligha volt még magyar író, aki annyira kívül állt
volna minden rétegen, csoporton, egyesülésen, mint éppen ő?
Ha Mikszáth jegyében fogantak is Krúdy
dzsentri-novellái, az ő dzsentri-szemlélete ellenségesebb, sötétebb, mint a Mikszáthé.
Az irónia mögött is ott bujkáló mikszáthi derű szinte teljesen hiányzott
belőle. Ő a dzsentri-réteget már végzetes dekadenciájának állapotában
ábrázolta, abban az állapotban, amelyben a régi, középnemesi múltnak többé a
leghalványabb visszfénye sem látható. „A dzsentriről a legkeserűbb rajzot ő
csinálta: ítélete a kortárs Móricz Zsigmondénál is keserűbb” – írja róla Czine
Mihály az Irodalomtörténeti Kézikönyvben.
Krúdy dzsentri-hősei leggyakrabban
különös, bogaras emberek, afféle magyar Don Quijoté-k,
akik nem saját koruk valóságában élnek. (Az
aranysarkantyús vitéz legendája, A lord stb.) De a donquijoteizmus megszállottai mellett a különcöknek, mániákusoknak, hóbortosoknak még sokféle típusával
találkozhatunk Krúdy írásaiban. Bizonyára nem véletlen, hogy dzsentri tárgyú
novelláinak egyik leggyakrabban visszatérő motívuma a legendás eredetű,
titokzatos kincs keresése. Az egyes művekben a kincsmotívum természetesen
más-más szerepet játszik, azonban majdnem mindig úgy jelenik meg, mint a menthetetlenül
elbukott emberek egyetlen és utolsó mentsége, az egyedül üdvözítő csoda,
amelyben ugyan már senki sem hisz, de amelyről mégis oly jó elábrándozni (Regény
a zöld házról, A ravasz Herepi, Egy sikkasztás
története). Ez a legendás kincsmotívum jelentkezik A
bűvös erszény c. regényében is. A cselekmény középpontjában Viczky Eduárd nagy zöldselyem erszénye áll, amelyről az a
hír járja, hogy kifogyhatatlan. Ezt az erszényt keresi fia, Viczky Gábor, ezért feszíti fel apja koporsóját és ezért
bolondul meg, amikor kiderül, hogy a kifogyhatatlannak hitt bűvös erszény –
üres!
Ez a befejezés jelképes. Mindegyik
írásából ugyanez a végső tanulság cseng ki. A féltve őrzött legenda
szertefoszlik, a bűvös varázserő megtörik. Ábrázolhatná-e az író nagyobb erővel
és szemléltetőbben a dzsentri-világ dekadenciáját, mint éppen családi
legendáinak szétfoszlásán keresztül. Kíméletlen ítélethirdetés ez nemcsak a
kincskeresők szétpukkanó ábrándjai felett, hanem egy egész társadalmi osztály
felett is, amely már rég túlélte önmagát, de hazug illúziók szappanbuborékai
után fut. Bátran hirdeti, hogy a nemesi világ minden olyan kísérlete, amellyel
önmagát továbbra is felszínen akarja tartani, eleve kudarcra van kárhoztatva, s
nincs erő, nincs hatalom, amely a kikerülhetetlen végzetet feltartóztathatná.
Azok közé tartozik, akik a legjelentősebb szerepet játszották a
dzsentri-illúziók szétrombolásában. Ezekben a dzsentri-témájú művekben jutott
Krúdy legközelebb ahhoz, hogy igazi kritikai realistává váljék. Pályájának következő
szakaszában azonban művészete nem ebben az irányban fejlődött tovább.
1910 körül ismét valami új kezdődött
nála. Tulajdonképpen ekkor találta meg a maga egyéni hangját. írói pályájának
ebben a harmadik szakaszában alkotta legismertebb, legnépszerűbb műveit,
többek között a Szindbád-ciklust és A
vörös postakocsit, s lényegében ezekben az írásokban bontakozott
ki igazán Krúdy sajátos világa. E különös világ térképén a régi Pest, a Tabán,
Óbuda és a gyermekkori Podolin szerepelne
leggyakrabban, de mindvégig ott élt írásaiban Nyíregyháza és a Nyírség is. E
korszakában is több kifejezetten nyírségi témájú műve született, de sok helyi
vonatkozást találhatunk más jellegű írásaiban is. Szindbád, a romantikus keleti
hajós nemcsak a behavazott szepességi kisvárosokba utazgat, gyakran ellátogat
a Nyírségbe is. Alvinczi Eduárd szimbólikus vörös
postakocsija nemcsak a pesti belváros utcáin dübörög végig, a szülőföld tájain
is gyakran átrobog.
A Szindbád
ifjúsága és A vörös postakocsi nem
kimondottan nyírségi regények, de már ezeket is át meg átszövik a nyíregyházi
diákévek, s az ifjúkori szerelmi kalandok emlékei. Az N.
N., Az utolsó gavallér és a Valakit elvisz
az ördög c. művek cselekménye
pedig mindvégig Nyíregyházán és a Nyírségben játszódik. Az N.
N. regényes önéletrajz, az író talán leglíraibb
alkotása. Gyermekkorának legmélyebb rétegeibe ás le benne, s itt vall
legőszintébben családjáról, származásáról is. A könyv lapjain szinte
megelevenedik a múlt század 80-as 90-es éveinek Nyíregyházája. Az
utolsó gavallér cselekményének keretét, hátterét a régi
borbányai szüretek hangulatos rajza alkotja. A legjelentősebb nyírségi témájú
műve azonban kétségtelenül a Valakit elvisz az ördög. A
regény 1928-ból való, s Krúdy két fő témakörét, a nyírségi dzsentri-világot és
a vörös postakocsi utasainak világát egyesíti. Témája egy eleve reménytelen
kísérlet a dzsentri-réteg megmentésére. Alvinczi Eduárd (igazi nevén Szemere
Miklós), a legendás gazdagságú különc főúr, sok Krúdy-regény szereplője, aki
egészen a hét vezér egyikéig tudja visszavezetni származását, s így a fejedelmi
trón egyedüli jogos örökségének tekinti magát, elhatározza, hogy felkarolja,
megmenti a pusztuló magyar nemességet, az eladósodott dzsentrit. Hogy terveit
megvalósítsa, legendás vörös postakocsiján Nyíregyházára érkezik, s az Európa
fogadóban üti fel tanyáját, ahol csakhamar meg is jelennek a megmentésükre
váró nyíri nemesek. Később Alvinczi maga indul váltóvásárlási körútra a
megyében. Így érkezik el egy napon Pazonyba is, az „ármális faluba”, ahol a kaszinóban száll meg. Sorban jönnek
aztán az „üzletfelek”. Kazáni kapitány, a híres kártyás, Ptrügyi
Pál, a becsületére kényes pörösködő kisnemes, Virágh Elemér, a piperkőc
útmester és bálrendező, Ispányi úr, aki a lutritól
reméli sorsa jobbrafordulását. Alvinczi egyre mélyebb undorral és
kiábrándulással szemléli az elszegényedett uraságokat, akiket meg akart
menteni. „Hát ez volna az a magyar középosztály, amelyet én megmenteni akarok?
Ezek a cégéres gazemberek? – tört ki Alvincziból a
szó, amikor a vendég háta mögött becsukódott az ajtó... Hol vannak azok a szép, szomorú emberek, akik
önhibájukon kívül veszítették el az ősiek vagyonát, biztos fedelüket,
családjuk jövendőjét és a maguk jelenét? Hol vannak ők, a régi udvarházak lakói,
akik azért adták magukat tétlenségre, mert úgy sem szolgálhatták volna
meggyőződésük szerint hazájukat? Hol vannak azok a vértanúk, azok a szentek,
azok a csodálatra méltó férfiak, akik benépesítették a régi, szent
Magyarországot, tűrtek börtönt, üldöztetést, de politikai hitvallásukat nem
engedték. Hol vannak azok a férfiak, akiknek sírkövére majd rá fogják vésni:
minden elveszett, csak a becsület maradt meg? – Azok kérem régen Amerikába
szöktek – szólt közbe a züllött úri ember, aki meglehetősen epésen, mint egy póruljárt ügynök hallgatta Alvinczi kifakadásait.” (203.
l.)
Az irónikus
megjegyzés végképp kijózanítja Alvinczit, hátat fordít tehát az „ármális falunak”, és lemond hóbortos ábrándjairól. „Belátom
hogy rossz helyen kezdtem el a dolgot – mondja. Az Ómagyarországot
akartam felállítani, pedig annak ideje lejárt. Hagyjuk békén pihenni a halottakat.
Az itt maradt, még látható ómagyarságot majd lassan sírjába eresztik, a fiatal,
az eljövendő Magyarországért kell dolgozni.” (211. l.)
Ez a regény végső kicsengése, s így válik
ez a mű nemcsak Krúdy, hanem a kor magyar irodalmának is egyik legerőteljesebb
leszámolásává, minden hazug illúzióval. S igazán csak akkor értékelhetjük e
mondanivaló jelentőségét, ha megértjük, hogy itt nemcsak Alvinczi dzsentrimentő
ábrándjainak kudarcáról van szó. Kritikája ez a regény a két világháború közti
korszaknak is, annak a korszaknak, amely nem kevésbé illuzionista módon
igyekezett feltámasztani a régi nemesi világot. Vagy nem ismerünk-e rá vajon
Alvinczi hóbortjaiban a huszas-harmincas évek
restaurációs kísérleteire, amelyek a háború
iszonyata és a forradalmak megrázkódtatásai után a maga rendiségével, vitézi
székeivel stb. új életre akarta pumpálni az úgynevezett „történelmi osztályt”?
Alvinczi meghiúsult, már eleve kudarcra ítélt kísérlete így végső fokon a
Horthy-korszak restaurációjának is karikírozott jelképe.
A főcselekmény mellett van a történetnek
egy másik szála is, amely sokkal személyesebb jellegű. A költőnek készülő ifjú
Patkó Bandi és a Regensburger-kisasszonyok különös
szerelmében Krúdy saját ifjúkori élményét, a Riszdorfer-lányok
iránti szerelmét dolgozta fel. Ugyanilyen hiteles, személyes élmény azonban a
cselekmény hátterét alkotó környezet, a régi Nyíregyháza rajza is. Szinte
megelevenedik a regény lapjain a századvégi kisváros a maga jellegzetes figuráival.
Életre kel a Rigó, a Zsandár, a Zöldfa, a
Sas kocsma, Jurás polgártárs vendéglője s az előkelő Európa
fogadó. S hitelesek a szereplők is valamennyien. Modelljeik egykor valóban ott
jártak a nyíregyházi utcákon és kiskocsmákban, Krúdy legfeljebb a nevüket
változtatta meg.
Az írói pályájának végefelé
járó 50 éves Krúdy szinte nosztalgikus vággyal járja be még egyszer a gyermek-
és ifjúkor színterét a regény lapjain, s építi fel képzeletében a századvégi
Nyíregyházát. Az amúgy is laza epikus kereteket nem egyszer szétfeszíti a
személyes emlék, különösen a szülőföld iránti bensőséges vonzalom és ragaszkodás,
s ilyenkor kibuggyan belőle a tiszta líra: „Óh, Nyírség, óh Magyarország! te
tündéri panoráma, miért szálldos vissza lelkem mindvégig régen látott
tájaidra? Nem adtál magadból egy talpalatnyi földet sem, mégis jobban szeretlek
téged, mintha uradalmaim terülnének el öleden...” (207. l.) Mondanivalója mellett éppen ez az
állandóan jelen levő, s időnként ki-kicsurranó mély líra emeli ezt a kisregényt
Krúdy legsikerültebb alkotásai közé.
Az előbbiekben – ha csak vázlatosan is –
azokat a Krúdy-műveket tekintettük át, amelyeknek egészben vagy részben
Nyíregyháza és a Nyírség volt a színtere. Az adott terjedelemben természetesen
nemcsak részletes elemzésekre, még valamennyi idetartozó mű lexikális számbavételére
sem vállalkozhattunk. Hozzá kell azonban tennünk, hogy Krúdy művészetében
sokkal többet jelentett a szülőföld, mint az, hogy néhány műve cselekményének
színtérül szolgált. Nemcsak tájélményeket és témákat, dzsentri-anekdotákat és
jellegzetes figurákat vitt ő magával a nyíregyházi gyermek- és ifjúkorból.
Innen szívta egész művészetének legéltetőbb nedveit, innen sarjadt ki, s
mindvégig innen táplálkozott csodálatosan színes és képgazdag nyelve, s innen
kapta azokat a gordonkázó, elégikus hangulatokat, amelyek annyira
összetéveszthetetlenül megadják minden Krúdy-mű alapszínét. De ennek részletes
kifejtése már egy másik tanulmány tárgya lehetne, s ezen a téren még a további
kutatásra is komoly feladatok hárulnak.
(76-89. p.)