KATONA BÉLA

KRÚDY ÉS A NYÍRSÉG

Táj és irodalom

Írók és költők vallomásainak garmadáját idézhetnénk, amelyekben mind arról tanúskodtak, milyen determináló erőt tulajdonítottak íróvá vá­lásuk és művészi fejlődésük szempontjából a gyermekkori élményeknek, s ezen belül is külö­nösen az elindító tájnak, a szülőföldnek. Az Éle­tem regényéből tudjuk, hogy Móricz Zsigmond mennyire meghatározónak érezte az első 10 év benyomásait, a csécsei „boldog sziget”-et és Istvándit, az ő „jellemformáló kohó”-ját. Ady egyik levelében, amelyet Kabos Edéhez címzett, így vallott: „Édes szerkesztő uram, a többit csak ak­kor tudnám neked elmondani, ha végre eljönnél ebbe az én kis falumba... Akkor majd meglát­nád, hogy nekem csak innen lehetett jönnöm.”

És idézhetjük magát Krúdyt is. A sok hasonló vallomás közül álljon itt egyik legjellemzőbb megnyilatkozásának néhány sora: „Nagyon sokat köszönhetek én Nyíregyházának. Az emberre és különösen az íróra egész életének kialakulásában a legnagyobb hatással van az a légkör, ami első fiatalságának éveiben körülveszi, azok a benyo­mások, amiket akkor magába fogad. Bizonyos, hogy én sem lettem volna az, ami vagyok, ha tör­ténetesen nem a Nyírségen élem ifjúságomnak ezeket az éveit. Negyedszázadja, hogy elkerültem onnan, de ma is úgy érzem, hogy majd minden írásom ott gyökerezik a nyírségi földben.”

A szülőföld, a nyírségi táj tette tehát íróvá? Bármennyire is ezt sugallják az ilyen és ehhez hasonló vallomások, mégsem felelhetünk e kér­désre egyértelmű igennel. Ahhoz, hogy valaki íróvá, méghozzá nagy íróvá váljék, elsősorban és mindenekfelett tehetségre van szüksége, amely­nek vele kell születnie, és ezt semmi sem pótol­hatja, a szülőföld sem. A körülmények segíthetik vagy gáncsolhatják a tehetség kibontakozását, de akiből ez az elhivatottság hiányzik, az nem lehet nagy művész, bárhol ringjon is bölcsője, bárhol töltse is gyermek vagy ifjúkorát. A zseni viszont többnyire utat tör magának még a különben ked­vezőtlen viszonyok között is. Aligha kételked­hetünk tehát, hogy Krúdyból akkor is író lett volna, ha történetesen másutt pillantja meg a napvilágot, vagy kisgyermekkorában véglegesen máshová kerül.

Akkor hát nincs semmi realitásuk az ilyenfaj­ta írói vallomásoknak? Mindez pusztán költői túlzás, és a szülőföldnek, a tájnak nem is lehet semmi jelentősége az író kibontakozásában és fejlődésében? Író valóban lehetett volna másutt is, talán jelentős író is, de vajon ilyen lett volna-e akkor is a művészete? Biztos, hogy nem. Ha nem is a táj, nem is a Nyírség tette íróvá, abban, hogy művészeté olyan lett, amilyen, a szülőföldnek mégis meghatározó szerepé volt. De ha ez így van, rögtön fölmerül egy újabb kérdés. Nem je­lent-e ez a tájhozkötöttség több hátrányt, mint előnyt az író számára? Nem hathat-e ez az egy vidékbe való túlságos belegyökeresedés károsan, visszahúzó erőként? Nem fenyegeti-e az ilyen művészt a beszűkülés, a provincializmus veszé­lye?

Itt most nem lehet feladatunk a provincializ­mus egész problematikájának a felgöngyölítése. Annyit azonban a részletes kifejtés kötelezettsé­gének vállalása nélkül is megállapíthatunk, hogy a tájhozkötöttség és a provincializmus nem azonos fogalmak. Mind a magyar, mind a világiroda­lomból a nagy írók hosszú sorát idézhetnénk ta­núként ennek bizonyítására. Épp ellenkezőleg, a tapasztalat azt mutatja, hogy érdekes módon csaknem mindig azok kerültek az egyetemes nem­zeti kultúra élvonalába is, akik a legerősebben gyökereztek egy-egy tájegység, egy-egy sajátos arculatú vidék hagyományaiban. Sőt, ehhez még hozzátehetjük, hogy az egyes nemzeti kultúrák képviselői közül is legtöbbször épp azok váltak egyetemes emberi értékekké, akik a leghívebben fejezték ki saját népük megkülönböztető etnikai specifikumait.

Vagy provincializmust jelent-e például Solohovnál, hogy majd minden művében a Don vidéki kozákság életéről ír? Beszűkülés-e vajon, hogy William Faulkner legtöbb írásában az amerikai Dél, a Mississippi mentének sajátos világát ábrá­zolta? Vidékiesség-e Ivo Andric művészetében a boszniai szülőföld, Travnik és a Drina-vidék oly gyakori szerepeltetése? Kisebb értékűek-e Mauriac regényei azért, mert nem Párizs, hanem leggyakrabban Bordeaux és környéke adja cse­lekményük hátterét? S a XX. század e négy klasszikusa csak kiragadott példa. A névsort még oldalakon keresztül folytathatnánk a világiroda­lomból is Gottfried Kellertől Theodor Stormig, Gogoltól Ramuzig, s a magyar irodalomból is Mikszáthtól Tömörkényig, Juhász Gyulától Ta­mási Áronig.

S ebbe a sorba nyugodtan beállíthatjuk Krúdyt is. A tájhoz, a szülőföldhöz való kötődés nála sem jelentett soha provincializmust, szűkkeblű lokál­patriotizmust. Úgy tudott Nyíregyháza és a Nyír­ség írója lenni, hogy közben az egész nemzeté is volt. Most pedig, az utóbbi évek jelentős külföldi hódításai alapján már azt mondhatjuk, úgy vall­hatjuk őt magunkénak, a mi írónknak, hogy köz­ben, szinte szemünk láttára, a világirodalomnak is mindinkább számon tartott részévé válik.

A Nyírség és Krúdy Nyírsége

Gyakran halljuk és mondjuk, hogy a Nyírséget Krúdy fedezte fel az irodalom számára. Ez annyiban föltétlenül igaz, hogy először valóban ő szólaltatta meg ezt a sajátos tájegységet az iro­dalomban. De vajon valóban felfedezte-e? Csak­ugyan olyan volt-e a Nyírség, mint amilyennek ő bemutatta? A valóságos Nyírséget írta-e meg, vagy teremtett magának szülőföldjéből egy kü­lön, sajátos álomvilágot? Szembesíthető-e az iga­zi Nyírség és Krúdy Nyírsége? A kérdés lényegretörően egyszerű, a valóság azonban sokkal bo­nyolultabb, semhogy egyértelmű igennel, vagy nemmel válaszolhatnánk rá. Ha az írói ábrázolá­son a földrajzkönyvek leírásainak hűségét, vagy az útikalauzok tudálékos tájékozottságát és jólértesültségét akarnánk számon kérni, akkor nyil­ván nemmel kellene felelni, de ha képesek va­gyunk észrevenni a valóság és a műalkotás mé­lyebb és titokzatosabb összefüggéseit, akkor mégis inkább az igen javára billen a mérleg.

Köztudott, hogy az író nem egyszerűen leírja a világot (tájakat, embereket, jelenségeket), hanem saját szubjektumán, lelkének prizmáin átszűrve, újrateremti azt. Újrateremti, de úgy, hogy az egyszerre az is, és mégis más is. A mű az objek­tív valóságot tükrözi, de a művész által teremtett világ kevesebb is, meg több is, mint a tükrözött valóság. Ami a valóságban kész és talán tökéletes is, az a művészet számára még csak kiindulási alap. Ha a művész csak azt tudná visszaadni, ami a valóságban már készen van, hogyan nevez­hetnénk művét alkotásnak? Ha csak lemásolná a valóságot, ha mégoly híven is, nem tenne mást, mint az, aki egy tájképet igazi virágokból és gyeptéglákból akarna összerakni.

Valóság vagy álom? – kérdezik sokan, amikor Krúdynál a régi Nyírségről olvasnak. Alapvetően helytelen kérdésfeltevés. A helyes válasz csak az lehet: valóság és álom. A művészetben a realitás és az álom nem alternatíva, nem vagy-vagy kér­dés. Nemcsak hogy nem egymást kizáró ellenté­tek, hanem olyan ellentétek, amelyek egymást kölcsönösen és szükségszerűen feltételezik, ame­lyek egymás nélkül szinte nem is létezhetnek.

S ha ezek a megállapítások érvényesek általá­ban, sokszorosan érvényesek Krúdynál. Az ő szü­lőföld-képe, az ő Nyírsége is a valóságnak és az álomnak szinte kielemezhetetlen keveredéséből, egymásra rétegeződéséből született. Egy soha nem volt világ ez, amelyet azonban mégis a való­ságos, a létező, az igazi Nyírség konkrét képei, ízei, hangulatai színeznek, hitelesítenek, és tesz­nek olyan csodálatos módon feledhetetlenné. Álomi táj ez, ha túlságosan naturalista igények­kel közeledünk hozzá, összeomlik, szertefoszlik. Ha földrajzkönyv helyett vagy útikalauzként akarjuk használni, könnyen csalódhatunk benne, hiszen az író sok mindent nem tud, amit a geog­ráfus, vagy a Baedeker szerzője kapásból meg­mond. Ha azonban nemcsak a kézikönyvek és statisztikák közkeletű igazságaira és adataira van szükségünk, esetleges tévedései és pontatlanságai ellenére is sokkal többet tudhatunk meg tőle, mint akár az egyiktől, akár a másiktól.

Az igazság kedvéért azonban azt. is meg kell mondanunk, hogy Krúdy szülőföld-képe, mind­ezeknek a szempontoknak a figyelembevételével, a művészi ábrázolás törvényszerű áttételeinek, valóság és álom szükségszerű együttélésének tu­datában sem nevezhető hiánytalannak. A Nyírsé­get ábrázolta, de nem az egész Nyírséget. Termé­szetesen, itt most nem földrajzi értelemben vett teljességre gondolunk, hanem a társadalomrajz totalitására. Mint tájat rendkívül sokszínűen és változatosan mutatta be, az itt élő emberekről, a Nyírség társadalmáról azonban meglehetősen egy­oldalú képet rajzolt. Sokszor elárulta ugyan, hogy mennyire vonzódott az egyszerű emberekhez, igazában azonban nem ismerte, és így nem is ábrá­zolhatta a dolgozó osztályok világát, a népet. Számára a Nyírség társadalmi vonatkozásban majdnem kizárólag a dzsentri-réteget jelentette. Ebben a világban valóban otthonosan mozgott, innen kapta sokrétű élmény-kincsének egyik leggazdagabb lelőhelyét, s így érthető, hogy nyír­egyházi és nyírségi témájú műveiben főként a dzsentrit szerepeltette.

Nyíregyháza és a Nyírség Krúdy műveiben

Krúdy a múlt század 90-es éveinek elején kezdte írói működését. Pályájának első, körül­belül 1900-ig terjedő szakaszában az épp akkori­ban megerősödő naturalista színezetű városi-pol­gári irodalom áramába kapcsolódott be. Hősei többnyire városi kisemberek, hivatalnokok és kereskedők voltak, sőt itt-ott már a proletársors is felvillant egy-egy elbeszélésében. Nyírségi té­mákat ebben az első korszakában aránylag rit­kán találunk nála. Mintha csak szándékosan menekült volna saját közvetlen élményeitől, a fiatal író inkább irodalmi mintaképeit követte.

De ha ritkán is, azért már a pályakezdés évei­ben is születtek olyan írásai, amelyekben szülő­földjének tájait és embereit ábrázolta. Eleinte ugyan meglehetősen bátortalanul, áttételekkel szólaltatta meg ifjúkori élményvilágát, azonban már korai elbeszéléseinek kisváros-rajzain is egyre felismerhetőbben ütött át a század végi Nyíregyháza képe. Akarva-akaratlanul, újra meg újra a szülőváros ismerős vonásai formálódtak ki tolla nyomán. Különösen szembetűnően jelent­keztek a nyírségi vonatkozások két ifjúkori kis­regényében, a Hamu és a Pál apostol levelei c. művekben. A Hamu c. kisregény volt az első kí­sérlete családi emlékeinek feldolgozására. Alak­jait szinte kivétel nélkül saját családjának tag­jairól mintázta, s ha a cselekmény színhelyéül szereplő kisvárost nem is nevezte meg, abban nem nehéz felismerni az író szülővárosát. A pon­tos környezetrajz és a régi nyíregyházi utcane­vek, pl. a Krúdynál később is gyakran szereplő Angyalzug, félreismerhetetlenül erről tanúskod­nak.

A Pál apostol levelei kevesebb önéletrajzi vo­natkozást tartalmaz, az események színtere azonban itt is a szülőföld. A cselekmény bonyolí­tása és a jellemek ábrázolása még talán nem mindenben sikerült, a háttér, a környezet rajza, a vidéki nemesi élet bemutatása azonban igen találó, s mindezt azzal tette specifikusabbá, s ezáltal emlékezetesebbé, hogy jellegzetesen a nyírségi táj keretébe állította bele szereplőit. Eb­ben a művében ábrázolta Krúdy először a dzsentri-világot, s így ez a regénye lényegében már át is vezet írói pályájának második szaka­szába.

1900 táján változás következett be Krúdy ér­deklődésében. A naturalista színezetű városi-polgári irodalom vonzásából Mikszáth irányába kanyarodott el, s figyelme a dzsentrik felé for­dult. Míg korábban csak elvétve ábrázolt nemesi alakokat, pályájának ebben a szakaszában a dzsentri-tematika szinte egyeduralkodóvá vált. Körülbelül tíz évig tartott ez a kitérő Krúdy művészetében, amelyet általában a Mikszáth-hatás korának szoktunk nevezni. Ez a hatás két­ségtelenül kilendítette őt eredeti irányából, azon­ban Mikszáth irányán belül is meg tudta őrizni önállóságát. Sőt, a Mikszáth-hatás végeredmény­ben nem elnyomta, hanem felszabadította Krúdy egyéni mondanivalóját. Felszínre hozta gyer­mek- és ifjúkorának egyik legmélyebb élmény­forrását, a dzsentri-világot, s ezzel kapcsolatban figyelmét méginkább szülőföldjére, a Nyírség felé fordította. Legtöbb ekkori novellájában a hétszilvafás nyírségi kurtanemesek életét mutatta be. Az álmok hőse, A pajkos Gaálék, A szakállszárítón, a Nyíri csend, a Hét szilvafa c. kötetek elbeszélései szinte kizárólag ezt a világot ábrá­zolják.

Amikor Krúdyval kapcsolatban a nyírségi dzsentriről beszélünk, nem akarjuk azt állítani, hogy az gyökeresen más lett volna, mint a más vidéken élő. Természetesen jellemzőek voltak rá mindazok a vonások, amelyek általában alaptu­lajdonságai voltak a dzsentrinek, de a század vé­gén és a századforduló elején sehol sem voltak már talán olyan tisztán, olyan sűrített formában megtalálhatók ezek a dzsentri-típusok, mint éppen a Nyírségben. Másutt a dzsentri réteg egy része akkorra már felszívódott a kialakuló polgárság­ba, a Nyírségben azonban még évtizedek múlva is homokfutón jártak a puskás, csizmás, kutyakorbácsos, hétszilvafás urak, akik egyszerűen nem akarták elhinni, hogy eljárt felettük az idő.

A dzsentri-ábrázolás régi és sokat vitatott kér­dése a Krúdy- irodalomnak. Kívülről vagy belül­ről ábrázolta-e a dzsentrit, együtt érző nosztalgiá­val, vagy a kívül álló fölényével és közönyével? Saját osztálya hanyatlását siratta el, vagy egy tőle idegen réteg szükségszerű és kikerülhetetlen pusztulásának volt a krónikása? Lírai rekviem vagy könyörtelen leleplezés? Körülbelül ilyen kérdések körül forgott a vita leggyakrabban.

Ki tagadhatná, hogy Krúdyban éltek bizonyos nosztalgiák is az úri világ iránt, művészetét, s ezen belül dzsentri-ábrázolását azonban nem ezek a nosztalgiák határozzák meg, hanem sok­kal inkább az elemek, amelyek őt elválasztották az úri világtól, s különösen a dzsentritől. De ho­gyan is ábrázolhatta volna Krúdy igazán belülről a kisnemesi világ, vagy akármelyik réteg széthul­lását, amikor aligha volt még magyar író, aki annyira kívül állt volna minden rétegen, csopor­ton, egyesülésen, mint éppen ő?

Ha Mikszáth jegyében fogantak is Krúdy dzsentri-novellái, az ő dzsentri-szemlélete ellen­ségesebb, sötétebb, mint a Mikszáthé. Az irónia mögött is ott bujkáló mikszáthi derű szinte telje­sen hiányzott belőle. Ő a dzsentri-réteget már végzetes dekadenciájának állapotában ábrázolta, abban az állapotban, amelyben a régi, közép­nemesi múltnak többé a leghalványabb visszfé­nye sem látható. „A dzsentriről a legkeserűbb rajzot ő csinálta: ítélete a kortárs Móricz Zsigmondénál is keserűbb” – írja róla Czine Mihály az Irodalomtörténeti Kézikönyvben.

Krúdy dzsentri-hősei leggyakrabban különös, bogaras emberek, afféle magyar Don Quijoté-k, akik nem saját koruk valóságában élnek. (Az aranysarkantyús vitéz legendája, A lord stb.) De a donquijoteizmus megszállottai mellett a külön­cöknek, mániákusoknak, hóbortosoknak még sokféle típusával találkozhatunk Krúdy írásai­ban. Bizonyára nem véletlen, hogy dzsentri tárgyú novelláinak egyik leggyakrabban vissza­térő motívuma a legendás eredetű, titokzatos kincs keresése. Az egyes művekben a kincsmotí­vum természetesen más-más szerepet játszik, azonban majdnem mindig úgy jelenik meg, mint a menthetetlenül elbukott emberek egyetlen és utolsó mentsége, az egyedül üdvözítő csoda, amelyben ugyan már senki sem hisz, de amely­ről mégis oly jó elábrándozni (Regény a zöld házról, A ravasz Herepi, Egy sikkasztás története). Ez a legendás kincsmotívum jelentkezik A bűvös erszény c. regényében is. A cselekmény közép­pontjában Viczky Eduárd nagy zöldselyem erszé­nye áll, amelyről az a hír járja, hogy kifogyha­tatlan. Ezt az erszényt keresi fia, Viczky Gábor, ezért feszíti fel apja koporsóját és ezért bolondul meg, amikor kiderül, hogy a kifogyhatatlannak hitt bűvös erszény – üres!

Ez a befejezés jelképes. Mindegyik írásából ugyanez a végső tanulság cseng ki. A féltve őrzött legenda szertefoszlik, a bűvös varázserő megtörik. Ábrázolhatná-e az író nagyobb erővel és szemléltetőbben a dzsentri-világ dekaden­ciáját, mint éppen családi legendáinak szétfoszlásán keresztül. Kíméletlen ítélethirdetés ez nem­csak a kincskeresők szétpukkanó ábrándjai felett, hanem egy egész társadalmi osztály felett is, amely már rég túlélte önmagát, de hazug illúziók szappanbuborékai után fut. Bátran hirdeti, hogy a nemesi világ minden olyan kísérlete, amellyel önmagát továbbra is felszínen akarja tartani, eleve kudarcra van kárhoztatva, s nincs erő, nincs hatalom, amely a kikerülhetetlen végzetet feltar­tóztathatná. Azok közé tartozik, akik a legjelentő­sebb szerepet játszották a dzsentri-illúziók szétrombolásában. Ezekben a dzsentri-témájú mű­vekben jutott Krúdy legközelebb ahhoz, hogy igazi kritikai realistává váljék. Pályájának kö­vetkező szakaszában azonban művészete nem eb­ben az irányban fejlődött tovább.

1910 körül ismét valami új kezdődött nála. Tu­lajdonképpen ekkor találta meg a maga egyéni hangját. írói pályájának ebben a harmadik sza­kaszában alkotta legismertebb, legnépszerűbb műveit, többek között a Szindbád-ciklust és A vörös postakocsit, s lényegében ezekben az írá­sokban bontakozott ki igazán Krúdy sajátos vi­lága. E különös világ térképén a régi Pest, a Ta­bán, Óbuda és a gyermekkori Podolin szerepel­ne leggyakrabban, de mindvégig ott élt írásai­ban Nyíregyháza és a Nyírség is. E korszakában is több kifejezetten nyírségi témájú műve szüle­tett, de sok helyi vonatkozást találhatunk más jellegű írásaiban is. Szindbád, a romantikus ke­leti hajós nemcsak a behavazott szepességi kis­városokba utazgat, gyakran ellátogat a Nyírségbe is. Alvinczi Eduárd szimbólikus vörös posta­kocsija nemcsak a pesti belváros utcáin dübörög végig, a szülőföld tájain is gyakran átrobog.

A Szindbád ifjúsága és A vörös postakocsi nem kimondottan nyírségi regények, de már ezeket is át meg átszövik a nyíregyházi diákévek, s az ifjú­kori szerelmi kalandok emlékei. Az N. N., Az utolsó gavallér és a Valakit elvisz az ördög c. művek cselekménye pedig mindvégig Nyíregyhá­zán és a Nyírségben játszódik. Az N. N. regényes önéletrajz, az író talán leglíraibb alkotása. Gyer­mekkorának legmélyebb rétegeibe ás le benne, s itt vall legőszintébben családjáról, származásá­ról is. A könyv lapjain szinte megelevenedik a múlt század 80-as 90-es éveinek Nyíregyházája. Az utolsó gavallér cselekményének keretét, hát­terét a régi borbányai szüretek hangulatos rajza alkotja. A legjelentősebb nyírségi témájú műve azonban kétségtelenül a Valakit elvisz az ördög. A regény 1928-ból való, s Krúdy két fő témakörét, a nyírségi dzsentri-világot és a vörös postakocsi utasainak világát egyesíti. Témája egy eleve re­ménytelen kísérlet a dzsentri-réteg megmentésé­re. Alvinczi Eduárd (igazi nevén Szemere Mik­lós), a legendás gazdagságú különc főúr, sok Krúdy-regény szereplője, aki egészen a hét vezér egyikéig tudja visszavezetni származását, s így a fejedelmi trón egyedüli jogos örökségének tekinti magát, elhatározza, hogy felkarolja, megmenti a pusztuló magyar nemességet, az eladósodott dzsentrit. Hogy terveit megvalósítsa, legendás vörös postakocsiján Nyíregyházára érkezik, s az Európa fogadóban üti fel tanyáját, ahol csakha­mar meg is jelennek a megmentésükre váró nyíri nemesek. Később Alvinczi maga indul váltó­vásárlási körútra a megyében. Így érkezik el egy napon Pazonyba is, az „ármális faluba”, ahol a kaszinóban száll meg. Sorban jönnek aztán az „üzletfelek”. Kazáni kapitány, a híres kártyás, Ptrügyi Pál, a becsületére kényes pörösködő kisnemes, Virágh Elemér, a piperkőc útmester és bálrendező, Ispányi úr, aki a lutritól reméli sorsa jobbrafordulását. Alvinczi egyre mélyebb undor­ral és kiábrándulással szemléli az elszegényedett uraságokat, akiket meg akart menteni. „Hát ez volna az a magyar középosztály, amelyet én megmenteni akarok? Ezek a cégéres gazembe­rek? – tört ki Alvincziból a szó, amikor a ven­dég háta mögött becsukódott az ajtó... Hol van­nak azok a szép, szomorú emberek, akik önhibá­jukon kívül veszítették el az ősiek vagyonát, biz­tos fedelüket, családjuk jövendőjét és a maguk jelenét? Hol vannak ők, a régi udvarházak la­kói, akik azért adták magukat tétlenségre, mert úgy sem szolgálhatták volna meggyőződésük sze­rint hazájukat? Hol vannak azok a vértanúk, azok a szentek, azok a csodálatra méltó férfiak, akik benépesítették a régi, szent Magyarországot, tűrtek börtönt, üldöztetést, de politikai hitvallá­sukat nem engedték. Hol vannak azok a férfiak, akiknek sírkövére majd rá fogják vésni: minden elveszett, csak a becsület maradt meg? – Azok kérem régen Amerikába szöktek – szólt közbe a züllött úri ember, aki meglehetősen epésen, mint egy póruljárt ügynök hallgatta Alvinczi kifakadásait.” (203. l.)

Az irónikus megjegyzés végképp kijózanítja Alvinczit, hátat fordít tehát az „ármális falunak”, és lemond hóbortos ábrándjairól. „Belátom hogy rossz helyen kezdtem el a dolgot – mondja. Az Ómagyarországot akartam felállítani, pedig an­nak ideje lejárt. Hagyjuk békén pihenni a halot­takat. Az itt maradt, még látható ómagyarságot majd lassan sírjába eresztik, a fiatal, az eljö­vendő Magyarországért kell dolgozni.” (211. l.)

Ez a regény végső kicsengése, s így válik ez a mű nemcsak Krúdy, hanem a kor magyar irodal­mának is egyik legerőteljesebb leszámolásává, minden hazug illúzióval. S igazán csak akkor értékelhetjük e mondanivaló jelentőségét, ha megértjük, hogy itt nemcsak Alvinczi dzsentri­mentő ábrándjainak kudarcáról van szó. Kriti­kája ez a regény a két világháború közti korszak­nak is, annak a korszaknak, amely nem kevésbé illuzionista módon igyekezett feltámasztani a régi nemesi világot. Vagy nem ismerünk-e rá vajon Alvinczi hóbortjaiban a huszas-harmin­cas évek restaurációs kísérleteire, amelyek a há­ború iszonyata és a forradalmak megrázkódta­tásai után a maga rendiségével, vitézi székeivel stb. új életre akarta pumpálni az úgynevezett „történelmi osztályt”? Alvinczi meghiúsult, már eleve kudarcra ítélt kísérlete így végső fokon a Horthy-korszak restaurációjának is karikírozott jelképe.

A főcselekmény mellett van a történetnek egy másik szála is, amely sokkal személyesebb jel­legű. A költőnek készülő ifjú Patkó Bandi és a Regensburger-kisasszonyok különös szerelmé­ben Krúdy saját ifjúkori élményét, a Riszdorfer-lányok iránti szerelmét dolgozta fel. Ugyanilyen hiteles, személyes élmény azonban a cselekmény hátterét alkotó környezet, a régi Nyíregyháza rajza is. Szinte megelevenedik a regény lapjain a századvégi kisváros a maga jellegzetes figurái­val. Életre kel a Rigó, a Zsandár, a Zöldfa, a Sas kocsma, Jurás polgártárs vendéglője s az előkelő Európa fogadó. S hitelesek a szereplők is vala­mennyien. Modelljeik egykor valóban ott jártak a nyíregyházi utcákon és kiskocsmákban, Krúdy legfeljebb a nevüket változtatta meg.

Az írói pályájának végefelé járó 50 éves Krúdy szinte nosztalgikus vággyal járja be még egyszer a gyermek- és ifjúkor színterét a regény lapjain, s építi fel képzeletében a századvégi Nyíregyhá­zát. Az amúgy is laza epikus kereteket nem egy­szer szétfeszíti a személyes emlék, különösen a szülőföld iránti bensőséges vonzalom és ragasz­kodás, s ilyenkor kibuggyan belőle a tiszta líra: „Óh, Nyírség, óh Magyarország! te tündéri pano­ráma, miért szálldos vissza lelkem mindvégig régen látott tájaidra? Nem adtál magadból egy talpalatnyi földet sem, mégis jobban szeretlek téged, mintha uradalmaim terülnének el öle­den...” (207. l.) Mondanivalója mellett éppen ez az állandóan jelen levő, s időnként ki-kicsurranó mély líra emeli ezt a kisregényt Krúdy legsike­rültebb alkotásai közé.

Az előbbiekben – ha csak vázlatosan is – azokat a Krúdy-műveket tekintettük át, ame­lyeknek egészben vagy részben Nyíregyháza és a Nyírség volt a színtere. Az adott terjedelemben természetesen nemcsak részletes elemzésekre, még valamennyi idetartozó mű lexikális számba­vételére sem vállalkozhattunk. Hozzá kell azon­ban tennünk, hogy Krúdy művészetében sokkal többet jelentett a szülőföld, mint az, hogy néhány műve cselekményének színtérül szolgált. Nem­csak tájélményeket és témákat, dzsentri-anekdotákat és jellegzetes figurákat vitt ő magával a nyíregyházi gyermek- és ifjúkorból. Innen szívta egész művészetének legéltetőbb nedveit, innen sarjadt ki, s mindvégig innen táplálkozott cso­dálatosan színes és képgazdag nyelve, s innen kapta azokat a gordonkázó, elégikus hangulato­kat, amelyek annyira összetéveszthetetlenül meg­adják minden Krúdy-mű alapszínét. De ennek részletes kifejtése már egy másik tanulmány tárgya lehetne, s ezen a téren még a további kutatásra is komoly feladatok hárulnak.

 

(76-89. p.)