Katona Jenő:
Megfogta
poharát, mélyen beléje nézett és így szólt barátom: orvosom alattomosan
előlopakodó kedélybetegség ellen utazást írt elő. „Vigy
el hajó, repítsd vitorla...” Óbudára utaztam.
Reggel. A villamos sivó
zenéje, ahogy először súrolja a kelő nap fényében a síneket, a fővárosban a
kakasszót helyettesíti. Zajára hanyatt-homlok a budai hegyekbe menekülnek a
pontatlan és kóbor kísértetek. Mintha egy időgépen szállnék vissza múlt időkbe.
Bécsi-utca, Lajos-utca, májusi reggel, tündöklő tetők a napfényben, halkan,
zsongón, áradón készülődő meleg. Itt Krúdy Gyula lakóháza, szemben a
Korona-kávéház, itt megállok s reggelire találok. Frissen csillan a sugár a
pohár vízén, bölcsen és nyugodtan kezdek álmodni én...
Délelőtt. Ezekben az álomszerű kis utcákban, melyekben megállt
az idő és él a múlt, ahol a múlandóság állandóságra cserélődött, magadat
újra megleled. Úgy-e mennyire itthon vagy már; szinte tegeződöl
a tárgyakkal. A Szép kalandja nemcsak a távolban van, térben és időben, íme,
itt közeledbe jött a távolság, éled páthoszát,
romantikáját, bár időnként behallik a „modern”, kufár negyed zsibongó utcáinak
zaja... Olyanok vagytok kicsiny utcák kis házai a nagy városnak, mint ártatlan
leánykák, emberlétünk eleven anakronizmusai: anyjuk összes bűneit rajtuk
akarja erénnyé változtatni...
Lopakodsz
a házsorok között, a falak mentén, eresz alján. Kiszüremlik a szobákból lakóik
életének intimitása. Óh, ez a menekülés a családba. A lét szörnyű, harcából
és ijesztéséből az örök folytatáshoz menekvő férfi
aziluma. Kicsiny fészkek, hol egyetlen kép a falon az egykori mátkapár
képe, fehér uszállyal, menyasszonyi mirtuszkoszorúval, vőlegényi tűhegyre pedrett bajusszal. Itt nem volt komplikáció, csak boldog
banalitás; nincs névtelen szomorúság, alaktalan fájdalom, benső révület és
rémület. Egyszerű biztonság, teljes bizonyosság volt itt. Mit tanít a falonsárgult fotografia: mint
a gyilkos gyilkolni, úgy indulj házasodni, – ellenállhatatlan
kényszerből...
Dél. Menekülj a meleg és melankóliád elől,
mindkettő egyaránt fojtogat, ragyogó fiatalságú barátodhoz, aki itt álmodik,
olvas, ír, vár és mereng, de csak ilyenkor kel föl. Nincs aki untassa,
napközben csak kutyájával beszélget, puli a jámbor. Nem rossz a csere.
Mennyivel hűségesebb, mint némely ragaszkodó rossz ember, álbarát... Barátodnál
vett szállást e városrész lelke, talán tartogat valamit számodra is álmaiból...
Ebéded is
jóízű, egyszerű s utána alvásba rejtőzöl a demon
du midi elől. Más démon itt úgy sincs. S most a Te démonod is
nyugtod hágy.
Ne is kelj
föl előbb, semint az alkony pírja ablakod üvegén nem
ébreszt és szelíd, édes naplemente nem engesztel a tikkasztó, szikrázó délért.
Ilyenkor sétálj föl a Hármashatárhegy felé az Újlaki-templom
mellett s nézd, hogy hajol nyugovóra a nap a temető fele. Hogy vérzik és
merül...
Este. Harangszó szól harangszó száll. Ez a nap esti
imája. Harang, gyermekkorom mélységeiből fölverő, mit is idéz szavad? Hajnali
harangszó: a rét fehér virágait, kis erdei templomot, a patak rivását, fény és árny játékát, valami álomban vagy soha nem
látott távoli tájat. Déli harang: párolgó levest, megelégedett arcokat,
rokoni melegséget, baráti derűt, vakító fehér asztalkendőt és jó öreg mosolyt. Esti
harang: kis diákszobádba leszálló alkonyt, gyermekmeséket, amiket már
elfelejtettél, az égről szikrázó csillagokat, mik álmot tanácsolnak. Vasárnapi
harang: imára hívsz, benned az ünnep fénye, békéje, mintha tűzzel s
Szentlélekkel menny s föld tele volna ... A lélek és idegek közti átmenet egész
titokzatos, rejtelmes varázsa benne cseng igézetedben, mely mondhatatlan
nyugalommal, Isten békéjével takarja be lelkemet. S végül lélekharang:
mondd, álom vagy ébredés a halál, emlékeztess, hogy pár év vagy csak pár nap
s mily gyorsan követem azokat, akik már elmentek. Igérj
harang jóéjszakát, örök békét és nyugalmat...
Isten
másik óbudai háza felől csendül. Onnan az öreg plébánia mellől, amely olyan
szép e békés estéken, amikor már készül a holdfény ezüstös misztikumának
fátylát ölteni, melynek meredek, öreg giblijéről –
egyszer kilested – hogyan zuhan le az éjbe télen a hó, míg benn – in angello, cum libello – öreg könyv fölé hajlik egy ezüstös fő, rácsos
ablakán kiszökken a lámpa szőke fénye, s cella continua
dulcescit.. Benned is tovább ízlik e szavak édessége...
Éjjel. Estebédhez jó Kéhli
bora kedves óbudai spiszek között. Egy borital
nagy körültekintéssel választva nem kis bölcsesség és jól szolgálva, nagy
szívesség. Hozzá azt harapod, amit éppen hoztál. De ezt is bölcsen és
előrelátással, mert nem mindegy, miből eszed össze holnapi hangulatodat.
Tíz óra után márcsak az éj egy-két elrajzolt alakja –
távoli pesti jövevényeké – lépteit visszhangozzák az alvó utcák. Ébren csak Szent
Flórián őrködik – jó bakter, a barokk-kor óta szolgál – szobra mintha mondaná:
tűzre, vízre vigyázzatok, hogy meg ne égjen házatok...
Hát így
nyaralok barátom Óbudán.
(Politika, 1948/21. /május
22./ 5. p.)