Napraforgó.

– Krúdy Gyula új regénye. –

 

Aki ismeri Krúdy Gyulának a kilencvenes évek végén kezdődő írói munkásságát, az méltán meglepődhetik azon, hogy miért csak most, alig négy-öt éve kezdik olvasni s miért olvassák most, ha eddig nem olvasták? Újabb munkáin ugyanis nem látni sem oly demonstrációsan egyenes, váratlan fejlődést, vagy mindennél érdekesebb és monumentális írói feladatokba, problémákba, esetleg gondolatokba szövődő ihletet, ami az emberi élet fölé emelkedő szemlélete hangját vetítené az olvasó elé, viszont írásművészete, annak minden színe, illata, szépsége, a sokszor zsibbasztó egyhangúság ellenére is, olyan teljes, dús és pompás harmóniájú hogy bár a Napraforgónak az előzőekkel, különösen a »Szindbád«-ciklusokkal és a »Vörös postakocsival« való szerves rokonsága szembeötlő és gyakran kétségtelen, mégis nagy és értékes a köztük lévő nívókülönbség.

Ha az élet a maga mélységében Krúdy Gyulánál veszít is valamit, dekoratív külsőjében annál többet nyer, embereinek könnyei annál csendesebben, láthatatlanul, csaknem szellemien gyöngyöznek és az örök, finom romantika, mint figyelmes szolgáló, közbelép és őrködik, valahányszor a könnyező szempilla egy felszálló gondolat mozdulására késztetné a félhomályban és az élet csöndes óráinak áhítatában élő hőseit. A »Napraforgó« szépsége sem az életekben, vagy a tettekben lelhető fel, hanem a szavakban, dialógusainak kimondhatatlanul ünnepélyes, negédes, sokszor modoros, talán inkább feszes felépítésében, holott kiforrottan nemes líráját éppen ezekben a dialógusokban bujtatja a fanyar könnyelműség olyan álruhájába, amely alatt inkább valami csendes, fájdalmas lemondás illata lebeg. És csak ez a fájdalmas lemondás lett határozottabb, töprengőbb, ha lehetne mondani: inkább objektívebb, szigorúbb, mint minden más munkájában s úgy képzelhetjük el, aki ezt a regényt írta, az – ha talán még nem is állapította volna meg végleg a maga számára, hogy mi is a legfontosabb és legnehezebb elmondandó, vagy elmondható mondanivalója – de annyit érzett már meg s annyit élt át belőle saját magán keresztül, hogy eljövendő nagy munkájának egész építményét mégis sikerül majd létrehoznia.

Legszebb részei új regényének azok, amelyek mint önállóan analizálható, céltudatos erejű és szuggesztiójú kompozíciók, leszámolások, vagy elhajlások nélkül is egyszerű, magányos, harmonikus férfiúi lírára csendülnek. Így Álmos Andor történetének, szimbolikussá mélyítése, vagy Pistoli sorsa. És Pistoli megírásából, az apró megfigyelések rendkívüli nagy tömegéből összetevődött jellemrajzából bontakozik ki Krúdy Gyula mesterének befolyása, áldó hatása: Vasziljevics Nyikolaj Gogol teremtő ereje, aki a Poltava melletti fekete földek és régi kozák birtokok levegőjében éppen oly elkápráztatón és a hanyatló mesevilág primitívségéből éppen oly kedvesen, kifogyhatatlanul tud mesélni, mint Krúdy Gyula a tiszai berkek, nádak, erek csöndességében. Krúdy Gyula talán – de csak látszólag – nem is lelki rokona Gogolnak, olvasásakor inkább Szergejevics Iván Turgenyev különböző hangulatú novelláira gondolunk, amelyek semmiféle emberi szenvedéstől sem halványultak el.

Már csak ezért a nagyszerű találkozásért is a legteljesebben elismerő kritikával kell fogadni Krúdy Gyula új regényét. Majdnem egyedüli írónk, aki régebbi munkáinak lendületéből egyre jobban szervesül az orosz íróknál ugyan csupán alárendelt jelentőségű dekoráló készség felé, amelyben technikája elsőrendű nívóig nőtt. Most már, ha eljuthatna az oroszok világnézetéig, szlavofil szellemük természetes irányításának megfigyeléseihez is, akkor úgy tekinthetnénk Krúdy Gyulára, mint kicsiny, ismeretlen, távoli, most már alighanem »keleti« irodalmunk egyik méltó reprezentánsára, akin keresztül a külföld is figyelne reánk.

Kázmér Ernő.

 

(A Hét, 1919/4. /január 26./ 64. p.)