Napraforgó.
– Krúdy Gyula új regénye. –
Aki ismeri Krúdy Gyulának
a kilencvenes évek végén kezdődő írói munkásságát, az méltán meglepődhetik
azon, hogy miért csak most, alig négy-öt éve kezdik olvasni
s miért olvassák most, ha eddig nem olvasták? Újabb munkáin
ugyanis nem látni sem oly demonstrációsan egyenes, váratlan fejlődést, vagy
mindennél érdekesebb és monumentális írói feladatokba, problémákba, esetleg
gondolatokba szövődő ihletet, ami az emberi élet fölé emelkedő szemlélete
hangját vetítené az olvasó elé, viszont írásművészete, annak minden színe,
illata, szépsége, a sokszor zsibbasztó egyhangúság ellenére is, olyan teljes,
dús és pompás harmóniájú hogy bár a Napraforgónak
az előzőekkel, különösen a »Szindbád«-ciklusokkal és a »Vörös postakocsival«
való szerves rokonsága szembeötlő és gyakran kétségtelen, mégis nagy és értékes
a köztük lévő nívókülönbség.
Ha az élet a maga mélységében Krúdy Gyulánál veszít is valamit, dekoratív külsőjében annál többet
nyer, embereinek könnyei annál csendesebben, láthatatlanul, csaknem szellemien
gyöngyöznek és az örök, finom romantika, mint figyelmes szolgáló, közbelép és
őrködik, valahányszor a könnyező szempilla egy felszálló gondolat mozdulására
késztetné a félhomályban és az élet csöndes óráinak áhítatában élő hőseit. A »Napraforgó«
szépsége sem az életekben, vagy a tettekben lelhető fel, hanem a szavakban,
dialógusainak kimondhatatlanul ünnepélyes, negédes, sokszor modoros, talán
inkább feszes felépítésében, holott kiforrottan nemes líráját éppen ezekben a
dialógusokban bujtatja a fanyar könnyelműség olyan álruhájába, amely alatt
inkább valami csendes, fájdalmas lemondás illata lebeg.
És
csak ez a fájdalmas lemondás lett határozottabb, töprengőbb, ha lehetne
mondani: inkább objektívebb, szigorúbb, mint minden más munkájában s úgy
képzelhetjük el, aki ezt a regényt írta, az – ha talán még nem is állapította
volna meg végleg a maga számára, hogy mi is a legfontosabb és legnehezebb
elmondandó, vagy elmondható mondanivalója – de annyit érzett már meg s annyit
élt át belőle saját magán keresztül, hogy eljövendő nagy munkájának egész
építményét mégis sikerül majd létrehoznia.
Legszebb részei új regényének azok, amelyek mint önállóan
analizálható, céltudatos erejű és szuggesztiójú kompozíciók, leszámolások, vagy
elhajlások nélkül is egyszerű, magányos, harmonikus férfiúi lírára csendülnek.
Így Álmos Andor történetének, szimbolikussá mélyítése, vagy Pistoli
sorsa. És Pistoli megírásából, az apró megfigyelések
rendkívüli nagy tömegéből összetevődött jellemrajzából bontakozik ki Krúdy
Gyula mesterének befolyása, áldó hatása: Vasziljevics
Nyikolaj Gogol teremtő ereje, aki a Poltava melletti fekete földek és régi kozák birtokok
levegőjében éppen oly elkápráztatón és a hanyatló mesevilág primitívségéből
éppen oly kedvesen, kifogyhatatlanul tud mesélni, mint Krúdy Gyula a tiszai berkek,
nádak, erek csöndességében. Krúdy Gyula talán – de csak látszólag – nem is
lelki rokona Gogolnak, olvasásakor inkább Szergejevics
Iván Turgenyev különböző hangulatú novelláira gondolunk,
amelyek semmiféle emberi szenvedéstől sem halványultak el.
Már csak ezért a nagyszerű találkozásért is a legteljesebben
elismerő kritikával kell fogadni Krúdy Gyula
új regényét. Majdnem egyedüli írónk, aki régebbi munkáinak lendületéből egyre
jobban szervesül az orosz íróknál ugyan csupán alárendelt jelentőségű dekoráló
készség felé, amelyben technikája elsőrendű nívóig nőtt. Most már, ha
eljuthatna az oroszok világnézetéig, szlavofil szellemük természetes
irányításának megfigyeléseihez is, akkor úgy tekinthetnénk Krúdy Gyulára, mint kicsiny, ismeretlen, távoli, most már alighanem »keleti« irodalmunk egyik méltó reprezentánsára,
akin keresztül a külföld is figyelne reánk.
Kázmér Ernő.
(A Hét, 1919/4. /január 26./ 64. p.)