„A fekete város” írója

Mikszáth, mint vőlegény

 

Garay Ákos rajza Mikszáthról

 

130 ESZTENDEJE, hogy a „nagy palóc”, Mikszáth Kálmán 1847. január 16-án megszületett. Helyileg Szklabonyán, társadalmilag pedig valahol a paraszti és úri világ határmezsgyéjén. Szülei kisbirtokosok voltak, de a családi legendák elkallódott nemesi előnevekről is tudtak. Mikszáth világa, a legendák, a jóízű történetek, az adomák kifogyhatatlan bősége...

Vádolva és mentegetőzve kell kezdenünk róla szóló írásunkat. Amikor a Nők Lapja hasábjain néhány hónapja Jókai Sváb-hegyéről, házasságának regényes körülményeiről írtunk, több telefon és levél figyelmeztetett egy tévedésre: Jókai nem Piliscsabán, hanem Rákoscsabán esküdött meg 1848-ban Laborfalvi Rózával. Ezennel bocsánatot kérünk a rákoscsabaiaktól – s a hibát Mikszáth Kálmánra hárítjuk. Az adatot Mikszáthnak Jókai Mór élete és kora című, 1907-ben megjelent művéből vettük, amelyet irodalomtörténetünk a legszebb magyar életrajzi regényként tart számon. A könyv tájékozottsága, tárgyilagosan megértő hangja annyira elragadott bennünket, hogy eszünkbe sem jutott az adatnak utánanézni. Engesztelésül csak egyet ajánlhatok a rákoscsabaiaknak és mindenkinek: olvassák el ezt a könyvet. Élvezni fogják csöndes líráját, amely megmutatja, hogy 1848-ban hogyan gyulladt ki a „szent tűz”, s 1867 után hogyan halt lassan hamvába... Mikszáth különben 1910-ben ezeket mondta rahói választási beszédében: „Én, aki annyira szeretem ezt a nemzetet, olyan sötét színekben látom jövőjét, hogy elmondani sem lehet.”

Pedig nem volt keserű ember. Örökös anekdotázó kedvében szerette volna hinni, hogy néha a végzet is olyan hanyag, mint egy korhely vármegyei tisztviselő. „Gömbölyded fejű, Deák Ferenc típusú, kényelmes ruházkodása magyar, aki három másodpercig sem tud gondolkozni, hogy valamely derűs anekdota eszébe ne jusson”írta róla nem sokkal halála előtt Krúdy Gyula. Majd így folytatta: az anekdota „nem azért furakodik a gondolatok láncszemei közé, hogy fölösleges dísz, cifraság legyen köztük, mint a karácsonyfa láncán az aranyozott cafrang, hanem mint egy kis villamoslámpa gyullad fel az anekdota a gondolatok folyójában, hogy jobban megvilágítsa a habokat, vizeket..”

De rengeteg keserűség is összegyűlt benne. A politikai életben szerzett tapasztalatai – küzdelmesen indult írói pályája egy évtized múltán lassan elhozta az első sikereket, s 1887-től élete végéig parlamenti képviselő is volt – aggodalommal töltötték el a nemzet sorsa felől. Elsikkasztják a nemzeti, társadalmi kérdéseket a vagyonimádat és az úri gőg szűklátókörűségében. Vajon nem ezek okozták-e a régi történelmi katasztrófákat, buktatták el a nemzet szabadságharcait? Ebben az aggodalomban született utolsó nagy regénye, legkomorabb műve, A fekete város.

A regény éppen ezekben a hetekben elevenedik meg előttünk a televízió képernyőjén, s bizonyára mindenkiben felvetődik a kérdés: költött regény, vagy igaz történet-e, amit látunk?

Az anekdotázó Mikszáth a Görgey családban apáról fiúra szálló „históriára” építette fel művét. A Görgey név mindenki előtt ismeretes, de az már kevésbé, hogy a fővezér mellett két testvére, Ármin és István, sőt unokatestvérük, Görgey Kornél is részt vett a szabadságharcban. Görgey István, mint közhonvéd kezdte, majd bátyjának lett segédtisztje, a világosi fegyverletétel után pedig besorozták osztrák közkatonának. Innen 1852-ben szabadult. Ügyvédi gyakorlata mellett történetírással is foglalkozott, s megírta a család történetét. Ebben olvasta Mikszáth a következőket: „Még gyermekkoromban, midőn egyszer Görgőről Lőcsére hajtattunk, atyám egy több holdnyi négyszög szántóföld területre figyelmeztetett, mely a Görgő és Lőcse közti egyenes határmezsgyétől a falu felé kiszökelve, szemlátomást a görgői határból mintegy erőszakkal kiszakítva, a lőcseihez tartozik. A lőcsei határnak ezen annexió útján való gyarapodása történetét pedig atyám így beszélte el nekem:

„Az alispán és a polgármester egy napon, kiki a maga területén vadászván, Görgeynek egyik kedvenc kopója hajtás közben átszaladt a mezsgyén, be a lőcsei határba. Erre a polgármester agyonlőtte a kopót, az alispán pedig a polgármestert. Ebért embert! – ekkor a még hevenyében is mindig „okos és körültekintő” lőcsei vadásztársak hirtelen felkapván meglőtt polgármesterük holttestét, vele betörtek a görgői határba, s abból annyi földet, amennyit ma is az említett négyszög befoglal, szaladvást megkerülvén, ezzel azt az akkori idők szokásjoga szerint megszerezték városuknak „vérén”... Esztendők múltával ugyanezen alispán Lőcse városába hívta össze a közgyűlést, s ennek napja reggelén maga jelent meg elsőnek lóháton, kísérete élén a város felső kapujánál, bebocsátást követelve. Csörömpölve ereszkedik le előtte a felvonóhíd és csikorogva tárul fel a kapu. De amint beléptet a dobogón át a kapun, ennek bolthajtásából hirtelen-váratlan lezuhan a vasrostély mögötte ; a vármegyei urak és hajdúk kint szorulnak, és ott tehetetlen dühvel nézhetik végig, mint rántják le villámgyorsan városi polgárok az alispánt lováról, mint nyomják el a védtelen egy embert, s a készen ott termett hóhérral mint véteti fejét az agyonlőtt polgármester hivatalbéli utóda és megbosszulója – Fabricius.

Mikor atyám nekem ezt elmondta – folytatja Görgey István —, akkor jutott eszembe, és csak akkor értettem meg, miért csúfolt engem egyszer még gyermekkoromban egyik lőcsei iskolás játszótársam, Fabriczy Gyula, ezen szóval: »Az én ősöm a tiedet lefejezte.” A történeti tényről tehát nyilván az én iskolás társam atyjának, a Lőcsén szomszédságunkban lakó Fabriczy Sámuel híres ügyvédnek is volt tudomása.”

Így szól a Görgey István által leírt epizód, amelynek történelmi hitelessége tisztázatlan. Egyes adatok szerint talán a 16. század közepén játszódhatott le. De Mikszáth a kuruc harcok éveire tette át a történetet, mert – mint egyik levelében írta – a szokatlan eset „a sok zűrzavar miatt, mely akkor volt”, ide látszott legalkalmasabban beilleszthetőnek. Ekkor élt Görgey János alispán (1639—1714), a „kuruc Görgey”, aki mind Thökölynek, mind II. Rákóczi Ferencnek lelkes híve és bizalmasa volt. A Fabricius család is sokszor szerepel Görgey István művében, bár Fabricius Antal alakját már Mikszáth költötte. Az idő tájt mások voltak Lőcse város bírái. De hiszen Mikszáth nem történelmet akart írni, hanem regényt. Görgey István adatain kívül sok művelődéstörténeti művet is felhasznált. Így idézte fel a kor levegőjét, az egykori megyei-nemesi világot, s a hajdani városi polgárok tisztes puritánságát, munkás életét – a később végzetessé váló vagyonimádat és a többi bűn hatalmában. Ha nem történelem is Otrokócsy Rozália és Fabricius Antal könyörtelenül romantikus szerelme, de történelem bénító a Rómeó és Júlia-motívum vádja – Király István szavai ezek –: „Az urak és polgárok nem tudtak helytállni az életért, az emberért, nem állhatnak helyt a nemzetért.’’

 

Mikszáth Kálmánné, Mauks Ilona

Mikszáth Kálmán

Mikszáth Kálmán fiaival, Kálmánnal és Bercivel

 

Felesége feljegyzéséből tudjuk, milyen betegen írta Mikszáth ezt a folytatásokban megjelenő utolsó regényét. Az esedékes regényrészletet még a leggyöngébb állapotában is „a hétnek első két napján mindig megírta, a többi öt napon többnyire szundikált, a nagy díványon’’. A folytatások megjelentek, a regény befejeződött, de a simításokat már nem tudta elvégezni: 1910. május 28-án meghalt.

Mikszáth Kálmán elfelejtette magával vinni a máramarosi hegyek közé a Szent Péter esernyőjét, hát meghűlt, megbetegedett, meghaltbúcsúztatta el Krúdy Gyula a „Világ” hasábjain. – Amikor Jókait temettük, éppen Mikszáth Kálmán írta valahol, hogy Jókai úgy megyen át a másvilágra, mint egy király: egy táborra való kísérel szegődik nyomába. Az alakjai, akikről írt... És íme, alig múlott el egy évtized, Jókai, a „költő-király’’ útján új menet vonul a másvilági mezők felé... Bizonyára most, amint kényelmesen, lassan utazik a másvilág felé, mint életében utazott, az út mentén, a halhatatlanság országútján ott várják már régi, előrement alakjai...

Kelecsényi Gábor

 

(Nők Lapja, 1972/3. /január 15./ 6-7. p.)