Irodalmi élet

Krúdy Gyula nevének egy idő óta egyre nemesebb csengése van literátori fülek számára. Nem a nagyközönség, hanem az irodalom fedezte fel őt, s bár értékeit és fogyatkozásait még eddig nem mérték le, tudjuk, hogy egyike volt a század legnagyobb és legeredetibb magyar íróinak. S nem félrevonuló magános nagyság. A mű, melyet ránk hagyott, még áttekinthetetlenül gazdag, kúsza és végtelenül szövevényes, mint az őserdő, de nem járhatatlan. Egyedülálló szeszélyességében is fölcsillannak tiszta vonalai, szétáradó alaktalansága mindig megőriz valamit a forma igézetéből. Mély kőzeteken keresztül lehet csak eljutni művei lényegéhez, a valóság tiszta álomképéhez, melyről már lehámlott minden idegen réteg, a szecesszió minden bántó díszlete. Az ő folyamai nem a tenger nyugodt végtelensége felé haladnak, hanem még forrásaik ösztönös csapongásával kalandoznak el ismeretlen messziségekbe.

Halhatatlan hősének, Szindbádnak kalandjai most új kiadásban jelentek meg (Szindbád ifjúsága és megtérése, Franklin- kiadás). A Szindbád nem az író legmélyebb műve; az igazi Szindbád, az álomnak, az idő határait feloldó emlékezésének, a lét derűjének ez a jelképe, kinek neve egy a Krúdyéval, e novellákban kissé színpadiasan lép elő, mint megszemélyesített erő, gazdagabb, bonyolultabb művekből, ahol megfoghatatlan sejtelemként élte a maga igazi életét. A könyv legtöbb novellája: adoma, nem egyszer ízetlen csattanókkal, egyhangú szoknya-kalandokkal, de megejtően szép részletekkel. A Krúdy-mű minden motivumát megtaláljuk itt: a szepességi álomvilágot, a mesebeli Lengyelországot, a gyermekkor roskadozó, emlékekkel terhes kúriáit, a tűznélküli érzékies szerelem ezernyi változatát. Az emlékezés erre a szűk határú világra rakja rá gazdag rétegeit. Kisvárosi cukrászda, vagy egy templomtorony a Kárpátokban, női nevetés, vagy a patak jegén át a magános utasra leskelődő pisztráng, lengyel szerzetes és magyar Oblomov, — minden szó és minden jelenség parttalan áramlást indít el a lélekben, egy formátlan és névtelen emóciót, mely átcsap az idő és a tér önkényes korlátain. A Szindbád-novellákban — főleg a kötet első részének darabjaiban — az emlékeknek nem a legmélyebb rétege tör fel. Az író csak megvillantja, de nem meríti ki a dús lehetőségeket; mintha Szindbáb helyett kellene szégyelnie hőse alaktalan álmodozásait. Így a legtöbb novella megmarad megszépített vulgáris kalandnak. A fáradtság vagy a szeszély néha abbahagyatja vele a legszebb kalandot, különben is szereti a zökkenőket, a triviális fordulatokat, melyek álomvilágát összekötik a külső valósággal. Írói modorának egyik legjellemzőbb vonása romantikus eredetű világfias fölényessége, melyet tudatos játékossággal alkalmaz. Romantikus indítékai is másodlagosak: az irodalom, Jókai, Mikszáth szűrőjén át jutottak el hozzá. Ami a romantikából egyedül az övé: a vágy szomjúsága, a realitását vesztett történelmiség szerelme, a magatartás légies bizonytalansága, mindez az első romantikusok rokonává teszi.

Ezekben a Szindbád-novellákban az emberi környezet rajzából hiányzik az író társadalmi élménye. Érdekes, hogy a közösség realitását legtöbb írásában akkor tudja legelhihetőbben érzékeltetni, ha a legtávolabbi gyermekkor emlékeihez nyúl. Írói pályájának kezdetén egy érzékenyebb és érzelmesebb magyar Turgenyevnek indult, a haldokló nemesi világ írójának, a „nyiri csend” költőjének. Egész életművében osztálya érzelemvilágát dolgozta fel, de nem mindig van ereje megmutatni a talajt, ahová gyökerei lenyúlnak, ő a szeszélyesen kanyargó füst, az illanó pára, a távoli ízek költője, a legérzékenyebb anyag művésze. Amit jóval később Giraudoux már nagyobb tudatossággal s erősebb intellektussal fölfedett egyik-másik művében, azt Krúdy az igazi költő ihletével megteremtette, mint sajátos világot. Talán szűkre szabta ennek a világnak a határait, szűkebbre, mint képességeitől tellett volna, de a mély hangulatoknak, a lélek ősi álmainak nincs nála különb magyar művésze. S nyelvének képalkotó ereje és belső zenéje — mint a legnagyobb költőknél — sejtelmes és elérhetetlen messzeségekbe visz: „Olyannak képzelte, mint a magányos házat, messze künn, a városon kívül, ahol a bokrok között csörög a szél, de benn a szobában rozmaringillat van és délután csendesen szól egy mélyhangú hegedű. Az álmaiban ott élt Málcsi együtt azokkal a vágyódásokkal, amelyek a nagyvárosból néha-néha csendes kisvárosi cukrász-boltokba, a sötétes sikátorban állongó régi házban varrogató leányokhoz és régi bolthajtásos kőhidakra vezették Szindbábot, hol a folyó álmodozva siklik tova a híd alatt, míg a távolban a tisztára mosott torony körül galambok repkednek karikába...”

[…]

Kelemen János

(Jelenkor, 1943/7. /április 1./ 11. p.)