KrudyGyula: Szindbád
(Magvető Könyvkiadó)
Kozocsa Sándor gondozásában megjelent Krudy leghíresebb
sorozatának teljes kiadása. A kétkötetes Szindbád a novellákon kívül magában
foglalja a Francia kastély
és a Purgatórium
című regényeket is. Egy sereg Szindbád novella most jelenik meg először
kötetben. Így együtt van Krudy legjellemzőbb művének teljes anyaga.
A
magyar Szindbád éppen ellentéte Ezeregyéjszaka-beli névrokonának, aki mágikus
világban hajózik ugyan, de ott is a maga reális életét éli, kincseket gyűjt,
halottas kamrákat fosztogat. A mi Szindbádunk azonban reális környezetben
utazgat városról városra, hús-vér emberekkel beszélget s mégis félig
álomvilágban él. A valóság érintésére képzelthullámok támadnak benne, emlékek
tolulnak fel, s a reális környezetből csak az elmosódó körvonalak maradnak meg.
Krudy Szindbádja impresszionista emlékező, nem a felidézett emlékképek fontosak
számára, hanem magának az emlékezésnek a folyamata,
melyet csak vékony szálak fűznek térhez és időhöz. Tér és idő csak fogódzók,
alkalmak az emlékezésre, voltaképpen a hangvilla szerepét játsszák. A megütött
hang – egy felötlött régi emlék – árnyalatosan zeng tovább, újabb hangokat,
újabb emlékképeket idézve föl.
Szindbád
a félmúltban él, a századforduló Magyarországában, eldugott kisvároskában, ahol
évszámra nem történik semmi. Ezt a mozdulatlanságot oldja föl az emlékezés.
Szindbád mindig a régi kedvenc helyeket és ismerősöket keresi föl, diákkora
vagy régi szerelmei színhelyét, régi színésznőket, kékfestőket, szerzeteseket.
Az emlékezés kényszere, az emlékképek burjánzása hajszolja őt ifjúsága
világához. Mintha az eltűnt időt akarná megragadni, mégegyszer átélni. Az
emlékezésnek ez a kényszere, az elmúlt hangulatok fölidézése oly erős, hogy az
utazás csak ürügy; Szindbád rendszerint azt látja meg a régi helyeken, amit
látni akar. Az emlékezés ködszerűvé varázsolja az ódon utcákat, kolostorokat,
fogadókat és fogadósnékat, mielőtt Szindbád viszontlátná őket.
Ez a
varázs oly erős, hogy a valóság megpillantása sem foszlatja szét teljesen. A
régi házak talán kisebbek, a régi asszonyok talán kövérebbek lettek, de
Szindbád élvezi ezt a maga-teremtette, álomból és valóságból fakadó varázst. A
varázs néha megtörik, a ködfüggöny olykor fölszakad, de Szindbádtól idegen a
csalódottság érzete. Majd minden Szindbád-novellának van egy halk, ironikus
csengése is, s nincs igazuk azoknak, akik Krudy Szindbádjában csak az álmok
búsképű lovagját látják. Szindbád ugyan szívesen stilizálja magát annak, de
álmai reális álmok, a szerelem, az evés-ivás, a meleg emberi kapcsolatok
valószerű álomképei. Hősünk képzeletvilága a valóság finom párlata, egy gazdag
kedélyű lélek tudatos játékának eredménye. Szindbád tudatos emlékező s Krudy
igen tudatos író. Kevés írónk ismerte- annyira tehetsége természetét és
határait, mint ő. Szindbádjával új műformát teremtett magának. Itt mondhatta el
mindazt, amit a regény vagy novella kötöttebb formájában nem tudott elmondani.
Olyan formát teremtett, amelyben nem szorították az idő korlátai, ahol a
múltat és a jelent egybemossa az emlékezés.
A
Szindbád-szerű hős természetesen csak passzív lehet. Nem egy novellában éppen
csak jelen van, de mintha minden az ő rendezésében történnék. Krudy olykor szereti
megtréfálni hősét egy-egy sikerületlen kalanddal, apróbb csalódással. Néha –
igen ritkán – tragikus fordulattal ér véget az utazás. Szindbád nem szabadulhat
a valóságtól, amelynek szerelmese. De a valóságot is álomképein át szeretné
megközelíteni. Innen van a Szindbád-novellák – egyébként Krudy művészetének is –
a kettőssége: álom és valóság folytonos keveredése. Ez a sajátsága a
Szindbádban a legerősebb.
A
Szindbád képei, hasonlatai önmagukban irreálisak vagy semmitmondók. Az olvasó
nem tudná őket felidézni. Krudy nem vizuális író s különösen nem az a
Szindbádban. Emlékező-képzelete az elbeszélés hangjában
érvényesül. Képeit inkább halljuk, mint látjuk. Innen van
legjobb írásainak hangulati gazdagsága, sajátos zengése, ami annyira jellemzi.
Ez a „krudyas” stílus szinte megzenésíti a képeket, amelyek így, a mondatok
finom ritmusában válnak hitelessé, élővé. Más írónál is erős a kép és a
stílusbeli zeneiség kapcsolata, de sohasem oly erős, mint Krudynál. Íme egy
példa a Szindbádból:
„A
kárpáti hóesésnek hangja van. Olyanféle hangja van, mint a magányosan álló
tornyok körül susogó éjszakai szélnek. A mély fenyveserdők, néma hegyek és
beláthatatlan völgyek között mintha csendesen aludna egy órjásasszony, és
halkan, mélyen lélegzene álmában. Így hangzik a hóesés, amely tenyérnyi darabokban
szakad a földre. Amikor az ajtó fel-felnyílott az országúti csárdában, a hóesés
hangja kívülről erősebben hangzott; mintha sietve vonult volna végig az
országúton egy kísértetcsapat, és a köpenyegek suhognak a lovagok vállain.”
Ha
Szindbád cselekvésre kényszerül, ki kell lépnie önmagából. Nem regényhős. A Francia kastély című
Szindbád-regény a tanú rá. Ha cselekszik, nőt szöktet vagy párbajozik, akkor
is megmarad passzív lénynek. Passzív szerelmei megválasztásában is. A Szindbád
a tétlen, passzív álmodozás remeke. Legigazibb formája a monológ, s ha
beszélget, akkor is önmagával beszél. A Purgatórium
című kisregény végig monológ; ez a posthumus mű egy tébolydában játszódik, s
valami erős kiábrándultság érződik rajta, mint egyébként az utolsó Szindbád-novellákon
is. S maga a forma, ez a laza forma is felbomlóban van.
A Purgatórium egyébként az
öregedő Szindbád beteg idegállapotának ijesztő hűségű leírása. Valami
elfáradást, rezignációt áraszt magából ez a mű.
De
Krudy szerette az életet. Nem ugyan a harsogó színeket, – hanem az élet
melankólikus árnyalatait, az őszi pompát, a nagy, havas teleket, a befejezetlen
szerelmeket.
S
azokat az embereket, akik bogaraikkal, csöndes mániájukkal maguk is félálomban
élnek, az élet peremén. A Szindbád ennek az életérzésnek, az alaktalan
hangulatoknak a kifejezése.
A
Szindbád különálló helyet foglal el Krudy művei között. Szinte az egész írói
pályáján végigkísérte, de tematikai érintkező pontja kevés van Krudy többi
művével. Csak a lírai és hangulati motívumai közösek. A Szindbád nem törekszik
környezetábrázolásra, mert az írónak éppen az a célja, hogy a maga egyébként is
erősen érzelmi jellegű világából még líraibb tájakra vonuljon el, olykor felelőtlen
hőse álarcában.
Krudynak
nemcsak menekülési alkalom volt a Szindbád, nemcsak pihentető, hanem erőgyűjtés
is. A Szindbád révén szabadult ki művészete kissé színpadias, szenvelgő, szecessziós
korszakából. S a fáradtság vagy kiábrándultság idején mindig visszatért hőséhez.
A Szindbád a gyűjtőmedencéje az író érzelmi hullámainak, tapasztalatainak, életbölcsességének.
Többi alkotását is ez táplálja, érzelmességével, hangulataival, romantikájával.
Főképpen
romantikájával. A fiatal Krudy realista törekvésű elbeszélésekkel kezdte írói
pályáját, a nyírségi kisnemesség világáról, alakjairól, a „nyíri csend”-ről írt
lírai oldódású rajzokat. Ahogy bővült a témaköre, úgy ütközött ki belőle
eredendően romantikus alkata. A magyar kritikai realizmus korában Krudy
megmaradt romantikusnak – a fogalom kissé reviczkyes és századvégi értelmében –
bár legjava műveivel, a Szindbáddal is, gazdagította, színesebbé varázsolta a
magyar realizmust. A műformákat meglazította, a műfajok határait
széttágította. Ha a kritikai realizmus felől nézzük művészetét, el kell őt
marasztalnunk; Ámde az író megítélésénél nemcsak az egyébként igen fontos
kortörténeti követelményeket kell tekintetbe venni, hanem a belső adottságokat,
hajlamot s főként azt a készséget is, hogy alkati tehetségét miként fejleszti
és kamatoztatja. Krudy legjobb művei az író szüntelen gazdagodásáról tesznek
bizonyságot. A Vörös postakocsi című regényében csendül
föl először sajátos hangja a maga teljességében. Ekkor írja az első
Szindbád-novellákat is. Igazán jelentős műveit azonban már a háború után írja.
A Napraforgóban szakít szecessziós
korszakával s ezután következő legjobb írásai (Hét
bagoly, Asszonyságok díja, Az élet álom, Boldogult úrfikoromban s Három királyok című érdekes történelmi
regény-kísérlete) újabb meg újabb oldaláról mutatják be tehetségét. Líraisága
már nem oly áradó, plaszticitás iránti érzéke egyre erősebb.
Azt
a világot, amelyről írt, haldoklásában is szerette. Bár a Hét bagolyban s számos más kisebb
írásában a haladást, sőt a forradalmiságot is üdvözli, minden idegszála a
múlthoz vonzza. Ezt a múltat ő teremtette emlékekből, álmaiból. Nem reális
múlt ez, nem ,,a régi szép idők” dicsérete; Krudy az élet s az álom elemeiből
teremtett magának olyan atmoszférát, amelyben zavartalanul élhetett
hangulatainak. Az ő művészete nem volt fegyver, mint nagy kortársaié, de
nélküle sokkal szegényebb lenne irodalmunk. Egyike a legjobb prózaíróinknak. Ha
kissé stilizáltnak is hat ma már az ő világa, legszebb művei – s köztük a
Szindbád – tovább is hatnak belső zenéjükkel, hangulati játékukkal,
emberségükkel.
KELEMEN
JÁNOS
(Kortárs, 1958/2. /február/ 302-304. p.)