KrudyGyula: Szindbád

(Magvető Könyvkiadó)

Kozocsa Sándor gondozásában megjelent Krudy leghíresebb sorozatának teljes kia­dása. A kétkötetes Szindbád a novellákon kívül magában foglalja a Francia kastély és a Purgatórium című regényeket is. Egy sereg Szindbád novella most jelenik meg először kötetben. Így együtt van Krudy legjellem­zőbb művének teljes anyaga.

A magyar Szindbád éppen ellentéte Ezeregyéjszaka-beli névrokonának, aki mágikus világban hajózik ugyan, de ott is a maga reális életét éli, kincseket gyűjt, halottas kamrákat fosztogat. A mi Szindbádunk azon­ban reális környezetben utazgat városról városra, hús-vér emberekkel beszélget s mégis félig álomvilágban él. A valóság érin­tésére képzelthullámok támadnak benne, emlékek tolulnak fel, s a reális környezetből csak az elmosódó körvonalak maradnak meg. Krudy Szindbádja impresszionista emlékező, nem a felidézett emlékképek fontosak számára, hanem magának az emlékezésnek a folyamata, melyet csak vékony szálak fűz­nek térhez és időhöz. Tér és idő csak fogód­zók, alkalmak az emlékezésre, voltaképpen a hangvilla szerepét játsszák. A megütött hang – egy felötlött régi emlék – árnyala­tosan zeng tovább, újabb hangokat, újabb emlékképeket idézve föl.

Szindbád a félmúltban él, a századforduló Magyarországában, eldugott kisvároskában, ahol évszámra nem történik semmi. Ezt a mozdulatlanságot oldja föl az emlékezés. Szindbád mindig a régi kedvenc helyeket és ismerősöket keresi föl, diákkora vagy régi szerelmei színhelyét, régi színésznőket, kék­festőket, szerzeteseket. Az emlékezés kény­szere, az emlékképek burjánzása hajszolja őt ifjúsága világához. Mintha az eltűnt időt akarná megragadni, mégegyszer átélni. Az emlékezésnek ez a kényszere, az elmúlt hangulatok fölidézése oly erős, hogy az utazás csak ürügy; Szindbád rendszerint azt látja meg a régi helyeken, amit látni akar. Az emlékezés ködszerűvé varázsolja az ódon utcákat, kolostorokat, fogadókat és fogadósnékat, mielőtt Szindbád viszontlátná őket.

Ez a varázs oly erős, hogy a valóság meg­pillantása sem foszlatja szét teljesen. A régi házak talán kisebbek, a régi asszonyok talán kövérebbek lettek, de Szindbád élvezi ezt a maga-teremtette, álomból és valóságból fakadó varázst. A varázs néha megtörik, a ködfüggöny olykor fölszakad, de Szindbádtól idegen a csalódottság érzete. Majd minden Szindbád-novellának van egy halk, ironikus csengése is, s nincs igazuk azoknak, akik Krudy Szindbádjában csak az álmok búsképű lovagját látják. Szindbád ugyan szívesen stilizálja magát annak, de álmai reális álmok, a szerelem, az evés-ivás, a meleg emberi kap­csolatok valószerű álomképei. Hősünk kép­zeletvilága a valóság finom párlata, egy gazdag kedélyű lélek tudatos játékának eredménye. Szindbád tudatos emlékező s Krudy igen tudatos író. Kevés írónk ismerte- annyira tehetsége természetét és határait, mint ő. Szindbádjával új műformát teremtett magának. Itt mondhatta el mindazt, amit a regény vagy novella kötöttebb formájában nem tudott elmondani. Olyan formát terem­tett, amelyben nem szorították az idő korlátai, ahol a múltat és a jelent egybemossa az emlékezés.

A Szindbád-szerű hős természetesen csak passzív lehet. Nem egy novellában éppen csak jelen van, de mintha minden az ő rendezésében történnék. Krudy olykor sze­reti megtréfálni hősét egy-egy sikerületlen kalanddal, apróbb csalódással. Néha – igen ritkán – tragikus fordulattal ér véget az utazás. Szindbád nem szabadulhat a valóság­tól, amelynek szerelmese. De a valóságot is álomképein át szeretné megközelíteni. Innen van a Szindbád-novellák – egyébként Krudy művészetének is – a kettőssége: álom és valóság folytonos keveredése. Ez a sajátsága a Szindbádban a legerősebb.

A Szindbád képei, hasonlatai önmagukban irreálisak vagy semmitmondók. Az olvasó nem tudná őket felidézni. Krudy nem vizu­ális író s különösen nem az a Szindbádban. Emlékező-képzelete az elbeszélés hangjában érvényesül. Képeit inkább halljuk, mint lát­juk. Innen van legjobb írásainak hangulati gazdagsága, sajátos zengése, ami annyira jellemzi. Ez a „krudyas” stílus szinte meg­zenésíti a képeket, amelyek így, a mondatok finom ritmusában válnak hitelessé, élővé. Más írónál is erős a kép és a stílusbeli zenei­ség kapcsolata, de sohasem oly erős, mint Krudynál. Íme egy példa a Szindbádból:

„A kárpáti hóesésnek hangja van. Olyanféle hangja van, mint a magányosan álló tornyok körül susogó éjszakai szélnek. A mély fenyveserdők, néma hegyek és beláthatatlan völgyek között mintha csendesen aludna egy órjásasszony, és halkan, mélyen lélegzene álmában. Így hangzik a hóesés, amely tenyérnyi dara­bokban szakad a földre. Amikor az ajtó fel-felnyílott az országúti csárdában, a hóesés hangja kívülről erősebben hangzott; mintha sietve vonult volna végig az országúton egy kísértetcsapat, és a köpenyegek suhognak a lovagok vállain.”

Ha Szindbád cselekvésre kényszerül, ki kell lépnie önmagából. Nem regényhős. A Francia kastély című Szindbád-regény a tanú rá. Ha cselekszik, nőt szöktet vagy pár­bajozik, akkor is megmarad passzív lény­nek. Passzív szerelmei megválasztásában is. A Szindbád a tétlen, passzív álmo­dozás remeke. Legigazibb formája a mo­nológ, s ha beszélget, akkor is önma­gával beszél. A Purgatórium című kis­regény végig monológ; ez a posthumus mű egy tébolydában játszódik, s valami erős kiábrándultság érződik rajta, mint egyébként az utolsó Szindbád-novellákon is. S maga a forma, ez a laza forma is felbomlóban van.

A Purgatórium egyébként az öregedő Szindbád beteg idegállapotának ijesztő hűségű leírása. Valami elfáradást, rezignációt áraszt magából ez a mű.

De Krudy szerette az életet. Nem ugyan a harsogó színeket, – hanem az élet melankólikus árnyalatait, az őszi pompát, a nagy, havas teleket, a befejezetlen szerelmeket.

S azokat az embereket, akik bogaraikkal, csöndes mániájukkal maguk is félálomban élnek, az élet peremén. A Szindbád ennek az életérzésnek, az alaktalan hangulatoknak a kifejezése.

A Szindbád különálló helyet foglal el Krudy művei között. Szinte az egész írói pályáján végigkísérte, de tematikai érintkező pontja kevés van Krudy többi művével. Csak a lírai és hangulati motívumai közösek. A Szindbád nem törekszik környezetábrázolásra, mert az írónak éppen az a célja, hogy a maga egyébként is erősen érzelmi jellegű világából még líraibb tájakra vonuljon el, olykor fele­lőtlen hőse álarcában.

Krudynak nemcsak menekülési alkalom volt a Szindbád, nemcsak pihentető, hanem erőgyűjtés is. A Szindbád révén szabadult ki művészete kissé színpadias, szenvelgő, sze­cessziós korszakából. S a fáradtság vagy kiábrándultság idején mindig visszatért hő­séhez. A Szindbád a gyűjtőmedencéje az író érzelmi hullámainak, tapasztalatainak, élet­bölcsességének. Többi alkotását is ez táp­lálja, érzelmességével, hangulataival, roman­tikájával.

Főképpen romantikájával. A fiatal Krudy realista törekvésű elbeszélésekkel kezdte írói pályáját, a nyírségi kisnemesség világáról, alakjairól, a „nyíri csend”-ről írt lírai oldódású rajzokat. Ahogy bővült a témaköre, úgy ütközött ki belőle eredendően roman­tikus alkata. A magyar kritikai realizmus korában Krudy megmaradt romantikusnak – a fogalom kissé reviczkyes és századvégi értelmében – bár legjava műveivel, a Szindbáddal is, gazdagította, színesebbé varázsolta a magyar realizmust. A műformákat meg­lazította, a műfajok határait széttágította. Ha a kritikai realizmus felől nézzük művé­szetét, el kell őt marasztalnunk; Ámde az író megítélésénél nemcsak az egyébként igen fontos kortörténeti követelményeket kell tekintetbe venni, hanem a belső adottságokat, hajlamot s főként azt a készséget is, hogy alkati tehetségét miként fejleszti és kamatoz­tatja. Krudy legjobb művei az író szüntelen gazdagodásáról tesznek bizonyságot. A Vörös postakocsi című regényében csendül föl elő­ször sajátos hangja a maga teljességében. Ekkor írja az első Szindbád-novellákat is. Igazán jelentős műveit azonban már a háború után írja. A Napraforgóban szakít szecessziós korszakával s ezután következő legjobb írásai (Hét bagoly, Asszonyságok díja, Az élet álom, Boldogult úrfikoromban s Három királyok című érdekes történelmi regény-kísérlete) újabb meg újabb oldaláról mutat­ják be tehetségét. Líraisága már nem oly áradó, plaszticitás iránti érzéke egyre erő­sebb.

Azt a világot, amelyről írt, haldoklásában is szerette. Bár a Hét bagolyban s számos más kisebb írásában a haladást, sőt a forradalmiságot is üdvözli, minden idegszála a múlthoz vonzza. Ezt a múltat ő teremtette emlékek­ből, álmaiból. Nem reális múlt ez, nem ,,a régi szép idők” dicsérete; Krudy az élet s az álom elemeiből teremtett magának olyan atmoszférát, amelyben zavartalanul élhetett hangulatainak. Az ő művészete nem volt fegyver, mint nagy kortársaié, de nélküle sokkal szegényebb lenne irodalmunk. Egyike a legjobb prózaíróinknak. Ha kissé stilizált­nak is hat ma már az ő világa, legszebb művei – s köztük a Szindbád – tovább is hatnak belső zenéjükkel, hangulati játékuk­kal, emberségükkel.

KELEMEN JÁNOS

 

(Kortárs, 1958/2. /február/ 302-304. p.)