KRÚDY GYULA
(Halálának 14. évfordulóján)
Míg élt,
műbírálók nem vették túlságosan komolyan. Nem láttak benne mást, csupán a
Jókai—Mikszáth-hagyományok folytatóját, jóízű mulattatót, bravúros
cigányprímást, az úri Magyarország íróját. S mert akkor — a „Nyugat” korában —
erős és türelmetlen visszahatás volt a múlt ellen, nem vették észre, nem
méltatták eléggé eredetiségét, értetlenül haladtak el nem mindennapi értékei
mellett.
De nem járt jobban Krúdy az
ellenforradalom korában sem. Könyvei hiába idézik fel az úri világot, soha nem
volt kedvenc írója a magyar középosztálynak. A középosztály irodalmának trónján
megingathatatlanul ült Herczeg Ferenc, s Krúdynak itt még annyi keresnivalója
sem volt, mint annál az olvasóközönségnél, amely Adyn és Móriczon nevelődött
fel. Így hát haláláig társtalan, magános író volt, s csak halála után fedezte
fel néhány fiatal literátorunk. Azóta egy sereg tanulmány jelent meg róla,
kiadták több munkáját, s ma már az irodalmi köztudat is úgy tartja számon, mint
a század egyik igen jelentős magyar íróját.
Ha Krúdy műveit felületesen olvassuk, az
az érzésünk, hogy jellegzetesen osztályíróval állunk szemben. Olyan íróval,
aki egyetlen pillanatra sem tud megszabadulni osztálykorlátaitól, benn él egy
zárt és fülledt világban. S valóban Krúdy nem tudott, nem akart kiszabadulni a
maga kisnemesi és patricius-polgári világából, nem
tudott elszakadni — földrajzilag sem — a Nyírségtől, a Szepességtől, a régi
Pesttől.
De
Krúdyt nem szabad a vulgáris realizmus szemszögéből megítélni. Ha a realizmus
felől akarnók őt megközelíteni azt kellene mondanunk,
hogy az ő műveiben bomlik fel, válik sokszínű, csillogó álomképpé a régi magyar
nemesség, életformája, gondolatvilága, az ő műveiben válik irrealitássá mindaz,
ami egykor nyers és brutális társadalmi valóság volt. Ez egyébként így is van,
de csak egyik oldalát jelenti a teljes igazságnak.
Krúdy, aki valamikor pályáját
mint realista kezdte, kezdetben annak a turgenyevi realizmusnak volt a magyar
képviselője, amely már maga is bizonyos eltávolodást jelentett, ha nem is a
való tényektől, de mindenesetre a kézzelfogható, közvetlen jelenségektől. Ez a
realizmus a hangulatok, a képzelet kalandozásainak a realizmusa. Ezt a fajta
realizmust fejlesztette tovább Krúdy, s hatalmas terjedelmű munkásságában így
teremtette meg az álom-Magyarországot, a századoktól, koroktól és a nyers
történelemtől független magyar világot. Az ő életműve csak párlata a
valóságnak, de mégis az Igazság erejét érezzük benne.
Túlságosan egyszerű dolog volna Krúdy
Gyula művészetét bomlási terméknek, dekadens jelenségnek minősíteni. Ez a
művészet minden ízében eredeti és nagyvonalú, nemcsak magyar, hanem
világirodalmi szempontból is. Krúdyban már sok olyan elem van, ami később a
szürrealisták művészetében bontakozott ki és vált művészi elvvé, sok olyasmit
megsejtett, ami csak a húszas évek nagy európai regénykísérleteiben vált
tudatossá. Magyar irodalmi hatása talán csak ezután jelentkezik majd, mert
eddig inkább külsőségeit, modorosságait utánozták fiatal íróink, akiknek Krúdy
csak arra volt jó, hogy segítségével végleg átlendüljenek az irrealitásba,
elszakadjanak a társadalomtól.
Pedig
Krúdy legszárnyalóbb és legvalószínűtlenebb lebegésében is állandóan a földre,
a társadalomra tekint. Ezernyi ízt, hangulatot, formát mentett át a múltból, s
művében gyönyörködhetünk a megfigyelések gazdagságában, a bujkáló irónia
váratlan kitöréseiben. Mennyi gúnyos leleplezése van az ő műveiben a dzsentrinek,
az avult nemesi életforma önáltató hazugságainak! Nem volt társadalmi
prédikátor, a társadalmi összefüggéseket legfeljebb ösztönösen megsejtette, de
sohasem tudatosította. S mégis, műve — ha negatív alakban is — ezer más érték
mellett igen erős társadalomkritikát is tartalmaz.
Van Krúdynak egy kis füzete, melynek
címe: „A kápolnai földosztás”. 1918 decemberében
írta, amikor Károlyi Mihály kiosztotta földjét a hevesi parasztságnak. Ebben a
riportban Krúdy a felszabadult ember örömével üdvözli az új Magyarországot, a
dolgozók Magyarországát s leszámol nyílt és félreérthetetlen szavakkal a dzsentri társadalommal. Mégegyszer
felidézi, kissé nosztalgikusan, a nemesi világot,
kissé úgy, mint aki szerelmesétől búcsúzik. A búcsú azonban őszinte. Ez a világ
a maga hervadó pompájában idéződik fel a kis könyv lapjain, de Krúdynak van
ereje, hogy egy kis fájdalom árán ugyan, de mégis megtagadja azt az osztályt,
melynek egész életén át ragaszkodó, de igen gyakran hűtlenkedő és kicsapongó
fia volt.
Kelemen János
(Tovább,
1947/3. /május 16./ 8. p.)