KRÚDY GYULA

 

(Halálának 14. évfordulóján)

 

Míg élt, műbírálók nem vették túlságosan komolyan. Nem láttak benne mást, csupán a Jókai—Mikszáth-hagyományok foly­tatóját, jóízű mulattatót, bravúros cigányprímást, az úri Magyarország íróját. S mert akkor — a „Nyugat” korában — erős és türelmetlen visszahatás volt a múlt ellen, nem vették észre, nem méltatták eléggé eredetiségét, értetlenül haladtak el nem mindennapi értékei mellett.

De nem járt jobban Krúdy az ellenforradalom korában sem. Könyvei hiába idézik fel az úri világot, soha nem volt kedvenc írója a magyar középosztálynak. A középosztály irodalmának trónján meg­ingathatatlanul ült Herczeg Ferenc, s Krúdynak itt még annyi keresni­valója sem volt, mint annál az olvasóközönségnél, amely Adyn és Móriczon nevelődött fel. Így hát haláláig társtalan, magános író volt, s csak halála után fedezte fel néhány fiatal literátorunk. Azóta egy sereg tanulmány jelent meg róla, kiadták több munkáját, s ma már az irodalmi köztudat is úgy tartja számon, mint a század egyik igen jelentős magyar íróját.

Ha Krúdy műveit felületesen olvassuk, az az érzésünk, hogy jelleg­zetesen osztályíróval állunk szemben. Olyan íróval, aki egyetlen pilla­natra sem tud megszabadulni osztálykorlátaitól, benn él egy zárt és fülledt világban. S valóban Krúdy nem tudott, nem akart kiszabadulni a maga kisnemesi és patricius-polgári világából, nem tudott elszakadni — földrajzilag sem — a Nyírségtől, a Szepességtől, a régi Pesttől.

De Krúdyt nem szabad a vulgáris realizmus szemszögéből megítélni. Ha a realizmus felől akarnók őt megközelíteni azt kellene mondanunk, hogy az ő műveiben bomlik fel, válik sokszínű, csillogó álomképpé a régi magyar nemesség, életformája, gondolatvilága, az ő műveiben válik irrealitássá mindaz, ami egykor nyers és brutális társadalmi valóság volt. Ez egyébként így is van, de csak egyik oldalát jelenti a teljes igazságnak.

Krúdy, aki valamikor pályáját mint realista kezdte, kezdetben an­nak a turgenyevi realizmusnak volt a magyar képviselője, amely már maga is bizonyos eltávolodást jelentett, ha nem is a való tényektől, de mindenesetre a kézzelfogható, közvetlen jelenségektől. Ez a realizmus a hangulatok, a képzelet kalandozásainak a realizmusa. Ezt a fajta realizmust fejlesztette tovább Krúdy, s hatalmas terjedelmű munkássá­gában így teremtette meg az álom-Magyarországot, a századoktól, koroktól és a nyers történelemtől független magyar világot. Az ő élet­műve csak párlata a valóságnak, de mégis az Igazság erejét érezzük benne.

Túlságosan egyszerű dolog volna Krúdy Gyula művészetét bomlási terméknek, dekadens jelenségnek minősíteni. Ez a művészet minden ízében eredeti és nagyvonalú, nemcsak magyar, hanem világirodalmi szempontból is. Krúdyban már sok olyan elem van, ami később a szür­realisták művészetében bontakozott ki és vált művészi elvvé, sok olyas­mit megsejtett, ami csak a húszas évek nagy európai regénykísérletei­ben vált tudatossá. Magyar irodalmi hatása talán csak ezután jelent­kezik majd, mert eddig inkább külsőségeit, modorosságait utánozták fiatal íróink, akiknek Krúdy csak arra volt jó, hogy segítségével vég­leg átlendüljenek az irrealitásba, elszakadjanak a társadalomtól.

Pedig Krúdy legszárnyalóbb és legvalószínűtlenebb lebegésében is állandóan a földre, a társadalomra tekint. Ezernyi ízt, hangulatot, for­mát mentett át a múltból, s művében gyönyörködhetünk a megfigyelé­sek gazdagságában, a bujkáló irónia váratlan kitöréseiben. Mennyi gúnyos leleplezése van az ő műveiben a dzsentrinek, az avult nemesi életforma önáltató hazugságainak! Nem volt társadalmi prédikátor, a társadalmi összefüggéseket legfeljebb ösztönösen megsejtette, de soha­sem tudatosította. S mégis, műve — ha negatív alakban is — ezer más érték mellett igen erős társadalomkritikát is tartalmaz.

Van Krúdynak egy kis füzete, melynek címe: „A kápolnai föld­osztás”. 1918 decemberében írta, amikor Károlyi Mihály kiosztotta földjét a hevesi parasztságnak. Ebben a riportban Krúdy a felszaba­dult ember örömével üdvözli az új Magyarországot, a dolgozók Magyar­országát s leszámol nyílt és félreérthetetlen szavakkal a dzsentri társadalommal. Mégegyszer felidézi, kissé nosztalgikusan, a nemesi világot, kissé úgy, mint aki szerelmesétől búcsúzik. A búcsú azonban őszinte. Ez a világ a maga hervadó pompájában idéződik fel a kis könyv lapjain, de Krúdynak van ereje, hogy egy kis fájdalom árán ugyan, de mégis megtagadja azt az osztályt, melynek egész életén át ragaszkodó, de igen gyakran hűtlenkedő és kicsapongó fia volt.

Kelemen János

 

(Tovább, 1947/3. /május 16./ 8. p.)