Krúdy Gyula

 

Tizenhat évvel ezelőtt távozott el az élők sorából Krúdy Gyula, itthagyva a nyomort és nélkülözést, amelyben élnie kellett, maga mögött hagyva egy olyan életművet, amelynek jelentőségét máig sem mérték fel teljesen.

Krúdyról írva, szokásos megütni valami borongó, álmodozó hangot, szokásos meséket és irrealitást, álomlovagot és Szindbádot emlegetni, s bizonyos mértékig illik is az ilyenfajta lírai hangulati jellemzés Krúdyra, ámde ezzel még korántsem fejtettük meg e sajátos művészet varázslatának titkát. Csak meséből és álomból nem lehet olyan minden ízében tökéletes és művészileg hiteles világot felépíteni, mint amilyen a Krúdy világa volt.

Krúdy benne él a magyar történelemben, a magyar tájban és a magyar társadalomban. Krúdy témaköre a Mikszáthéval rokon. Szerette a pusztuló nemesi Magyarországot. Krúdy dzsentri volt, ezernyi érzelmi szál fűzte a kisnemességhez, de álmodozó meséin átüt az irónia, a bírálat és a gúny. A nép még csak háttérként, epizodikusan jelenik meg Krúdy műveiben, de emlékezzünk csak egyik legszebb kisművére, a „Kápolnai földosztás”-ra ahol riportszerűen, de nagyszerű művészettel számol be Károlyi Mihály 1918-as földosztásáról. Krúdy ebben a művében mond búcsút – nosztalgikusan, enyhe fájdalommal – a régi világnak és a nép mellé, a parasztság mellé áll.

Művei egy sereg halhatatlan alakkal, s milliónyi hangulattal gazdagították a magyar irodalmat. Prózája lomposnak látszó, mégis csodálatos tudatossággal kiépített próza, amely olykor a legnagyobb stílusművészekre emlékeztet. Műveiben olyan lehetőségek villannak fel, amelyeket a nyugati művészet csak évtizedek múltán ért utól.

S keleteurópai író volt minden ízében. Puskin és Turgenyev hatása minden művéből kiolvasható, regényeiben, novelláiban Lengyelország és a Balkán színei elevenednek meg. Művészete sokkal több egyszerű tükörképnél, benne van a valóság, földi, közönséges értelemben, és benne van a valóság párlata, az álom és a képzelődés, amely soha nem szakadt el a földtől, hanem a napi jelenségek fölött köröz, s csak azért száll egyre magasabbra, hogy jobban megvilágíthassa az embereket, a a társadalmat, a valóságot.

k[elemen]. j[ános].

 

(Szabad Szó, 1948/109. /május 13./ 5. p.)