Krúdy
Gyula
Tizenhat évvel ezelőtt távozott el az élők sorából Krúdy Gyula, itthagyva a nyomort és nélkülözést, amelyben élnie kellett, maga mögött hagyva egy olyan életművet, amelynek jelentőségét máig sem mérték fel teljesen.
Krúdyról írva,
szokásos megütni valami borongó, álmodozó hangot, szokásos meséket és
irrealitást, álomlovagot és Szindbádot emlegetni, s bizonyos mértékig illik is
az ilyenfajta lírai hangulati jellemzés Krúdyra, ámde ezzel még korántsem
fejtettük meg e sajátos művészet varázslatának titkát. Csak meséből és álomból
nem lehet olyan minden ízében tökéletes és művészileg hiteles világot
felépíteni, mint amilyen a Krúdy világa volt.
Krúdy
benne él a magyar történelemben, a magyar tájban és a magyar társadalomban.
Krúdy témaköre a Mikszáthéval rokon. Szerette a pusztuló nemesi Magyarországot.
Krúdy dzsentri volt, ezernyi érzelmi szál fűzte a kisnemességhez, de álmodozó
meséin átüt az irónia, a bírálat és a gúny. A nép még csak háttérként,
epizodikusan jelenik meg Krúdy műveiben, de emlékezzünk csak egyik legszebb
kisművére, a „Kápolnai földosztás”-ra ahol
riportszerűen, de nagyszerű művészettel számol be Károlyi Mihály 1918-as
földosztásáról. Krúdy ebben a művében mond búcsút – nosztalgikusan,
enyhe fájdalommal – a régi világnak és a nép mellé, a parasztság mellé áll.
Művei egy
sereg halhatatlan alakkal, s milliónyi hangulattal gazdagították a magyar
irodalmat. Prózája lomposnak látszó, mégis csodálatos tudatossággal kiépített
próza, amely olykor a legnagyobb stílusművészekre emlékeztet. Műveiben olyan
lehetőségek villannak fel, amelyeket a nyugati művészet csak évtizedek múltán
ért utól.
S keleteurópai író volt minden ízében. Puskin és Turgenyev
hatása minden művéből kiolvasható, regényeiben, novelláiban Lengyelország és a Balkán
színei elevenednek meg. Művészete sokkal több egyszerű tükörképnél, benne van a
valóság, földi, közönséges értelemben, és benne van a valóság párlata, az álom
és a képzelődés, amely soha nem szakadt el a földtől, hanem a napi jelenségek
fölött köröz, s csak azért száll egyre magasabbra, hogy jobban megvilágíthassa
az embereket, a a társadalmat, a valóságot.
(Szabad Szó, 1948/109. /május 13./ 5. p.)