Dudorászi

 

Krúdy Gyulának ez a most megjelent posthumus-kötete (Révai-könyvtár) az író utolsó éveinek néhány novelláját tartalmazza.

Csupa felesleges, haszontalan emberről szól ez a kötet. Krúdy mégegyszer, élete végén fölfedezte a haldokló Magyarország figuráit: a bogaras kisnemeseket, akik csendesen tespednek roskatag kuriájukban, az agarászó földesurakat, akik művészetté fejlesztették a kórosan ostoba mulatozásokat, a képzelt betegeket, akik végigpróbáltak minden betegséget és nyavalyát, mert más dolguk nem volt. Ez a kötet egy sereg magyar Oblomov arcképcsarnoka, a magyar Pató Pálok galériája.

Krúdy Gyula ezekben a novellákban is megmaradt az elsüllyedt Magyarország varázslatos felidézőjének. Színei, leírásai végtelenül gazdagok és árnyalatosak, de soraiba mégis belevegyül valami keserűség, kiábrándultság. Valamikor nagyobb áhítattal tekintett alakjaira, ezekben a novellákban már kissé lenézi őket és rámutat legalantasabb gyöngéikre. Már nem becsüli annyira a pusztuló dzsentrit, már látja cinikus álnokságát. Környezetrajzaiban azonban mégegyszer fel tündökölnek a nyírségi és a szepességi tájak, az ősz és a tél, – Krúdy kedvenc évszakainak képei. De a történéseit egyre szürkébbek, van az egész kötetben valami fájdalmas, lassú kiábrándultság, valami turgenyevi mélabú, amely minden novelláját fájdalmassá teszi. Ezekben a novellákban mondott búcsút Krúdy Gyula egy halálraítélt társadalomnak és ifjúsága emlékeinek.

k[elemen]. j[ános].

 

(Szabad Szó, 1948/219. /szeptember 23./ 6. p.)