Dudorászi
Krúdy Gyulának ez a most megjelent posthumus-kötete (Révai-könyvtár) az író utolsó éveinek
néhány novelláját tartalmazza.
Csupa
felesleges, haszontalan emberről szól ez a kötet. Krúdy mégegyszer,
élete végén fölfedezte a haldokló Magyarország figuráit: a bogaras
kisnemeseket, akik csendesen tespednek roskatag kuriájukban,
az agarászó földesurakat, akik művészetté fejlesztették a kórosan ostoba
mulatozásokat, a képzelt betegeket, akik végigpróbáltak minden betegséget és
nyavalyát, mert más dolguk nem volt. Ez a kötet egy sereg magyar Oblomov arcképcsarnoka, a magyar Pató Pálok galériája.
Krúdy
Gyula ezekben a novellákban is megmaradt az elsüllyedt Magyarország varázslatos
felidézőjének. Színei, leírásai végtelenül gazdagok és árnyalatosak, de soraiba
mégis belevegyül valami keserűség, kiábrándultság. Valamikor nagyobb áhítattal
tekintett alakjaira, ezekben a novellákban már kissé lenézi őket és rámutat
legalantasabb gyöngéikre. Már nem becsüli annyira a pusztuló dzsentrit, már
látja cinikus álnokságát. Környezetrajzaiban azonban mégegyszer
fel tündökölnek a nyírségi és a szepességi tájak, az ősz és a tél, – Krúdy
kedvenc évszakainak képei. De a történéseit egyre szürkébbek, van az egész
kötetben valami fájdalmas, lassú kiábrándultság, valami turgenyevi mélabú,
amely minden novelláját fájdalmassá teszi. Ezekben a novellákban mondott búcsút
Krúdy Gyula egy halálraítélt társadalomnak és ifjúsága emlékeinek.
k[elemen].
j[ános].
(Szabad Szó, 1948/219. /szeptember 23./ 6. p.)