GYULA ÚR
I. Úton
I
Tizennyolc
éves, a mesterség imádatától szüntelenül magas lázban didergő hírlapíró voltam,
és azzal tüntetett ki a bekötött szemű szerencse, hogy az imádott Krúdy
Gyulával kettesben búslakodhattam egy budai kiskocsma piros terítékes asztala
mellett. Krúdy a kocsmában, az ital teremtette lebegő állapotban alkotott; ott
soha nem írt, még csak nem is jegyzett; mélázó, csöndes poharazás közben
születtek meghökkentő képei, látomásos leírásai, tájakat és embereket
elővarázsoló, ritka érzékletességű hasonlatai. Mire
hazatért és íróasztalához ült, már készen futottak ki keze alól az apró,
gyöngybetűs, lila tintás sorok a papirosra. Ámde nem szeretett egyedül időzni
az ivóban; kellett egy élőlény, aki a vajúdó teremtés pihenő perceiben szót
vált vele, egy statiszta, aki mellette lélegzik. Ezért cipelt mindig valakit
magával; többnyire Oszkár bácsit, a derék, hivatásos állatkerti mesemondót,
akinek időnként az öreg, párás Rudas-fürdő langyos medencéjében megengedte,
hogy meséljen neki; mondja el Hamupipőke vagy a Piroska és a farkas kevéssé
bonyodalmas históriáját. A kocsmázó társ előtt egyetlen szót sem ejtett arról,
ami foglalkoztatta; ismétlem, csak embertársra volt szüksége; akkor ez a
statiszta én voltam. Így telt el két nap ott, már harmadnapja támaszkodtunk az asztalra;
csütörtökön este vezetett el az ivóba Gyula úr (Gyula úrnak vagy Gyula bácsinak
szólították őt ismerősei), és vasárnap délután még mindig fröccsöztünk,
módjával, ritkán emelve fel a poharat, de a mozdulatban, ahogyan az ember a
pohárért nyúlt, szertartásosság és áhítat keveredett. (Ezt a mozdulatot a
fiatalember simulékony utánzási készségével ott lestem el tőle.) Már
nagyon-nagyon feszült bennem az idegesség: képzelhetően aggódó szüléimét a
Tabánban nem nagyon kedvelt telefon hiányában nem tudtam értesíteni, a
szerkesztőség sem tudott hollétemről. Jómagam alig-alig ejtettem egy-egy szót;
ő meg csak bólogatott. Az idő megállt; csak az ismétlődő sötétségek szorongó
számolása figyelmeztetett, hogy itt van már a Budán oly különösen álmosító
vasárnap délután. Krúdy néha szundított egyet; percekig az asztalra dőlve
horkolt, majd riadtan felébredt, látszólag tökéletesen kialudva. Hogyan lehetne
innen elmenekülni? Nem is mertem indítványozni, hogy távozzunk, részben a
mélységes tisztelet, részben – hadd mondjam meg őszintén – a gyáva félelem
miatt. Hiszen jól tudtam, hogyan vert meg kötekedő huszártiszteket és snájdig
rendőr-kapitányokat ez a bivalyerejű, inas, izmos, óriások országából idetévedt
férfi. Amikor újra bóbiskolni kezdett, s feje lehanyatlott, lábujjhegyen,
óvakodó macskaléptekkel iszkoltam kifelé. Már az ajtó közelében lehettem,
amikor legfeljebb húsz centiméterre a fejemtől egy borosüveg csattant szét a
falon ijesztő csörömpöléssel. Megrezzenve fordultam vissza. Krúdy szeméből
barna láng csapott fel. Mutatóujjával hívott:
– Vissza!
Szerényen
elfoglaltam helyemet, és többé nem esett szó kisompolygási kísérletemről. S
aztán estig csak hallgattunk.
Mindezt
csak azért kellett elöljáróban elmondanom, hogy megjelenítő formában
tanúskodjak: micsoda hajthatatlan, vitát se asszonytól, se férfitól nem tűrő,
akaratát mindenkire ráerőszakoló, egyetlen vasdarabból kiöntött keménységű
ember volt ő. Se család, se szerelem, se barátság nem fékezhette kedvtelésében,
hajlamai követésében.
Minthogy
voltaképpen kötöttségei sem voltak, magányosan sétálta végig földi útját.
2
Manapság,
amikor írói sugárzása még elevenebb, mint életében volt, elmondhatjuk, hogy
senki sem tud semleges maradni iránta. Az olvasó vagy bűvkörébe kerül,
megperzselődik lángjától, és imádója lesz, vagy közönyösen ásítozik, mondván:
„Krúdy műveiben nem történik semmi, még csak világnézete sincs.” Persze, hideg
aggyal kieszelt bonyodalom és váratlan fordulat hiányzik műveiből, de ad
helyette a Krúdy-életmű valami egészen mást, körképet a huszadik század első
évtizedeiből. Száz év múlva az olvasó értesül belőlük: hogyan élt, ivott,
evett, rajongott és gyűlölt, és miképpen egyezkedett ki félmegoldásokkal itt az
úgynevezett úri osztály és árnyékában a hozzá törleszkedő polgárság csak
percekkel a régi rendet maga alá temető, dübörgő földindulás előtt. A regényes
félmúltat idéző álmatag írások papírra vetője a legreálisabb kor- és
arcképfestő, és egyben ítélethirdető – bár úgynevezett tanulságot soha nem vont
le, mert csak kifejezte a valóságot, a többit egy kézlegyintéssel az olvasóra
bízta. Az antikváriumok lelkes könyvimádó elárusítói igazolhatják, milyen
sokan, százan és százan gyűjtik Krúdy műveit. Krúdy-kötet tíz percig sem
pihenhet a polcon, rögtön vásárlóra talál. A szenvedélyes gyűjtők sietve megismerkednek
egymással, és duplumaikat cserélgetik. Például: számon tartják, kinek van első
kiadású Aranybányá-ja. Ezt a kétkötetes
regényét 1901-ben írta, huszonhárom éves korában. Akkor ez a regény vajmi
kicsiny példányszámban jelent meg. Az író tiszteletpéldányait egy boros
éjszakán gavallérosan szétosztotta cimborái között, s aztán évekig hasztalanul
hirdette a lapokban, hogy keresi az Aranybánya-t, soha nem jutott hozzá,
nem lapozhatta át ifjúkori, elfogyott munkáját. Alig lehet ma már fellelni az Üres
a fészek, az Álmok bőse, A tegnapok ködlovagjai című könyveit,
rendkívül ritkák az egykori Mozgó-könyvtárban megjelent kis írásai, hiszen a
kis füzetek még inkább elkallódtak, mint a testes, gondosabban megóvott
könyvek. Rajongói persze arról is tudnak, hogy az Asszonyságok díja
1920. évi kiadásának van egyetlenegy illusztrált példánya, a kliséket a könyv
elkészülte után eltörték, és így ennek az unique-nek
a gyűjtők szemében elképesztően nagy az értéke.
Örök
titok, hogy ez az író, aki állandóan „forgalomban” volt, akiről a nap bármely
órájában számosan meg tudták mondani, hogy éppen hol tartózkodhatik,
mikor ír? Méghozzá több mint százhuszonöt kötetet. Nem is szólva az újságokban
rejtőző, még kiadásra váró, temérdek írásáról. Soha nem jegyzett fel semmit, soha
nem érdeklődött semmiről; mégis mindent tudott. Ideje, hogy arcképét
letisztítsuk a rárakódott portól. A köztudat megőriz egy hangot, egy gesztust,
egy magatartást, s végül félreértések tömegéből és az egyszerűsítésre való
hajlamosságból kialakul egy emberi portré. Krúdyt is elérte a végzet: a zuhogó
áradással ömlő emlékezések olajnyomattá fakították arcképét. Persze nehéz róla
írni. Aki a Krúdy-tartományba érkezik, az nehezen szabadul bűvöletéből, és a
méltatok, az emlékezők írásai maguk is krúdyssá válnak. Mégis milyen volt ez az
író, aki talán legsűrítettebben élt kortársai közül, mintha minden ízt meg
akart volna kóstolni, érezvén, hogy az élet kapuja milyen korán csukódik be
mögötte.
3
Hogyan
élt pajtásai között? Néhány kiskocsma, elsősorban a Mélypince, nemcsak
álomszövéseinek színtere, hanem pihenője is volt. Az asztalnál úgy telepedett
le, mint aki céljához érkezett. Néha csak két-három órára foglalta el az
asztalfőt, máskor napokig ottragadt. A danászást
utálta, a részegségtől fröcskölő beszédű embereket szemvillantással parancsolta
ki. A hírre, hogy az ivóba érkezett, hívei köréje gyűltek. Erőt merítő,
nyugalmat árasztó helyek voltak ezek a kiskocsmák. Szerette a borozó
társaságot, ahol az italos testvériség egy-két liter után a barátság és megértés
pirosságát festi a nyűtt arcokra; mily más itt a légkör hőfoka, mint ott, ahol
a gúnyolódásra, ellentmondásra serkentő feketekávét isszák. Elrendelte, hogy
asztalánál egydecis kispoharak legyenek; a felhevült
ivók hadonásznak, és nem szenvedhette, ha a piros terítős abrosz italfoltoktól
tarkállik.
A
Krúdy-asztalnál esetek, úgynevezett storyk alig-alig hangzottak el. Inkább csak
megemlítettek valamit. Aki éppen a városból érkezett, hírt hozott:
lapalapításra készülődnek, valaki halmozást talált el a lóversenyen, esetleg
főpincérváltozást jelentettek valamely vendéglőből. Mozgás támadt olyankor is, ha „iható” bor érkezett Kéhlyhez, Peyerlihez vagy esetleg
egy pesti kocsmába.
Krúdy
ritkán szólt. Irodalomról soha. Azt hiszem, írótársai munkáit egyáltalán nem olvasta.
Olyasmire figyelt fel, hogy valaki sok pénzt nyert az Otthonban, az írók
klubjában. Vagy rablás, rafináltan kieszelt sikkasztás történt, s azt is
meghallgatta, ha párbajoztak valahol; ilyenkor még a részletek is láthatóan
érdekelték.
Sohasem
csodálkozott, viszont nem is unatkozott. Maga választotta cimboráit kedvelte;
ha valaki napok óta hiányzott, elmaradt, kérdezett róla. Tűnődve ült; ám,
amikor végleg úgy látszott, hogy nem figyel a beszélőre, megszólalt, és
kiderült, hogy egy pillanatig sem volt távol. Idők múltával mintha mindenki
ismerte volna a másik gondolatát. Inkább csak bólogattak, és szemjátékból
értették meg egymást. Jelbeszéddel érintkeztek, és sokat, kiadósan hallgattak.
Így ült a lelkes, barokkos prózájú, szenvedélyes Várkonyi Titusszal, a pesti
kövezeten kallódó, szíves, jóakaratú Kállay Pistával, a mérges, vörös orrú
Herczeg szerkesztővel, Hargitay Istvánnal, az
egyetlennel, akivel az életben írói módszeréről, témáiról beszélt. Az is csak
egyszer történt: Nyíregyházán, amikor meglátogatta szülei sírját, és sétálgatva
a halottak kertjében, megrendültségében kivételesen vallomásos pillanatai
támadtak.
A Görög
utca és Fehérsas utca sarkán szerénykedő kis ivóban
horgonyzott le többnyire: ott pihent két szerkesztőségi látogatás vagy egyéb
sürgős, bár következetesen elodázott teendő között. A kis vendéglő két
szobácskájában bor, levendula és a kert akácainak illata keveredett, és a
fehérre meszelt falak között néha órákig el tudta nézegetni a piros terítős
asztal egy-egy italfoltját.
4
Szerb
Antal írta róla, hogy pénzt akart keresni, ehelyett remekműveket írt.
Életformája – a konflis, a vendéglő és a sok egyéb – nyelte az üzemanyagot.
Gyakran volt pénze, de mindig csak rövid ideig. Amikor valaki
elkeseredettségében megvallotta neki, hogy öngyilkos akar lenni, legyintett:
„Nem érdemes. Halott embernek nincs dohánya.” Egyszer Ungvárott
járt, reggelfelé a füsttel pállott kávéházban kínos
pénzzavara támadt. Néhány sort vetett egy levélpapírra, s átküldte az ott lakó
Vidor Marcell amatőrpoétának: „...Kérlek, küldj húsz
koronát. Holnap délben megfizetem Őt!” Annyira hiányzott neki a pénz, hogy
megszemélyesítette, nagy ővel. A Vörös postakocsi
megjelenéséig könyveit kis példányszámban nyomták, azok is alig fogytak. Nem
lehettek kelendőek ezek a művek, mert ahogy akkoriban megállapította róla a
nyájas olvasó: nincs bennük cselekmény. Ám, az értők, az ínyencek már akkor is
lelkesedtek a hullámos lejtésű magyar prózáért, a képzeletet megmozgató,
érzékletes, pompás képekkel zsúfolt, mesteri mondatokért. Már gyűltek,
gyülekeztek a hívők, akikből ma oly sokat ismerünk. Mert a Krúdytól
megmámorosodott olvasók száma igen nagy. Felmegy az ember egy orvoshoz,
megméreti a rakoncátlankodó vérnyomását, s a könyvespolcon több mint száz
Krúdyt talál. A beteg és az orvos tekintete egyetértőleg
villan össze. És az orvos így szól: „Az lenne szép feladat, kiírni, könyvben
megjelentetni Krúdy legszebb hasonlatait, képeit. Igaz-e?” Az írónak egy másik
imádója azt kutatja, kik voltak Krúdy modelljei. Mert azt mindenki tudja, hogy
Szindbád, Rezeda Kázmér és Nagybotos maga az író, valamint azt is, hogy Alvinczy az Szemere Miklós. De már az esperes körül fellángol a vita: az
egyik azt hiszi, Mikes Lajos, a másik Gáspár Imrére esküszik, és így tovább.
Abban tulajdonképpen mindenki megegyezik, hogy az egész Krúdy-életmű, a
történelmi regények kivételével, önéletrajz. A legáhítatosabb imádója azonban
az a deresedő hajú debreceni férfiú, aki huszonöt év óta minden adatot
összegyűjt Krúdyról, és amikor meghallotta, hogy az író egyszer az életben
elbeszélgetett egy szobaasszonnyal valamelyik Tolna megyei kisvárosban,
odautazott, és kifaggatta a megöregedett nénikét, vajon miről is csevegett
akkor Szindbáddal, a hajóssal.
Vajon mik
is Krúdy írásművészetének ékességei? Az olvasót megbabonázó nyelvi erő,
képalkotási lángelméjűség, a bujkáló irónia, átszőve
valamilyen szemérmes emberszeretettel, a félmúlt rejtelmes erejű felidézése, az
élet kis tényeinek pompás valóságismerettel való kifejezése – mindez az ő
muzsikáló, különös, varázslatos hangján. Kosztolányi ezt írta róla: „Nincsenek
végén csattanós témái, ötletei sincsenek. Csak az élet gazdagsága az övé, az a
kincs, hogy mindent másképpen lát, mint a többiek.” És ezt is ő jegyezte fel:
„Krúdy... egy folyton megújuló és folytatódó regényt írt. Az egyes könyvei csak
részei ennek, és kis töredék minden írása, amely belétorkollik abba az egységes
és egész álomvilágba, amelyből szükségszerűen, végzetesen, majdnem öntudatlanul
szakadt ki. Nekünk történeteink vannak. Neki csak egy története van, de az
összekapcsolódik az élettel, az ő életével, az örök regénnyel, és ősi, kedves
és meleg, mint az emlék, a múlt és az álom. Ennek a történetnek pedig nincs se
kezdete, se vége.” Vagyis igaz az, amit olvasói annyiszor hangoztatnak: Krúdy
írásait bárhol fel lehet ütni és abbahagyni, soha nem marad hiány érzetünk,
minden sora mögött az egész művet érezzük, mert az egész alkotása egy anyagból
van gyúrva, és mindig változatos és örömöt szerző.
5
Jól
keresett? Egy könyökvédővel dolgozó, öregségére gondoló kishivatalnok nyilván
pontosan beosztotta volna Krúdy Gyula írói tiszteletdíját. Ámde a sajtó akkori
nevezetességei, a bankelnökkel cinkos mosolyt váltó közgazdasági szerkesztők, a
telekkel spekuláló fővárosi rovatvezetők vagy az ügyes színpadi mesterek mellett
neki csak kolduskenyér jutott. A kiadóhivatalok fontoskodó és nagyképű uraival
állandóan hadilábon állt; de furcsa társaság is volt az ám! A főnök kegyeiben
sütkérezve, a bőkezűen megállapított fixfizetés és egyéb járandóságok bástyái
mögül, különös kettősséggel méregették az utalvánnyal, sőt borzasztó:
előlegcédulával jelentkező írót. Egyrészt lenézték benne az élhetetlen
mihasznát, másrészt olcsó kis okosságukat szerették volna kompenzálni a szellem
emberével szemben. Krúdytól, mint mindenki, ők is féltek, ismerve rabiátus
természetét, irtózatos testi erejét... Megtörtént, hogy amikor egyszer feltűnt
az utcán szálfa alakja, Fejes igazgató fényes nappal elsötétítést rendelt el az
Athenaeum Miksa utcai frontján, lezárták az ajtókat, és odabent visszafojtott
lélegzettel szorongtak, amíg az író a kilincset rázta, majd elunva a hasztalan
kísérletezést, eltávozott. Így esett, hogy elfáradva a cikkezésben,
előleghajszában, szerkesztőségi várakozásban, mint országosan ismert nevű író,
alkalmi könyvügynöknek csapott fel. Társult egy mozgékony férfiúval, elutazott
pátriájába, a Nyírségbe, ott letelepedett egyik atyafia kúriájában, és
könyvvásárlásra felszólító névjegyeket küldözött szét társával. Néhány hétig
tartott a hasznos kirándulás, eladták a Zilahy-,
Karinthy-, Csathó-, Móricz- és Surányi-sorozatokat, s
amikor a kiadókkal elszámolt, kiderült, jobb üzlet volt eladni, mint írni a
könyvet.
6
Hűvösen
és pontosan ismerte világát, ezért menekült tőle. Időnként furcsán menekült.
Például betessékelte Tábori Kornél szerkesztőt egy gumikerekűbe, és odaszólt a
kocsisnak: „Balatonfüredre.” Nem volt ott semmi dolga, csak hallotta, hogy
ízletesen, mócsingos húsból készítik a borjúpörköltet. Roppant fontosnak
tartván a kis dolgokat, az étkezés ügyét sem tekintette jelentéktelenségnek.
Bár általában marhahúst szeretett fogyasztani, tormával, nagy ritkán kirándult
egyéb ételek világába is. A füredi borjúpörköltön tűnődve, tíz napig kocogtak
az úton, sűrűn megpihenve, poharazgatva a fogadókban.
Az ital,
a napi négy-öt liter, megette a máját, a szívét és a veséjét. Az első csöngetés
1929-ben berregett. Akkor válságos állapotba került, s felgyógyulása után
mélázó mosollyal emlegette: „A kaszás már a küszöbön ólálkodott, de nem
eresztettem be.” Egy ideig nem is ivott: otthon tett-vett, zavarta a
házimunkát, dörmögve, helyét soha nem lelve. Egyszer aztán felhúzta szürke
felöltőjét, és ellátogatott a régi kedves helyekre, ahol Madách szerint a
kedvesedés perceiben „piros pofák közt hercegek leszünk”. Merengve nézegette a
poharában gyöngyöző italt, és a hosszú önmegtartóztatás után végre kellemes
perceket élt át. Az éji hírforrások láthatatlan csőpostáin végigfutott a hír:
Gyula bácsi újra iszik. 1932 nyarán aztán már annyira rosszul érezte magát,
hogy befeküdt Lévi Lajos kórházába. Léviben nagyon bízott. A tudós orvos
megpróbált komolyan beszélni vele. „Meggyógyítlak. De ha úgy, mint szoktad, kiszököl a kórházból, soha ide vissza nem jöhetsz.” Két hét
múlva üresen találták az ágyát. Éjjel tért vissza. Csöngetett. A portás
kinyitotta a kémlelőt, és a főorvosi parancs értelmében nem nyitott ajtót.
Gyula bácsi hatalmas ökleivel döngette a tölgyfa kaput, a betegek felébredtek,
de a kapus a kulcsot nem fordította meg a zárban. Akkor Krúdy sarkon fordult,
eltűnt az éjszakában, és csak napok múlva tért haza, az óbudai Templom utcai
lakásba. Életében először történt, hogy nem hunyászkodtak meg előtte. Egy
kicsit akkor halt meg.
II. Otthon
A Krúdy
Gyuláról szóló emlékezésekben az író ott található a London Szálló éttermében,
a kiskocsmák piros abroszos asztalai mellett, a régi orfeum éjszakai
zajlásában, az egykori szerkesztőségek ásításra ingerlő, hosszú, sötét
folyosóin, barátságos leányok házában, ahol a belépéskor nem kell meghívót
felmutatni, füstös kártyatermekben, nyűtt arcú, kivörösödött szemű játékosok
között, továbbá jellegtelen szállodai szobában, ahol napfényes reggel
készülődik a lefekvésre – mondom, mindenütt feltűnik szálfa alakja, csak a
lakásában nem. Krúdy otthoni életéről alig akad feljegyzés; igaz, mindig úton
volt, otthon nem is kereste őt senki, csak postás vagy végrehajtó.
Az Üres
a fészek megjelenése idején (1897) a tizenkilenc éves novellista és
hírlapíró a Gyöngytyúk utcában (ma Gyulai Pál utca) bérelt hónapos szobát egy
szabómesternél; kikötötte, hogy a főbérlő mindennap köteles kivasalni a
ruháját. Abban az időben többször változtatta hónapos szobáit, de mindig a
kerületen belül. Budapesten is sokáig ragaszkodott az odahaza megkedvelt
kisvárosi csendhez, a néptelen utcán zötykölődő társzekerek hangjához, a
muskátlis ablakokhoz, a leánderes udvarokhoz, Nyíregyházát kereste a
Józsefvárosban. Hamarosan törzsvendég lett a környék ivóiban, megszerezte a
kocsmárosok és a vendégek megilletődött respektusát, nem írói tehetsége, hanem
gyorsan ütő óriási tenyere révén.
Még jóval
a nagykorúsága előtt beleszeretett Spiegler Bellába,
aki Satanella néven írt novellákat. Végül is megkérte
a nála hét évvel idősebb Bella kezét. A házasságkötés után felesége Király utca
(ma Majakovszkij utca) 47. szám alatti lakásába költözött. Az irodalom boudoirjában című kötetben olvassuk, hogy a gyermekifjú
férj eltiltotta feleségét az írástól. És amikor az tilalma ellenére novellát
írt egy hetilapba, Krúdy provokáltatta a szerkesztőt, és pisztolypárbajt vívott
vele.
Hamarosan
kiderült, hogy a hajthatatlan, ellentmondást senkitől el nem tűrő, akaratát
mindenkire ráerőszakoló férfi, nem képes elviselni a családapai és férji
szereppel járó kötelezettségeket. Valóban, Krúdy nem volt olyanfajta ember, aki
estéit odahaza töltve olvasgat, majd tíz óra felé ajkán elnyomva az ásítást,
nyugovóra tér. Időnként napokra eltűnt; eleinte ijedelmet okozva aggódó
feleségének, később az asszony már türelmesen várt; tudta, hogy férje
visszatér. Krúdy gyakran hetekre is elsáncolta magát különféle szállodák – a Royal,
az Astoria, a Meteor – szobáiban, a nyugodt dolgozás ürügyével. Valójában
szabadságvágyát követte. Haza csak látogatóba járt. Csatangoló kandúrtermészete
lévén, csak a házhoz volt hű, párjához soha.
Válása
után újra megnősült; második felesége is gömbölyű, tipegő léptű, apró lábú
galamb volt, amilyen az első. És mind a kettő tanítónő. Váradi Zsuzsival
imádott Margitszigetén lakott, a kastély szép, tágas három szobájában.
(Egyébként a szigeten hosszabb ideig az igazgatósági épületben is volt
szállása, valamint a régi Nagyszállóban és Kisszállóban is. A szigeti sétálók
már egyik épülettel sem találkoznak. A régi szállodákat lebontották, a kastély
és az igazgatósági épület a háborúban pusztult el.)
Szobája a
sétányra nyílt, és ha otthon volt, a hajnali óráktól délig dolgozott. Az óriási
méretű, átfűthetetlen szobában szokta meg, hogy télikabátban írjon, és később
Óbudán is ragaszkodott ehhez a szokásához; csak forró nyári napokon vetette le
bélelt, nehéz kabátját. Kettős ágyban aludt, erről a bútorról messziről
felismerhető volt a szállodai származás. Téglalap alakú, lila csomagolópapirossal befödött asztalnál írt. Az asztalon ott
volt egy kavics, azt régen Zsuzsika hozta ajándékba a papának. Egy bagolyos írókészlet is ott terpeszkedett, de ahhoz soha
hozzá nem nyúlt. Volt külön tintatartója, mindig lila tintával. Ragaszkodott
régi tollszárához, és csak hegyes tollal tudott írni. Amikor asztalhoz ült,
hosszasan gondolkodott, és csak aztán látott munkához. Javítás nélkül, gyorsan
írt. A munkát csak azért hagyta abba, hogy tornásztassa testét, és nagy erővel
ropogtassa ujjait. Fizikailag fáradt el a munkában. Ha elgondoljuk, hogy
ötvenöt éves koráig annyit írt, mint Jókain kívül senki e hazában, ezen nem is
csodálkozhatunk. Könyvtára nem volt, de – az elterjedt közhittel szemben – elég
sokat olvasott, főleg Dickenst, Thackeray-t, Jókait és Mikszáthot. Az
újságokban megjelent cikkeit nem vitte haza, soha említést sem tett róluk.
Cikkeit sem ő, sem. a család nem vágta ki, nem tette el. Könyveit sem őrizte
meg, még azzal sem törődött, hogy szűkebb környezete olvasta-e őket.
Sokat
keresett, de az üzemanyag: a konflis, a kocsmák, egyáltalán: a házas- és
magányos élet keverése nyelte a pénzt. Minden reggel tíz pengő kosztpénzt
adott. Időnként pontosan leírta, mit vásároljon a felesége másnap. Akkoriban
még ragaszkodott a két liter asztali borához; azt Czájlik
üzletéből hozták. Az üvegeket íróasztala elé, az ablakba kellett állítani.
Egészen híg rántottát reggelizett. Legkedvesebb eledele a maga készítette
keverék volt: szardíniát, vajat, hagymát, kemény tojást kevert össze, és
citromlével öntötte le. Marhahúst szeretett enni és káposztát, minden formában.
Édességet soha életében nem evett, gyümölcsöt is csak nagyon ritkán, kivéve a
hámozott diót. Vasárnaponként otthon ebédelt, vacsoraidőben mindig a városban
volt.
Ahogy
hazaérkezett, levetkőzött. Gondosan vigyázott ruhájára. Vendégek ritkán jártak
náluk. Időnként egy-két szerkesztő és a kedvelt Szép Ernő, akinek tréfás meséit
hunyorgó mosolygással hallgatta. Mindig egyedül járt el, asszony nélkül.
Színházba egyetlenegyszer vitte el a feleségét, az Aranyóra bemutató
előadására. De máshova nem jártak együtt. Nagy esemény volt, amikor Magyari
Imre cigányprímás esküvőjén felesége társaságában jelent meg. Moziba talán soha
életében nem ült be.
Egyszer
fejgörcs kínozta, és mozdulatlanul feküdt a díványon. Kislánya, aki hallotta,
hogy édesapja lóversenyen volt, hozzálépett, és aggódó hangon ezt kérdezte:
„Leestél a lóról?” Ez volt az a ritka pillanat, amikor Krúdy nevetett. Mert
csak mosolyogni szokott.
1929-ben
a Közmunka Tanács kitette a családot a kastélyból, és cserébe adta az óbudai
Templom utca 15. számú házban lévő lakást. A bejárat melletti szoba lett
Krúdyé. Ebben az időben sokat kínlódott az ital hiánya miatt, dörmögött,
tett-vett a lakásban, nem találta helyét. S aztán újra ivott, és újra eltűnt,
gyakran napokra, éppúgy, mint egykor, szép ifjúságában. Egyszer egyik
famulusával, R. P.-vel ült egy vendéglőben, és
italozás közben elfogyott a pénze. Megparancsolta R. P.-nek,
menjen el a lakására, másszon be a nyitott ablakon, a kaputól balra, persze
megjelölve, hogy íróasztalának melyik fiókjában van az asszony elől elrejtett
pénze. R. P. éppen behatolóban volt, amikor a rendőr elfogta, bekísérte az
őrszobára, és Krúdynak kellett kiváltania az utasítását híven teljesítő
fiatalembert.
Utolsó
éveiben fonnyadozó kedvvel merengett el az idők változásain, fellépésének
félelmetessége is csökkent, a hatalmas alakját körüllengő varázs is foszlóban
volt. Ebben az időben már többször előfordult, hogy megvárakoztatták
szerkesztőségekben.
1933.
május 11-én délután lefeküdt. Fáradt volt és beteg. Este kislánya bement hozzá,
és megcsókolta a homlokát. „Köszönöm, kicsim!” – ennyit mondott. Reggel holtan
találták. Álmában érte a halál.
Krúdy
rengeteg zsebet varratott ruháira, s mindegyikben pénzt tartott; nyilván abban
a csalfa reményben, hogy valamennyiből csak nem fogy ki egyszerre. Fizetéskor
az egyik lábáról a másikra hintázó pincérnek öt-hat zsebből kotorta ki a számla
összegét, de végül üres lehetett minden zsebe, hiszen ismert dolog, hogy amikor
meghalt, gyertyaláng világított éjjeliszekrényén, mert a villanyt tartozása
miatt kikapcsolta a finom árnyalatok iránt érzéketlen Elektromos Művek.
Ravatala
körül ott volt a két asszony, gyermekei, a rokonok és tisztes távolságra,
mélységes megrendültségben, pajtásai, mert barátai soha nem voltak,
ivópartnerei, társai a betűvetésben: írók és újságírók, pincérek, lump
éjjelezők, pillangók, óbudai kocsmázók és a pesti kávéházi okosok, tipszterek és zsokék, műveiben megörökített világa.
(Kellér Andor: Az élet édes tarkasága.
Bp. 1973, Magvető. 155-170. p.)