Krúdy Gyula otthonai

 

A Krúdy Gyuláról szóló emlékezések­ben az író ott található a London-szálló éttermében, a kiskocsmák pirosterítős ab­rosza mellett, a régi orfeum éjszakai zajlásában, az egykori szerkesztőségek ásításra ingerlő hosszú, sötét folyosóin, barátságos leányok házában, ahol a be­lépéskor nem kell meghívót felmutatni, füstös kártyatermekben, nyűttarcú, ki­vörösödött szemű játékosok között, to­vábbá jellegtelen szállodai szobában, ahol napfényes reggel készülődik a lefek­vésre, — mondom, mindenütt feltűnik szálfaalakja, csak a lakásában nem. Krúdy otthoni életéről alig akad feljegyzés; igaz, mindig úton volt, otthon nem is kereste őt senki, csak postás vagy végre­hajtó.

Az „Üres a fészek” megjelenése idején (1897) a tizenkilenc éves novellista és hírlapíró a Gyöngytyúk utcában (ma Gyulai Pál utca) bérelt hónaposszobát egy szabómesternél; kikötötte, hogy a főbérlő mindennap köteles kivasalni a ruháját. Abban az időben többször vál­toztatta hónaposszobáit, de mindig a kerületen belül. Budapesten is sokáig ragaszkodott az odahaza megkedvelt kis­városi csendhez, a néptelen utcán zötykölődő társzekerek hangjához, a muskátlis ablakokhoz, a leanderes udvarokhoz. Nyír­egyházát kereste a Józsefvárosban. Hama­rosan törzsvendég lett a környék ivóiban, megszerezve a korcsmárosok és a vendé­gek megilletődött respektusát, nem írói tehetsége, hanem gyorsanütő óriási te­nyere révén.

 

Majakovszkij-utca 47. (Gink Károly felvételei)

Krúdy ]ózsefvárosa.

 

Még jóval innen a nagykorúságtól, beleszeretett Spiegler Bellába, aki Satanella néven írt novellákat. Gyakori láto­gatója lett Spieglerék csütörtöki fogadásai­nak, ott sok nevezetes íróval és művésszel, találkozott. Végülis megkérte a nála hét évvel idősebb Bella kezét. A házasság­kötés után felesége Király utca 47. (ma Majakovszkij-utca) szám alatti lakásába költözött. Egy régi, szecessziós-ízű iro­dalmi pletykakönyvben, az „Irodalom boudoirjában” című kötetben olvassuk, hogy a gyermekifjú-férj eltiltotta felesé­gét az írástól. És amikor az tilalma elle­nére novellát írt egy hetilapba, Krúdy provokáltatta a szerkesztőt és pisztoly­párbajt vívott vele.

Hamarosan kiderült, hogy a hajthatat­lan, ellentmondást senkitől el nem tűrő, akaratát mindenkire ráerőszakoló férfi, nem képes elviselni a családapai és férji szereppel járó kötelezettségeket. Valóban, Krúdy nem volt olyanfajta ember, aki estéit odahaza töltve olvasgat, majd tíz óra felé ajkán elnyomva az ásítást, nyu­govóra tér. Kedvteléseiben, hajlamai kö­vetésében semmiféle kötöttség nem gátol­hatta őt. Időnként napokra is eltűnt; eleinte ijedelmet okozva aggódó feleségé­nek, ám később az asszony már türel­mesen várt: tudta, hogy férje visszatér. Krúdy gyakran hetekre is elsáncolta magát különféle szállodák — a Royal, az Astoria, a Meteor — szobáiban a nyu­godt dolgozás ürügyével. Valójában sza­badságvágyát követve. Haza csak látoga­tóba járt. Csatangoló kandurtermészete lévén, csak a házhoz volt hű, párjához soha.

Válása után újra megnősült: második felesége is gömbölyű, tipegő léptű, kislábú galamb volt, amilyen az első. És mind a kettő tanítónő. Váradi Zsuzsival imádott Margitszigetjén lakott, a kastély szép, tágas három szobájában. (Egyébként a szigeten hosszabb ideig az igazgatósági épületben is volt szállása, valamint a régi nagyszállóban és kisszállóban is. A szigeti sétálók ma már egyik épülettel sem talál­koznak. A régi szállodákat lebontották, a kastély és az igazgatósági épület a hábo­rúban pusztult el.)

Szobája a sétányra nyílt és ha otthon volt, a hajnali óráktól délig dolgozott. Az óriási méretű, átfűthetetlen szobában szokta meg, hogy télikabátban írjon és később Óbudán is ragaszkodott ehhez a szokásához; csak forró nyári napokon vetette le bélelt, nehéz kabátját. Kettős ágyban aludt, erről a bútorról messziről felismerhető volt a szállodai származás. Téglalap alakú, lila csomagolópapirossal befödött asztalnál írt. Az asztalon ott volt egy kavics, azt régen Zsuzsika hozta aján­dékba a papának. Egy bagolyos írókészlet is ott terpeszkedett, de ahhoz soha hozzá nem nyúlt. Volt külön tintatartója, mindig lila tintával. Ragaszkodott régi tollszárá­hoz és csak hegyes tollal tudott írni. Ami­kor asztalához ült, hosszasan gondolko­zott és munkához csak jó idő után kez­dett. Javítás nélkül, gyorsan írt. A mun­kát csak azért hagyta abba, hogy tornáz­tassa kezét és nagy erővel ropogtassa ujjait. Fizikailag fáradt el a munkában. Ha elgondoljuk, hogy ötvenöt éves koráig annyit írt, mint Jókain kívül senki e hazában, ezen nem is csodálkozhatunk. Könyvtára nem volt, de az elterjedt köz­hittel szemben elég sokat olvasott, főleg Dickenst, Thackerayt, Jókait és Mikszáthot. Az újságokban megjelent írásait nem vitte haza, soha említést se tett róluk. Cikkeit sem ő, sem a család nem vágta ki, nem tette el. Könyveit sem őrizte meg, még azzal sem törődött, hogy szűkebb környezete olvasta-e őket.

Sokat keresett, de az üzemanyag: a konflis, a kocsmák, egyáltalán a házas­sági állapot és a magányos férfi élet­módjának keveréke nyelte a pénzt. Minden reggel tíz pengő kosztpénzt adott. Időn­ként pontosan leírta, mit vásároljon a fele­sége másnap. Akkoriban még ragaszko­dott a napi két liter asztali borához; azt Czajlik üzletéből hozták ki. Az üvegeket íróasztala elé, az ablakba kellett állítani. Egészen híg rántottát reggelizett. Legkedvesebb eledele a magakészítette keve­rék volt: szardíniát, vajat, hagymát, keménytojást kevert össze, és azt citrom­lével öntötte le. Marhahúst szeretett enni és káposztát, minden formában. Édes­séget soha életében nem evett, gyümöl­csöt is csak nagyon ritkán, kivéve hámo­zott diót. Vasárnaponként ebédelt ott­hon, vacsoraidőben mindig a városban volt.

Ahogy hazaérkezett, levetkőzött. Pedán­san vigyázott ruhájára. Vendégek ritkán jártak náluk. Időnként egy-két szerkesztő, és a kedvelt Szép Ernő, akinek tréfás meséit hunyorgó mosolygással hallgatta. Mindig egyedül járt el, asszony nélkül. Színházba egyetlenegyszer vitte el fele­ségét, az „Aranyóra” bemutató előadá­sára. De máshová se jártak együtt. Nagy esemény volt, amikor Magyari Imre cigányprímás esküvőjén felesége társasá­gában jelent meg. Moziba talán soha éle­tében nem ült be.

Egyszer fejgörcs kínozta és mozdulat­lanul feküdt a díványon. Kislánya, aki hallotta, hogy édesapja a lóversenyen volt, hozzálépett és aggódó hangon ezt kér­dezte: „Leestél a lóról?” Ez volt az a ritka pillanat, amikor Krúdy nevetett. Mert csak mosolyogni szokott.

Az utolsó stáció ... Templom u. 15.

Amikor 1929-ben megbetegedett, Lévy doktor eltiltotta az ivástól és valóban, egy évig nem nyúlt borospohárhoz. Akkori­ban a Közmunka Tanács kitette a csalá­dot a szigeti kastélyból és cserébe adta az óbudai Templom utca 15. számú házban levő lakást. A bejárat melletti szoba lett Krúdyé. Ebben az időben sokat kínlódott az ital hiánya miatt, dörmögött, tett-vett a lakásban, nem találta a helyét. S aztán újra ivott és újra eltűnt gyakran napokra, éppúgy, mint egykor szép ifjúságában. Egyszer egyik famulusával, R. P.-vel ült egy vendéglőben és italozás közben el­fogyott a pénze. Megparancsolta R. P.- nek, menjen el lakására, másszon be a nyitott ablakon, a kaputól balra, persze, megjelölve, hogy íróasztalának melyik fiókjában van az asszony elől elrejtett pénze. R. P. éppen behatolóban volt, amikor a rendőr elfogta, bekísérte az őrszobára és Krúdynak kellett kiváltania az utasítását híven teljesítő fiatalembert.

Utolsó éveiben fonnyadozó kedvvel merengett el az idők változásain, fellépé­sének félelmetessége is csökkent, hatalmas alakját körüllengő varázs is foszlóban volt. Ebben az időben már többször előfordult, hogy megvárakoztatták szerkesztőségek­ben.

*

1933. május 11-én délután lefeküdt. Fáradt volt és beteg. Este kislánya be­ment hozzá és megcsókolta a homlokát. „Köszönöm, kicsim!” — ennyit mondott. Reggel holtan találták. Álmában érte a halál. Ravatala körül ott volt a két asszony, gyermekei, a rokonok és tisztes távolságra, mélységes megrendültségben pajtásai, mert barátai soha nem voltak, ivópartnerei, társai a betűvetésben: írók és újságírók, pincérek, lump éjjelezők, pillangók, óbudai kocsmázók és pesti kávéházi okosok, tipszterek és zsokék, műveiben megörökített világa.

Kellér Andor

 

(Képes Magyarország, 1956/2. /február/ 14-15. p.)