KELLÉR ANDOR

 

KRÚDY GYULA EMLÉKEZETE

 

Tizennyolc éves, a mesterség imádatától szüntelenül magas lázban didergő hírlapíró voltam, és azzal tüntetett ki a bekötött szemű szerencse, hogy az imádott Krúdy Gyulával ket­tesben búslakodhattam egy budai kiskocsma pirosterítékes asz­tala mellett. Krúdy a kocsmában, az ital-teremtette lebegő álla­potban alkotott; ott soha nem írt, még csak nem is jegyzett; mélázó, csöndes poharazás közben születtek meghökkentő ké­pei, látomásos leírásai, tájakat és embereket elővarázsoló, ritka érzékletességű hasonlatai. Mire hazatért és íróasztalához ült, már készen futottak ki keze alól az apró, gyöngybetűs, lilatin­tás sorok a papirosra. Ámde nem szeretett egyedül időzni az ivóban; kellett egy élőlény, aki a vajúdó teremtés pihenő per­ceiben szót vált vele, egy statiszta, aki mellette lélegzik. Ezért cipelt mindig valakit magával; többnyire Oszkár bácsit, a derék hivatásos állatkerti mesemondót, akinek időnként, az öreg, pá­rás Rudasfürdő langyos medencéjében megengedte, hogy mesél­jen neki; mondja el Hamupipőke vagy a Piroska és a farkas kevéssé bonyodalmas históriáját. A kocsmázó társ előtt egyet­len szót sem ejtett arról, ami foglalkoztatta; ismétlem, csak embertársra volt szüksége; akkor ez a statiszta én voltam. így telt el két nap ott, már harmadnapja támaszkodtunk az asztalra; csütörtökön este vezetett el az ivóba Gyula úr (Gyula úrnak vagy Gyula bácsinak szólították őt ismerősei), és vasárnap dél­után még mindig fröccsöztünk, módjával, ritkán emelve fel a poharat, de a mozdulatban, ahogyan az ember a pohárért nyúlt, szertartásosság és áhítat keveredett. (Ezt a mozdulatot a fiatal­ember simulékony utánzási készségével ott lestem el tőle.) Már nagyon-nagyon feszült bennem az idegesség; képzelhetően ag­gódó szüléimét a Tabánban nem nagyon kedvelt telefon hiányá­ban nem tudtam értesítem, a szerkesztőség sem tudott hollé­temről. Jómagam alig-alig ejtettem egy-egy szót; ő meg csak bólogatott. Az idő megállt; csak az ismétlődő sötétségek szorongó számolása figyelmeztetett, hogy itt van már a Budán oly különösen álmosító vasárnap délután. Krúdy néha szundított egyet; percekig az asztalra dőlve horkolt, majd riadtan feléb­redt, látszólag tökéletesen kialudva. Hogyan lehetne innen el­menekülni? Nem is mertem indítványozni, hogy távozzunk,^rész­ben a mélységes tisztelet, részben — hadd mondjam meg őszin­tén — a gyáva félelem miatt. Hiszen jól tudtam, hogyan vert meg kötekedő huszártiszteket és snájdig rendőrkapitányokat ez a bivalyerejű, inas, izmos, óriások országából idetévedt férfi. Amikor újra bóbiskolni kezdett, s feje lehanyatlott, lábujjhe­gyen, óvakodó macskaléptekkel iszkoltam kifelé. Már az ajtó közelében lehettem, amikor legfeljebb húsz centiméterrel a fe­jemtől egy borosüveg csattant szét a falon, ijesztő csörömpö­léssel. Megrezzenve fordultam vissza. Krúdy szeméből barnás láng csapott fel. Mutatóujjával hívott:

— Vissza!

Szerényen elfoglaltam helyemet, és többé nem is esett szó kisompolygási kísérletemről. S aztán estig csak hallgattunk.

Mindezt csak azért kellett elöljáróban elmondanom, hogy megjelenítő formában tanúskodjak: micsoda hajthatatlan, vitát sem asszonytól, se férfitól nem tűrő, akaratát mindenkire rá­erőszakoló, egyetlen vasdarabból kiöntött keménységű ember volt ő. Se család, se szerelem, se barátság nem fékezhette kedv­telésében, hajlamai követésében.

Minthogy voltaképpen kötöttségei sem voltak, magányosan sétálta végig földi útját.

Manapság, amikor író sugárzása még elevenebb, mint életében volt, elmondhatjuk, hogy senki sem tud semleges ma­radni iránta. Az olvasó vagy bűvkörébe kerül, megperzselődik lángjától, és imádója lesz, vagy közönyösen ásítozik, mondván: „Krúdy” műveiben nem történik semmi, még csak világnézete sincs.” Persze, hideg aggyal kieszelt bonyodalom és váratlan fordulat hiányzik műveiből, de ad helyette a Krúdy-életmű va­lami egészen mást: körképet a huszadik század első évtizedei­ből. Száz év múlva az olvasó értesül belőlük; hogyan élt, ivott, evett, rajongott és gyűlölt, és miképpen egyezkedett ki félmeg­oldásokkal itt az úgynevezett úri osztály és árnyékában a hozzátörleszkedő polgárság csak percekkel a régi rendet maga alá temető dübörgő földindulás előtt. A regényes félmúltat idéző álmatag írások papírra vetője a legreálisabb kor- és arcképfestő és egyben ítélethirdető, — bár soha úgynevezett tanulságot nem vont le, mert csak kifejezte a valóságot, a többit egy kézlegyin­téssel az olvasóra bízta.

Az antikváriumok lelkes könyvimádó elárusítói igazolhat­ják, milyen sokan, százan és százan gyűjtik Krúdy műveit. Krúdy-kötet tíz percig sem pihenhet a polcon, rögtön vásárlóra talál. A szenvedélyes gyűjtők sietve megismerkednek egymás­sal, és duplumaikat cserélgetik. Például: számon tartják, kinek van „Aranybányá”-ja. Ezt a kétkötetes regényét 1901-ben írta, huszonhárom éves korában. Persze az akkori időben ez a regény vajmi kicsiny példányszámban jelent meg. Az író tiszteletpél­dányait egy boros éjszakán gavallérosan szétosztotta cimborái között, s aztán évekig hasztalanul hirdette a lapokban, hogy keresi az „Aranybányá”-t, soha nem jutott hozzá, nem lapozhatta át ifjúkori elfogyott munkáját. Aligha lehet ma már fellelni az „Üres a fészek”, az „Álmok hőse”, „A Tegnapok ködlovagjai” című könyveit, rendkívül ritkák az egykori Mozgó-könyvtár­ban megjelent kis írásai, hiszen a kis füzetek még inkább elkal­lódtak, mint a testes, gondosabban megóvott könyvek. Rajongói persze arról is tudtak, hogy az „Asszonyságok díja” 1920. évi kiadásának van egyetlenegy illusztrált példánya, a kliséket a könyv elkészülte után eltörték, és így ennek az unique-nak a gyűjtők szemében elképesztően nagy az értéke.

Örök titok, hogy ez az író, aki állandóan „forgalomban” volt, akiről a nap bármely órájában számosán meg tudták mon­dani, hogy éppen hol tartózkodhatik, mikor írt. Még hozzá több mint százhuszonöt kötetet. Nem is szólva az újságokban rejtőző, még kiadásra váró temérdek írásáról. Soha nem jegyzett fel semmit, soha nem érdeklődött semmiről; mégis mindent tudott. Ideje, hogy arcképét letisztítsuk a rárakódott portól. A köztudat megőriz egy hangot, egy gesztust, egy magatartást, s végül félre­értések tömegéből és az egyszerűsítésre való hajlamosságból ki­alakul egy emberi portré. Krúdyt is elérte a végzet: a zuhogó áradással ömlő emlékezések olajnyomattá fakították arcképét. Persze nehéz róla írni. Aki a Krúdy-tartományba érkezik, az ne­hezen szabadul bűvöletéből, és a méltatok, az emlékezek írásai maguk is krúdyssá válnak. Mégis milyen volt ez az író, aki ta­lán legsűrítettebben élt kortársai körül, mintha minden ízt meg akart volna kóstolni, érezvén, hogy az élet kapuja milyen korán csukódik be mögötte.

Hogyan élt pajtásai között? Néhány kiskocsma, első­sorban a Mélypince, nemcsak álomszövéseinek színtere, hanem pihenője is volt. Az asztalnál úgy telepedett le, mint aki céljá­hoz érkezett. Néha csak két-három órára foglalta el az asztal­főt; máskor napokig ott ragadt. A danászást utálta, a részegség­től fröcskölő-beszédű embereket szemvillantással parancsolta ki.

A hírre, hogy az ivóba érkezett, hívei köréje gyűltek. Erőt me­rítő, nyugalmat árasztó helyek voltak ezek a kiskocsmák. Sze­rette a borozó társaságot, ahol az italos testvériség egy-két liter után a barátság és megértés pirosságát festi a nyűtt arcokra; mily más itt a légkör hőfoka, mint ott, ahol a gúnyolódásra, el­lentmondásra serkentő feketekávét isszák. Elrendelte, hogy asz­talánál egydecis kispoharak legyenek; a felhevült ivók hado­násznak, és nem szenvedhette, ha a pirosterítős abrosz italfol­toktól tarkállik.

A Krúdy-asztalnál esetek, úgynevezett sztorik, alig-alig hangzottak el. Inkább csak megemlítettek valamit. Aki éppen a városból érkezett, hírt hozott: lap-alapításra készülődnek, va­laki halmozást talált el a lóversenyen, esetleg főpincér-változást jelentettek valamely vendéglőből. Mozgás támadt olyankor is, ha „iható” bor érkezett Kéhlyhez, Peyerlihez vagy esetleg egy pesti kocsmába.

Krúdy ritkán szólt. Irodalomról soha. Azt hiszem, írótársai munkáit egyáltalán nem olvasta. Olyasmire figyelt fel, hogy va­laki sok pénzt nyert az Otthonban, az írók klubjában. Vagy rab­lás, raffináltan kieszelt sikkasztás történt, s azt is meghallgatta, ha párbajoztak valahol; ilyenkor még a részletek is láthatóan érdekelték.

Sohasem csodálkozott, viszont nem is unatkozott. Maga­választotta cimboráit kedvelte; ha valaki napok óta hiányzott, elmaradt, kérdezett róla. Tűnődve ült; ám amikor már végleg úgy látszott, hogy nem figyel a beszélőre, megszólalt, és kiderült, hogy egy pillanatig sem volt távol. Idők múltával mintha min­denki ismerte volna a másik gondolatát. Inkább csak bólogat­tak, és szemjátékból értették meg egymást. Jelbeszéddel érint­keztek, és sokat, kiadósan hallgattak. Így ült a lelkes, barokkos prózájú, szenvedélyes Várkonyi Titusszal, a pesti kövezeten kal­lódó, szíves, jóakaratú Kállay Pistával, a mérges, vörösorrú Herczeg szerkesztővel és Hargitay Istvánnal, az egyetlennel, aki­vel az életben írói módszeréről, témáiról beszélt. Az is csak egy­szer történt: Nyíregyházán, amikor meglátogatta szülei sírját, és sétálgatva a halottak kertjében, megrendültségében kivétele­sen vallomásos pillanatai támadtak.

A Görög utca és Fehérsas utca sarkán szerénykedő kis ivó­ban horgonyzott le többnyire: ott pihent két szerkesztőségi lá­togatás vagy egyéb sürgős, tehát következetesen elodázott teendő között. A kis vendéglő szobácskájában bor, levendula és a kert akácainak illata keveredett, és a fehérre meszelt falak között néha óráikig el tudta nézegetni a pirosterítős asztal egy-egy italfoltját.

Szerb Antal írja róla, hogy pénzt akart keresni, ehe­lyett remekművet írt. Életformája — a konflis, a vendéglő és a sok egyéb — nyelte az üzemanyagot. Gyakran volt pénze, de mindig csak rövid ideig. Amikor valaki elkeseredettségében megvallotta neki, hogy öngyilkos akar lenni, legyintett: „Nem érdemes. Halott embernek nincs dohánya.”

Egyszer Ungvárott járt, reggel felé a füsttel pállott kávé­házban kínos pénzzavara támadt. Néhány sort vetett egy levél­papírra, s átküldte az ott lakó Vidor Marcell amatőr-poétának: „...Kérlek, küldj húsz koronát. Holnap délben megfizetem őt!’' Annyira hiányzott neki a pénz, hogy megszemélyesítette nagy ő-vel. A „Vörös postakocsi” megjelenéséig könyveit kis példányszámban nyomták, azok is alig fogytak. Nem lehettek kelendőek ezek a művek, mert ahogy akkoriban megállapította róla a nyájas olvasó: nincs bennük cselekmény. Ám az értők, az ínyencek már akkor is lelkesedtek a hullámos lejtésű ma­gyar prózáért, a képzeletet megmozgató, érzékletes, pompás ké­pekkel zsúfolt mesteri mondatokért. Már gyűltek, gyülekeztek a hívők, akikből ma oly sokat ismerünk. Mert a Krúdytól meg­mámorosodott olvasók száma igen nagy. Felmegy az ember egy orvoshoz, megméreti a rakoncátlankodó vérnyomását, s a köny­vespolcon több mint száz Krúdyt talál. A beteg és az orvos te­kintete egyetértően villan össze. És az orvos így szól: „Az lenne szép feladat, kiírni, könyvben megjelentetni Krúdy legszebb ha­sonlatait, képeit. Igaz-e?” Az írónak egy másik imádója azt kutatja, kik voltak Krúdy modelljei. Mert azt mindenki tudja, hogy Szindbád, Rezeda Kázmér és Nagybotos maga az író, va­lamint azt is, hogy Alvinczy az Szemere Miklós. De már az es­peres körül fellángol a vita: az egyik azt hiszi, Mikes Lajos, a másik Gáspár Imrére esküszik, és így tovább. Abban tulajdon­képpen mindenki megegyezik, hogy az egész Krúdy-életmű, a történelmi regények kivételével, önéletrajz. A legáhítatosabb imádója azonban az a deresedő hajú debreceni férfiú, aki hu­szonöt év óta minden adatot összegyűjt Krúdyról, és amikor meghallotta, hogy az író egyszer az életben elbeszélgetett egy szobaasszonnyal, valamelyik Tolna megyei kisvárosban, odauta­zott, és kifaggatta a megöregedett nénikét, vajon miről is cse­vegett akkor Szindbáddal, a hajóssal.

Jól keresett? Egy könyökvédővel dolgozó, öregsé­gére gondoló kishivatalnok nyilván pontosan beosztotta volna Krúdy Gyula írói tiszteletdíját. Ámde a sajtó akkori nevezetességei, a bankelnökkel cinkosi mosolyt váltó közgazdasági szer­kesztők, a telekkel spekuláló fővárosi rovatvezetők vagy az ügyes színpadi mesterek mellett neki csak kolduskenyér jutott. A kiadóhivatalok fontoskodó és nagyképű uraival állandóan hadilábon állt; de furcsa társaság is volt az ám. A főnök kegyei­ben sütkérezve a bőkezűen megállapított fixfizetés és egyéb já­randóságok bástyái mögül különös kettősséggel méregették az utalvánnyal, sőt — borzasztó! — előlegcédulával jelentkező írót. Egyrészt lenézték benne az élhetetlen mihasznát, másrészt olcsó kis okosságukat szerették volna kompenzálni a szellem embe­rével szemben. Krúdytól, mint mindenki, ők is féltek, ismerve rabiátus természetét, irtózatos erejét... Így történt meg, hogy amikor egyszer feltűnt az utcán szálfa alakja, Fejes igazgató fé­nyes nappal elsötétítést rendelt el az Athenaeum Miksa utcai frontján, lezárták az ajtókat, és odabent visszafojtott lélegzet­tel szorongtak, amíg az író a kilincset rázta, majd elúnva a hasztalan kísérletezést, eltávozott. Így esett, hogy elfáradva a cikkezésben, előleghajszában, szerkesztőségi várakozásban, mint országosan ismert nevű író, alkalmi könyvügynöknek csapott fel. Társult egy mozgékony férfiúval, elutazott pátriájába, a Nyírségbe, ott letelepedett egyik atyafia kúriájába, és könyv-vásárlásra felszólító névjegyeket küldözött szét társával. Né­hány hétig tartott a hasznos kirándulás, eladták a Zilahy-, Ka­rinthy-, Csathó-, Móricz- és Surányi-sorozatokat, s amikor a ki­adókkal elszámolt, kiderült, hogy jobb üzlet volt akkor eladni, mint írni a könyvet.

Hűvösen és pontosan ismerte világát, ezért mene­kült tőle. Időnként furcsán menekült. Például betessékelte Tá­bori Kornél szerkesztőt egy gumikerekűbe, és odaszólt a kocsis­nak: „Balatonfüredre!” Nem volt ott semmi dolga, csak hal­lotta, hogy ízletesen, mócsingós húsból készítik a borjúpörköl­tet. Roppant fontosnak tartván a kis dolgokat, az étkezés ügyét sem tekintette jelentéktelenségnek. Bár általában marhahúst szeretett fogyasztani tormával, nagyritkán kirándult egyéb éte­lek világába is. A füredi borjúpörköltön tűnődve, tíz napig ko­cogtak az úton, sűrűn megpihenve, poharazgatva a fogadók­ban.

Az ital, a napi négy-öt liter, megette a máját, a szívét és a veséjét. Az első csöngetés 1929-ben berregett. Akkor válságos állapotba került, s felgyógyulása után mélázó mosollyal emle­gette: „A kaszás már a küszöbön ólálkodott, de nem eresztettem be.” Egy ideig nem is ivott: otthon tett-vett, zavarta a házimun­kát, dörmögve, helyét soha nem lelve. Egyszer aztán felhúzta szürke felöltőjét, és ellátogatott a régi kedves helyekre, ahol Madách szerint a kedvesedés perceiben „piros pofák közt her­cegek leszünk”. Merengve nézegette a pohárban gyöngyöző italt, és a hosszú önmegtartóztatás után végre kellemes perce­ket élt át. Az éji hírforrások láthatatlan csőpostáin végigfutott a hír: Gyula bácsi újra iszik. 1932 nyarán aztán már annyira rosszul érezte magát, hogy befeküdt Lévi Lajos kórházába. Léviben nagyon bízott. A tudós orvos megpróbált komolyan beszélni vele. „Meggyógyítlak. De ha úgy, mint szoktad, kiszököl a kór­házból, soha ide vissza nem jöhetsz.” Két hét múlva üresen ta­lálták az ágyát. Éjjel tért vissza. Csöngetett. A portás kinyi­totta a kémlelőt, és a főorvosi parancs értelmében nem nyitott ajtót. Gyula bácsi hatalmas ökleivel döngette a tölgyfakaput, a betegek felébredtek, de a kapus a kulcsot nem fordította meg a zárban. Akkor Krúdy sarkonfordult, eltűnt az éjszakában, és csak napok múlva tért haza, az óbudai Templom utcai lakásba. Életében először történt, hogy nem hunyászkodtak meg előtte. Egy kicsit akkor halt meg.

Krúdy rengeteg zsebet varratott a ruháira, s mindegyikben pénzt tartott; nyilván abban a csalfa reményben, hogy vala­mennyiből csak nem fogy ki egyszerre. Fizetéskor az egyik lá­báról a másikra hintázó pincérnek öt-hat zsebből kotorta ki a számla összegét, de végül üres lehetett minden zsebe, hiszen ismert dolog, hogy amikor meghalt, gyertyaláng világított éjjeli- szekrényén, mert a villanyt tartozás miatt kikapcsolta a finom árnyalatok iránt érzéketlen Elektromos Művek.

 

(Kortársak nagy írókról. Második sorozat.
Bp. 1956, Művelt Nép. 311-317. p.)