Egy képeslap mellé

Emlék Krúdyról

A KÖRÚTON pillantottam meg; rákvörös arcáról, sűrű fehér hajá­ról és még mindig kaján moso­lyáról ismertem fel. Igen, ez Poldi.

A Mélypince nevű négyszáz esz­tendős ivó utolsó gazdája. A ke­gyetlen sietséggel lebontott Tabáné­ban a Görög-utca és Fehérsas-utca sarkán szerénykedett a kis földszintes ház. Két kis szobájá­ban bor, levendula és a kert akácainak illata keveredett, s a pirosterítős asztalok, valamint a fehérre me­szelt falak között jól érezte magát Krúdy Gyula. Ezen a helyen horgonyzott le; ott pihent két szerkesztőségi látogatás, vagy egyéb sürgős, tehát következetesen elodázott teendő között.

Most pedig Poldi bácsi, az akkor már Kr. Gy.-tól is bácsizott kocsmáros itt áll előttem testi valóságában, igaz megrokkantan, kissé roggyanó térdeikkel, ziháló hanggal. Az arco­mat tapogatja: te vagy az? Időtlenül, ittfelejtve, botjára támaszkodva ácsorog a zajos körúton. Közben taksálva méregetem, mintha egy kidöntött öreg tölgy évgyűrűit számolgat­nám. Olvas a szemeimben és kimondja: — Nyolcvanöt éves vagyok. És ekkor előveszi az elkopott, megviselt Mélypince-képeslapot. Hátlapján Krúdy gyöngybetűi: »Bizonyítvány. Ezennel bizonyítom, Krausz Poldi Mélypincéhez címzett vendéglőjében életem szép napjait és éjszakáit töltöttem. Krúdy Gyula.« A képeslapot elkérem közlésre. És míg hazakísérem, Róla beszélünk, az íróról, akinek nemcsak kocsmárosa, de szesztestvére és hívője is volt.

Igen, Poldi bácsi, emlékszem. Letisztítottam a képet a rárakódott portól. A köztudat meg­őriz egy hangot, egy gesztust, egy maga-tar­tást és végül félreértéseik tömegéből és az egyszerűsítésekre való hajlamosságból ki­alakul egy emberi portré. Krúdyt is elérte a nagyok végzete: a zuhogó áradással ömlő em­lékezések olajnyomattá torzították arcképét.

NOS, ÜLTEM ASZTALÁNÁL (majdnem azt írtam: lábainál). A Mélypince volt pihe­nője, ahol hosszabban szeretett időzni. Soha nem sietett; de ott úgy telepedett le, mint aki céljához érkezett. Néha csak két-három órára foglalta el az asztalfőt; máskor napo­kig ottragadt. A danászást utálta, a részegség­től fröcskölő beszédű embereket szemvillantással parancsolta ki s azok nyomban iszkoltak is. A hírre, hogy az ivóba érkezett, hívei köréje gyűltek. Erőt merítő, nyugalmat árasztó hely volt az; alkalmas az elvontságra, ahogy ma a szabadságra induló osztályvezető mon­daná: »kikapcsolódásra«. Szerette a borozó társaságot, ahol az italos testvériség egy-két liter után a barátság és megértés pirosságát festi a nyűtt arcokra; mily más itt a légkör hőfoka, mint ott, ahol a gúnyolódásra, ellent­mondásra serkentő feketekávét isszák. Elren­delte, hogy asztalánál egydecis kispoharak le­gyenek; a felhevült ivók hadonásznak és nem szenvedhette, ha a pirosterítős abrosz ital­foltoktól tarkállik.,

A Krúdy-asztalnál esetek, úgynevezett sztórik alig-alig hangzottak el. Inkább csak megemlítettek valamit. Aki éppen a városból érkezett, hírt hozott: lapalapításra készülőd­nek, valaki halmozást talált el a lóversenyen, esetleg főpincérváltozást jelentettek valamely vendéglőből. Mozgás támadt olyankor is, ha »iható« bor érkezett Kéhlyhez, Peyerlihez, vagy esetleg egy pesti kocsmába.

Krúdy ritkán szólt. Irodalomról soha. Azt hiszem, írótársai munkáit egyáltalán nem ol­vasta. Olyasmire figyelt fel, hogy valaki sok pénzt nyert az Otthonban, vagy rablás, raffináltan kieszelt sikkasztás történt és azt is meghallgatta, ha párbajoztak valahol s ilyen­kor még a részletek is láthatóan érdekelték. Soha nem csodálkozott, viszont nem is unat­kozott és magaválasztotta baráti körét ked­velte; ha valaki napok óta hiányzott, elma­radt, kérdezett róla. Tűnődve ült; ám ami­kor már végleg úgy látszott, hogy nem figyel a beszélőre, megszólalt és kiderült, hogy egy pillanatig sem volt távol. Idők múltával mintha mindenki ismerte volna egymás gon­dolatait. Inkább csak bólintottak és szemjá­tékból értették meg egymást. Jelbeszéddel érintkeztek. És sokat, kiadósan hallgattak.

SZERB ANTAL ÍRJA róla, hogy pénzt akart keresni, ehelyett remekműveket írt. Életformája — a konflis, a vendéglő és a sok egyéb — nyelte az üzemanyagot. Gyakran volt pénze, de mindig csak rövid ideig.

Egyszer Ungvárott járt és reggel felé, a füsttől pállott kávéházban kínos pénzzavara támadt. Néhány sort vetett egy levélpapírra és átküldötte az ottlakó Vidor Marcell amatőrpoétának: »...Kérlek, küldj 20 koronát. Holnap délben megfizetem Őt!« Annyira hiányzott neki a pénz, hogy megszemélyesí­tette nagy ő-vel. A Vörös postakocsi« meg­jelenéséig könyveit kis példányszámban nyomták, azok is alig fogytak. Az értők, az ínyencek már akkor is lelkesedtek a leghullámosabb lejtésű magyar prózáért, a képzeletet megmozgató, érzékletes, pompás képekkel zsúfolt, mesterien kikalapált mondatokért, ám az akkori nyájas olvasó fanyalogva szögezte le ítéletét: »Krúdy írásaiban nem történik semmi«. Persze, hideg aggyal kieszelt olcsó bo­nyodalom és váratlan fordulat hiányzott azokból; de ad helyette a Krúdy-életmű va­lami egészen mást: körképet a huszadik szá­zad első évtizedeiből. Száz év múlva az ol­vasó megismeri belőlük, hogy élt, szeretett, ivott, evett, csalt, lopott, rajongott, gyűlölt és miképpen egyezkedett ki félmegoldásokkal itt az úgynevezett úriosztály és árnyékában a hozzátörleszkedő polgárság, csak perceikkel a régi rendet maga alá temető dübörgő föld­indulás előtt. A regényes félmúltat idéző ál­matag írások papírravetője a legreálisabb kor- és arcképfestő és egyben ítélethirdető, — bár soha úgynevezett »tanulságot« nem vont le, mert csak kifejezte a valóságot, a többit egy kézlegyintéssel az olvasóra bízta, örök titok, hogy ez az író, aki állandóan »for­galomban« volt, akiről a nap bármely órá­jában számosan meg tudták mondani, hogy éppen hol tarózkodhatik, mikor írt? Még­hozzá több mint százhúsz kötetet! Nem is szólva az újságokban rejtőző, még kiadásra váró temérdek pompás írásáról. Írói módszere is megfejthetetlenül titokzatos. Krúdy kézirat­papirost sem tartott soha magánál, utalvá­nyok alá is kölcsönceruzával kanyarította a nevét. Soha nem érdeklődött; mégis mindent tudott.

JÓL KERESETT? Egy könyökvédővel dol­gozó, öregségére gondoló kishivatalnok nyil­ván pontosan beosztotta volna Kr. Gy. írói tiszteletdíjait. Ámde a sajtó akkori neveze­tességei, a bankelnökkel cinkosi mosolyt váltó közgazdasági szerkesztők, egyes telekkel spe­kuláló fővárosi rovatvezetők, valamint ügyes színpadi mesterek mellett nem csak koldus­kenyér jutott. A kiadóhivatalok fontoskodó és nagyképű uraival állandóan hadilábon állt; de furcsa társaság is volt az ám. A főnök kegyei­ben sütkérezve, a szépen megállapított fix-fizetés és egyéb járandóságok bástyái mögül különös kettősséggel méregették az utalvánnyal, sőt borzasztó: előlegcédulával jelentkező írót. Egyrészt lenézték benne az élhetetlen mihasznát, másrészt olcsó kis okosságukat sze­rették volna kompenzálni a szellem emberé­vel szemben. Krudytól félték is, ismerve rabbiátus természetét, irtózatos testi erejét és így történt meg, hogy amikor egyszer feltűnt az utcán szálfa alakja, Fejes igazgató elsöté­títést rendelt el az Athenaeum Miksa-utcai frontján, lezárták az ajtókat és odabenn visszafojtott lélekzettel szorongtak, amíg az író a kilincset rázta, majd elunva a hasztalan kísérletezést, eltávozott. Így esett, hogy elfá­radva a cikkezésben, előleghajszában, szer­kesztőségi várakozásban, mint országosan is­mert nevű író, alkalmi könyvügynöknek csa­pott fel. Társult egy mozgékony férfiúval, el­utazott pátriájába, a Nyírségbe, ott letelepe­dett egyik atyafia kúriájába és névjegyet kül­dözött szét társával. Néhány hétig tartott a hasznos kirándulás, eladták a Zilahy-, Ka­rinthy-, Csathó-, Móricz- és Surányi-sorozato­kat és amikor a kiadókkal elszámolt, ki­derült, hogy jobb üzlet volt akkor eladni, mint írni a könyvet.

HŰVÖSEN ÉS PONTOSAN ismerte vilá­gát, ezért menekült tőle. Időnként furcsán menekült. Például betessékelte Tábori szer­kesztőt egy gumikerekűbe és odaszólt a ko­csisnak: »Balatonfüredre«. Nem volt ott semmi dolga, csak hallotta, hogy ízletesen, mócsingos húsból készítik a borjúpörköltet. Tíz napig elkocogtak az úton, sűrűn megpi­henve, poharazgatva a fogadókban. Rengeteg zsebet varratott ruháira és mindegyikben pénzt tartott; nyilván abban a csalfa remény­ben, hogy valamennyiből csak nem fogy ki egyszerre. Fizetéskor az egyik lábáról a má­sikra hintázó pincérnek öt-hat zsebből ko­torta ki a számla összegét, de végül mégis üres lehetett minden zsebe, hiszen ismert do­log, hogy amikor meghalt, gyertyaláng vilá­gított éjjeliszekrényén, mert a villanyt tar­tozás miatt kikapcsolta a finom árnyalatok iránt érzéketlen elektromos művek.

És most Poldi bácsi szólal meg:

— A képet kérem vissza... Megőrzőm, amíg élek.

A házig értünk, Most csoszog fel a lépcsőn.

KELLÉR ANDOR

 

(Művelt nép, 1954/22. /augusztus 8./ 2. p.)