Egy képeslap mellé
Emlék
Krúdyról
A
KÖRÚTON pillantottam meg; rákvörös arcáról, sűrű fehér
hajáról és még mindig kaján mosolyáról ismertem fel. Igen, ez Poldi.
A Mélypince nevű négyszáz esztendős ivó utolsó gazdája. A
kegyetlen sietséggel lebontott Tabánéban a Görög-utca és Fehérsas-utca sarkán
szerénykedett a kis földszintes ház. Két kis szobájában bor, levendula és a
kert akácainak illata keveredett, s a pirosterítős
asztalok, valamint a fehérre meszelt falak között jól érezte magát Krúdy
Gyula. Ezen a helyen horgonyzott le; ott pihent két szerkesztőségi látogatás,
vagy egyéb sürgős, tehát következetesen elodázott teendő között.
Most pedig Poldi bácsi, az akkor
már Kr. Gy.-tól is bácsizott kocsmáros itt áll
előttem testi valóságában, igaz megrokkantan, kissé roggyanó térdeikkel, ziháló
hanggal. Az arcomat tapogatja: te
vagy az? Időtlenül, ittfelejtve, botjára támaszkodva
ácsorog a zajos körúton. Közben taksálva méregetem, mintha egy kidöntött öreg
tölgy évgyűrűit számolgatnám. Olvas a szemeimben és kimondja: — Nyolcvanöt
éves vagyok. És ekkor előveszi az elkopott, megviselt Mélypince-képeslapot.
Hátlapján Krúdy gyöngybetűi: »Bizonyítvány. Ezennel
bizonyítom, Krausz Poldi Mélypincéhez címzett
vendéglőjében életem szép napjait és éjszakáit töltöttem. Krúdy Gyula.« A képeslapot elkérem közlésre. És míg hazakísérem, Róla
beszélünk, az íróról, akinek nemcsak kocsmárosa, de szesztestvére és hívője is
volt.
Igen,
Poldi bácsi, emlékszem. Letisztítottam a képet a
rárakódott portól. A köztudat megőriz egy hangot, egy gesztust, egy maga-tartást
és végül félreértéseik tömegéből és az egyszerűsítésekre való hajlamosságból kialakul
egy emberi portré. Krúdyt is elérte a nagyok végzete: a zuhogó áradással ömlő
emlékezések olajnyomattá torzították arcképét.
NOS, ÜLTEM ASZTALÁNÁL (majdnem azt írtam:
lábainál). A Mélypince volt pihenője, ahol hosszabban szeretett időzni. Soha
nem sietett; de ott úgy telepedett le, mint aki céljához érkezett. Néha csak
két-három órára foglalta el az asztalfőt; máskor napokig ottragadt.
A danászást utálta, a részegségtől fröcskölő beszédű embereket
szemvillantással parancsolta ki s azok nyomban iszkoltak is. A hírre, hogy az
ivóba érkezett, hívei köréje gyűltek. Erőt merítő, nyugalmat árasztó hely volt
az; alkalmas az elvontságra, ahogy ma a szabadságra induló osztályvezető mondaná: »kikapcsolódásra«. Szerette a borozó társaságot, ahol az
italos testvériség egy-két liter után a barátság és megértés pirosságát festi a
nyűtt arcokra; mily más itt a légkör hőfoka, mint ott, ahol a gúnyolódásra,
ellentmondásra serkentő feketekávét isszák. Elrendelte, hogy asztalánál egydecis kispoharak legyenek; a felhevült ivók hadonásznak
és nem szenvedhette, ha a pirosterítős abrosz italfoltoktól
tarkállik.,
A Krúdy-asztalnál
esetek, úgynevezett sztórik alig-alig hangzottak el.
Inkább csak megemlítettek
valamit. Aki éppen a városból érkezett, hírt hozott: lapalapításra készülődnek,
valaki halmozást talált el a lóversenyen, esetleg főpincérváltozást jelentettek
valamely vendéglőből. Mozgás támadt olyankor is, ha »iható«
bor érkezett Kéhlyhez, Peyerlihez,
vagy esetleg egy pesti kocsmába.
Krúdy
ritkán szólt. Irodalomról soha. Azt hiszem, írótársai munkáit egyáltalán nem olvasta.
Olyasmire figyelt fel, hogy valaki sok pénzt nyert az Otthonban, vagy rablás, raffináltan kieszelt sikkasztás történt és azt is
meghallgatta, ha párbajoztak valahol s ilyenkor még a részletek is láthatóan
érdekelték. Soha nem csodálkozott, viszont nem is unatkozott és
magaválasztotta baráti körét kedvelte; ha valaki napok óta hiányzott, elmaradt,
kérdezett róla. Tűnődve ült; ám amikor már végleg úgy látszott, hogy nem
figyel a beszélőre, megszólalt és kiderült, hogy egy pillanatig sem volt távol.
Idők múltával mintha mindenki ismerte volna egymás gondolatait. Inkább csak
bólintottak és szemjátékból értették meg egymást. Jelbeszéddel érintkeztek. És
sokat, kiadósan hallgattak.
SZERB ANTAL ÍRJA róla, hogy pénzt akart
keresni, ehelyett remekműveket írt. Életformája — a konflis, a vendéglő és a
sok egyéb — nyelte az üzemanyagot. Gyakran volt pénze, de mindig csak rövid
ideig.
Egyszer
Ungvárott járt és reggel felé, a füsttől pállott
kávéházban kínos pénzzavara támadt. Néhány sort vetett egy levélpapírra és átküldötte
az ottlakó Vidor Marcell amatőrpoétának: »...Kérlek, küldj 20 koronát. Holnap délben megfizetem Őt!« Annyira hiányzott neki a pénz, hogy megszemélyesítette
nagy ő-vel. A Vörös postakocsi« megjelenéséig
könyveit kis példányszámban nyomták, azok is alig fogytak. Az értők, az
ínyencek már akkor is lelkesedtek a leghullámosabb lejtésű magyar prózáért, a
képzeletet megmozgató, érzékletes, pompás képekkel zsúfolt, mesterien
kikalapált mondatokért, ám az akkori nyájas olvasó fanyalogva szögezte le
ítéletét: »Krúdy írásaiban nem történik semmi«.
Persze, hideg aggyal kieszelt olcsó bonyodalom és váratlan fordulat hiányzott
azokból; de ad helyette a Krúdy-életmű valami egészen mást: körképet a
huszadik század első évtizedeiből. Száz év múlva az olvasó megismeri belőlük,
hogy élt, szeretett, ivott, evett, csalt, lopott, rajongott, gyűlölt és
miképpen egyezkedett ki félmegoldásokkal itt az úgynevezett úriosztály
és árnyékában a hozzátörleszkedő polgárság, csak perceikkel a régi rendet maga
alá temető dübörgő földindulás előtt. A regényes félmúltat idéző álmatag
írások papírravetője a legreálisabb kor- és
arcképfestő és egyben ítélethirdető, — bár soha úgynevezett
»tanulságot« nem vont le, mert csak kifejezte a valóságot, a többit egy
kézlegyintéssel az olvasóra bízta, örök titok, hogy ez az író, aki állandóan
»forgalomban« volt, akiről a nap bármely órájában számosan meg tudták
mondani, hogy éppen hol tarózkodhatik, mikor írt? Méghozzá
több mint százhúsz kötetet! Nem is szólva az újságokban rejtőző, még kiadásra
váró temérdek pompás írásáról. Írói módszere is megfejthetetlenül titokzatos.
Krúdy kéziratpapirost sem tartott soha magánál,
utalványok alá is kölcsönceruzával kanyarította a nevét. Soha nem érdeklődött;
mégis mindent tudott.
JÓL KERESETT? Egy könyökvédővel dolgozó,
öregségére gondoló kishivatalnok nyilván pontosan beosztotta volna Kr. Gy. írói tiszteletdíjait. Ámde a
sajtó akkori nevezetességei, a bankelnökkel cinkosi mosolyt váltó közgazdasági
szerkesztők, egyes telekkel spekuláló fővárosi rovatvezetők, valamint ügyes
színpadi mesterek mellett nem csak kolduskenyér jutott. A kiadóhivatalok
fontoskodó és nagyképű uraival állandóan hadilábon állt; de furcsa társaság is volt az ám. A
főnök kegyeiben sütkérezve, a szépen megállapított fix-fizetés és egyéb
járandóságok bástyái mögül különös kettősséggel méregették az utalvánnyal, sőt
borzasztó: előlegcédulával jelentkező írót. Egyrészt lenézték benne az
élhetetlen mihasznát, másrészt olcsó kis okosságukat szerették volna
kompenzálni a szellem emberével szemben. Krudytól
félték is, ismerve rabbiátus természetét, irtózatos
testi erejét és így történt meg, hogy amikor egyszer feltűnt az utcán szálfa
alakja, Fejes igazgató elsötétítést rendelt el az Athenaeum Miksa-utcai
frontján, lezárták az ajtókat és odabenn visszafojtott lélekzettel
szorongtak, amíg az író a kilincset rázta, majd elunva a hasztalan
kísérletezést, eltávozott. Így esett, hogy elfáradva a cikkezésben,
előleghajszában, szerkesztőségi várakozásban, mint országosan ismert nevű
író, alkalmi könyvügynöknek csapott fel. Társult egy mozgékony férfiúval, elutazott
pátriájába, a Nyírségbe, ott letelepedett egyik atyafia kúriájába és névjegyet
küldözött szét társával. Néhány hétig tartott a hasznos kirándulás, eladták a Zilahy-, Karinthy-, Csathó-,
Móricz- és Surányi-sorozatokat és amikor a kiadókkal
elszámolt, kiderült, hogy jobb üzlet volt akkor eladni, mint írni a könyvet.
HŰVÖSEN
ÉS PONTOSAN ismerte világát, ezért menekült tőle.
Időnként furcsán menekült. Például betessékelte Tábori szerkesztőt egy gumikerekűbe
és odaszólt a kocsisnak: »Balatonfüredre«. Nem volt
ott semmi dolga, csak hallotta, hogy ízletesen, mócsingos húsból készítik a
borjúpörköltet. Tíz napig elkocogtak az úton, sűrűn megpihenve, poharazgatva a
fogadókban. Rengeteg zsebet varratott ruháira és mindegyikben pénzt tartott;
nyilván abban a csalfa reményben, hogy valamennyiből csak nem fogy ki
egyszerre. Fizetéskor az egyik lábáról a másikra hintázó pincérnek öt-hat
zsebből kotorta ki a számla összegét, de végül mégis üres lehetett minden
zsebe, hiszen ismert dolog, hogy amikor meghalt, gyertyaláng világított
éjjeliszekrényén, mert a villanyt tartozás miatt kikapcsolta a finom
árnyalatok iránt érzéketlen elektromos művek.
És
most Poldi bácsi szólal meg:
— A
képet kérem vissza... Megőrzőm, amíg élek.
A
házig értünk, Most csoszog fel a lépcsőn.
KELLÉR ANDOR
(Művelt nép, 1954/22. /augusztus 8./ 2. p.)