KELLÉR ANDOR
Gyula úr
1
Tizennyolc
éves, a mesterség imádatától szüntelenül magas lázban didergő hírlapíró voltam,
és azzal tüntetett ki a bekötött szemű szerencse, hogy az imádott Krúdy
Gyulával kettesben búslakodhattam egy budai kiskocsma piros terítékes asztala
mellett. Krúdy a kocsmában, az ital teremtette lebegő állapotban alkotott; ott
soha nem írt, még csak nem is jegyzett; mélázó, csöndes poharazás közben
születtek meghökkentő képei, látomásos leírásai, tájakat és embereket
elővarázsoló, ritka érzékletességű hasonlatai. Mire
hazatért és íróasztalához ült, már készen futottak ki keze alól az apró,
gyöngybetűs, lila tintás sorok a papirosra. Ámde nem szeretett egyedül időzni
az ivóban; kellett egy élőlény, aki a vajúdó teremtés pihenő perceiben szót
vált vele, egy statiszta, aki mellette lélegzik. Ezért cipelt mindig valakit
magával; többnyire Oszkár bácsit, a derék, hivatásos állatkerti mesemondót,
akinek időnként az öreg, párás Rudas-fürdő langyos medencéjében megengedte,
hogy meséljen neki; mondja el Hamupipőke vagy a Piroska és a farkas kevéssé
bonyodalmas históriáját. A kocsmázó társ előtt egyetlen szót sem ejtett arról,
ami foglalkoztatta; ismétlem, csak embertársra volt szüksége; akkor ez a
statiszta én voltam. Így telt el két nap ott, már harmadnapja támaszkodtunk az
asztalra; csütörtökön este vezetett el az ivóba Gyula úr (Gyula úrnak vagy
Gyula bácsinak szólították őt ismerősei), és vasárnap délután még mindig
fröccsöztünk, módjával, ritkán emelve fel a poharat, de a mozdulatban, ahogyan
az ember a pohárért nyúlt, szertartásosság és áhítat keveredett. (Ezt a
mozdulatot a fiatalember simulékony utánzási készségével ott lestem el tőle.)
Már nagyon-nagyon feszült bennem az idegesség; képzelhetőén aggódó szüleimét a
Tabánban nem nagyon kedvelt telefon hiányában nem tudtam értesíteni, a
szerkesztőség sem tudott hollétemről. Jómagam alig-alig ejtettem egy-egy szót;
ő meg csak bólogatott. Az idő megállt; csak az ismétlődő sötétségek szorongó
számolása figyelmeztetett, hogy itt van már a Budán oly különösen álmosító
vasárnap délután. Krúdy néha szundított egyet; percekig az asztalra dőlve
horkolt, majd riadtan felébredt, látszólag tökéletesen kialudva. Hogyan lehetne
innen elmenekülni? Nem is mertem indítványozni, hogy távozzunk, részben a
mélységes tisztelet, részben – hadd mondjam meg őszintén – a gyáva félelem
miatt. Hiszen jól tudtam, hogyan vert meg kötekedő huszártiszteket és snájdig
rendőrkapitányokat ez a bivalyerejű, inas, izmos, óriások országából idetévedt
férfi. Amikor újra bóbiskolni kezdett, s feje lehanyatlott, lábujjhegyen,
óvakodó macskaléptekkel iszkoltam kifelé. Már az ajtó közelében lehettem,
amikor legfeljebb húsz centiméterre a fejemtől egy borosüveg csattant szét a
falon, ijesztő csörömpöléssel. Megrezzenve fordultam vissza. Krúdy szeméből
barnás láng csapott fel. Mutatóujjával hívott:
– Vissza!
Szerényen
elfoglaltam helyemet, és többé nem esett szó kisompolygási kísérletemről. S
aztán estig csak hallgattunk.
Mindezt
csak azért kellett elöljáróban el mondanom, hogy megjelenítő formában
tanúskodjak: micsoda hajthatatlan, vitát se asszonytól, se férfitól nem tűrő,
akaratát mindenkire ráerőszakoló, egyetlen vasdarabból kiöntött keménységű
ember volt ő. Se család, se szerelem, se barátság nem fékezhette kedvtelésében,
hajlamai követésében.
Minthogy
voltaképpen kötöttségei sem voltak, magányosan sétálta végig földi útját.
|
|
|
Az ifjú Krúdy |
Krúdy a Margitszigeten |
Krúdy Gyula |
|
||
Íróasztalánál |
2
Manapság,
amikor írói sugárzása még elevenebb, mint életében volt, elmondhatjuk, hogy
senki sem tud semleges maradni iránta. Az olvasó vagy bűvkörébe kerül,
megperzselődik lángjától, és imádója lesz, vagy közönyösen ásítozik, mondván:
„Krúdy műveiben nem történik semmi, még csak világnézete sincs.” Persze, hideg
aggyal kieszelt bonyodalom és váratlan fordulat hiányzik műveiből, de ad
helyette a Krúdy-életmű valami egészen mást, körképet a huszadik század első
évtizedeiből. Száz év múlva az olvasó értesül belőlük: hogyan élt, ivott,
evett, rajongott és gyűlölt, és miképpen egyezkedett ki félmegoldásokkal itt az
úgynevezett úri osztály és árnyékában a hozzá törleszkedő polgárság csak
percekkel a régi rendet maga alá temető, dübörgő földindulás előtt. A regényes
félmúltat idéző álmatag írások papírra vetője a legreálisabb kor- és
arcképfestő és egyben ítélethirdető – bár úgy nevezett tanulságot soha nem vont
le, mert csak kifejezte a valóságot, a többit egy kézlegyintéssel az olvasóra
bízta. Az antikváriumok lelkes könyvimádó elárusítói igazolhatják, milyen
sokan, százan és százan gyűjtik Krúdy műveit. Krúdy-kötet tíz percig sem
pihenhet a polcon, rögtön vásárlóra talál. A szenvedélyes gyűjtők sietve
megismerkednek egymással, és duplumaikat cserélgetik. Például: számon tartják,
kinek van első kiadású Aranybányá-ja. Ezt a
kétkötetes regényét 1901-ben írta, huszonhárom éves korában. Akkor ez a regény
vajmi kicsiny példányszámban jelent meg. Az író tiszteletpéldányait egy boros
éjszakán gavallérosan szétosztotta cimborái között,- S aztán évekig hasztalanul
hirdette a lapokban, hogy keresi az Aranybányá-t,
soha nem jutott hozzá, nem lapozhatta át ifjúkori, elfogyott munkáját. Alig
lehet ma már fellelni az Üres a fészek, az Álmok hőse, A tegnapok
ködlovagjai című könyveit, rendkívül ritkák az egykori Mozgókönyvtárban.
megjelent kis írásai, hiszen a kis füzetek még inkább elkallódtak, mint a
testes, gondosabban megóvott könyvek. Rajongói persze arról is tudnak, hogy az Asszonyságok
díja 1920. évi kiadásának van egyetlenegy illusztrált példánya, a kliséket
a könyv elkészülte után eltörték, és így ennek az unique-nek
a gyűjtők szemében elképesztően nagy az értéke.
Örök
titok, hogy ez az író, aki állandóan „forgalomban” volt, akiről a nap bármely
órájában számosan meg tudták mondani, hogy éppen hol tartózkodhatik,
mikor írt? Méghozzá több mint százhuszonöt kötetet. Nem is szólva az újságokban
rejtőző, még kiadásra váró, temérdek írásáról. Soha nem jegyzett fel semmit,
soha nem érdeklődött semmiről; mégis mindent tudott. Ideje, hogy arcképét
letisztítsuk a rárakódott portól. A köztudat megőriz egy hangot, egy gesztust,
egy magatartást, s végül félreértések tömegéből és az egyszerűsítésre való
hajlamosságból kialakul egy emberi portré. Krúdyt is elérte a végzet: a zuhogó
áradással ömlő emlékezések olajnyomattá fakították arcképét. Persze, nehéz róla
írni. Aki a Krúdy-tartományba érkezik, az nehezen szabadul bűvöletéből, és a
méltatók, az emlékezők írásai maguk is krúdyssá válnak. Mégis, milyen volt ez
az író, aki talán legsűrítettebben élt kortársai közül, mintha minden ízt meg
akart volna kóstolni, érezvén, hogy az élet kapuja milyen korán csukódik be
mögötte.
3
Hogyan élt
pajtásai között? Néhány kiskocsma, elsősorban a Mélypince, nemcsak
álomszövéseinek színtere, hanem pihenője is volt. Az asztalnál úgy telepedett
le, mint aki céljához érkezett. Néha csak két-három órára foglalta el az
asztalfőt, máskor napokig ottragadt. A danászást utálta,
a részegségtől fröcskölő beszédű embereket szemvillantással parancsolta ki. A
hírre, hogy az ivóba érkezett, hívei köréje gyűltek. Erőt merítő, nyugalmat
árasztó helyek voltak ezek a kiskocsmák. Szerette a borozó társaságot, ahol az
italos testvériség egy-két liter után a barátság és megértés pirosságát festi a
nyűtt arcokra; mily más itt a légkör hőfoka, mint ott, ahol a gúnyolódásra,
ellentmondásra serkentő feketekávét isszák. Elrendelte, hogy asztalánál egydecis kispoharak legyenek; a felhevült ivók hadonásznak,
és nem szenvedhette, ha a piros terítős abrosz italfoltoktól tarkállik.
A
Krúdy-asztalnál esetek, úgynevezett storyk alig-alig hangzottak el. Inkább csak
megemlítettek valamit. Aki éppen a városból érkezett, hírt hozott:
lapalapításra készülődnek, valaki halmozást talált el a lóversenyen, esetleg
fő-pincérváltozást jelentettek valamely vendéglőből. Mozgás támadt olyankor is,
ha „iható” bor érkezett Kéhlyhez, Peyerlihez
vagy esetleg egy pesti kocsmába.
Krúdy
ritkán szólt. Irodalomról soha. Azt hiszem, írótársai munkáit egyáltalán nem olvasta.
Olyasmire figyelt fel, hogy valaki sok pénzt nyert az Otthonban, az írók
klubjában. Vagy rablás, rafináltan kieszelt sikkasztás történt, s azt is
meghallgatta, ha párbajoztak valahol; ilyenkor még a részletek is láthatóan
érdekelték.
Sohasem
csodálkozott, viszont nem is unatkozott. Magaválasztotta cimboráit kedvelte; ha
valaki napok óta hiányzott, elmaradt, kérdezett róla. Tűnődve ült; ám amikor
végleg úgy látszott, hogy nem figyel a beszélőre, megszólalt, és kiderült, hogy
egy pillanatig sem volt távol. Idők múltával mintha mindenki ismerte volna a
másik gondolatát. Inkább csak bólogattak, és szemjátékból értették meg egymást.
Jelbeszéddel érintkeztek, és sokat, kiadósan hallgattak. Így ült a lelkes,
barokkos prózájú, szenvedélyes Várkonyi Titusszal, a pesti kövezeten kallódó,
szíves, jóakaratú Kállay Pistával, a mérges, vörös orrú Herczeg szerkesztővel, Hargitay Istvánnal, az egyetlennel, akivel az életben írói
módszeréről, témáiról beszélt. Az is csak egyszer történt: Nyíregyházán, amikor
meglátogatta szülei sírját, és sétálgatva a halottak kertjében,
megrendültségében kivételesen vallomásos pillanatai támadtak.
A Görög
utca és Fehérsas utca sarkán szerénykedő kis ivóban
horgonyzott le többnyire: ott pihent két szerkesztőségi látogatás vagy egyéb
sürgős, bár következetesen elodázott teendő között. A kis vendéglő két
szobácskájában bor, levendula és a kert akácainak illata keveredett, és a
fehérre meszelt falak között néha órákig el tudta nézegetni a piros terítős
asztal egy-egy italfoltját.
|
|
|
Krúdy
Gyula kislányával, Zsuzsával |
Felesége,
Zsuzsi, 1925-ben |
Krúdy
családjával második szigeti otthonában |
|
||
Krúdy Gyula barátaival Óbudán |
4
Szerb Antal
írta róla, hogy pénzt akart keresni, ehelyett remekműveket írt. Életformája a
konflis, a vendéglő és a sok egyéb – nyelte az üzemanyagot. Gyakran volt pénze,
de mindig csak rövid ideig. Amikor valaki elkeseredettségében megvallotta neki,
hogy öngyilkos akar lenni, legyintett: „Nem érdemes. Halott embernek nincs
dohánya.”
Egyszer Ungvárott járt, reggelfelé a
füsttel pállott kávéházban kínos pénzzavara támadt. Néhány sort vetett egy
levélpapírra, s átküldte az ott lakó Vidor Marcell amatőr poétának: „...Kérlek,
küldj húsz koronát. Holnap délben megfizetem Őt!” Annyira hiányzott neki a
pénz, hogy megszemélyesítette, nagy ő-vel.
A Vörös
postakocsi megjelenéséig könyveit kis példányszámban nyomták, azok is alig
fogytak. Nem lehettek kelendőek ezek a művek, mert ahogy akkoriban
megállapította róla a nyájas olvasó: nincs bennük cselekmény. Ám az értők, az
ínyencek már akkor is lelkesedtek a hullámos lejtésű magyar prózáért, a
képzeletet megmozgató, érzékletes, pompás képekkel zsúfolt mesteri mondatokért.
Már gyűltek, gyülekeztek a hívők, akikből ma oly sokat ismerünk. Mert a
Krúdytól megmámorosodott olvasók száma igen nagy. Felmegy az ember egy
orvoshoz, megméreti a rakoncátlankodó vérnyomását, s a könyvespolcon több mint
száz Krúdyt talál. A beteg és az orvos tekintete egyetértőleg
villan össze. És az orvos így szól: „Az lenne szép feladat, kiírni, könyvben
megjelentetni Krúdy legszebb hasonlatait, képeit. Igaz-e?” Az írónak egy másik
imádója azt kutatja, kik voltak Krúdy modelljei. Mert azt mindenki tudja, hogy
Szindbád, Rezeda Kázmér és Nagybotos maga az író, valamint azt is, hogy Alvinczy az Szemere Miklós. De már az esperes körül
fellángol a vita: az egyik azt hiszi, Mikes Lajos, a másik Gáspár Imrére
esküszik, és így tovább. Abban tulajdonképpen mindenki megegyezik, hogy az
egész Krúdy-életmű, a történelmi regények kivételével, önéletrajz. A
legáhítatosabb imádója azonban az a deresedő hajú debreceni férfiú, aki
huszonöt év óta minden adatot összegyűjt Krúdyról, és amikor meghallotta, hogy
az író egyszer az életben elbeszélgetett egy szobaasszonnyal valamelyik Tolna
megyei kisvárosban, odautazott és kifaggatta a megöregedett nénikét, vajon
miről is csevegett akkor Szindbáddal, a hajóssal.
Vajon mik
is Krúdy írásművészetének ékességei? Az olvasót megbabonázó nyelvi erő,
képalkotási lángelméjűség, a bujkáló irónia, átszőve
valamilyen szemérmes emberszeretettel, a félmúlt rejtelmes erejű felidézése, az
élet kis tényeinek pompás valóságismerettel való kifejezése – mindez az ő,
muzsikáló, különös, varázslatos hangján. Kosztolányi ezt írta róla: „Nincsenek
végén csattanós témái, ötletei sincsenek. Csak az élet gazdagsága az övé, az a
kincs, hogy mindent másképpen lát, mint a többiek.” És ezt is ő jegyezte fel:
„Krúdy ... egy folyton megújuló és folytatódó regényt írt. Az egyes könyvei
csak részei énnek, és kis töredék minden írása, amely belétorkollik abba az
egységes és egész álomvilágba, amelyből szükségszerűen, végzetesen, majdnem
öntudatlanul szakadt ki. Nekünk történeteink vannak. Neki csak egy története
van, de ez összekapcsolódik az élettel, az ő életével, az örök regénnyel, és
ősi, kedves és meleg, mint az emlék, a múlt és az álom. Ennek a történetnek
pedig nincs se kezdete, se vége.” Vagyis igaz az, amit olvasói annyiszor
hangoztatnak: Krúdy írásait bárhol fel lehet ütni és abbahagyni, soha, nem
marad hiányérzetünk, minden sora mögött az egész művet érezzük, mert az egész
alkotása egy anyagból van gyúrva, és mindig változatos és örömöt szerző.
5
Jól
keresett? Egy könyökvédővel dolgozó, öregségére gondoló kishivatalnok nyilván
pontosan beosztotta volna Krúdy Gyula írói tiszteletdíját. Ámde a sajtó akkori
nevezetességei, a bankelnökkel cinkosi mosolyt váltó közgazdasági szerkesztők,
a telekkel spekuláló fővárosi rovatvezetők vagy az ügyes színpadi mesterek
mellett neki csak kolduskenyér jutott. A kiadóhivatalok fontoskodó és nagyképű
uraival állandóan hadilábon állt; de furcsa társaság is volt az ám! A főnök
kegyeiben sütkérezve, a bőkezűen megállapított fix fizetés és egyéb
járandóságok bástyái mögül, különös kettősséggel méregették az utalvánnyal, sőt
borzasztó: előlegcédulával jelentkező írót. Egyrészt lenézték benne az
élhetetlen mihasznát, másrészt olcsó kis okosságukat szerették volna
kompenzálni a szellem emberével szemben. Krúdytól, mint mindenki, ők is féltek,
ismerve rabiátus természetét, irtózatos testi erejét... Megtörtént, hogy amikor
egyszer feltűnt az utcán szálfa alakja, Fejes igazgató fényes nappal
elsötétítést rendelt el az Athenaeum Miksa utcai frontján, lezárták az ajtókat,
és odabent visszafojtott lélegzettel szorongtak, amíg az író a kilincset rázta,
majd elunva a hasztalan kísérletezést, eltávozott. Így esett, hogy elfáradva a
cikkezésben, előleghajszában, szerkesztőségi várakozásban, mint országosan
ismert nevű író, alkalmi könyvügynöknek csapott fel. Társult egy mozgékony
férfiúval, elutazott pátriájába, a Nyírségbe, ott letelepedett egyik atyafia
kúriájába, és könyvvásárlásra felszólító névjegyeket küldözött szét társával.
Néhány hétig tartott a hasznos kirándulás, eladták a Zilahy-,
Karinthy-, Csathó-, Móricz-és Surányi-sorozatokat, s
amikor a kiadókkal elszámolt, kiderült, jobb üzlet volt eladni, mint írni a
könyvet.
6
Hűvösen és
pontosan ismerte világát, ezért menekült tőle. Időnként furcsán menekült.
Például betessékelte Tábori Kornél szerkesztőt egy gumikerekűbe, és odaszólt a
kocsisnak: „Balatonfüredre.” Nem volt ott semmi dolga, csak hallotta, hogy
ízletesen, mócsingos húsból készítik a borjúpörköltet. Roppant fontosnak
tartván a kis dolgokat, az étkezés ügyét sem tekintette jelentéktelenségnek.
Bár általában marhahúst szeretett fogyasztani tormával, nagy ritkán kirándult
egyéb ételek világába is. A füredi borjúpörköltön tűnődve, tíz napig kocogtak
az úton, sűrűn megpihenve, poharazgatva a fogadókban.
|
Krúdy legkedvesebb tabáni kocsmája |
Az ital, a
napi négy-öt liter, megette a máját, a szívét és a veséjét. Az első csöngetés
1929-ben berregett. Akkor válságos állapotba került, s felgyógyulása után
mélázó mosollyal emlegette: „A kaszás már a küszöbön ólálkodott, de nem
eresztettem be.” Egy ideig nem is ivott: otthon tett-vett, zavarta a
házimunkát, dörmögve, helyét soha nem lelve. Egyszer aztán felhúzta szürke
felöltőjét, és ellátogatott a régi kedves helyekre, ahol Madách szerint a
kedvesedés perceiben „piros pofák közt hercegek leszünk”. Merengve nézegette a
poharában gyöngyöző italt, és a hosszú önmegtartóztatás után végre kellemes
perceket élt át. Az éji hírforrások láthatatlan csőpostáin végigfutott a hír:
Gyula bácsi újra iszik. 1932 nyarán aztán már annyira rosszul érezte magát,
hogy befeküdt Lévi Lajos kórházába. Léviben nagyon bízott. A tudós orvos megpróbált
komolyan beszélni vele. „Meggyógyítlak. De ha úgy, mint szoktad, kiszököl a kórházból, soha ide vissza nem jöhetsz.” Két hét
múlva üresen találták az ágyát. Éjjel tért vissza. Csöngetett. A portás
kinyitotta a kémlelőt, és a főorvosi parancs értelmében nem nyitott ajtót.
Gyula bácsi hatalmas ökleivel döngette a tölgyfa kaput, a betegek felébredtek,
de a kapus a kulcsot nem fordította meg a zárban. Akkor Krúdy sarkon fordult,
eltűnt az éjszakában, és csak napok múlva tért haza, az óbudai Templom utcai lakásba.
Életében először történt, hogy nem hunyászkodtak meg előtte. Egy kicsit akkor
halt meg.
II. Otthon
A Krúdy
Gyuláról szóló emlékezésekben az író ott található a London Szálló éttermében,
a kiskocsmák piros terítős abrosza mellett, a régi orfeum éjszakai zajlásában,
az egykori szerkesztőségek ásításra ingerlő, hosszú, sötét folyosóin,
barátságos leányok házában, ahol a belépéskor nem kell meghívót felmutatni,
füstös kártyatermekben, nyűtt arcú, kivörösödött szemű játékosok között,
továbbá jellegtelen szállodai szobában, ahol napfényes reggel készülődik a
lefekvésre – mondom, mindenütt feltűnik szálfa alakja, csak a lakásban nem.
Krúdy otthoni életéről alig akad feljegyzés; igaz, mindig úton volt, otthon nem
is kereste őt senki, csak postás vagy végrehajtó.
Az Üres
a fészek megjelenése idején (1897) a tizenkilenc éves novellista és
hírlapíró a Gyöngytyúk utcában (ma Gyulai Pál utca) bérelt hónapos szobát egy
szabómesternél; kikötötte, hogy a főbérlő mindennap köteles kivasalni a
ruháját. Abban az időben többször változtatta hónapos szobáit, de mindig a
kerületen belül. Budapesten is sokáig ragaszkodott az odahaza megkedvelt
kisvárosi csendhez, a néptelen utcán zötykölődő társzekerek hangjához, a
muskátlis ablakokhoz, a leánderes udvarokhoz, Nyíregyházát kereste a
Józsefvárosban. Hamarosan törzsvendég lett a környék ivóiban, megszerezte a
kocsmárosok és a vendégek megilletődött respektusát, nem írói tehetsége, hanem
gyorsan ütő óriási tenyere révén.
Még jóval
a nagykorúsága előtt beleszeretett Spiegler Bellába,
aki Satanella néven írt novellákat. Végül is megkérte
a nála hét évvel idősebb Bella kezét. A házasságkötés után felesége Király utca
(ma Majakovszkij utca) 47. szám alatti lakásába költözött. Az Irodalom boudoirjában című kötetben olvassuk, hogy a gyermekifjú
férj eltiltotta feleségét az írástól. És amikor az tilalma ellenére novellát írt egy hetilapba, Krúdy
provokáltatta a szerkesztőt, és pisztolypárbajt vívott vele.
Hamarosan
kiderült, hogy a; hajthatatlan, ellentmondást senkitől el nem tűrő, akaratát
mindenkire ráerőszakoló férfi nem képes elviselni a családapai és férji
szereppel járó kötelezettségeket. Valóban, Krúdy ! nem volt olyanfajta ember,
aki estéit odahaza töltve olvasgat, majd tíz óra felé ajkán elnyomva az
ásítást, nyugovóra tér. Időnként napokra eltűnt; eleinte ijedelmet okozva
aggódó feleségének, később az asszony már türelmesen várt; tudta, hogy férje
visszatér. Krúdy gyakran hetekre is elsáncolta magát különféle szállodák – a
Royal, az Astoria, a Meteor – szobáiban, a nyugodt dolgozás ürügyével.
Valójában szabadságvágyát követte. Haza csak látogatóba járt. Csatangoló
kandúrtermészete lévén, csak a házhoz volt hű, párjához soha.
Válása
után újra megnősült; második felesége is gömbölyű, tipegő léptű, apró lábú
galamb volt, amilyen az első. És mind a kettő tanítónő. Váradi Zsuzsival
imádott Margitszigetén lakott, a kastély szép, tágas három szobájában.
(Egyébként a szigeten hosszabb ideig az igazgatósági épületben is volt
szállása, valamint a régi Nagyszállóban és Kisszállóban is. A szigeti sétálók
már egyik épülettel sem találkoznak. A régi szállodákat lebontották, a kastély
és az igazgatósági épület a háborúban pusztult el.)
Szobája a
sétányra nyílt, és ha otthon volt, a hajnali óráktól délig dolgozott. Az óriási
méretű, átfűthetetlen szobában szokta meg, hogy télikabátban írjon, és később
Óbudán is ragaszkodott ehhez a szokásához; csak forró nyári napokon vetette le
bélelt, nehéz kabátját. Kettős ágyban aludt, erről a bútorról messziről
felismerhető volt a szállodai származás. Téglalap alakú, lila csomagolópapirossal befödött asztalnál írt. Az asztalon ott
volt egy kavics, azt régen Zsuzsika hozta ajándékba a papának. Egy bagolyos írókészlet is ott terpeszkedett, de ahhoz soha
hozzá nem nyúlt. Volt külön tintatartója, mindig lila tintával. Ragaszkodott
régi tollszárához, és csak hegyes tollal tudott írni. Amikor asztalhoz ült,
hosszasan gondolkodott, és csak aztán látott munkához. Javítás nélkül, gyorsan
írt. A munkát csak azért hagyta abba, hogy tornásztassa testét, és nagy erővel
ropogtassa ujjait. Fizikailag fáradt el a munkában. Ha elgondoljuk, hogy
ötvenöt éves koráig annyit írt, mint Jókain kívül senki e hazában, ezen nem is
csodálkozhatunk. Könyvtára nem volt, de – az elterjedt közhittel szemben – elég
sokat olvasott, főleg Dickenst, Thackeray-t, Jókait és Mikszáthot. Az
újságokban megjelent cikkeit nem vitte haza, soha említést sem tett róluk.
Cikkeit sem ő, sem a család nem vágta ki, nem tette el. Könyveit sem őrizte
meg, még azzal sem törődött, hogy szűkebb környezete olvasta-e őket.
Sokat
keresett, de az üzemanyag: a konflis, a kocsmák, egyáltalán: a házas- és
magányos élet keverése nyelte a pénzt; Minden reggel tíz pengő kosztpénzt
adott. Időnként pontosan leírta, mit vásároljon a felesége másnap. Akkoriban
még ragaszkodott a két liter asztali borához; azt Czájlik
üzletéből hozták. Az üvegeket íróasztala elé, az ablakba kellett állítani.
Egészen híg rántottát reggelizett. Legkedvesebb eledele a maga készítette
keverék volt: szardíniát, vajat, hagymát, kemény tojást kevert össze, és
citromlével öntötte le. Marhahúst szeretett enni és káposztát, minden formában.
Édességet soha életében nem evett, gyümölcsöt is csak nagyon ritkán, kivéve a
hámozott diót. Vasárnaponként otthon ebédelt, vacsoraidőben mindig a városban
volt.
Ahogy
hazaérkezett, levetkőzött. Gondosan vigyázott ruhájára. Vendégek ritkán jártak
náluk. Időnként egy-két szerkesztő és a kedvelt Szép Ernő, akinek tréfás meséit
hunyorgó mosolygással hallgatta. Mindig egyedül járt el, asszony nélkül.
Színházba egyetlenegyszer vitte el a feleségét, az Aranyóra bemutató
előadására. De máshova nem jártak együtt. Nagy esemény volt, amikor Magyari
Imre cigányprímás esküvőjén felesége társaságában jelent meg. Moziba talán soha
életében nem ült be.
Egyszer
fejgörcs kínozta, és mozdulatlanul feküdt a díványon. Kislánya, aki hallotta,
hogy édesapja lóversenyen volt, hozzálépett, és aggódó hangon ezt kérdezte:
„Leestél a lóról?” Ez volt az a ritka pillanat,' amikor Krúdy nevetett. Mert
csak mosolyogni szokott.
1929-ben a
Közmunka Tanács kitette a családot a kastélyból, és cserébe adta az óbudai
Templom utca 15. számú házban levő lakást. A bejárat melletti szoba lett
Krúdyé. Ebben az időben sokat kínlódott az ital hiánya miatt, dörmögött,
tett-vett a lakásban, nem találta helyét. S aztán újra ivott, és újra eltűnt,
gyakran napokra, éppúgy, mint egykor, szép ifjúságában. Egyszer egyik
famulusával, R. P.-vel ült egy vendéglőben, és
italozás közben elfogyott a pénze. Megparancsolta R. P.-nek,
menjen el a lakására, másszon be a nyitott ablakon, a kaputól balra, persze
megjelölve, hogy íróasztalának melyik fiókjában van az asszony elől elrejtett
pénze. R. P. éppen behatolóban volt, amikor a rendőr elfogta, bekísérte az
őrszobára, és Krúdynak kellett kiváltania az utasítását híven teljesítő
fiatalembert.
Utolsó
éveiben fonnyadozó kedvvel merengett el az idők változásain, fellépésének
félelmetessége is csökkent, a hatalmas alakját körüllengő varázs is foszlóban
volt. Ebben az időben már többször előfordult, hogy megvárakoztatták
szerkesztőségekben.
1933.
május. 11-én délután lefeküdt. Fáradt volt és beteg. Este kislánya bement
hozzá, és megcsókolta a homlokát. „Köszönöm, kicsim!” – ennyit mondott. Reggel
holtan találták. Álmában érte a halál.
Krúdy
rengeteg zsebet varratott ruháira, s mindegyikben pénzt tartott; nyilván abban
a csalfa reményben, hogy valamennyiből csak nem fogy ki egyszerre. Fizetéskor
az egyik lábáról a másikra hintázó pincérnek öt-hat zsebből kotorta ki a számla
összegét, de végül üres lehetett minden zsebe, hiszen ismert dolog, hogy .
amikor meghalt, gyertyaláng világított éjjeliszekrényén, mert a villanyt
tartozás miatt kikapcsolta a finom árnyalatok iránt érzéketlen Elektromos Művek.
Ravatala
körül ott volt a két asszony, gyermekei, a rokonok, és tisztes távolságra,
mélységes megrendültségben, pajtásai, mert barátai soha nem voltak,
ivópartnerei, társai a betűvetésben: írók és újságírók, pincérek, lump
éjjelezők, pillangók, óbudai kocsmázók és a pesti kávéházi okosok, tipszterek és zsokék, műveiben megörökített világa.
(Rakéta, 1976/7. /február 17./ 11-15. p.)