Levél Krudy Gyulához

Drága Gyula bácsi!

Ahogy most leírtam a nevét, hirtelen egy kép villant fel bennem: Gyula bácsi rátámasztja arra a nagy, erős kezére, szép, szomorú fejét, meleg, barna szeme a messzeségbe téved, félmúlt idők alakjait idézgeti, talán a nagyúr Alvinczy, vagy a bűbájos Szindbád valamely kalandját morzsolgatja emlékezetében, de bizonyára nem gondol arra...

Mire?

Arra nem gondol Ön, mindnyájunk szívében élő Krudy Gyula, ami egy idő óta téma, idegesítő, mérgesítő, felháborító, izgató, dühítő, öklöt összeszorító, ajkat összerágó, szégyenletes téma mindenütt, ahol írók találkoznak. (Mert írók ma is találkoznak: ha nem is a Kammonban, vagy a régi dohány-utcai Otthonban...)

Szóval arról beszélgetnek, hogy Ön, akiről nem frázis leírni azt, hogy a Margitsziget szerelmese, amikor régi szigeti barlangját otthagyta, hogy Óbudára költözzék, bizonyos adósságokat hagyott hátra. Nos, azóta a sziget r.-t. a perek lavináját zúdította Önre és az írótársadalom értesülése szerint a sziget r.-t. lefoglalta a Gyula bácsi Rothermere-díját is a Nemzeti Banknál.

Abban, hogy a sziget sziget lett, Önnek Gyula bácsi legalább annyi része van, mint a sziget nagytekintetű urainak. Szent Margit árnyas fasorainak, illatos virágainak, szívet vidámító parkjainak Ön nagyobb propagandát csapott, mindenkor önzetlenül, mint azok az urak, akik most hajrá-pörökkel űzőbe vették Önt...

Mindegy. Beszélni nem lehet azokkal, akik abban az időben, amikor Rotschildok is fizetésképtelenek és egy Ivar Kreuger főbelövi magát, pont egy magyar írót hajkurásznak adóssága miatt. És éppen azt a magyar írót, akinek a Margitsziget mindennél és mindenkinél többet köszönhet...

Krúdy Gyula pedig tovább álmodja leheletfinom, harmatos történeteit, amelyekben ott reszket az elmúlt ötven esztendő magyar életének minden szépsége... Az ő szívéből sikerült kitépni a sziget szeretetét...

Kellér Andor

(Társadalmunk, 1932/27. /július 9./ 4. p.)