[…]
Krúdy,
Bródy, Bede Jób
Az írókhoz mindig vonzódott. Hiszen ha röpiratait, beszédeit
írta, sokat ült tollal a kezében, a fehér papiros előtt, és próbálgatta a
születő gondolatokat formába rögzíteni. Azt a fajta rokonságot tartotta velük,
amit a betű megszállottjai éreznek egymás iránt. Csakhogy eszes és önbíráló
hajlandóságú lévén, hamarosan észrevette, hogy a toll bizony nem engedelmeskedik és amit leír, nem az,
amit kifejezni szeretett volna. Csodálni tudta a tehetséget, hiszen elégszer
beleizzadt a betűvetésbe. Hogyne bámulta volna Krúdy Gyulát, akinek finom kis
gyöngybetűi mögül előtárult a különös hangulatú magyar világ. Milyen szép egységben tükröződik Szindbád műveiben a felvidéki
fenyő hulló toboza, a nyíri fasorok megejtő hangulata, országút menti kocsmák
italfoltos piros terítős asztala, dunántúli kávéházak álmos estéi a hervadt,
Pestről kikopott kaszírnővel, a Vár öreg utcácskái, a hídon túli világra nem
kíváncsi, budai polgáraival, a józsefvárosi zsalugáteres ablakok és a
Terézváros bursikóz vidám kedvessége, ahogy a
holnapra nem hederítve nyitja ki esténként illatot, muzsikát, italt és mámort
áruló mulatóit. De Krúdyban nemcsak az álmodó, emberalkotó és tájfestő
írót élvezi; szereti benne a nyíri pajkos Krúdyak
legpajkosabb ivadékát, bátorságát, ahogy elrakja a hetvenkedőket, regényességét,
ahogy átmulatott éjszaka után fiákeren megy Székesfehérvárra, mert ott ehető a
borjúpörkölt és jóízű a kadarka. Becsülte Szindbádban azt is, hogy mindent
pontosan tudott. A Vörös postakocsi írója néha
napokig nem mozdult ki a Margitszigetről, sétálgatva a platánok alatt és dolgozva
az öreg kastélyban, de akkor is értesült a világ dolgairól, és gyakran
hasznosan világosította fel a kamarást társasági vonatkozásokról, amelyek
Szemere előtt addig homályosak voltak.
– Jó, hogy jön, író úr – köszöntötte, ha Krúdy felrándult
Bécsbe, ahol első útja természetesen a Sacherba
vezetett —, örülök, hogy látom. Tegnap olvastam új beszélyét, amelyben a hős
omlós tányérhúst eszik. A szeleteket oly pompásan írta le, hogy az ízeket
menten nyelvemen éreztem. Hát még az ecetes torma friss hidegsége és képzelhető
zamata hogy hatott rám. Rögtön tudtam, hogy este tányérhúst eszem. De vajon Meissl
és Schadenhez menjek? Sokáig
gondolkoztam ezen. Aztán Kati mellett döntöttem. Említettem már az író úrnak,
mi történt Katival, aki a Pannonia konyháján volt?
– Aki a kaproslepényt oly
pompásan készítette?
– Az, persze, hogy az. Nos, elküldték a Pannoniából,
mint feleslegest. Glückék azt mondták,
Kati csak magyar ételt tud készíteni, és minthogy apasztani kell a létszámot,
nem számítanak többé szolgálatára. Képzelje, elbocsátották azt a lányt, aki oly
pazarul tudta készíteni a derelyét, a csuszát meg a kaproslepényt,
mint az édesanyám. Azonnal futárt menesztettem érte. Megkérdeztem, mennyit
kapott a Pannoniában?
Ötszörösét adom neki. De most már csak nekem főzhet, süthet. Ha itt lakom, itt
dolgozik, ha Pesten, akkor a Pannoniaban.
Most éppen főzi a tányérhúst.
– Bölcs cselekedet volt a derék leányzót
megtartani – vélekedik az író.
– Katival jól bánnak a konyhán. Ebben a
házban szeretik a magyarokat, hiszen itt Sacher Anna óhaja szerint történik
minden. Az asszony szemvillanással kormányoz. Márpedig ő valósággal lelkesedik
a magyarokért. Azt is tudom, miért. Anna büszke a fajkutyáira, s azokat igazán
csak a magyar vendégek tudják megcsodálni. Mert a magyar szereti a szép
állatot. Az osztráknak meg a csehnek kevés az érzéke ilyesmihez. Na de, mit
inna, költő úri?
– Bár inkább a folyadékot kedvelem, mint
a szeszt, kivételesen megízlelném azt a pálinkát, amelyből a múltkor
megkínált.
Mosoly fénylik Szemere arcán.
– Csak módjával, költő úr. Ne feledkezzék
meg arról, hogy szabolcsi klímában felnőtt egyéniség nem bírja a tömény
italokat.
Krúdy Gyula reggel érkezett Pestről. Előbb ízes hazai újdonságokat
hall tőle a házigazda, Polónyi Gézáról és Fedák
Sáriról, aztán órákig is együtt tudnak ülni hang nélkül, szótlanul. Majd amikor
a pálinkásüveg már apad, Gyula úr beszélni kezd, félálmos, meleg hangján, atyai
nagybátyja, egykori Krúdy Kálmán világraszóló csínytevéseiről. Ez igen. A
bujkáló mosoly Szemere Miklós ajkán jelzi, hogy a téma kedvére való.
Az író urat figyelmezteti, hogy a másnapi freudenaui versenyen okvetlenül jelenjék meg, mert „nagy
dolgok lesznek”. Két lova is nyerni fog, mind a kettőt megfogadja Krúdynak is,
addig is a költségekre kimarkol tarisznyájából egy csomó aranyat, és a
búcsúzásnál író barátja kezébe csúsztatja.
[…]
(Kellér Andor: Zöld gyep, zöld
asztal – Író a toronyban.
Bp. 1964, Szépirodalmi Kiadó. 78-81. p.)