[…]

 

Krúdy, Bródy, Bede Jób

 

Az írókhoz mindig vonzódott. Hiszen ha röpiratait, be­szédeit írta, sokat ült tollal a kezében, a fehér papiros előtt, és próbálgatta a születő gondolatokat formába rögzíteni. Azt a fajta rokonságot tartotta velük, amit a betű megszál­lottjai éreznek egymás iránt. Csakhogy eszes és önbíráló hajlandóságú lévén, hamarosan észrevette, hogy a toll bizony nem engedelmeskedik és amit leír, nem az, amit kifejezni szeretett volna. Csodálni tudta a tehetséget, hiszen elégszer beleizzadt a betűvetésbe. Hogyne bámulta volna Krúdy Gyulát, akinek finom kis gyöngybetűi mögül előtárult a kü­lönös hangulatú magyar világ. Milyen szép egységben tükrö­ződik Szindbád műveiben a felvidéki fenyő hulló toboza, a nyíri fasorok megejtő hangulata, országút menti kocsmák italfoltos piros terítős asztala, dunántúli kávéházak álmos estéi a hervadt, Pestről kikopott kaszírnővel, a Vár öreg utcácskái, a hídon túli világra nem kíváncsi, budai polgáraival, a józsef­városi zsalugáteres ablakok és a Terézváros bursikóz vidám kedvessége, ahogy a holnapra nem hederítve nyitja ki estén­ként illatot, muzsikát, italt és mámort áruló mulatóit. De Krúdyban nemcsak az álmodó, emberalkotó és tájfestő írót élvezi; szereti benne a nyíri pajkos Krúdyak legpajkosabb ivadékát, bátorságát, ahogy elrakja a hetvenkedőket, re­gényességét, ahogy átmulatott éjszaka után fiákeren megy Székesfehérvárra, mert ott ehető a borjúpörkölt és jóízű a kadarka. Becsülte Szindbádban azt is, hogy mindent ponto­san tudott. A Vörös postakocsi írója néha napokig nem moz­dult ki a Margitszigetről, sétálgatva a platánok alatt és dol­gozva az öreg kastélyban, de akkor is értesült a világ dolgai­ról, és gyakran hasznosan világosította fel a kamarást társa­sági vonatkozásokról, amelyek Szemere előtt addig homá­lyosak voltak.

– Jó, hogy jön, író úr – köszöntötte, ha Krúdy felrándult Bécsbe, ahol első útja természetesen a Sacherba vezetett —, örülök, hogy látom. Tegnap olvastam új beszélyét, amelyben a hős omlós tányérhúst eszik. A szeleteket oly pompásan írta le, hogy az ízeket menten nyelvemen éreztem. Hát még az ecetes torma friss hidegsége és képzelhető zamata hogy ha­tott rám. Rögtön tudtam, hogy este tányérhúst eszem. De vajon Meissl és Schadenhez menjek? Sokáig gondolkoztam ezen. Aztán Kati mellett döntöttem. Említettem már az író úrnak, mi történt Katival, aki a Pannonia konyháján volt?

– Aki a kaproslepényt oly pompásan készítette?

– Az, persze, hogy az. Nos, elküldték a Pannoniából, mint feleslegest. Glückék azt mondták, Kati csak magyar ételt tud készíteni, és minthogy apasztani kell a létszámot, nem számítanak többé szolgálatára. Képzelje, elbocsátották azt a lányt, aki oly pazarul tudta készíteni a derelyét, a csu­szát meg a kaproslepényt, mint az édesanyám. Azonnal fu­tárt menesztettem érte. Megkérdeztem, mennyit kapott a Pannoniában? Ötszörösét adom neki. De most már csak ne­kem főzhet, süthet. Ha itt lakom, itt dolgozik, ha Pesten, akkor a Pannoniaban. Most éppen főzi a tányérhúst.

– Bölcs cselekedet volt a derék leányzót megtartani – vélekedik az író.

– Katival jól bánnak a konyhán. Ebben a házban szere­tik a magyarokat, hiszen itt Sacher Anna óhaja szerint törté­nik minden. Az asszony szemvillanással kormányoz. Már­pedig ő valósággal lelkesedik a magyarokért. Azt is tudom, miért. Anna büszke a fajkutyáira, s azokat igazán csak a magyar vendégek tudják megcsodálni. Mert a magyar sze­reti a szép állatot. Az osztráknak meg a csehnek kevés az érzéke ilyesmihez. Na de, mit inna, költő úri?

– Bár inkább a folyadékot kedvelem, mint a szeszt, ki­vételesen megízlelném azt a pálinkát, amelyből a múltkor megkínált.

Mosoly fénylik Szemere arcán.

– Csak módjával, költő úr. Ne feledkezzék meg arról, hogy szabolcsi klímában felnőtt egyéniség nem bírja a tö­mény italokat.

Krúdy Gyula reggel érkezett Pestről. Előbb ízes hazai újdonságokat hall tőle a házigazda, Polónyi Gézáról és Fedák Sáriról, aztán órákig is együtt tudnak ülni hang nélkül, szótlanul. Majd amikor a pálinkásüveg már apad, Gyula úr beszélni kezd, félálmos, meleg hangján, atyai nagybátyja, egykori Krúdy Kálmán világraszóló csínytevéseiről. Ez igen. A bujkáló mosoly Szemere Miklós ajkán jelzi, hogy a téma kedvére való.

Az író urat figyelmezteti, hogy a másnapi freudenaui ver­senyen okvetlenül jelenjék meg, mert „nagy dolgok lesznek”. Két lova is nyerni fog, mind a kettőt megfogadja Krúdynak is, addig is a költségekre kimarkol tarisznyájából egy csomó aranyat, és a búcsúzásnál író barátja kezébe csúsztatja.

[…]

 

(Kellér Andor: Zöld gyep, zöld asztal – Író a toronyban.
Bp. 1964, Szépirodalmi Kiadó. 78-81. p.)