KELLÉR DEZSŐ

 

Elnézést kérek, leltározok

(Naplómból)

(Zádor György felv.)

 

ÉN ÉS A FÜGGÖNY. Ötvenháromban egy kisebb fajta műtétre befeküdtem a drága emlékű Molnár Béla professzor klinikájára. Kétágyas szobába kerültem, a társam egy nálam jóval idősebb em­ber volt, aki nem ismert engem és elein­te nem is nagyon érdekelte, hogy ki va­gyok, mi vagyok. A fantáziája csak ak­kor kezdett dolgozni, amikor észrevette, hogy a tanár úr milyen sűrűn beugrik hoz­zám és minden alkalommal sokáig üldö­gél az ágyam mellett, hosszan elbeszélget velem. A téma mindig közös kedvencünk. Krúdy volt, vetélkedtünk egymással, ki tud többet idézni műveiből? Az öreg a szomszéd ágyból ilyenkor töprengve né­zett engem, az agyában azt forgathatta: ki lehet, ez a pasas, aki a nagy Molnár Bélával ilyen jó barátságban van? Aztán egy ízben, Béla búcsúzáskor így szólt hozzám:Tudod Dezsőkém, azért én mégis jobban szeretlek úgy látni, ahogy állsz és fogod a függönyt. Szobatársam e szavakra elmosolyodott, mint akinek a fejében világosság gyulladt ki. Ahá... fogja a függönyt..., akkor már értem... És amikor kiment a professzor, felült az ágyában és átszólt hozzám:

Kérem, ha érdekli, volt nekem egy kárpitos ismerősöm...

[…]

 

(Film Színház Muzsika, 1974/35. /augusztus 31./ 21. p.)