Szinbád ifjúsága.
A magyar írók csaknem mind a fővárosban élnek ugyan, de
csaknem valamennyien a vidékről jöttek fel ide; annál különösebb hát, hogy a
modern irodalom meg sem igen kísérelte, hogy földolgozza a vidék, a vidéki élet
témáját. Nagyon is csonka és felületes az, amit eddig regényben és novellákban
kaptunk, nagyrészt inkább csak anekdotákat, felületes rajzokat, gyenge lábon
álló történeteket, papírból kivágott emberekkel, a lényeges dolgok
elkerülésével, vagy elferdítésével. Nem lehetne eleget csodálkozni rajta, hogy
az irodalom így bojkottálja a legcsodálatosabb témák aranyhegyeit és
gyémántmezőit, ha nem lennénk vele tisztában, hogy ezek a témák a legnagyobb
kalibert követelik. Egy egész, tökéletes írói nagyságot, amely mögött egy nagy,
vérző tapasztalás álljon. Valakit, akit az élet végig fújt ezeken a
göröngyökön, meghempergetett a Kárpátok havában, belesodort a Tisza zavaros
vizébe, megtáncoltatott az alföld csípős porában s végül úgy odacsapott egy
faluvégi viskó sárfalához, hogy ottmaradt. Merre fújja a szél most ezt az
embert, akinek, amellett hogy költő, politikusnak és nemzetgazdának kell
lennie?
*
A meg nem írott téma-kolosszusból csípett el egy csöppet
(csak ép annyit, amennyi só fér a mutató és hüvelykujj közé) Krúdy Gyula, Szinbád ifjúsága című könyvében. Felsőmagyarország egy kis városkájában történnek Krúdy
novellái és jelenetei, amelyek együtt a Szinbád ifjúságát
adják. Végtelenül egyszerű események, szerelmek és életek a legegyszerűbb
szavakból alkotott, legegyszerűbben egymás mellé rakott mondatokban elmesélve.
És mégis a nagy egyszerűség mögött egy láthatatlan eredetű romantikus zene
szól, halk hegedűk, közbe rotyogó fafúvók, néha megreccsenő nagybőgők és
férfias ellágyulásokat hozó gordonkák. Az előadás módján, a témák mélabúján, a
leirt szobákon, az emberek jellemzésén és viselkedésén szinte kísértetiesen
érzik az orosz határ közelsége, a roppant hómezők, a vad, embergyilkos szelek
nyers nyargalása s a kis város fölött elmúlott történelem. Noha szóval sehol
nincs említve, nagyszerűen kiérzik az a messzeség, amelyik ezeket a városkákat
az igazi élettől elszigeteli s amely sajnos nem
fizikai távolság.
*
Régebben Krúdy Gyula letűrt karimájú zergetollas vadászkalapot
viselt, lábán kamásni, vállán puska volt és úgy járt
a gyönyörű mezőkön. A nyírségi dzsentri érdekelte ekkor, a jó kocsisok, a nagy
ivók, a tréfacsinálók. Kedves történeteket tudott
duhaj urakról, vidéki kiskirályokról s ha ekkor valaki
hirtelen, fölületesen akarta volna jellemezni, azt
kellett volna mondania, hogy Krúdy a legtehetségesebb Mikszáth-tanítvány.
Történeteit valami könnyed, bormelletti hangon adta elő és még a zárójelbe tett
mondatok is oly gyakran szerepeltek nála, mint Mikszáthnál. Csak épen a tájakat
vette komolyabban és szerette leírni az őszi esőket, a tavaszi záport és nagyon
szerette nézni a felhők járását. Ami líra melegedett a szívében, az ezekbe a leírásokba
került bele, rendszerint mint technikai akadály,
amelyik feltartóztatta az előre törtető mesét.
A legutóbbi évekig volt ez így, amikor egyszerre hátat
fordított témáinak és gyökerestül kitépte magát eddigi talajából, ahol
tehetségének jó homoki borai termettek. Krúdy egyszerre, egészen hirtelenül,
váratlanul kiszélesült és elmélyült. Mintha eddigi életének élményei,
szenvedései, szerelmei és boldogságai egyszerre, összegyűlve rohanták volna
meg; agyát, szívét valósággal elárasztotta a líra új
témákkal. Egyszerre egy reggel, vagy este egészen másnak látta az embereket s
másnak érezte a világot. Azóta valami misztikus bámulattal áll szemben az
élettel, a nagy, a kifogyhatatlan csodával. Meghajlásig magas alakjával, óriási
«ökörbánatos» szemeivel maga Krúdy is ilyen misztikus egyén lett a tél ködében
s a nyár pállott alkonyában bolyongva, mint akit reszketve űznek sejtelmes
hangulatok.
Ma Krúdy semmi jelentéktelent nem ismer. Végzetesen
fontos neki minden: ahol, akivel, ami történik.
*
Szinbád ifjúságának eseményeit bizonyos fantasztikus romantika
szövi, de az egész mű megcsinálásának technikáját
vizsgálva rájövünk, hogy a dolog nem olyan egyszerű, mert három főmomentumra
kell figyelnünk: külön az alapmesére, külön az alakokra s külön az elbeszélés
hangjára. Krúdy előadása végig egyenletes, nyugodt, életről, halálról, jóról,
rosszról szólva mindig egy regiszteren marad. Ez a minden sallangtól
megtisztult elbeszélőhang, amely alig érzékelhető distanciával ugyan, de mindig
fölötte van annak, amiről beszél. Kicsiny szobákról, fogadók söntéseiről, régi
házak folyosóiról, vonatról, hirtelen látott tájakról, magános hidakról szóló leírásai
csodálatosan gazdagok és világosak. Alakjainak külső jellemzésére két, három
szó elég neki. Elhatározottan ritkán festi le embereit, de cselekedeteikből,
mozgásukból, beszédjükből mégis pontosan agyunkra vetődnek mindig úgy, amint
őket Krúdy elgondolta.
A Szinbád ifjúsága céljaiban,
eszközeiben és hatásában nemes könyv.
Kemény Simon.
(Magyar Figyelő, 1912/3. /február 1./ I. 284-286. p.)