Szinbád ifjúsága. A magyar írók csaknem mind a fővárosban élnek ugyan, de csaknem valamennyien a vidékről jöttek fel ide; annál különösebb hát, hogy a modern irodalom meg sem igen kísérelte, hogy földolgozza a vidék, a vidéki élet témáját. Nagyon is csonka és felületes az, amit eddig regényben és novellákban kaptunk, nagyrészt inkább csak anekdotákat, felületes rajzokat, gyenge lábon álló történeteket, papírból kivágott emberekkel, a lényeges dolgok elkerülésével, vagy elferdítésével. Nem lehetne eleget csodálkozni rajta, hogy az irodalom így bojkottálja a legcsodálatosabb témák aranyhegyeit és gyémántmezőit, ha nem lennénk vele tisztában, hogy ezek a témák a legnagyobb kalibert követelik. Egy egész, tökéletes írói nagyságot, amely mögött egy nagy, vérző tapasztalás álljon. Valakit, akit az élet végig fújt ezeken a göröngyökön, meghempergetett a Kárpátok havában, belesodort a Tisza zavaros vizébe, megtáncoltatott az alföld csípős porában s végül úgy odacsapott egy faluvégi viskó sárfalához, hogy ottmaradt. Merre fújja a szél most ezt az embert, akinek, amellett hogy költő, politikusnak és nemzetgazdának kell lennie?

 

*

 

A meg nem írott téma-kolosszusból csípett el egy csöppet (csak ép annyit, amennyi só fér a mutató és hüvelykujj közé) Krúdy Gyula, Szinbád ifjúsága című könyvében. Felsőmagyarország egy kis városkájában történnek Krúdy novellái és jelenetei, amelyek együtt a Szinbád ifjúságát adják. Végtelenül egyszerű események, szerelmek és életek a legegyszerűbb szavakból alkotott, legegyszerűbben egymás mellé rakott mondatokban elmesélve. És mégis a nagy egyszerűség mögött egy láthatatlan eredetű romantikus zene szól, halk hegedűk, közbe rotyogó fafúvók, néha megreccsenő nagybőgők és férfias ellágyulásokat hozó gordonkák. Az előadás módján, a témák mélabúján, a leirt szobákon, az emberek jellemzésén és viselkedésén szinte kísértetiesen érzik az orosz határ közelsége, a roppant hómezők, a vad, embergyilkos szelek nyers nyargalása s a kis város fölött elmúlott történelem. Noha szóval sehol nincs említve, nagyszerűen kiérzik az a messzeség, amelyik ezeket a városkákat az igazi élettől elszigeteli s amely sajnos nem fizikai távolság.

 

*

 

Régebben Krúdy Gyula letűrt karimájú zergetollas vadászkalapot viselt, lábán kamásni, vállán puska volt és úgy járt a gyönyörű mezőkön. A nyírségi dzsentri érdekelte ekkor, a jó kocsisok, a nagy ivók, a tréfacsinálók. Kedves történeteket tudott duhaj urakról, vidéki kiskirályokról s ha ekkor valaki hirtelen, fölületesen akarta volna jellemezni, azt kellett volna mondania, hogy Krúdy a legtehetségesebb Mikszáth-tanítvány. Történeteit valami könnyed, bormelletti hangon adta elő és még a zárójelbe tett mondatok is oly gyakran szerepeltek nála, mint Mikszáthnál. Csak épen a tájakat vette komolyabban és szerette leírni az őszi esőket, a tavaszi záport és nagyon szerette nézni a felhők járását. Ami líra melegedett a szívében, az ezekbe a leírásokba került bele, rendszerint mint technikai akadály, amelyik feltartóztatta az előre törtető mesét.

A legutóbbi évekig volt ez így, amikor egyszerre hátat fordított témáinak és gyökerestül kitépte magát eddigi talajából, ahol tehetségének jó homoki borai termettek. Krúdy egyszerre, egészen hirtelenül, váratlanul kiszélesült és elmélyült. Mintha eddigi életének élményei, szenvedései, szerelmei és boldogságai egyszerre, összegyűlve rohanták volna meg; agyát, szívét valósággal elárasztotta a líra új témákkal. Egyszerre egy reggel, vagy este egészen másnak látta az embereket s másnak érezte a világot. Azóta valami misztikus bámulattal áll szemben az élettel, a nagy, a kifogyhatatlan csodával. Meghajlásig magas alakjával, óriási «ökörbánatos» szemeivel maga Krúdy is ilyen misztikus egyén lett a tél ködében s a nyár pállott alkonyában bolyongva, mint akit reszketve űznek sejtelmes hangulatok.

Ma Krúdy semmi jelentéktelent nem ismer. Végzetesen fontos neki minden: ahol, akivel, ami történik.

 

*

 

Szinbád ifjúságának eseményeit bizonyos fantasztikus romantika szövi, de az egész mű megcsinálásának technikáját vizsgálva rájövünk, hogy a dolog nem olyan egyszerű, mert három főmomentumra kell figyelnünk: külön az alapmesére, külön az alakokra s külön az elbeszélés hangjára. Krúdy előadása végig egyenletes, nyugodt, életről, halálról, jóról, rosszról szólva mindig egy regiszteren marad. Ez a minden sallangtól megtisztult elbeszélőhang, amely alig érzékelhető distanciával ugyan, de mindig fölötte van annak, amiről beszél. Kicsiny szobákról, fogadók söntéseiről, régi házak folyosóiról, vonatról, hirtelen látott tájakról, magános hidakról szóló leírásai csodálatosan gazdagok és világosak. Alakjainak külső jellemzésére két, három szó elég neki. Elhatározottan ritkán festi le embereit, de cselekedeteikből, mozgásukból, beszédjükből mégis pontosan agyunkra vetődnek mindig úgy, amint őket Krúdy elgondolta.

A Szinbád ifjúsága céljaiban, eszközeiben és hatásában nemes könyv.

Kemény Simon.

 

(Magyar Figyelő, 1912/3. /február 1./ I. 284-286. p.)