Néhány szó Krúdy Gyuláról

Írta: Kemény Simon

 

Krúdy Gyula nem elbeszélő, hanem mesélő. Írói tehetségében kevesebb a kiszámított, reális, megfontolt elem, túlteng benne a művészet és a költészet. Szíve sokkal szorosabb viszonyban van agyával, semhogy a komponáláshoz szükséges állandó józansága meg volna, s forró lírája sohasem engedi a konstruáláshoz szükséges hidegség hőfokára lehűlni. Minden műve vízió, mint az igazi lírai költőké. Egyetlen sorát sem lehet úgy olvasni, hogy az író ne lenne jelen. Sötét, lágy, férfias hangján minden könyvét ő maga személyesen mondja el, mintha könyve egy bűvös műszer lenne, amelyet csak ki kell nyitni és egyszerre odavarázsolja magát az írót. Fantasztikus, mint Poe, vagy Hoffmann, épp oly magányos, saját lelkében bolyongó lélek, mint azok. Krúdy azonban sokkal érzelmesebb ezeknél, az ő mámora nem a tébolyé és a szörnyűé, az ő képzelete inkább kalandos fantázia, amely élményekből, a valóság törekvéseiből, aktualitásokból sajtolja meséinek édes levét. És ebben az édes lében ott pezseg, gyöngyözik, pattog és ficánkol az erotika, mint pezsgőben a szénsav. Irigylésre méltó naivitással tud elgyönyörködni a parasztleányok és menyecskék fehér bokáján, s a pruszlikot feszítő telt keblek oly mély vággyal vonzzák, mint a vándort szülőföldjének szép dombjai. Vannak figurái, akik kamaszkoruktól vénségükig ott settenkednek a falusi ablakok alatt az éjszaka sötétjében s lábujjhegyen, gólyalábon vagy létrára mászva lesnek be a szobába, ahol női vetkezést, vagy a félrecsúszott paplan alól kidomborodó női húst lehet látni. Világa fantasztikus és fülledt, amelyben a férfiak duruzsoló, suttogó beszéddel bolondítják a nőket s zajt alig csap benne más, mint az összekoccintott poharak csengése, a tányérokhoz ütődő evőeszközök s az elbolondított nők keblében a szegény, buta szív, amint vergődve dobol a kebel csontboltozatán. A mese mondó nem lehet fölényes, sem kételkedő, sem cinikus, csak a hit, a szeretet és a részvét tudja úgy megoldani a nyelvet, hogy mind az érdekeljen és mind azt szeressük, amit a mesélőtől hallunk. Krúdy tele van a részletek szépségével és érdekességével, mintha a közönséges írás betűi helyett fantasztikus, remek iniciálé-betűkkel írna: egy-egy ilyen betű csupa zsúfolt kompozíció, ornamentika, ciráda, figura, ha ilyen módszerrel az egyszeregyet írná is le egy akkora művész, mint Krúdy az maga volna az érdekesség és a költészet. Minden oldal tele van szép új hasonlatokkal, magyarázó, vagy tájképekkel. Néhány hasonlata: „igazán és epedve szeretett, mint egy flóta.” „A szenvedélyes képzelet, ez a vakmerő légtornász...” „Egy nyitott fülű, feketekávén tartott, Pestről eltoloncolt eb ugatott sokáig a kocsik után, mint a nagyravágyó és tehetetlen, szegény hivatalnokok főnökeikről mondott rágalma...” „Odakünn nap ragyogott, mintha ma kezdődne az élet a világon.” „Turbékolt a hangja, mint egy édesanyáé.” Minden alakjáról holbeini pontosságú és művészetű arcképet fest. Egyiknek az arcát sem lehet elfelejteni és szinte meg lehetne rá esküdni, hogy minden olvasó minden alakját az utolsó részletig egyformán látja. Alakjainak jellemét, lelki állapotát egészen eredeti módszerrel jellemzi. Egyik hősnőjéről a következő jellemrajzot adja:

„Mégis volt valami érdekesség, idegenszerűség az asszony alakján. Korántsem lehetett volna őt egy hentesbolt márványasztala mellé elképzelni, párolgó sonkák és kunkorgó malacfarkok közé. Járása, magatartása, mélázó fejtartása és nyugtalan szájszéle oly képpel vette őt körül, amely keretből nem hiányzott a bánatosan hervadó liget; midőn is a falevelekkel behintett országúton félénken, de megadással mendegél magas sarkú erős cipőjében az asszony és egy gazember férfi lábnyomait keresi, aki alkalomadtán majd megveri, hazakergeti, a kocsiajtót rácsapja, míg nem messzire egy sovány, tisztátalan kis pesztra üldögél egy padon. – Ez az asszony sohasem találja meg a boldogságát.”

Nem tudom megállni, hogy az „Őszi utazások” kazlából ki ne emeljek még két ragyogó gyémántot. Egy leányról írja:

„A jobb szemben a bánat lakott, mint kis házikójában a remete. Itt suhantak át kis fellegekként az emlékek és keserűségek, kiábrándulások és átsírt éjszakák. A húszesztendős életunalom, lélekvirágok gyönge hervadtsága és a céltalan fájdalom a múltért, a jóvá nem tehető órák és elkártyázott ártatlan ifjúság: a jobb szem borús setétjében üldögéltek, mint kis apró manók, amelyek kampós karjaikkal felkapaszkodnak a hosszú szempillákra és éjszakánkint elhagyják őrhelyüket, leteszik nyilaikat, amelyekkel az önfeledt öröm lepkéire vadásznak ... álomközben furcsa, törperuháikba öltözve, bejárják a homlok mezejét, hintáznak a kibontott hajban, lelógatják a lábukat a fül pirosló kagylóiról ... az álomban eltöltött éjszakán, midőn semmi tennivalójuk nincsen, mert odabent a homokember állott rá széles talpaival a lélekre és az erek vérpatakjain tavasz virágai úsznak tova, hogy reggelre üdén és megfiatalodva ugorjon ki az ágyból az alabástrom test.”

A másik ugyanennek a regénynek Tél című fejezetéből való.

„A szerelemnek azon napjai felejthetetlenek, midőn teljes bizonyossággal egyik sem tudja, hogy mi történik körülötte. Az órákon a fekete mutatók oly gyorsan forognak, mint a szemhatáron a szélmalom szárnyai. Az embereket csupán messziről láthatni, minta középkori várkastély ablakából a fóliánsai között élő könyvtáros látja az ólomkarikás ablakon; – valahol vásár van és a kanyargó országúton az emberek a vásárra igyekeznek. Koldusok, tarka rongyaikban és dús urak cifra öltönyeikben: kétkerekű kocsikon olajárusok és bormérők; fogaton ülnek kövér és pirosra festett arcú nők, akik majd a cingár kötéltáncosra rámeresztik vággyal bevont szemüket és tajtékos szegletű szájukat; bársonynadrágos, piros mellényes lókupecek kehes lovaikba káromkodva töltik a pálinkát; cipót visz a hátán az ősz hajú, sanda szemű vásári tolvaj, míg a fiatal zsebmetsző tarka nadrágjában nyurgán, lengve, tollas kalapjával mulatva méri az országutat; fiatal nők lesütik a szemüket hetykén zörgő lármás katonák előtt, míg magukban olyanokat gondolnak, hogy nem győzné elég miatyánkra elítélni őket a barát.

Néha így látja a szerelmes az életet, messzi önmagától és eszébe sem jut, hogy az utcagyerekek szamárfület mutatnak a háta mögött; a templom falából kinyúlik egy halott karja és a hölgy hajába készül ragadni; míg a bormérés ólommal bevont ivóasztala felett piros orral és csapzott bajusszal teli torokból kacagnak kancsóikba a korhely-cimborák és a drága nőt jól megrágalmazzák.”

Micsoda misztikus erő van ezekben a sorokban, milyen vad és tropikus vegetációjú fantázia fái zugnak, bokrai suttognak, virágai pompáznak! Mennyire tele van ez a toll s mily könnyű a kéz, amely a tollat vezeti! Ha Krúdy egyszer ráadja magát a konstrukcióra, ami épp oly nélkülözhetetlen a regényírásnál, mint az építészetben, akkor művészete meg fogja kapni azt a talapzatot, amelyet az örökkévalóság parancsára fürgén, kedvtelve fut be az örök borostyán.

 

(Magyarország, 1917/213. /augusztus 26./ 3-4. p.)