KÉRI PÁL:
A magyar írás
ködlovagja: Krúdy Gyula
Krúdy
a millennium évében jött fel Pestre, 1896-ban, amikor minket édesapám minden
délután felültetett az omnibusz tetejére és kiporoszkáltunk a Rózsadombtól,
ahol laktunk, Vajdahunyad váráig a Városligetben, kiállítást nézni. Utóbb
megtudtam, hogy fehér halinából varrt télikabátban jött fel; de mi volt az
ahhoz képest, hogy Pakots József, később politikus,
akkor szintén tárcaíró, zöld posztópapucsban vitte be a kéziratát a
szerkesztőségbe? Öt esztendő múltán, mikor engem hálisten
kidobtak a bankból, édesapám a Lipótvárosi Kaszinóban megkérte Keszler
Józsefet, a nagytekintélyű, kellemesen olvasható kritikust, a francia
irodalom tanárát, hogy csináljon velem valamit, mert mindenáron újságíró
akarok lenni. Elmentem hát a Vígszínház-kávéházba Keszler bácsihoz, akinek
különben is hallgatója voltam az egyetemen francia irodalmi óráin, ismert már
engem, és az ő kedves, némettel kevert bőbeszédűségével megígérte, hogy írjak
csak tárcákat könyvekről, irodalmi dolgokról, ő majd gondoskodik róla, hogy
megjelenjenek az ő lapjában, a Magyar Nemzetben. Még pénzt is kapok érte, egy
forintot, két koronát, a lap ennyit fizet tárcáért, de azt ezüstben. A Magyar
Nemzet félhivatalos volt, példányszáma alig volt; más lapok biztosan sokkal
többet adtak egy tárcáért, legalább öt koronát, volt, hogy öt forintot is.
Tárca, az novella, elbeszélés volt jobbadán és Krúdy Gyula azt művelte. Sok-sok
tárcája jelent meg, mihelyt felérkezett Pestre tizennyolc éves korában,
sietősen lerázva az érettségit Nyíregyházán, szívesen adták le az
elbeszéléseit, mert kerek, hibátlan írói készsége volt rögtön, mintha sohase
kellett volna tanulnia. Általán, nem is volt ő
fiatal soha; hatalmas, kissé székelyesen görnyedt sudártermete, mély, torokból
fakadó orgonahangja, sohasem nevető, barna bazaltkőből vágott feje-arca őt
eleve negyvenes-ötvenes férfijelenésnek tette meg; olyan volt, mikor előtűnt
és olyannak kellett lennie, noha akkor nem láthattam, amikor meghalt. Nem lehetett
megöregedett, aminthogy nem volt fiatal se soha.
Hogy
hogyan élt meg akkor azokból a tárcákból? Hiszen ital, kocsmázás nélkül ő nem
lehetett meg, anélkül nem tudott írni. Azért ivott,
garázdálkodott nőkkel, tudatosan, hogy írhasson. Hogy hogyan élt meg? Ha
kellett, hát embert ölt. De ezen még akkor fejünket csóválhattuk volna. Mert
nem volt érdemes. Akkoriban ugyanis az írása Mikszáthra emlékeztetett. Az
azonban, hogy mikszáthos volt, előnyére vált; ezt a
kedélyeskedő csámcsogást, ezt a könnyen utolérhető kerek formásságot vélték akkoriban
a magyar írás netovábbjának és a Krúdy Gyula ontotta
sok tárcát azért adták le szívesen, mert Mikszáthot utánozta, ő persze
bizonyára érezte, ha öntudatlan is, mi van benne és törte magát és írt.
Egyszerre csak megjelent, ami még sohase volt magyarul és nem is lesz többé:
Krúdy. Hogy ez hogyan esik meg, az rejtély. Hogyan történt a számtalan Walter
Scott utánzat után, amit nyomdája etetésére írt Balzac, hogy egyszerre csak
megjelent a Les Chouans. Vagy hogyan fogant meg az Új
versek Ady Endrében, első kötete után, amit az ő irodalomtörténet tanára is
költhetett volna. Az ilyesmi csak úgy felgomolyog, mert a korból és emberéből
muszáj.
Szemere
Miklós, az éjjel ébredő versenyistállós és nagykártyás, aki a maga üveg
pezsgője társaságában döcögött konflison a Nemzeti Kaszinóba és ott elnyerte a
többi mágnás pénzét, ez a pocakos-szakállas, maga alá húzott vékonyka
lábszárain üldögélő Szilénusz, az ő különcségeivel
igazában Krúdy Gyula alakja volt. Krúdyból lopta önmagát. Teszem a ,,Tegnap ködlovagjai”-ból meg a
,,Vörös postakocsi” Alvinczi Eduárdjától is; csak kijárt tehát Krúdynak, hogy
ezért cserébe eltartsa őt. Hogy ez a dolga Krúdynak, ami alatt lóversenyi
szakértelmet is szerzett, hogy ez miként végződött, Szemere Miklós halálával-e
vagy valamin tán összekülönböztek — a nagyurak oly szeszélyesek — erre már nem
emlékszem. Ettől fogva azonban nem bízta többé magát ilyen tárgyilagos
alapokra. Hanem csak nőkre. Volt olyan, akinek az ura épp annyira ici-pici volt, amilyen óriás Krúdy; ez az emberke egy
ellenzéki lap politikai rovatvezetője volt és elcsapták, mikor kisült, hogy
hatalmas szubvenciót kap a kormánytól, ami véres igazságtalanság volt, mert
hiszen a pénzt közcélra költötte, Krúdyra. Rövid átmenet volt csupán egy jómódú
exportőr háza, aki Byronra maszkírozta magát, Krúdy alakjainak álmodozó módján
beszélt és olyan ezüstfejű bottal járkált, amilyenre ma Churchill támaszkodik;
ez alighanem azért végződött idejekorán, mert a vöröshajú
asszonynak ugyan szabad szemmel látható pelyhedzése volt az arcán — nélkülözhetetlen
előfeltétel! — de nem volt elég tenyeres-talpas. Krúdy Gyula
hús-vér asszonyai ugyanis egyáltalán nem voltak azok a légies donnák, mint
írásaiban, — akiket egyébként Krúdy ugyanakkor, míg elábrándoztatja őket
szerelmi olvadtságukban, libatöméssel és egyéb kispolgárian vaskos
tevékenységgel is leleplez, ami oly karakterisztikus az ő álomból az
izzadságszagú valóságba meg vissza, ide-oda lebbenésére és amiben öngúny is
rejtezik, meg az olvasó figyelmeztetése, hogy ez tündérmese, de olyan, mint
Szindbád éjszakái vagy Apuleius, hol is a boszorkányok és csodák, meg az igazándi
vaskos élet egymásnak adják a kilincset és aztán ez az, ami Krúdy Gyulát
oly halhatatlanul naggyá teszi, mert megérezte a
módját, hogy a mi unalmasan nagyképű naturalista-realista világunkban miként
lehet megtalálni az utat vissza az elbeszélő művészethez, az ős-mesemondáshoz.
Mondom, az ő nőstényei a
valóságban érzékiséget, nemiséget izzadó, már nem fiatal személyek voltak.
Ezek közül is egyik, hosszú jólétet és nyugalmat biztosított néki, hogy nappal
írhasson, éjszaka tobzódhasson, áldott legyen az emléke. Akkor már országos
hírű volt Krúdy. Általában a ,,Vörös posta- kocsi”-ról ismerték, ami nyolc hónap alatt három kiadást ért meg
és minden nő olvasta, még a leányiskolások is. Abban az időben
délben ott láthattuk őt a körúton, ébredés után való sétáján. Télen is kiskabátban,
mint a magános jegenye nyúlt fel a többi emberek között, feje kissé oldalt
billentve, mintha örökösen arra a távoli dalosra figyelne, aki csakis az ő
fülébe húzza. Rendkívül gondosan, tisztán öltözött volt mindig, még a legrosszabb
idejében is; ez olyan emberek módja, akik nemi életük szennyességeit
igyekeznek öntudatlan lepucolni evvel. De ebben az időben volt az öltözetén
valami különös: mindig sötét ruhájából keményített ingének kolmizott fodra állt ki, mint a tizennyolcadik században
hordták. Mert ő bizony megjátszotta, amiben lehetett, a maga írásait, ez
különös örömöt okozott néki, ködlovagnak. Így ment kampós meggyfabotjával,
ami alig érte a földet, tempósan. Rövid séta után visszatért a Royal- szállóba,
ebédelni. Húslevest, főtt húst főzelékkel evett nap-nap után és sillerbort
ivott hozzá, jószagú parádi vízzel. Az egész étterem
minden személyzete otthagyta mind a vendéget és csak azon izgult, hogy Krúdy
úrnak ne legyen panasza, mert különben jaj nékik. Nem
mintha őtőle féltek volna, mert Krúdy kedves volt mindig mindenkihez, — kivéve,
ha pénz kellett néki, mert akkor elvágta a nyakát is annak. De most nem kellett.
Most ebben az óriási házban ő volt az úr, néki kedveskedett, néki hízelgett
mindenki. Ezek voltak az ő Aranykéz Utcai Szép Napjai.
Ugyanennek
a tulajdonos asszonynak volt szállója és vendéglője Siófokon is. Krúdy is ott
nyaralt, világért se hagyták volna szabadon Pesten.
Mikor egyszer hallotta, lejövök a késő esti vonattal, behűtött pezsgővel,
tálalt hideg vacsorával várt. Mikor kibeszélgettük magunkat, jó éjjel volt már
és a ház körül a csendbe távoli cigánymuzsika szüremlett, azt mondta: ,,Most gyere, most segíteni fogsz nekem.” A segítés az
volt, hogy lementünk kettesbe, mintha lefekvés előtt egyet járnánk beszélgetve.
Mert, mint megmagyarázta, „az öregasszony” figyelteti őt éjjelnappal, hogy meg
ne csalja, itt mindenki, mindenik alkalmazott, de még némely vendég nő is annak
a kémje, Krúdyra vigyáz. Járkáltunk hát ide-oda, a lámpáknál megálltunk, hogy
lássák, sétálunk, visszakerültünk a kapu felé, — aztán egyszerre Krúdy
megragadta a kezemet, lebuktunk guggolóba és mint a
gyerekek, mikor indiánt játszanak, a szállóháta mögött a sötétben csúsztunk
odább jó messzire, míg egy nyitott ablak elé értünk valahol. Ott Krúdy
bemászott. Pedig biztosan a kapun is bemehetett volna. És akihez bemászott, az
is, biztosan, épp olyan öregedő drabális figura lehetett, mint aki elől bújkált.
Ezek
az Aranykéz Utcai Szép Napok évekig tartottak. De hogy végződtek! Közben az „öregasszony”
lánya felnőtt süldővé. Ahogy a szavaiból kivettem, inkább a lány csábította
el őt; ez már így szokott lenni gyakran, a lány nagy álmavágya
az anyja szeretője, míg Krúdynak csakugyan nemigen kellett fiatal lány. Mégis
el kellett vennie feleségül.
Odaköltöztek
szomszédomnak a ,, kastély”-nak
csúfolt düledező házba a Margitszigeten, amit valaha „József apánk”-nak is apja, az öreg József főherceg építtetett, ott is
egy szűk földszinti szobában éltek és az bizony valaha pince volt. Az
„öregasszony” levévén róla a kezét, Krúdy most már nem csupán írásának élt,
hanem abból kellett megélnie is. Ahhoz, hogy írhasson, kocsmáznia,
dorbézolnia kellett; hajnalig elkószált, délután megszállottan írt. Nem vette
tudomásul, hogy házas ember. Ezt a felesége nem bírta soká, otthagyta.
Krúdynak ez második házassága volt. Első feleségét, egy vidéki tanítónőt, aki
„Satanella” néven a néhai „Magyar Figaró”-ba írt, még úrfi korában vette el, szintén rövid távra. De innen volt egy szép barna lánya, aki egy
időben a Nemzeti Színház segédszínésznője volt. Bizonyára nem Krúdy
protekciójából került oda, mert az úgy elfelejtette, mintha sose lett volna a
világon.
Mikor egy ízben hosszú
távollét után hazajöttem háborús tallózásaimból, a fiatalasszonyt már nem
találtam ott. Krúdy Gyula magánosan ült a földes szobában
és mert a házbérét már rég nem fizette ki, világítását hát lezárták: sok-sok
vékony barna gyertyaszál égett az asztalára ragasztva, mert igazi gyertyát már
akkor nemigen lehetett kapni. A lábánál borosüvegek, előtte pohár meg
tintatartó, úgy írt sebesen, tollal, míg a tétova lángok lengették az odui homályt. De úgy éreztem, most láttam meg az igazi
Krúdy Gyulát és azért ezt a jelenést sohase felejtettem el. Mint egy démoni
megszállott barát, úgy ült ott csodálkozva és gyönyörködve a belőle felszálló
ismeretlen titkokon, lehajtott lelkes arcát rembrandti glória övezte. Amit róla elmondtam, abból is látszik, micsoda valódi ördögies
természet volt ő, ki mohón figyel a benne szóló mesemondóra, csak nem telhet
be a mesével, mint a gyerek, nem akar elaludni, sürgeti, hogy még és még, míg
„könyvtárnyi könyve” van már együtt és ő még mindig ontja-adja tovább a meseszó
visszhangját; 1914-ben egy részletüzér elkezdte volna összegyűjtött műveinek a
kiadását és azt már akkor tizenhat kötetre tervezte. A német Hoffmann Bamberg városában lett volna ilyen ördögi, mint ő, de az,
ha bőségesen ivott is, amellett jó hivatalnok volt, nem volt ilyen igazi és a
hangja szárazon szólt. Némely húron Gogolj-jal rokon
Krúdy. És ő, Nyírország, a Felvidék, a Belváros és
Buda Proust-ja is. De mindezzel, hiába, nem foghatjuk meg Krúdy Gyula
varázsát. Valaki, aki most bíráló, de mindig is tekintély volt otthon az
irodalom bizonyos terén, arra figyelmeztetett, hogy: „Ti túlbecsülitek Krúdyt.
Nem tud szerkeszteni.” Ez igaz. De nem is akar. Ha valaki szerkesztést
szeretne, menjen Herczeg Ferenchez. És én nem is annyira sikeres regényeit
kedvelem, mint a Vörös postakocsit; azok „szerkesztése” nékem inkább szándékos,
tudatos, tán sok is van bennük. Hanem azokat az írásait, ahol éppen csak egy
figura egyénisége fűzi fel az irizáló kalárisokat, teszem Pistóli
úr alföldi kalandjait, vagy a késői „Az utolsó gavallér”-t, ,,Őszi versenyek”-et,
lehelt-semmi beszélyeit. Hogy is mutathatnók meg Krúdyt? — mikor írása
lejtésében beüt a nagy zúgás: „A Nyírség, ahol a
gyermekkori őszök és az ifjúkori tavaszok elrepültek felettem, (és most
figyeljenek) telve volt magános tücskökkel.” Tudta és megsúgja nékünk, hogy
az Alföldön a tücskök hatalmas karban muzsikálnak, a Nyírségen pedig sűrűn
énekel egy-egy és hívja őt; és tudta a varjak szabályos iskoláit, amely
rendben szállnak haza végzett zsákmányoló munka után; és mindezt a szólás
olyan egyénien zengő lejtésével, hogy az költőre vall.
Jolán, a szőke zsidó, de
parasztos beszédű, fehér nagyhúsú kerítőnő még ismerte Jókait. Az öregúr
feljárt hozzá, még híres nősülése után is. Levele is volt Móric bácsitól. És
komoly elismeréssel nyilatkozott róla. Gyönyörű öregkor, múlhatatlan vitalitás,
igazi Jókai! Jolánnak nagy volt a tapasztalata az egykorú irodalom terén is.
Míg a nála alkalmazott lányok a közönséges forgalom számára valók voltak, ő
lefoglalta magának az írókat. Krúdy is odajárogatott és Jolán, noha tudta, nem
tarthatja meg magának, mindig boldog volt, ha Gyula felballagott hozzá. Ilyen nagy darab telivér férfit ugyan hol kaphatott! Krúdyt
pedig, bár ez a fajta nőszemély különben is ínyére volt, ide tulajdonképpen
Jókai hagyománya vonzotta. Jókaihoz volt ő kötve, mikor az országot járta, a
Jókai fantáziája szólalt meg benne az ő, a Krúdy Gyula hangján mesélve. Ifjú mikszáthos korában is igazában Jókainak az a töredéke vonzotta
őt, ami Mikszáthba szorult, így, a magyar elbeszélő költészet, hatalmas
kerülővel most visszatért Krúdy Gyulában eredeti kincséhez, Jókaihoz. Krúdy
Gyula: Jókai utóda. Persze, más síkon, a tiszta kristályos mesélés még inkább
való bugyogásával, minden „szerkesztés” nélkül, és nem utánérzően, hanem egy
eredeti, más írói egyéniségben. Érdekes, hogy Krúdy Gyula néha sajnálta is,
hogy nem adhatja azt a realitást, amit megélt, hanem tündérmeséhez kell folyamodnia.
De az borzalom, őrület volt, a kör, ahol élt és
ahogyan ő élt. „Az emberek hiányoznak a könyveimből — írja egyszer —, akiket
mindenkinél jobban ismerek, de ugyanezért leírni nem merem őket. Ha én
leírnám, hogy mit éltem és éreztem és körülöttem éreztek: talán egy toronyba
csuknának. Ezért nem ér semmit az egész irodalmam.” Ezt mondta egyszer
csüggedtében; de az jó volt, hogy meg se próbálhatta élete szennyét
kiteregetni, meg azt, hogy kész volt öt forintért embert ölni, mert abból csak
félszeg hazugság jöhetett ki, másként nem bírta volna el a nyomtatott betű. Az
ő lénye, élete nem volt való realizmusra, — azt szublimálni kellett. És azt
tette ő, mégpedig nem kínos felemásan, amivel elcsúszhatott volna a többi
valóságot megfigyelő között — aminthogy voltak ilyen magafajta emberek előtte,
akik így alkudtak meg írásukban, például az ifjabb Cholnoky
—, hanem szublimált teljesen: csodásan. De persze, megint, ehhez adomány kellett,
olyan, mint az övé. És az az izgató ezeregy éjszakai furcsaság, hogy költői
lenge lejtésén átüt az ő telhetetlen majomi nemisége. Az érzékiség feltörése
egyébként Jókai sok írásába is becsempésződött, ebben is rokonok, csak éppen
Krúdy Gyulánál az az ellenpontozás alaphangzása; de hisz fűtött nemiség híján
igaz költő alig is elképzelhető. Krúdy azonban ebben szinte szókimondó, — a
maga megfejthetetlen módján. Nem egyszer valóságos zolai durvaságokat is hoz,
anélkül hogy kiesne a maga hangjából, például, mikor a szüreti pikniken egy
öregúr letelepedik a pázsitra és elkiáltja magát, „jaj, a nadrágszíjam”, pedig
nem is a nadrágszíja pattant. Humorában — de egyébként is — a természetében
megbújó vigyori kegyetlenség szól gyakran és ez sózza az írásába azt a
fanyarságot, hogy ne legyen édeskés. Mert kegyetlen volt kíméletlenül
természete egy sarkában, hogy teljesíthesse, amire született, hogy írhasson; de
végtelen gyengédség is volt benne, megértően, különösen a barátaival szembe. Ez
a folyton lüktető nemiség, meg a leleplező igazmondás varázsosan jelentkezik
felvidéki beszélyeiben, talán legszebb darabjaiban, ahol ez az aluvó vidék álmodja a Krúdy-figurákat, — megcsúfolva a „Jó
palócok” vaskos kedélyeskedését. Az egyikben a podolini
tánciskola évzáró vizsgájáról van szó például; az abban áll, hogy a kislányok
egy magas hídszerű alkotmányon masíroznak végig, míg a meghívott városi
honoráciorok alulról néznek a szoknyájuk alá. Megkérdeztem,
de Krúdy azt már nem tudta, hogy bizonyára egy Tyroler
volt a vizsgáztató táncmester, mert az én felvidéki atyámfiai, a Tyrolerek, ha nem borbélyok, jobbára táncmesterek, művészfamilia; annak a Tyrolernek
családja, aki az én nagyanyám testvérbátyja volt, nevezetes rézbe metsző,
magyar műtörténeti jelenség, Petőfi barátja, a gyönyörű Kossuth-bankók egyik
alkotója, a negyvennyolcas bank- jegy-nyomda technikai igazgatója; aki ezért
aztán megülte a Nájgebájt amögött
a pinceablak mögött, mit nékem még gyerekkoromban mutogattak az akkori
patkányos ronda gyakorlótér széléről a mai Szabadság téren,
— míg Haynau zsidóasszony szeretője, egy ételitallal megrakott csónakon való
kiránduláson a Margitszigetre, pénzért ki nem szabadította.
Nem méltányolni jöttem
Krúdy Gyulát, hanem dicsérni, elragadtatással. És emlékezni rá meg az ő viselt
dolgaira, amivel egy kötetet tölthetnék teli. Ma már odahaza is feltétlen
elismerés jár néki, hiszen tizenöt esztendeje halott, már szabad Krúdynak
lennie. „Magyar klasszikusok” még nem tudhattak szegények a szocialista realizmusról.
Szabó Ede előszava ebben a gyűjteményben igen jól megírt, jól kutatott
értekezés és egy szó célzás sincs benne elvi kritikáról,
noha ez a kötet mostanában, 1957-ben jelent meg. Egész sor Krúdy-kiadványt
adott közre a kommunista kormány, mert a közönség kívánja. Ezért hát óvatosan
adagolják nékiek. A rossz papír, rossz nyomás még tán
menthető, magyarázható, de azt nem értem, hogy bár az előlapon hat, sőt néha
hét „felelős” is szerepel, miért vannak teli ezek a könyvek sajtóhibákkal,
annyira, hogy néhol befejezetlen mondat is akad. A „felelősök” csak nagyképű pártszinekurák; senki se felelős semmiért.
Krúdy
Gyula e keresztültörése azonban már a Horthy-korszak eseménye volt. Hogy ezt
ki mívelte, ez kinek az érdeme, azt nem tudom. Az
„Őszi versenyek” első kiadásának, évekkel a fehérterror után, úgy emlékszem,
még Bécsben kellett megjelennie. De aztán Krúdy Gyula nemsokára reprezentatív
magyar íróvá lépett elő, a rezsim francia nyelvű folyóiratában folyton
olvashatók voltak hosszú írásai, magyar tájakról, magyar történelemről. Az
asszonyok, fiatalok olvasóközönségének hivatalosan lenézett kedvencét, végre
kénytelenek voltak tudomásul venni. Jó volna, ha ezt a bujdosásban is valamennyien
megszívlelnék végre. Mire „eljött lábujjhegyen a perc, amely bekandikál a
kulcslyukon, néma nagy éjjelen, midőn a csillagok nem láthatók”, Krúdy Gyula
már a magyar írás elismert büszkesége volt.
(Irodalmi Ujság (London),
1958/11. /június 1./ 6. p.)