KÉRI PÁL:

A magyar írás ködlovagja: Krúdy Gyula

Krúdy a millennium évében jött fel Pestre, 1896-ban, amikor minket édesapám minden délután felültetett az omnibusz tetejére és kiporoszkáltunk a Rózsadombtól, ahol laktunk, Vajdahunyad váráig a Városligetben, kiállítást nézni. Utóbb megtudtam, hogy fehér ha­linából varrt télikabátban jött fel; de mi volt az ahhoz képest, hogy Pakots József, később politikus, ak­kor szintén tárcaíró, zöld posztó­papucsban vitte be a kéziratát a szerkesztőségbe? Öt esztendő múl­tán, mikor engem hálisten kidob­tak a bankból, édesapám a Lipót­városi Kaszinóban megkérte Keszler Józsefet, a nagytekintélyű, kel­lemesen olvasható kritikust, a fran­cia irodalom tanárát, hogy csinál­jon velem valamit, mert minden­áron újságíró akarok lenni. Elmen­tem hát a Vígszínház-kávéházba Keszler bácsihoz, akinek különben is hallgatója voltam az egyetemen francia irodalmi óráin, ismert már engem, és az ő kedves, némettel kevert bőbeszédűségével megígérte, hogy írjak csak tárcákat könyvek­ről, irodalmi dolgokról, ő majd gondoskodik róla, hogy megjelenje­nek az ő lapjában, a Magyar Nem­zetben. Még pénzt is kapok érte, egy forintot, két koronát, a lap ennyit fizet tárcáért, de azt ezüst­ben. A Magyar Nemzet félhivatalos volt, példányszáma alig volt; más lapok biztosan sokkal többet adtak egy tárcáért, legalább öt koronát, volt, hogy öt forintot is. Tárca, az novella, elbeszélés volt jobbadán és Krúdy Gyula azt művelte. Sok-sok tárcája jelent meg, mihelyt felérke­zett Pestre tizennyolc éves korá­ban, sietősen lerázva az érettségit Nyíregyházán, szívesen adták le az elbeszéléseit, mert kerek, hibátlan írói készsége volt rögtön, mintha sohase kellett volna tanulnia. Ál­talán, nem is volt ő fiatal soha; hatalmas, kissé székelyesen gör­nyedt sudártermete, mély, torokból fakadó orgonahangja, sohasem ne­vető, barna bazaltkőből vágott feje-arca őt eleve negyvenes-ötve­nes férfijelenésnek tette meg; olyan volt, mikor előtűnt és olyannak kellett lennie, noha akkor nem lát­hattam, amikor meghalt. Nem le­hetett megöregedett, aminthogy nem volt fiatal se soha.

Hogy hogyan élt meg akkor azokból a tárcákból? Hiszen ital, kocsmázás nélkül ő nem lehetett meg, anélkül nem tudott írni. Azért ivott, garázdálkodott nőkkel, tuda­tosan, hogy írhasson. Hogy hogyan élt meg? Ha kellett, hát embert ölt. De ezen még akkor fejünket csóválhattuk volna. Mert nem volt érdemes. Akkoriban ugyanis az írása Mikszáthra emlékeztetett. Az azonban, hogy mikszáthos volt, előnyére vált; ezt a kedélyeskedő csámcsogást, ezt a könnyen utolér­hető kerek formásságot vélték ak­koriban a magyar írás netovábbjá­nak és a Krúdy Gyula ontotta sok tárcát azért adták le szívesen, mert Mikszáthot utánozta, ő per­sze bizonyára érezte, ha öntudat­lan is, mi van benne és törte ma­gát és írt. Egyszerre csak megje­lent, ami még sohase volt magya­rul és nem is lesz többé: Krúdy. Hogy ez hogyan esik meg, az rej­tély. Hogyan történt a számtalan Walter Scott utánzat után, amit nyomdája etetésére írt Balzac, hogy egyszerre csak megjelent a Les Chouans. Vagy hogyan fogant meg az Új versek Ady Endrében, első kötete után, amit az ő iroda­lomtörténet tanára is költhetett volna. Az ilyesmi csak úgy felgo­molyog, mert a korból és emberé­ből muszáj.

Szemere Miklós, az éjjel ébredő versenyistállós és nagykár­tyás, aki a maga üveg pezsgője tár­saságában döcögött konflison a Nemzeti Kaszinóba és ott elnyerte a többi mágnás pénzét, ez a poca­kos-szakállas, maga alá húzott vé­konyka lábszárain üldögélő Szilénusz, az ő különcségeivel igazában Krúdy Gyula alakja volt. Krúdyból lopta önmagát. Teszem a ,,Teg­nap ködlovagjai”-ból meg a ,,Vö­rös postakocsi” Alvinczi Eduárdjától is; csak kijárt tehát Krúdynak, hogy ezért cserébe eltartsa őt. Hogy ez a dolga Krúdynak, ami alatt lóversenyi szakértelmet is szerzett, hogy ez miként végződött, Szemere Miklós halálával-e vagy valamin tán összekülönböztek — a nagyurak oly szeszélyesek — erre már nem emlékszem. Ettől fogva azonban nem bízta többé magát ilyen tárgyilagos alapokra. Hanem csak nőkre. Volt olyan, akinek az ura épp annyira ici-pici volt, ami­lyen óriás Krúdy; ez az emberke egy ellenzéki lap politikai rovatve­zetője volt és elcsapták, mikor ki­sült, hogy hatalmas szubvenciót kap a kormánytól, ami véres igazságtalanság volt, mert hiszen a pénzt közcélra költötte, Krúdyra. Rövid átmenet volt csupán egy jó­módú exportőr háza, aki Byronra maszkírozta magát, Krúdy alakjai­nak álmodozó módján beszélt és olyan ezüstfejű bottal járkált, ami­lyenre ma Churchill támaszkodik; ez alighanem azért végződött ideje­korán, mert a vöröshajú asszony­nak ugyan szabad szemmel látható pelyhedzése volt az arcán — nél­külözhetetlen előfeltétel! — de nem volt elég tenyeres-talpas. Krúdy Gyula hús-vér asszonyai ugyanis egyáltalán nem voltak azok a légies donnák, mint írásai­ban, — akiket egyébként Krúdy ugyanakkor, míg elábrándoztatja őket szerelmi olvadtságukban, liba­töméssel és egyéb kispolgárian vas­kos tevékenységgel is leleplez, ami oly karakterisztikus az ő álomból az izzadságszagú valóságba meg vissza, ide-oda lebbenésére és ami­ben öngúny is rejtezik, meg az ol­vasó figyelmeztetése, hogy ez tün­dérmese, de olyan, mint Szindbád éjszakái vagy Apuleius, hol is a bo­szorkányok és csodák, meg az iga­zándi vaskos élet egymásnak adják a kilincset és aztán ez az, ami Krúdy Gyulát oly halhatatlanul naggyá teszi, mert megérezte a módját, hogy a mi unalmasan nagyképű naturalista-realista vilá­gunkban miként lehet megtalálni az utat vissza az elbeszélő művé­szethez, az ős-mesemondáshoz.

Mondom, az ő nőstényei a való­ságban érzékiséget, nemiséget izzadó, már nem fiatal személyek voltak. Ezek közül is egyik, hosszú jólétet és nyugalmat biztosított néki, hogy nappal írhasson, éjszaka tobzódhasson, áldott legyen az em­léke. Akkor már országos hírű volt Krúdy. Általában a ,,Vörös posta- kocsi”-ról ismerték, ami nyolc hó­nap alatt három kiadást ért meg és minden nő olvasta, még a leányis­kolások is. Abban az időben délben ott láthattuk őt a körúton, ébredés után való sétáján. Télen is kiskabátban, mint a magános jegenye nyúlt fel a többi emberek között, feje kissé oldalt billentve, mintha örökösen arra a távoli dalosra fi­gyelne, aki csakis az ő fülébe húz­za. Rendkívül gondosan, tisztán öltözött volt mindig, még a leg­rosszabb idejében is; ez olyan em­berek módja, akik nemi életük szennyességeit igyekeznek öntudat­lan lepucolni evvel. De ebben az időben volt az öltözetén valami kü­lönös: mindig sötét ruhájából ke­ményített ingének kolmizott fodra állt ki, mint a tizennyolcadik szá­zadban hordták. Mert ő bizony megjátszotta, amiben lehetett, a maga írásait, ez különös örömöt okozott néki, ködlovagnak. Így ment kampós meggyfabotjával, ami alig érte a földet, tempósan. Rövid séta után visszatért a Royal- szállóba, ebédelni. Húslevest, főtt húst főzelékkel evett nap-nap után és sillerbort ivott hozzá, jószagú parádi vízzel. Az egész étterem minden személyzete otthagyta mind a vendéget és csak azon izgult, hogy Krúdy úrnak ne legyen pa­nasza, mert különben jaj nékik. Nem mintha őtőle féltek volna, mert Krúdy kedves volt mindig mindenkihez, — kivéve, ha pénz kellett néki, mert akkor elvágta a nyakát is annak. De most nem kel­lett. Most ebben az óriási házban ő volt az úr, néki kedveskedett, néki hízelgett mindenki. Ezek voltak az ő Aranykéz Utcai Szép Napjai.

Ugyanennek a tulajdonos asszonynak volt szállója és vendéglője Siófokon is. Krúdy is ott nya­ralt, világért se hagyták volna szabadon Pesten. Mikor egyszer hal­lotta, lejövök a késő esti vonattal, behűtött pezsgővel, tálalt hideg va­csorával várt. Mikor kibeszélgettük magunkat, jó éjjel volt már és a ház körül a csendbe távoli cigány­muzsika szüremlett, azt mondta: ,,Most gyere, most segíteni fogsz nekem.” A segítés az volt, hogy le­mentünk kettesbe, mintha lefekvés előtt egyet járnánk beszélgetve. Mert, mint megmagyarázta, „az öregasszony” figyelteti őt éjjel­nappal, hogy meg ne csalja, itt mindenki, mindenik alkalmazott, de még némely vendég nő is annak a kémje, Krúdyra vigyáz. Járkál­tunk hát ide-oda, a lámpáknál megálltunk, hogy lássák, sétálunk, visszakerültünk a kapu felé, — az­tán egyszerre Krúdy megragadta a kezemet, lebuktunk guggolóba és mint a gyerekek, mikor indiánt ját­szanak, a szállóháta mögött a sötét­ben csúsztunk odább jó messzire, míg egy nyitott ablak elé értünk vala­hol. Ott Krúdy bemászott. Pedig biztosan a kapun is bemehetett volna. És akihez bemászott, az is, biztosan, épp olyan öregedő drabális figura lehetett, mint aki elől bújkált.

Ezek az Aranykéz Utcai Szép Na­pok évekig tartottak. De hogy vég­ződtek! Közben az „öregasszony” lánya felnőtt süldővé. Ahogy a sza­vaiból kivettem, inkább a lány csá­bította el őt; ez már így szokott lenni gyakran, a lány nagy álma­vágya az anyja szeretője, míg Krúdynak csakugyan nemigen kel­lett fiatal lány. Mégis el kellett vennie feleségül.

Odaköltöztek szomszédomnak a ,, kastély”-nak csúfolt düledező házba a Margitszigeten, amit vala­ha „József apánk”-nak is apja, az öreg József főherceg építtetett, ott is egy szűk földszinti szobában él­tek és az bizony valaha pince volt. Az „öregasszony” levévén róla a kezét, Krúdy most már nem csu­pán írásának élt, hanem abból kel­lett megélnie is. Ahhoz, hogy ír­hasson, kocsmáznia, dorbézolnia kellett; hajnalig elkószált, délután megszállottan írt. Nem vette tudo­másul, hogy házas ember. Ezt a fe­lesége nem bírta soká, otthagyta. Krúdynak ez második házassága volt. Első feleségét, egy vidéki ta­nítónőt, aki „Satanella” néven a néhai „Magyar Figaró”-ba írt, még úrfi korában vette el, szintén rövid távra. De innen volt egy szép barna lánya, aki egy időben a Nemzeti Színház segédszínésznője volt. Bi­zonyára nem Krúdy protekciójából került oda, mert az úgy elfelejtette, mintha sose lett volna a világon.

Mikor egy ízben hosszú távollét után hazajöttem háborús tal­lózásaimból, a fiatalasszonyt már nem találtam ott. Krúdy Gyula magánosan ült a földes szobában és mert a házbérét már rég nem fi­zette ki, világítását hát lezárták: sok-sok vékony barna gyertyaszál égett az asztalára ragasztva, mert igazi gyertyát már akkor nemigen lehetett kapni. A lábánál borosüve­gek, előtte pohár meg tintatartó, úgy írt sebesen, tollal, míg a té­tova lángok lengették az odui ho­mályt. De úgy éreztem, most lát­tam meg az igazi Krúdy Gyulát és azért ezt a jelenést sohase felej­tettem el. Mint egy démoni meg­szállott barát, úgy ült ott csodál­kozva és gyönyörködve a belőle felszálló ismeretlen titkokon, lehaj­tott lelkes arcát rembrandti glória övezte. Amit róla elmondtam, abból is látszik, micsoda valódi ördögies természet volt ő, ki mohón fi­gyel a benne szóló mesemondóra, csak nem telhet be a mesével, mint a gyerek, nem akar elaludni, sür­geti, hogy még és még, míg „könyvtárnyi könyve” van már együtt és ő még mindig ontja-adja tovább a meseszó visszhangját; 1914-ben egy részletüzér elkezdte volna összegyűjtött műveinek a ki­adását és azt már akkor tizenhat kötetre tervezte. A német Hoffmann Bamberg városában lett vol­na ilyen ördögi, mint ő, de az, ha bőségesen ivott is, amellett jó hivatalnok volt, nem volt ilyen igazi és a hangja szárazon szólt. Némely húron Gogolj-jal rokon Krúdy. És ő, Nyírország, a Felvi­dék, a Belváros és Buda Proust-ja is. De mindezzel, hiába, nem fog­hatjuk meg Krúdy Gyula varázsát. Valaki, aki most bíráló, de mindig is tekintély volt otthon az irodalom bizonyos terén, arra figyelmezte­tett, hogy: „Ti túlbecsülitek Krúdyt. Nem tud szerkeszteni.” Ez igaz. De nem is akar. Ha valaki szerkesztést szeretne, menjen Herczeg Ferenchez. És én nem is annyira sikeres regényeit kedvelem, mint a Vörös postakocsit; azok „szerkesztése” nékem inkább szán­dékos, tudatos, tán sok is van ben­nük. Hanem azokat az írásait, ahol éppen csak egy figura egyénisége fűzi fel az irizáló kalárisokat, te­szem Pistóli úr alföldi kalandjait, vagy a késői „Az utolsó gaval­lér”-t, ,,Őszi versenyek”-et, lehelt-semmi beszélyeit. Hogy is mutathatnók meg Krúdyt? — mikor írása lejtésében beüt a nagy zúgás: „A Nyírség, ahol a gyermekkori őszök és az ifjúkori tavaszok elre­pültek felettem, (és most figyelje­nek) telve volt magános tücskök­kel.” Tudta és megsúgja nékünk, hogy az Alföldön a tücskök hatal­mas karban muzsikálnak, a Nyírsé­gen pedig sűrűn énekel egy-egy és hívja őt; és tudta a varjak szabá­lyos iskoláit, amely rendben száll­nak haza végzett zsákmányoló munka után; és mindezt a szólás olyan egyénien zengő lejtésével, hogy az költőre vall.

Jolán, a szőke zsidó, de parasz­tos beszédű, fehér nagyhúsú kerítőnő még ismerte Jókait. Az öregúr feljárt hozzá, még híres nősülése után is. Levele is volt Móric bácsitól. És komoly elismeréssel nyilatkozott róla. Gyö­nyörű öregkor, múlhatatlan vita­litás, igazi Jókai! Jolánnak nagy volt a tapasztalata az egykorú iro­dalom terén is. Míg a nála alkal­mazott lányok a közönséges forga­lom számára valók voltak, ő lefog­lalta magának az írókat. Krúdy is odajárogatott és Jolán, noha tudta, nem tarthatja meg magának, min­dig boldog volt, ha Gyula felballagott hozzá. Ilyen nagy darab teli­vér férfit ugyan hol kaphatott! Krúdyt pedig, bár ez a fajta nősze­mély különben is ínyére volt, ide tulajdonképpen Jókai hagyománya vonzotta. Jókaihoz volt ő kötve, mikor az országot járta, a Jókai fantáziája szólalt meg benne az ő, a Krúdy Gyula hangján mesélve. Ifjú mikszáthos korában is igazá­ban Jókainak az a töredéke von­zotta őt, ami Mikszáthba szorult, így, a magyar elbeszélő költészet, hatalmas kerülővel most visszatért Krúdy Gyulában eredeti kincséhez, Jókaihoz. Krúdy Gyula: Jókai utóda. Persze, más síkon, a tiszta kristályos mesélés még inkább való bugyogásával, minden „szerkesz­tés” nélkül, és nem utánérzően, hanem egy eredeti, más írói egyé­niségben. Érdekes, hogy Krúdy Gyula néha sajnálta is, hogy nem adhatja azt a realitást, amit meg­élt, hanem tündérmeséhez kell fo­lyamodnia. De az borzalom, őrület volt, a kör, ahol élt és ahogyan ő élt. „Az emberek hiányoznak a könyveimből — írja egyszer —, akiket mindenkinél jobban isme­rek, de ugyanezért leírni nem me­rem őket. Ha én leírnám, hogy mit éltem és éreztem és körülöttem éreztek: talán egy toronyba csuk­nának. Ezért nem ér semmit az egész irodalmam.” Ezt mondta egyszer csüggedtében; de az jó volt, hogy meg se próbálhatta élete szennyét kiteregetni, meg azt, hogy kész volt öt forintért embert ölni, mert abból csak félszeg hazugság jöhetett ki, másként nem bírta volna el a nyomtatott betű. Az ő lénye, élete nem volt való realiz­musra, — azt szublimálni kellett. És azt tette ő, mégpedig nem kínos felemásan, amivel elcsúszhatott volna a többi valóságot megfigyelő között — aminthogy voltak ilyen magafajta emberek előtte, akik így alkudtak meg írásukban, például az ifjabb Cholnoky —, hanem szub­limált teljesen: csodásan. De per­sze, megint, ehhez adomány kel­lett, olyan, mint az övé. És az az izgató ezeregy éjszakai furcsaság, hogy költői lenge lejtésén átüt az ő telhetetlen majomi nemisége. Az érzékiség feltörése egyébként Jókai sok írásába is becsempésződött, eb­ben is rokonok, csak éppen Krúdy Gyulánál az az ellenpontozás alap­hangzása; de hisz fűtött nemiség híján igaz költő alig is elképzel­hető. Krúdy azonban ebben szinte szókimondó, — a maga megfejthe­tetlen módján. Nem egyszer való­ságos zolai durvaságokat is hoz, anélkül hogy kiesne a maga hang­jából, például, mikor a szüreti pik­niken egy öregúr letelepedik a pá­zsitra és elkiáltja magát, „jaj, a nadrágszíjam”, pedig nem is a nad­rágszíja pattant. Humorában — de egyébként is — a természetében megbújó vigyori kegyetlenség szól gyakran és ez sózza az írásába azt a fanyarságot, hogy ne legyen édes­kés. Mert kegyetlen volt kíméletle­nül természete egy sarkában, hogy teljesíthesse, amire született, hogy írhasson; de végtelen gyengédség is volt benne, megértően, különösen a barátaival szembe. Ez a folyton lüktető nemiség, meg a leleplező igazmondás varázsosan jelentkezik felvidéki beszélyeiben, talán leg­szebb darabjaiban, ahol ez az aluvó vidék álmodja a Krúdy-figurákat, — megcsúfolva a „Jó palócok” vaskos kedélyeskedését. Az egyik­ben a podolini tánciskola évzáró vizsgájáról van szó például; az ab­ban áll, hogy a kislányok egy ma­gas hídszerű alkotmányon masíroz­nak végig, míg a meghívott városi honoráciorok alulról néznek a szok­nyájuk alá. Megkérdeztem, de Krúdy azt már nem tudta, hogy bizonyára egy Tyroler volt a vizs­gáztató táncmester, mert az én felvidéki atyámfiai, a Tyrolerek, ha nem borbélyok, jobbára tánc­mesterek, művészfamilia; annak a Tyrolernek családja, aki az én nagyanyám testvérbátyja volt, ne­vezetes rézbe metsző, magyar mű­történeti jelenség, Petőfi barátja, a gyönyörű Kossuth-bankók egyik alkotója, a negyvennyolcas bank- jegy-nyomda technikai igazgatója; aki ezért aztán megülte a Nájgebájt amögött a pinceablak mögött, mit nékem még gyerekkoromban mutogattak az akkori patkányos ronda gyakorlótér széléről a mai Szabadság téren, — míg Haynau zsidóasszony szeretője, egy étel­itallal megrakott csónakon való ki­ránduláson a Margitszigetre, pén­zért ki nem szabadította.

Nem méltányolni jöttem Krúdy Gyulát, hanem dicsérni, elra­gadtatással. És emlékezni rá meg az ő viselt dolgaira, amivel egy kö­tetet tölthetnék teli. Ma már oda­haza is feltétlen elismerés jár néki, hiszen tizenöt esztendeje halott, már szabad Krúdynak lennie. „Ma­gyar klasszikusok” még nem tud­hattak szegények a szocialista rea­lizmusról. Szabó Ede előszava eb­ben a gyűjteményben igen jól meg­írt, jól kutatott értekezés és egy szó célzás sincs benne elvi kritiká­ról, noha ez a kötet mostanában, 1957-ben jelent meg. Egész sor Krúdy-kiadványt adott közre a kommunista kormány, mert a kö­zönség kívánja. Ezért hát óvatosan adagolják nékiek. A rossz papír, rossz nyomás még tán menthető, magyarázható, de azt nem értem, hogy bár az előlapon hat, sőt néha hét „felelős” is szerepel, miért van­nak teli ezek a könyvek sajtóhibák­kal, annyira, hogy néhol befejezet­len mondat is akad. A „felelősök” csak nagyképű pártszinekurák; senki se felelős semmiért.

Krúdy Gyula e keresztültörése azonban már a Horthy-korszak ese­ménye volt. Hogy ezt ki mívelte, ez kinek az érdeme, azt nem tu­dom. Az „Őszi versenyek” első ki­adásának, évekkel a fehérterror után, úgy emlékszem, még Bécsben kellett megjelennie. De aztán Krúdy Gyula nemsokára reprezen­tatív magyar íróvá lépett elő, a re­zsim francia nyelvű folyóiratában folyton olvashatók voltak hosszú írásai, magyar tájakról, magyar történelemről. Az asszonyok, fiata­lok olvasóközönségének hivatalosan lenézett kedvencét, végre kénytele­nek voltak tudomásul venni. Jó volna, ha ezt a bujdosásban is va­lamennyien megszívlelnék végre. Mire „eljött lábujjhegyen a perc, amely bekandikál a kulcslyukon, néma nagy éjjelen, midőn a csilla­gok nem láthatók”, Krúdy Gyula már a magyar írás elismert büsz­kesége volt.

 

(Irodalmi Ujság (London), 1958/11. /június 1./ 6. p.)