Krudy Gyula
Hetven éves volna, ha ma élne Krudy
Gyula. A halálát követő
évtizedben műve az irodalmi beavatottság próbaköve volt. Talán nem abban az
értelemben, mint a rejtettebbek, mint például Nagy Lajos, akiket méltányolni
tudni az irodalom belső titkos körének előjoga volt, inkább úgy, hogy Krudy ismerete volt az alapvizsgája az irodalmi kultúrának.
Milyen ember, micsoda érzéketlen lélek volt az, aki még Krudyért
sem tudott rajongani? Krudy művének értékelésében
valóban egyetértettek a kényesízlésű irodalmi sznobok
és a nagyközönség széles körei. Tekinthetjük-e ezt véletlennek?
Mi elégítette ki a sznobokat Krudy
életművében? Nyilván a művek formai fölénye és újszerűsége. De azon felül az a
bámulatosan finom érzékenység, színek, szagok, ízek — főleg ízek! — iránti
érzék, amellyel Krudy Gyula a külső valóság felszínét
visszaadni, elröppenő hangulatát megragadni tudta. Ha azt mondanók, hogy Krudy Gyula volt az impresszionizmus legnagyobb magyar
írója, ezzel meg tudnók határozni Krudy művészetének
egyik oldalát. De nem a legmélyebbet. Már Szerb Antal észrevette és a maga
akkori szürrealista álláspontja értelmében lelkesen méltányolta is azt, hogy Krudy mint kora nagy nyugati írói, egy Proust, egy
Giraudoux, el-elveszti az elbeszélés fonalát, végtelen kitérésekbe bonyolódik
bele, megbontja a regény szerkezetét a tűnő pillanat szépsége, az előadás édes
és öncélú gyönyörűsége kedvéért. De azt Szerb Antal már nem vette, és nem is
vehette észre, hogy épen Krudy Gyula az az író,
akiben, talán az egész világirodalomban, ez a szürrealizmus a legvilágosabban
leleplezi önmagát és társadalmi gyökereit. Mert Krudy
Gyula, aki formájában szürrealista, mint Giraudoux, szíve szerint választott és
legkedvesebb tárgyában a dzsentri’ írója, akár Mikszáth Kálmán, vagy Herczeg
Ferenc. De míg Herczeg a kívülről jött polgár társadalmi sznobizmusával hamis
színekben idealizálja bálványát, míg Mikszáth kritikával fordul ellene, addig Krudy káprázatos-mélabús dísztemetést rendez számára. Regényei
egy társadalmi forma szétesését ábrázolják, olyan intenzitással és meggyőző
erővel, amilyen csak a valóban nagy írótól telik ki. S az ábrázolt társadalmi
rétegnek ez a szétesése tükröződik Krudy regényeinek
szerkezetében, stílusában. A magyar dekadencia klasszikusa ő, folytatója és
betetőzője Petelei Isván,
Csáth Géza, Török Gyula, egy kissé Kosztolányi irányzatának. El-elveszti a
fonalat mert a valóságnál, amelytől már nem remél
semmit, közelebb van szívéhez az ábránd a nosztalgia,
a múlt idők szépsége és az, ami e veszni ítélt „szépségből” a sivárabb jelenre
— Krudy Gyula jelenére — maradt. Lazán, álmatagon,
félig hunyt szemek pillája mögül figyeli a valóságot és művét egyaránt. Ebből
a színes álmokkal teli bágyadtságból legfeljebb egy-egy pillanat érzéki
gyönyöre ébreszti fel. Egy-egy gyönyörrel leírt női megjelenés, egy-egy
hatalmas, szinte a végtelenbe nyúló lakoma vastag ízei. — A szép, kövér
embereknek befellegzett, — legyint egyet mélabúsan és folytatja a reflekszióval megszakított álmot.
Visszavágyik-e Krudy Gyula a
múltba? Aligha. Ahhoz eléggé realista, hogy a magafajtájú
író legnagyobb feladatául annak a mélabús ténynek érzékeltetését tűzze ki,
hogy az idő múlik. Még a valódi történelmi múltban játszó regényei, a Mohácsról,
a Martinovicsékról szólók is
a múlandóság mozzanatát domborítják ki. A Mohácsban egy elszigetelt főúri
világ, a Martinovicsban egy elszigetelt forradalmi kör maradnak, ki a valóságból, veszítik el fokról-fokra
kapcsolatukat az
élő néppel, a világgal. A romantikus antikapitalizmus sajátos formája a Krudyé. Nem fordul vissza hazug önáltatással a múlthoz,
hanem azt igyekszik bebizonyítani, hogy a hanyatlás, a dekadencia — Krudy társadalmi osztályának időszerű helyzete — minden
idők törvénye. Krudy önvigasztalása nem az, hogy a
múlt szebb volt, hanem az, hogy a hanyatlás szép. Általánosítja és
egyszersmind dicsfénybe borítja a dzsentri pusztulását, egy idejétmúlt
világrend szétesését. — Minden elpusztul idővel és ez a legszebb benne, —
hirdeti a dekadencia édes és
mérgező önvallomását.
A sznobok tetszésén felül nem csoda tehát Krudy tömegsikere sem. Azáltal, hogy a hanyatlás tényét
általánosította, Krudy kedvenc írójává válhatott egy
másik hanyatló osztálynak, a polgárságnak is. Azáltal pedig, hogy ezt a tényt
glorifikálta, vigaszt nyújtott mindazoknak, akik már csak valóságuk szép
halálában reménykedhettek. Az álmatag passzivitás költője, a húnyt pillák mögül szemlélt világ ábrázolója, Szinbád, a helybenjáró,
világkörüli utak nagy utazója, egy szomorú kor legőszintébb és éppen ezért
leghatásosabb írójának címére tarthatott igényt. Krudy
Gyula műve nem követendő példa, inkább éppen az ellenkezője annak. Azért
maradandó és nagy író, mert sikerült egy kornak és ezen belül egy társadalmi
osztálynak a valóságát teljes őszinteséggel megörökítenie és minden szubjektív
elfogultsága ellenére, vagy talán éppen ez elfogultság érzelmi erejének
segítségével minden időkre szólóan lelepleznie.
(Szabad Nép, 1948/242. /október 20./ 6. p.)