Krudy Gyula

 

Hetven éves volna, ha ma élne Krudy Gyula. A halálát követő évtizedben műve az irodalmi beavatottság próbaköve volt. Talán nem abban az értelemben, mint a rejtettebbek, mint például Nagy Lajos, akiket méltányolni tudni az irodalom belső titkos körének előjoga volt, inkább úgy, hogy Krudy ismerete volt az alapvizsgája az irodalmi kultúrának. Milyen ember, micsoda érzéketlen lélek volt az, aki még Krudyért sem tudott rajongani? Krudy művének értékelésében valóban egyetértettek a kényesízlésű irodalmi sznobok és a nagyközönség széles körei. Tekinthetjük-e ezt vélet­lennek?

Mi elégítette ki a sznobokat Krudy életművében? Nyilván a művek formai fölénye és újszerűsége. De azon felül az a bámulatosan finom érzékenység, színek, szagok, ízek — főleg ízek! — iránti érzék, amellyel Krudy Gyula a külső valóság felszínét visszaadni, elröppenő hangulatát megragadni tudta. Ha azt mondanók, hogy Krudy Gyula volt az impresszionizmus leg­nagyobb magyar írója, ezzel meg tudnók határozni Krudy művészetének egyik oldalát. De nem a legmélyebbet. Már Szerb Antal észrevette és a maga akkori szürrealista álláspontja értelmében lelkesen méltányolta is azt, hogy Krudy mint kora nagy nyugati írói, egy Proust, egy Giraudoux, el-elveszti az elbeszélés fonalát, végtelen kitérésekbe bonyolódik bele, megbontja a regény szerkezetét a tűnő pillanat szépsége, az előadás édes és öncélú gyönyörűsége kedvéért. De azt Szerb Antal már nem vette, és nem is vehette észre, hogy épen Krudy Gyula az az író, akiben, talán az egész világirodalomban, ez a szürrealizmus a legvilágosabban leleplezi önmagát és társadalmi gyökereit. Mert Krudy Gyula, aki formájában szürrealista, mint Giraudoux, szíve szerint választott és legkedvesebb tárgyában a dzsentri’ írója, akár Mikszáth Kálmán, vagy Herczeg Ferenc. De míg Herczeg a kívülről jött polgár társa­dalmi sznobizmusával hamis színekben idealizálja bálványát, míg Mikszáth kritikával fordul ellene, addig Krudy káprázatos-mélabús dísztemetést rendez számára. Regé­nyei egy társadalmi forma szétesését ábrázolják, olyan intenzitással és meggyőző erővel, amilyen csak a valóban nagy írótól telik ki. S az ábrázolt társadalmi rétegnek ez a szétesése tükröződik Krudy regényeinek szerkezetében, stílusában. A magyar dekadencia klasszi­kusa ő, folytatója és betetőzője Petelei Isván, Csáth Géza, Török Gyula, egy kissé Kosztolányi irányzatának. El-elveszti a fonalat mert a valóságnál, amelytől már nem remél semmit, közelebb van szívéhez az ábránd a nosztalgia, a múlt idők szépsége és az, ami e veszni ítélt „szépségből” a sivárabb jelenre — Krudy Gyula jelenére — maradt. Lazán, álmatagon, félig hunyt szemek pillája mögül figyeli a valóságot és művét egy­aránt. Ebből a színes álmokkal teli bágyadtságból legfeljebb egy-egy pillanat érzéki gyönyöre ébreszti fel. Egy-egy gyönyörrel leírt női megjelenés, egy-egy hatalmas, szinte a végtelenbe nyúló lakoma vastag ízei. — A szép, kövér embereknek befellegzett, — legyint egyet mélabúsan és folytatja a reflekszióval megszakított álmot.

Visszavágyik-e Krudy Gyula a múltba? Aligha. Ahhoz eléggé realista, hogy a magafajtájú író legnagyobb feladatául annak a mélabús ténynek érzé­keltetését tűzze ki, hogy az idő múlik. Még a valódi tör­ténelmi múltban játszó regényei, a Mohácsról, a Martinovicsékról szólók is a múlandóság mozzanatát dombo­rítják ki. A Mohácsban egy elszigetelt főúri világ, a Martinovicsban egy elszigetelt forradalmi kör maradnak, ki a valóságból, veszítik el fokról-fokra kapcsolatukat az élő néppel, a világgal. A romantikus antikapitalizmus sajátos formája a Krudyé. Nem fordul vissza hazug önáltatással a múlthoz, hanem azt igyekszik bebizonyí­tani, hogy a hanyatlás, a dekadencia — Krudy társadalmi osztályának időszerű helyzete — minden idők törvénye. Krudy önvigasztalása nem az, hogy a múlt szebb volt, hanem az, hogy a hanyatlás szép. Általáno­sítja és egyszersmind dicsfénybe borítja a dzsentri pusztulását, egy idejétmúlt világrend szétesését. — Minden elpusztul idővel és ez a legszebb benne, — hirdeti a dekadencia édes és mérgező önvallomását.

A sznobok tetszésén felül nem csoda tehát Krudy tömegsikere sem. Azáltal, hogy a hanyatlás tényét általánosította, Krudy kedvenc írójává válhatott egy másik hanyatló osztálynak, a polgárságnak is. Azáltal pedig, hogy ezt a tényt glorifikálta, vigaszt nyújtott mindazoknak, akik már csak valóságuk szép halálában reménykedhettek. Az álmatag passzivitás költője, a húnyt pillák mögül szemlélt világ ábrázolója, Szinbád, a helybenjáró, világkörüli utak nagy utazója, egy szomorú kor legőszintébb és éppen ezért leghatásosabb írójának címére tarthatott igényt. Krudy Gyula műve nem követendő példa, inkább éppen az ellenkezője annak. Azért maradandó és nagy író, mert sikerült egy kornak és ezen belül egy társadalmi osztálynak a való­ságát teljes őszinteséggel megörökítenie és minden szub­jektív elfogultsága ellenére, vagy talán éppen ez elfogultság érzelmi erejének segítségével minden időkre szólóan lelepleznie.

Keszi Imre

 

(Szabad Nép, 1948/242. /október 20./ 6. p.)