KRUDY GYULA.

Krudy Gyula műve a halálát követő évtizedekben az irodalmi beavatottság próbaköve volt: Talán nem abban az értelemben, mint a rejtettebbeké, például Nagy Lajosé, akiket méltányolni tudni az irodalom belső titkos körének előjoga volt. Inkább úgy, hogy Krudy ismerete volt az alapvizsgája az irodalmi kultúrának. Milyen ember, micsoda érzéketlen lélek volt az, aki még Krudyért sem tudott rajongani? Krudy művének értékelésében valóban egyetértettek a kényesízlésű irodalmi sznobok és a nagyközönség széles körei. Tekinthetjük-e ezt véletlennek?

Mi elégítette ki a sznobokat Krudy életművében? Nyilván írásainak formai fölénye és újszerűsége. De ezenfelül az a bámulatosan finom érzékenység, színek, szagok, ízek – igen, főleg ízek! – iránti érzék, amellyel Krudy Gyula a külső valóság fölszínét visszaadni, elröppenő hangulatát megragadni képes volt. Ha azt mondanók, hogy Krudy Gyula volt a magyar impresszionizmus legjellegzetesebb és talán legjelentékenyebb írója, ezzel alighanem elég pontosan meghatároztuk volna Krudy művészetének egyik oldalát. De nem a legmélyebbiket. Már Szerb Antal észrevette és a maga akkori szürrealista álláspontja értelmében lelkesen méltányolta is azt, hogy Krudy, mint kora nagy nyugati írói, egy Proust, egy Giraudoux, el-elveszti az elbeszélés fonalát, végtelen kitérésekbe bonyolódik bele, epizódok labirintusaiban tévelyeg, megbontja a regény szerkezetét a tűnő pillanat szépsége, az előadás édes és öncélú gyönyörűsége kedvéért. De azt Szerb Antal már nem vette és nem is vehette észre, hogy éppen Krudy Gyula az az író, akiben ez a szürrealizmus a legvilágosabban leleplezi önmagát és társadalmi gyökereit. E tekintetben Krudy egyedül áll az egész világirodalomban. Mert Krudy Gyula, aki formájában szürrealista, mint Giraudoux, szíve szerint választott és legkedvesebb tárgyában a dzsentri írója, akár Mikszáth Kálmán, vagy Herczeg Ferenc. De míg Herczeg a kívülrőljött ember, a polgár társadalmi sznobizmusával hamis színekben idealizálja bálványát, míg Mikszáth kesernyés grimaszú kritikával fordul ellene, addig Krudy még akkor is szinte fenntartás nélkül azonosítja magát vele, amikor káprázatos-mélabús dísztemetést rendez számára. Regényei egy társadalmi forma szétesését ábrázolják, olyan intenzitással és meggyőző erővel, amilyen csak a valóban nagy írótól telik ki. És minthogy Krudy belülről ábrázol, a társadalmi rétegnek ez a szétesése tükröződik regényeinek szerkezetében, stílusában. Azért veszti el a cselekmény fölötti uralmat, mert elveszítette a valóság fölötti uralmat is. A magyar dekadencia klasszikusa ő, folytatója és betetőzője Petelei István, Csáth Géza, Török Gyula, egy kissé Kosztolányi irányzatának. Nem törődik vele, hova visz a cselekmény, mert hiszen a valóságnál, amelytől már nem remél semmit, közelebb van a szívéhez az ábránd, a nosztalgia, a múlt idők szépsége és az, ami e veszni ítéltetett „szépségből” a sivárabb jelenre – Krudy Gyula jelenére – maradt. Lazán, álmatagon, félig húnyt szemek pillája mögül figyeli a valóságot és művét egyaránt. Ebből a színes álmokkal teli bágyadtságból legfeljebb egy-egy pillanat érzéki gyönyöre, a pusztulás előtti végső eufória egy gyönyörteli pillanata ébreszti fel. Egy-egy kéjes boldogsággal leírt női megjelenés, nehéz prémek taktilis gyönyöre, egy-egy hatalmas, szinte a végtelenbe nyúló lakoma vastag ízei. – A régi szép, kövér magyar embereknek befellegzett – legyint egyet mélabúsan és folytatja a reflexióval megszakított álmot.

Visszavágyik-e Krudy Gyula a múltba? A látszat ellenére is: aligha. Ahhoz eléggé realista, hogy a magafajta író legnagyobb feladatául annak a mélabús ténynek érzékeltetését tűzze ki, hogy az idő múlik. Még a valódi történelmi múltban játszó regényei, a Mohácsról, a Martinovicsékról szólók is a mulandóság mozzanatát domborítják ki. A Mohácsban egy elszigetelt főúri világ, a „Magyar Jakobinusok”-ban egy elszigetelt forradalmi kör maradnak ki a valóságból, veszítik el fokról-fokra kapcsolatukat az eleven néppel, a világgal. A romantikus antikapitalizmus sajátos, késői formája a Krudyé. Nem fordul vissza hazug önáltatással az immár reménytelen múlthoz, nem is törődik bele a mikszáthi bölcsesség rezignációjával abba, hogy a múltak végleg elmúltak, hanem azt igyekszik bebizonyítani, hogy maga a mulandóság, a hanyatlás, a dekadencia – Krudy társadalmi osztályának időszerű helyzete – minden idők törvénye. Krudy önvígasztalása nem az, hogy a múlt szép volt, hanem az, hogy a hanyatlás szép. Általánosítja és egyszersmind dicsfénybe borítja a dzsentri pusztulását, egy idejétmúlt világrend szétesését. – Minden elpusztul idővel és éppen ez a legszebb benne – hirdeti a dekadencia édesen mérgező, morbid önvallomását.

A sznobok finnyás tetszésén felül tehát nem csoda Krudy tömegsikere sem. Azáltal, hogy a dzsentri hanyatlásának tényét általánosította, Krudy kedvenc írójává válhatott egy másik hanyatló osztálynak, a polgárságnak is. Azáltal pedig, hogy ezt a tényt glorifikálta, vigaszt nyújtott mindazoknak, akik már csak valóságuk szép halálában reménykedhettek. Az álmatag passzivitás költője, a húnyt szemek pillája mögül szemlélt világ ábrázolója, Szindbád, a világkörüli utak nagy, helybenjáró utazója egy szomorú kor egyik – szubjektíve – legőszintébb és éppen ezért leghatásosabb írójának címére tarthatott igényt. Krudy Gyula műve nem követendő példa, ennek inkább éppen az ellenkezője. Azért maradandó és jelentékeny író mégis, mert sikerült egy kornak és ezen belül egy társadalmi osztálynak szubjektív képét teljes őszintésséggel megörökítenie és minden elfogultsága ellenére, vagy talán épp ez elfogultság érzelmi intenzitásának segítségével, minden időkre szólóan, lelepleznie.

Keszi Imre: A sziget ostroma. Tanulmányok.
Bp. [1948], Dante. 196-198. p.