NÉHÁNY MEGJEGYZÉS TÖMÖRKÉNY IMPRESSZIONIZMUSÁHOZ

[...]

Az egész modern próza kulcskérdését érinti, amikor felhívja a figyelmet az újság, a napilapok jelentőségére: „Krúdy, Szini és Tömörkény impresszionista prózájának feldajkálója — állapítja meg — a napilapok ,színes rajza’, ,csevegése’, — főleg vidéki lapok kedvenc műfaja — amiből Ady prózastílusa is kiindult. A hangulati színfoltnál többet nem engedélyező tárcarajz, az elvetélt novellatémák költői, hangulati fölvázolása.” Megállapítása általánosabb érvényű, mint amilyen helyet a tanulmányban kap. A rotációs nyomdagép feltalálása után az újságok, napilapok rohamos elszaporodása a múlt század második felében ma még eléggé nem tudatosított forradalmat jelentett az egész prózairodalomban. Jelentősége, úgy vélem, sok tekintetben vetekszik a könyvnyomtatás feltalálásával. A gomba módra szaporodó napilapok tárcarovata, a csevegés, a „napi színes” stb. mondhatnék az egész modern próza, de különösen a modern novella bölcsője.

[...]

Azt sem állítanám olyan egyértelműen, mint Baránszky Jób, hogy a magyar irodalomban a Krúdy — Szini —Tömörkény triász „az impresszionista próza fő képviselői”. (Szerb Antal pl. Bródyt, Krúdyt és Szomoryt tárgyalja az impresszionizmus címszó alatt és nem kevesebb jogosultsággal.) Még kevésbé meggyőző, hogy Kosztolányi, Szomory, Ady, Karinthy is így együtt e címszó alatt sorakoznak. (E kérdéseket itt most csak megemlítjük, tüzetesebb vizsgálatuk külön tanulmány feladata.)

[…]

„Minket vad kherubok űztek ki / A hazugságok édenéből, / — panaszolja Ady Endre is —, Hitünk nincsen, hogy szebbnek várjuk / A jövő percet, mint a tüntet / S a múlt örökre hal meg nékünk . . .” (Éles szemmel). Tömörkény és Krúdy is — ezt az örökre meghaló múltat, a múló, soha vissza nem térő perc varázsát akarja megörökíteni művészetében. Menekülés ez — mindkettőjük részére más-más módon — a jelen sivársága és a jövő kilátástalansága elől. Törekvés valami stabilnak, állandónak a megörökítésére. Ezt a nyugodt, csöndes, mozdulatlan világot, ahol megállt az idő, fedezi fel Tömörkény a szegedi puszták egyszerű, romlatlan, az ősi erkölcsöket, szokásokat konzerváló világában.

Kispéter András

(Irodalomtörténet, 1969/4. 731-734. p.)