KISS ANTAL

A NOVELLÁK STILISZTIKAI SZEMPONTÚ MONDATTANI ELEMZÉSE

Az irodalmi művek nyelvi, stilisztikai leírása alapvető az író szándékának, gondolatainak pontos megismerésében. Különösen fontos a mondattani jelenségek vizsgálata.

„A mondat megszerkesztése jelenti ugyanis a nyelv funkcionálását: az értelmi, érzelmi, akarati mondanivaló legkülönbözőbb célú és hatású kifejezését a maga számtalan – sokszor árnyalati finomságú – lehetőségével.” (Fábián P.-Szathmári I.-Terestyéni F.: A magyar stilisztika vázlata. Tankönyvkiadó, Bp. 1958. 235.)

A nyelvtani szinonimika biztosítéka tehát annak, hogy az íróra és a műre jellemző eredményeket kapunk, ha azt vizsgáljuk, hogy az író milyen grammatikai eszközöket használ fel, milyen ezek aránya, eloszlása stb. Mivel minden grammatikai eszköz alapvető jellegéből eredően alkalmas egy bizonyos stilisztikai funkció hordozására, így eredményeink nemcsak grammatikai, hanem stilisztikai szempontból is hasznosíthatók. A szöveg elemzése során tehát két feladatot kell megoldanunk.

1. Össze kell gyűjtenünk az írók által felhasznált mondattani jelenségeket, meg kell állapítanunk ezek számát, arányát, s az ezekből adódó általános jellegű stilisztikai következtetéseket.

2. A szöveg részletes elemzése során meg kell vizsgálnunk a különböző mondattani jelenségek eloszlását, konkrét funkcióját, mintegy meg kell rajzolnunk a szöveg „stilisztikai térképét”.

 

1. Egy rövid előadásban nem térhetek ki minden mondattani kifejező eszközre. Az elemzés során főleg négy jelenséget vizsgálok. Számszerű eredményeim nem korpuszok alapján képletek segítségével történő, hanem a vizsgált jelenségek „kisipari módszerű” teljes feldolgozásán alapszanak. A grammatikai mondatot tekintettem kiindulópontnak, egy vonatkozásban azonban eltértem a hagyományos felfogástól: az idéző mondatot és az idézetet két külön mondatnak vettem alapvető funkciójuknak megfelelően (az egyiknek leíró, szituációt jelző szerepe van, a másik egyenes beszéd). Ez a megoldás a számadatokban bizonyos – az arányokon alig változtató – módosulásokat eredményez. Néhol külön táblázatban vagy csak az adatok után zárójelbe téve megadom azokat az eredményeket is, amelyeket a hagyományos felfogás alapján kapunk.

 

1.1. A mondatok szerkezet szerinti megoszlása

Az idéző mondatot és az idézetet

A) két külön mondatnak számítva

B) egy, összetett mondatnak véve:

 

 

Az A) számítás szerint Kosztolányi novellájában legnagyobb az egyszerű mondatok aránya. Olyan esetekben is két külön mondatot használ, amikor a mondatok logikai kapcsolata összetett mondatok használatát is megengedné: Sohase tudott aludni, (mert, ugyanis) Rémképek, lidérces álmok gyötörték. Vagy: Élni próbáltam, (de) Nem sikerült. Az egységes gondolattartalom ilyen szétbontásával prózája tagolt, tömör, világos színezetet kap, a kötőszó elhagyása pedig erősebb stilisztikai hatást is eredményez.

Móricznál is csaknem ugyannyi az egyszerű mondatok aránya, mint Kosztolányinál. Különbség azonban az, hogy míg Kosztolányi összetett mondatot bont részeire, Móricz még az egyszerű mondatot is tovább bontja: nagy számban találhatók nála hiányos szerkezetű és tagolatlan mondatok. Ez érthető, hiszen a novellában fontos szerepet játszik a párbeszéd, s ebben a beszédhelyzet pontosan körülhatárolt. Ilyen szövegkörnyezetben nagyobb súlya van az összetett és különösen a többszörösen összetett mondatoknak. A lényegre törő egyszerű mondatokkal szemben alkalmasak a líraibb közlésre, a körülmények ismertetésére, fékezik a többnyire egyszerű mondatokból álló párbeszédes részek gyors pergését, késleltetik – ezzel fokozva a feszültséget – egy-egy esemény bekövetkezését.

Krúdynál megfordul az arány. A mesélő író számára a többszörösen összetett mondatok nyújtanak megszámlálhatatlan stilisztikai lehetőséget: rövid és hosszú tagmondatok váltakozása, azonos mondatrészek, tagmondatok halmozása, ismétlések, szokatlan szórend, közbeékelések stb. Találomra kiragadva nézzünk néhány példát:

„No hát, / János fiam, / tudd meg,
hogy én még ma agyonlövök egy embert,

akit sohasem láttam,
akit nem ismérek,
akit elémbe állítanak,

mint egy sajbát a katonaságnál.”

(A mondat rövid tagmondatokkal, megszólítással indul, majd ezek ellentéteként egy hosszabb tárgyi mellékmondattal folytatódik, halmozott jelzői mellékmondatok, s egy hasonlító mellékmondattal zárul.) Önmagáért beszél a következő mondat:

 

 

Az azonos funkciójú tagmondatok vagy mondatrészek számát szinte tetszés szerint növeli vagy csökkenti az író a ritmusnak megfelelően.

Azonos mondatindítások fokozódó jelleggel: Pedig ugyebár nehéz dolog... Pedig ugye nehéz... Pedig ugye szinte a lehetetlenséggel határos...

Az azonos tagmondat a novella különböző helyeit foglalja egységbe a következő példában, s egyben fokozottabban kiemeli az ezredes „vezeklését”: „...én az osztrigát is szeretem...” (a 181., 256. és a 261. mondatban).

Főleg a többszörösen összetett mondatok mesteri kezelése eredményezi a novella sajátságos prózaritmusát.

 

1.2. A mondatok átlagos hosszúsága

A szöveg vizsgálata során igen fontos a mondatok átlagos hosszúságának megállapítása (a mondatban található összes szót beszámítva). A négy novellában a következő eredményt kapjuk:

 

 

Móricz takarékoskodik a bővítményekkel (különösen a jelzőkkel), mondatai rövidek, sok dolgot csak sejtet, sokat a beszédhelyzet magyaráz meg; Krúdy viszont részletesen kifejti mondanivalóját.

Szép, de a „kisipari” módszereket meghaladó óriási feladat lenne a mondathosszúság-váltakozás tipikus helyzeteinek (átlag alatti, átlag fölötti, az átlag körül ingadozó formák, erőteljes kiugrások, csökkenések, az átlag körüli erőteljes ingadozások vagy ezek fokozatos kiegyenlítődését mutató formák stb.) „leltározása”, és annak bemutatása, hogy ezek a formák elsődlegesen milyen gondolati, lélektani, hangulati tartalom kifejezésére alkalmasak. Ezekkel a formákkal egybevetve más prózai műveknek hasonló tartalmat kifejező részeit, érdekes, általánosítható eredményekre is juthatnánk.

A mondathosszúság váltakozásában rejlő ellentétező hatás megvalósulásának csupán egyik típusát, az átlag körüli ingadozást vizsgálva a következőket tapasztaljuk:

 

 

Az átlagosnál hosszabb mondatok stilisztikai funkciója is kettős: egyrészt a megelőző, másrészt az utána következő mondathoz viszonyítva jelentkezik. Mint az I. számú mellékletből kiderül, a feltételezett optimális funkciót (I.) megközelítőleg egyforma mértékben használták ki (III.) 35-38 %-ban. „Leggazdaságosabban” Kosztolányi bánt ezzel az ellentétezési lehetőséggel: a felhasznált hosszú mondatok maximális funkciójának (II.) csaknem a 70 %-át hasznosította, míg a többiek csak mintegy a felét. Legkiegyensúlyozottabb tehát – ebből a szempontból – Krúdy és Nagy Lajos novellája, náluk a hosszú mondatok egymás mellett nagyobb tömbökben helyezkednek el.

 

1.3. A leírás és az egyenes beszédet tartalmazó részek aránya

Fontos ez az arány a szöveg mozgalmasságának lemérése szempontjából.

 

 

Érdekes a leíró részek és az egyenes beszéd kapcsolása, az idéző mondatok használata:

 

 

Az egyenes beszédet tartalmazó mondatok aránya Móricznál a legnagyobb. Nála játszik legnagyobb szerepet a párbeszéd.

Krúdynál a párbeszédet közbeékelt idéző mondatok, leíró részek lassítják (pl. a hentesné és az ezredes beszélgetése). A 48 darab – általában többszörösen összetett – idéző mondatból 34 hosszabb az idézetnél. A párbeszéd nála gyakran lírai, önvallomás jellegű (a kocsmárosné és az ezredes beszélgetése), egy-egy mondat monológ jellegű hosszabb részeket indít meg (János és a hullaszállító-kocsis „beszélgetése”), vagy csupán gondolati síkon felbukkanó asszociációt fejt ki (János és az ezredes beszélgetésében több alkalommal is).

Nagy Lajosnál kevés az egyenes idézet. Az egyetlen rövid párbeszéd funkciója Buxbaumék jellemzése. Izgatottságukat jól tükrözik a különféle szerkezetű és tartalmú mondatok (28. összetett felkiáltó, 31. egyszerű kérdő, 32. összetett kijelentő, 33., 34. egyszerű kijelentők, 35. hiányos szerkezetű kijelentő, 36. egyszerű felkiáltó). A leíró részeket sajátosan teszi mozgalmassá és közelíti az egyenes beszédhez az író azáltal, hogy "megjelenik" a szövegben: a novella első felében csak egy -egy közbeszólás formájában (zárójeles mondatok), a második felében pedig nyíltan, mintegy közösséget vállalva az elnyomottakkal többes szám első (ritkábban egyes szám első) személyűre változtatva az elbeszélés hangnemét. Ezeket a mondatokat is beszámítva az egyenes beszédbe jelentősen megváltozik a táblázatban közölt arány. A személytelen leírást tartalmazó mondatok száma 70-re csökken (58,33 %), az egyenes beszédet tartalmazó mondatok száma pedig több mint kétszeresére nő: 50 (41, 63 %).

Kosztolányi novellájában Caligula monológja emeli meg az egyenes beszéd arányát. A későbbiekben részletesen elemzem.

 

1.4. A kijelentő és a kérdő, felszólító, felkiáltó mondatok aránya

 

 

A kijelentő mondatok általában a közömbös, az érzelmileg színezetlen, szenvedélymentes közlésekben használatosak. Krúdynál valóban alig zavarják felkiáltó, felszólító mondatok a magát teljes biztonságban érző ezredes emlékezéseit, áradó, mesélő magyarázatait. Móricznál viszont a párbeszédek kérdései, a bíró szenvedélyes indulatkitörései megemelik az érzelmileg színezett mondatok számát.

A kijelentő mondatok közömbös színezete azonban igen erős stilisztikai érték forrása lehet akkor, ha olyan gondolatot közlünk kijelentő mondat formájában, amely sokoldalú asszociációs lehetőséget biztosít, összefoglaló jellegű, pl. a Móricz-és a Kosztolányi -novella zárómondatai: Barbárok. Ember. Ugyancsak nagyon hatásosak azok az egyszerű, szenvtelen kijelentő mondatok, amelyek az előzmények ismeretében az olvasó számára érzelmileg színezetté váltak. Pl. Móricznál: Itt is elmaradhat. Vagyunk emberek. – mondja a „veres juhász”, a barbár gyilkos, éppen a meggyilkolt feleségének. Nagy Lajos novellájának befejező mondatai az egyszerű kijelentés mögött meghúzódó szimbolikus jelentéstartalmuk miatt válnak expresszívvé.

 

2. A következőkben megvizsgáljuk, hogy a felsorolt mondattani sajátosságok hogyan jelennek meg a konkrét szövegben. Idő hiányában csak egy-egy – véleményünk szerint jellemző és jelentős – részlet bemutatására vállalkozhatunk. Az elemzendő részek vázlatos "stilisztikai térképét" mellékelem. A lapok felső részében a mondathosszúságot ábrázolom (szaggatott vonallal jelölve az egyenes beszédet tartalmazó részeket, folyamatossal a leíró mondatokat). A pontozott vonal a novella átlagos mondathosszúságát jelöli. A lapok alsó részén a mondatok szerkezet szerinti ábrázolása található. (Az egyes tagmondatok hosszúságát a felső grafikon mutatja.)

 

[…]

 

2.5. Krúdy Gyula: Utolsó szivar az Arabs szürkénél (bevezető mondatok, befejezés; VI. számú melléklet)

Nagyon érdekes a bevezetés. Itt teremti meg az egész novella alaphangulatát az író.

1) A tényállás ismertetése. Súlyos, hosszú mondatok, tagmondatok, súlyos tartalommal: „agyon kellett lőni”, „nem szabad élve eljönni”.

2) Az egész rész mélyen alatta marad a novella átlagos mondathosszúságának, s még élesebb az ellentét a közvetlen környezetet véve figyelembe. A mondathosszúság itt nagyon jól kifejezi a komoly helyzet és az ezredes viselkedése közti mély ellentétet. Ezt az is segíti, hogy a megelőző részek megborzongató összetett és többszörösen összetett mondataival szemben többnyire egyszerű, közömbös, kijelentő mondatokat találunk. Ez a rövid szakasz kitűnő jellemzését adja az ezredesnek. „Tréfákat” végrehajtani képes caligulai jellemként mutatkozik be. Halálról van szó: ő csak vállat von. Minden gondolkodás, indulat nélkül beleegyezik az egyenlőtlen párbajba: Jó, és még hozzáteszi: hát majd belelövök az újságíróba. Mintha csak egy útjába kerülő kártékony állatba, egy élettelen tárgyba, egy „sajbába” kellene belelőnie. És ezzel az egyetlen mondattal napirendre is tér az egész fölött, fontosabb dolog kezdi foglalkoztatni: megéhezett.

3) Leíró rész. Először az éhséget részletezi – az éhségnek, evésnek később is fontos szerepe lesz a novellában – majd az evés felidézi az újságírót, mintegy összekapcsolódik tudatában a kettő. Ez vezet az ezredes sajátos „vezekléséhez”, de ez adja meg a lehetőséget is arra, hogy az ezredesi álarc mögött néha megpillanthassuk az embert. A szakaszt egy felkiáltás vágja ketté, mintegy visszabillenti az ezredest a valóságba. A leírás folytatódik ugyan, de egyre rövidebbek lesznek a mondatok, míg végül megszólal az ezredes.

4) Párbeszédes rész, igényli a reálisabb, rövidebb mondatokat.

376-396: Befejezés. Leíró résszel kezdődik, ingadozó, de általában az átlag fölötti hosszúságú mondatokkal. A párbeszédes részben a kilengések (szószám-maximumok) egyre kisebbek lesznek, a hangnem a méltatlankodástól a megnyugvás felé tart. A befejező leíró rész egyre rövidebb mondatai szintén a lezárásra utalnak.

A VII. számú mellékleten külön ábrázoltam a tagmondatok szószámát és kapcsolódásuk jellegét:

 

 

Krúdy a vizsgált szakaszokban egyáltalán nem használ több „magyarosabb” mellérendelést, mint alárendelést. (Vö. Harsányi: i.m. 9. [Stíluselemzés, I. Bp. 1969.])

A leírás és az egyenes beszéd átmeneti formáinak vizsgálata során érdekes példaanyag gyűlne össze Herczegh Gyula megállapításainak illusztrálására (Mondatszerkezetek Krúdy stílusában. Nyelvőr, 75:324-32, 420-5.).

x

Természetes, hogy az előadottak csak vázlatosak, jelzésszerű, a téma által is meghatározott, a vizsgált novellákban érvényes eredmények lehetnek, amelyeket pontosabbá lehetne tenni:

1. az írói életművek nagyobb szakaszának hasonló módszerű feldolgozásával,

2. a többi mondattani jelenség fokozottabb figyelembevételével,

3. az adott mondattani keretekbe beépített szótani és hangtani jelenségek vizsgálatával.

 

 

[…]

 

 

(A novellaelemzés új módszerei. (A szegedi novellaelemző konferencia anyaga. 1970. április 9-11.) Szerk. Hankiss Elemér.
Bp. 1971, Akadémiai Kiadó. 285-303. p.)